Avagy szerkesztés és korrektúra

Egy nagyon jó barátom mondta azt, hogy a könyv első verzióját minden író magának írja, és utána következik a munka azon fázisa, amikor “olvasókompatibilisre” alakítják. Vagyis a szerkesztés. Erről és a korrektúráról szeretném most kicsit bővebben kifejteni a gondolataimat. Előre szólok, hogy személyesebb hangvételű írás lesz.

Ez a bejegyzés a saját tapasztalataimról szól. Már a címválasztásom egyébként eredetileg Lektorálás volt, talán éppen amiatt, mert amíg komolyabban nem kezdtem foglal folyamattal, sokaktól ez a szót hallottam a szöveggondozásra. Éppen ezért a saját fejemben is sokáig ezen az összefoglaló néven futott. Ezt csak érdekességként említeném meg. Egyébként meg hiába szánom inkább élménybeszámolónak ezt a bejegyzést, azért a fogalmakat szeretném viszonylag pontosan megragadni. 😉

Akik hozzájárulnak a könyv elkészítéséhez (előfordulhat, hogy átfedések vannak a feladatik közt, de mind rendkívül fontos):

• Lektor (lehet nyelvi és szakmai, de az ő segítségére csak speciális esetekben van szükség)
• Szerkesztő (a nyelvhelyességet, párbeszédeket, a történet folytonosságát, dramaturgiát, információadagolást és a szereplők karakterhűségét és még ezer más dolgot vizsgál)
• Korrektor (helyesírást, szemantikát (jelentéstan), szintaxist (mondattan és szószerkezettan), úgy általában a magyar nyelv használatának helyességét ellenőriz)

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de engem mindig szorongással tölt el, amikor elkezdődik a kézirat átnézése. Ez alatt egészen pontosan azt értem, hogy minden alkalommal tűkön ülök, amíg a szerkesztő alaposan átolvassa a kéziratot, és végigmegy a történet hibáin. Nem akarok részletesen belemenni, milyen felépítés szerint zajlik ez a folyamat, már csak azért sem, mert a módszert írója és szerkesztője válogatja. Legyen elég annyi, hogy átvizsgálásra kerül az, hogy mennyire koherens a történetvezetés, vannak-e benne logikai bakik, mennyire viselkednek önmagukhoz hűen a karakterek, mennyire gördülékeny a fogalmazás.

Általában több kör szokott lenni a szerkesztés, itt is attól függ, hogy mennyire javít hatékonyan az író, és mennyi rejtett hiba kerül még feltárásra a folyamat során. Amikor pedig ez megvan, következik a korrektúra.

Többször hallottam már olyat is, hogy egy író azt mesélte, mennyire jó könyvet írt, mert a szerkesztője alig talált benne hibát. Nekem erről az a véleményem, hogy akkor nem jó szerkesztő nézte át a kéziratot. Nem azt mondom, hogy minden második mondatba bele kell kötni, de igenis úgy látom, hogy íróként mi nem tudunk úgy hátralépni a szövegtől, és annyira objektíven szemlélni, hogy megtaláljunk minden olyat dolgot, ami egy olvasónak/külső szemlélőnek zavaró lesz. Legrosszabb esetben ezek a szövegben maradó problémák olyan mértéket is ölthetnek, hogy emiatt teszi félre olvasónk a könyvet, vagy ad majd rá sokkal rosszabb értékelést, mint amit valójában érdemelne a könyv.

Hadd hozzak pár példát a saját tapasztalataimból.

Bevallom őszintén, nálam is akadtak ilyenek (szerencsére egyre kevesebb). Mindig nagyon humoros kommenteket szoktam kapni a szerkesztőtől, amikor talált egy-egy ilyet. Legalább jót derültünk rajta minden alkalommal.

A másik jellegzetes hiba az, amikor hiányos egy jelenet. Egészen pontosan az olvasó számára az. Hiszen az író fejében ott van minden információ, ő elvileg mindent tud a szereplőiről, a körülményeikről, ezért neki bizonyos dolgok evidensek velük kapcsolatban. De az olvasó számára nem lesznek azok. Hogy is lehetnének, amikor ő külső szemlélőként les bele az életükbe? Szóval az is mindenképp hasznos, ha van valaki, aki ezeket észreveszi.

A harmadik dolog, ami szintén kiemelten fontos az, ha valaki szakmai szemmel is meg tudja nézni a szöveget. Én általában olyan témákról írok, amik igényelnek utánajárást, még akkor is, ha bizonyos részeivel tisztában vagyok az adott témakörnek. A tárgyi tévedésekre egyébként is szeretnek rárepülni a nálunk hozzáértőbb olvasók (és ne ringassuk magunkat illúziókban, lesznek ilyenek). Nagyon sok kellemetlenségtől megkímélhetjük magunkat és az olvasókat is, ha ezekre is odafigyel valaki. Ehhez viszont az kell, hogy valaki olyan nézze át a szöveget, aki jártas az adott témában.

Ezer okot tudnék még felsorolni, hogy miért tartom kiemelten fontosnak a szerkesztést (és szükség esetén a szakmai lektorálást), de most inkább áttérnék arra, hogy engem miért tölt el mindig – kellemes – szorongással, amikor nekiállunk egy-egy kézirat javításának.

Mivel maximalista vagyok, szeretem azt hinni, hogy mindent a lehető legjobban csinálok – hiába tudom, hogy ez nincs így, hiszen annyi helyen hiányos a tudásom olyan témákban is, amikben elvileg otthon vagyok. Emellett nagyon rosszul viselem a kritikákat, bár az ismerőseim szerint sokat fejlődtem ebben a művészetben.

