Egy író megpróbáltatásai: lektorálás és szerkesztés

Egy nagyon jó barátom mondta azt, hogy a könyv első verzióját minden író magának írja, és utána következik a munka azon fázisa, amikor “olvasókompatibilisre” alakítják. Vagyis a szerkesztés. Erről szeretném most kicsit bővebben kifejteni a gondolataimat. Előre szólok, hogy személyesebb hangvételű írás lesz.

Ahogy már mondtam, ez egy személyesebb írás lesz a saját tapasztalataimról, ezért nagyon leegyszerűsítve fogok beszélni bizonyos dolgokról. Már a címválasztás is egy ilyen egyszerűsítés, mivel én ezt az egész folyamatot a saját fejemben általában lektorálásnak hívom szerkesztés helyett. Másrészt mivel ezt inkább élménybeszámolónak szántam, nem szeretnék nagyon unalmasan és hosszan ecsetelni fogalmakat, ezért csak listaszerűen végigszaladnék a legszükségesebbeken. 😉

Akik hozzájárulnak a könyv elkészítéséhez (előfordulhat, hogy átfedések vannak a feladatik közt, de mind rendkívül fontos):

  • Lektor (lehet nyelvi és szakmai)
  • Szerkesztő (a nyelvhelyességet, párbeszédeket, a történet folytonosságát és a szereplők karakterhűségét vizsgálja)
  • Korrektor (helyesírást ellenőriz)

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de engem mindig szorongással tölt el, amikor elkezdődik a kézirat átnézése. Ez alatt egészen pontosan azt értem, hogy minden alkalommal tűkön ülök, amíg a szerkesztő/ lektor/ korrektor alaposan átolvassák a kéziratot, és végigmennek a történet hibáin. Nem akarok részletesen belemenni, hogy hány körben, és milyen felépítés szerint zajlik ez a folyamat, legyen elég annyi, hogy átvizsgálásra kerül az, hogy mennyire koherens a történetvezetés, vannak-e benne logikai bakik, mennyire viselkednek önmagukhoz hűen a karakterek, mennyire gördülékeny a fogalmazás. A helyesírás pedig általában utoljára marad, amikor már minden más egyéb probléma kiküszöbölésre került.

Többször hallottam már olyat is, hogy egy író azt mesélte, hogy mennyire jó könyvet írt, mert a szerkesztője alig talált benne hibát. Nekem erről az a véleményem, hogy akkor nem jó szerkesztő nézte át a könyvét. Nem azt mondom, hogy minden második mondatba bele kell kötni, de igenis úgy látom, hogy íróként mi nem tudunk úgy hátralépni a szövegtől, és annyira objektíven szemlélni, hogy megtaláljunk minden olyat dolgot, ami egy olvasónak/külső szemlélőnek zavaró lesz. Esetleg éppen annyira, hogy emiatt teszi félre a könyvet, vagy ad majd rá sokkal rosszabb értékelést, mint amit valójában érdemelne a könyv.

Hadd hozzak pár példát.

Szerintem főleg a párbeszédeknél fordul elő az, hogy egy-egy szereplő nem úgy reagál, ahogy azt a személyisége diktálja, hanem valami olyat mond, amit az író mondana adott helyzetben, és ettől karakteridegen lesz a megnyilvánulása.

Bevallom őszintén, nálam is akadnak ilyenek. Mindig nagyon humoros kommenteket szoktam kapni a szerkesztőtől, amikor talál egy-egy ilyet. Legalább jót derülünk rajta minden alkalommal.

A másik jellegzetes hiba az, amikor hiányos egy jelenet. Egészen pontosan az olvasó számára az. Hiszen az író fejében ott van minden információ, ő elvileg mindent tud a szereplőiről, a körülményeikről, ezért neki bizonyos dolgok evidensek velük kapcsolatban. De az olvasó számára nem lesznek azok. Hogy is lehetnének, mikor ő külső szemlélőként les bele az életükbe? Szóval az is mindenképp hasznos, ha van valaki, aki ezeket észreveszi.

A harmadik dolog, ami szintén kiemelten fontos, az ha valaki szakmai szemmel is meg tudja nézni a szöveget. Én általában olyan témákról írok, amik igényelnek utánajárást, még akkor is, ha bizonyos részeivel tisztában vagyok az adott témakörnek. A tárgyi tévedésekre egyébként is szeretnek rárepülni a nálunk hozzáértőbb olvasók (és ne ringassuk magunkat illúziókban, lesznek ilyenek). Nagyon sok kellemetlenségtől megkímélhetjük magunkat és az olvasókat is, ha ezekre is odafigyel valaki. Ehhez viszont az kell, hogy valaki olyan nézze át a szöveget, aki jártas a témában.

Ezer okot tudnék még felsorolni, hogy miért tartom kiemelten fontosnak a szerkesztést, de most inkább áttérnék arra, hogy engem miért tölt el mindig szorongással, amikor nekiállunk egy-egy kézirat javításának.

Mivel maximalista vagyok, szeretem azt hinni, hogy mindent a lehető legjobban csinálok – hiába tudom, hogy ez nincs így, hiszen annyi helyen hiányos a tudásom olyan témákban is, amikben elvileg otthon vagyok. Emellett nagyon rosszul viselem a kritikákat, bár az ismerőseim szerint sokat fejlődtem ebben a művészetben.

Az első dolog, ami miatt mindig kínosan érzem magam, amikor a szerkesztő átolvassa a kéziratomat, az a helyesírás. Viszonylag jó a helyesírásom, kivéve, amikor a saját szövegeimet kell átnéznie valakinek…

Ez azért különösen vicces, mert amikor én nézem át mások írásait, akkor minden gond nélkül vadászom le a szövegben a helyesírási hibákat. Viszont a saját írásaimban mindig rengeteg elgépelés vagy egyéb hiba marad, akárhányszor olvasom is át. Az csak egy dolog, hogy a Word helyesírás ellenőrzője kifejezetten kreatívan nézi a helyesírást, amiket meg nem ismer, azt győzze megtanítani neki az, akinek 48 órából áll a nap… A másik dolog, ami megnehezíti a typok kiszűrését, az maga az író személye. Mivel íróként én tudom, hogy mit akartam odaírni, ezért az agyam átugorja/kiszűri az elírásokat, betűtévesztéseket.

Ennek ellenére sosem lesz kevésbé kínos, mikor visszakapom a szöveget tele jelölésekkel, hogy hol maradtak benne hibák. Bár egy idő után megtanul nevetni az egyszeri író, amikor olyan vicces dolgok születnek az elírások miatt, mint a testvére helyett a tetvére.

Szintén a helyesírás témakörébe tartozik még a párbeszédek írása. Baromi bonyolult ez magyarul. Ezerszer keseregtem már amiatt, hogy miért nem tudunk valami olyan egyszerűbb rendszert használni, mint amilyen az angol nyelvű könyvekben található. Próbáltam elsajátítani az összes ide kapcsolódó szabályt magyarul, sőt fel is tudom őket mondani, ha kell, álmomból felverve is, de amikor meg alkalmazni kellene ezeket, az egészen más tészta… Amikor írom a történetet, olyan gyorsan kergetik egymást a gondolatok a fejemben, hogy általában azon csodálkozom, hogy nem fog tüzet a billentyűzet az ujjaim alatt. Szóval írás közben általában nem figyelek eléggé a párbeszédek helyesírására. Az újraolvasásoknál persze igyekszem ezeket javítani, de így is sok hiba marad benne.

Felmerülhet a kérdés, hogy nem bétáztatom-e a kéziratokat. A válasz az, hogy természetesen de, viszont sajnos az örök bétáim sem irodalmárok. Az ellentmondásokat, túlírásokat, történetvezetési hiányosságokat és helyesírási hibák egy részét természetesen megtalálják, de azt hiszem, az nem várható el tőlük, hogy egy több száz oldalas történet minden hibáját kiszúrják. Meg akkor mit csinálna a szerkesztő, nem? 😀

A fenti kérdéskörön túllépve, még a lektor személye is aggasztani szokott, amikor először kezdjük el a közös munkát. Mivel LMBTQ+ történeteket írok, nagyon fontos, hogy olyan lektorral dolgozzak együtt, akit az ilyen témák nem zavarnak, sőt maga is támogató a közösség irányába. Nem is tudom, hogyan lehetne együtt dolgozni valaki olyannal, akit taszít ez a téma.

Gondoljatok csak bele, mennyi konfliktust szülne, ha úgy kellene jó munkát végezni valakivel, hogy nincs közös a nézeteinkben! Kell az, hogy hasonlóan lássuk a világot, hogy mind a ketten azon igyekezzünk, hogy az LMBTQ+ emberek életét úgy tudjuk bemutatni, hogy közelebb hozzuk őket az olvasókhoz, hogy azok is, akik nem ismerik/nem értik őket, ki tudjanak alakítani róluk egy valós(abb) képet. De ha a lektor világnézetével/meggyőződésével ellenkezeik az, amit én képviselni próbálok, akkor valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy jó süljön ki ebből az együttműködésből. Egyébként szerencsére eddig nem volt ilyen jellegű tapasztalatom.

Aztán általában minden alkalommal tartok attól is, hogy amikor a másik nemről írok, az hiteles-e az én bemutatásomon keresztül. És azért valljuk be, ez egy teljesen valid félelem, hiszen hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, azért szoktak lenni olyan jelenetek, ahol bizony kilóg a lóláb. Éppen ezért az sem hátrány, ha a szerkesztő ezeket is jelzi, hogy még jobbá tudjam tenni a történetet.

A harmadik és talán a legnagyobb félelmem, a szex jelenetek átnézése. Aki olvasta a Gyufalángot, az tudja, hogy nem szeretek túl explicit intim jeleneteket írni – olvasni sem, de az más kérdés. Éppen ezért, mert úgy vagyok vele, hogy ez a karaktereim számára is intim élmény, igyekszem úgy bemutatni ezeket, hogy kellőképpen ízlésesek maradjanak. Szeretek bizonyos dolgokat a fantáziára bízni, meg egyébként is úgy vagyok vele, hogy nem kell mindent szájbarágósan leírni. És természetesen ott van még a hitelesség kérdése is. Vajon mennyire hiteles az a jelenet, amit így, a saját szándékosan választott kereteim közt írok? Valószínüleg ez egy olyan kétség, mi akkor is velem marad majd, ha már a harmincadik könyvemet készülök kiadni. 😀

Ezek lennének hát azok a dolgok, amik aggasztanak minden alkalommal a szerkesztés előtt és annak a során. Remélem tudtam nektek néhány hasznos információval szolgálni. És abban is bízom, hogy sikerült egy kicsit jobb betekintést nyújtanom arra, hogy miért olyan fontos a (jó) szerkesztés.

Jegyzet
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Hannag Grace)
  • Egyéb felhasznált képek forrása: unsplash.com és az thebeyouproject.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s