Ez azért különösen vicces, mert amikor én nézem át mások írásait, akkor minden gond nélkül vadászom le a szövegben a helyesírási hibák nagy többségét. Viszont a saját írásaimban mindig rengeteg elgépelés vagy egyéb hiba marad, akárhányszor olvasom is át. Az csak egy dolog, hogy a Word helyesírás ellenőrzője kifejezetten kreatívan nézi a helyesírást, amiket meg nem ismer, azt győzze megtanítani neki az, akinek 48 órából áll a nap… A másik dolog, ami megnehezíti a typók kiszűrését, az maga az író személye. Mivel íróként én tudom, hogy mit akartam odaírni, ezért az agyam átugorja/kiszűri az elírásokat, betűtévesztéseket.

Ennek ellenére sosem lesz kevésbé kínos, mikor visszakapom a szöveget tele jelölésekkel, hogy hol maradtak benne hibák. A szerkesztőnek egyébként nem feladata a helyesírást ellenőrizni, de általában bevett gyakorlat, hogy amit észrevesz, az javítja, ezzel is a korrektor keze alá dolgozva. Egy idő után egyébként megtanul nevetni az egyszeri író, amikor olyan vicces dolgok születnek az elírások miatt, mint a testvére helyett a tetvére.

Szintén a helyesírás témakörébe tartozik még a párbeszédek írása. Baromi bonyolult ez magyarul. Ezerszer keseregtem már amiatt, hogy miért nem tudunk valami olyan egyszerűbb rendszert használni, mint amilyen az angol nyelvű könyvekben található. Próbáltam elsajátítani az összes ide kapcsolódó szabályt magyarul, sőt fel is tudom őket mondani, ha kell, álmomból felverve is, de amikor meg alkalmazni kellene ezeket, az egészen más tészta… Amikor írom a történetet, olyan gyorsan kergetik egymást a gondolatok a fejemben, hogy általában azon csodálkozom, hogy nem fog tüzet a billentyűzet az ujjaim alatt. Szóval írás közben általában nem figyelek eléggé a párbeszédek helyesírására. Az újraolvasásoknál persze igyekszem ezeket javítani, de így is sok hiba marad benne.

Felmerülhet a kérdés, hogy nem bétáztatom-e a kéziratokat. A válasz az, hogy természetesen de, viszont sajnos az örök bétáim sem irodalmárok. Az ellentmondásokat, túlírásokat, történetvezetési hiányosságokat és helyesírási hibák egy részét természetesen megtalálják, de azt hiszem, az nem várható el tőlük, hogy egy több száz oldalas történet minden hibáját kiszúrják. Meg akkor mit csinálna a szerkesztő és korrektor, nem? 😀

Gondoljatok csak bele, mennyi konfliktust szülne, ha úgy kellene jó munkát végezni valakivel, hogy nincs közös a nézeteinkben! Kell az, hogy hasonlóan lássuk a világot, hogy mindannyian azon igyekezzünk, hogy az LMBTQ+ emberek életét úgy tudjuk bemutatni, hogy közelebb hozzuk őket az olvasókhoz, hogy azok is, akik nem ismerik/nem értik őket, ki tudjanak alakítani róluk egy valós(abb) képet. De ha a szakember világnézetével/meggyőződésével ellenkezeik az, amit én képviselni próbálok, akkor valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy jó eredmény süljön ki ebből az együttműködésből. Egyébként szerencsére eddig nem volt ilyen jellegű tapasztalatom.

Aztán általában minden alkalommal tartok attól is, hogy amikor a másik nemről írok, az hiteles-e az én bemutatásomon keresztül. És azért valljuk be, ez egy teljesen valid félelem, hiszen hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, azért szoktak lenni olyan jelenetek, ahol bizony kilóg a lóláb. Éppen ezért az sem hátrány, ha a szerkesztő ezeket is jelzi, hogy még jobbá tudjam tenni a történetet.

A harmadik és talán a legnagyobb félelmem, a szexjelenetek átnézése. Aki olvasta a Gyufalángot, az tudja, hogy nem szeretek túl explicit intim jeleneteket írni – olvasni sem, de az más kérdés. Éppen ezért, mert úgy vagyok vele, hogy ez a karaktereim számára is intim élmény, igyekszem úgy bemutatni ezeket, hogy kellőképpen ízlésesek maradjanak. Szeretek bizonyos dolgokat a fantáziára bízni, meg egyébként is úgy vagyok vele, hogy nem kell mindent szájbarágósan leírni. És természetesen ott van még a hitelesség kérdése is. Vajon mennyire hiteles az a jelenet, amit így, a saját szándékosan választott kereteim közt írok? Valószínüleg ez egy olyan kétség, mi akkor is velem marad majd, ha már a harmincadik könyvemet készülök kiadni. 😀

Ezek lennének hát azok a dolgok, amik aggasztanak minden alkalommal a szerkesztés és korrektúra előtt és ezek során. Remélem tudtam nektek néhány hasznos információval szolgálni. És abban is bízom, hogy sikerült egy kicsit jobb betekintést nyújtanom arra, hogy miért olyan fontos a (jó) szöveggondozás.

Jegyzet

• Borítókép forrása: unsplash.com (Hannag Grace)
• Egyéb felhasznált képek forrása: unsplash.com és az thebeyouproject.com