– Mit akarsz? – mordulta a telefonba Cook.

Peter arca grimaszba szaladt. Úgy látszik, december elseje már elég volt ahhoz, hogy a szakács világutálata maximum hőfokon kezdjen lobogni. Ennek ellenére nem hagyta magát elbizonytalanodni, vett egy nagy levegőt, és csak azért is kimondta a gondolatait:

– Hát tudod, mindjárt nyit az étterem, és a legfontosabb szakácsunk még nincs sehol. Én meg gondoltam rákérdezek, hogy tudsz-e róla valamit, vagy hogy nagyjából mikortól számíthatunk rá.

Viccesnek szánta, de az öreg mordulása arról győzte meg, hogy semennyire sem értékelte a humorát. Hangja nem is lett barátságosabb, amikor mogorván válaszolt a kérdésre:

– Már úton. Negyed óra, húsz perc és ott vagyok. Addig csak tudjátok tartani a frontot.

Ezzel Cook végülis nem állított valótlant. Máskor is fordult elő, hogy a forgalom miatt késett, bár igyekezett mindenre felkészülni, és ezért szinte minden nap jó nagy biztonsági ráhagyással indult el otthonról. Legalábbis saját bevallása szerint. Amikor viszont néhanapján nem ért be időre, akkor aztán tényleg minden összeesküdött ellene, és egészen biztosan valami olyan horderejű dolog történt a közlekedésben, amitől megállt az egész város. Ezek miatt a korábbi tapasztalatok miatt is Peter megadta neki az ártatlanság vélelmét. Elhitte neki, hogy igazat állít, hiszen az öreg mindig megbízható volt, és tényleg nem szokott késni. Éppen ezért rosszat sejtve csak rákérdezett az aznapi szokatlan késlekedésre.

– Minden rendben? Ha valami közbe jött, nyugodtan szólhatsz előre is, nem kell kivárnod, hogy mi kezdjünk aggódni érted.

– Elaludtam – dörrente a telefonba Cook úgy, mintha a fogát húznák, és ez a kijelentés annyira abszurd módon hatott, hogy Peternek szüksége volt tíz másodpercre, hogy feldolgozza, tényleg jól hallotta.

– Elaludtál… – ismételte hitetlenkedve.

– Az igazság az, hogy nagyjából hajnali négyig nem aludtam. Tönkre ment a kazán a házban, és mivel sem én, sem a többi lakó nem akartunk szoborrá fagyni reggelre, kénytelen voltam mindent megtenni, hogy valamennyire helyre tudjam hozni, hogy legalább minimális fűtésünk legyen.

Peter emlékezett, hogy korábban, amikor egy nagyon hosszúra nyúlt céges rendezvény után hazavitte Cookot, volt szerencséje látni azt a düledező, ősöreg bérházat, amiben lakott. Maga a környék, ahova az a téglaépület épült nem volt épp rossz, csak maradt még ott jópár idős épület ami megúszta a felújítást, modernizálást és újhullámos városrendezést is. Több család is lakott benne, akik szerették azokat a régies formákat, század eleji dekorációkat, kalitka liftet és minden egyebet, ami csak különlegessé tette. Ő már akkor is rácsodálkozott, hogy valaki önszántából ott akarjon lakni, de annál jólneveltebb volt, minthogy erre megjegyzést tegyen.

– De akkor ezek szerint sikerült megjavítani – bökte ki végül, amikor kiszakadt gondolatai közül. Elég ügyetlenre sikerült a kijelentése, a szakács pedig a szokásos, téli-csípős modorával válaszolt.

– Az azért erős túlzás. De valamennyi meleget ki tudtunk csiholni belőle – szerénykedett morogva Cook, és Peternek még az is megfordult a fejében, hogy erre is csak ő képes. Arra is emlékezett, hogy az étteremben is javított már bojlert és kazánt is, amikor úgy alakult, és egyáltalán nem engedhették meg maguknak, hogy akár csak fél napra is bezárjanak technikai okok miatt. – De szerencsére volt még egy lakó, aki valaha látott már kazánt, és tudott segíteni. De így is órákig tartott, mire vissza tudtuk kapcsolni. Viszont addig legalább biztosan kihúzza, amíg egy valamire való szerelő ki nem jön teljesen rendbe szedni. Szóval emiatt olyan négy, fél öt körül kerültem ágya. Aztán nem ébredtem fel a vekkerre.

– Ebben az esetben el tudjuk nézni ezt a kis késést – próbálta oldani a feszültséget Peter.

– Engem az sem zavar, ha nem nézitek el – tért vissza a morózussághoz Cook. – Mert mit csináltok, kirúgtok?

Az étteremvezető ezen kedélyesen felnevetett. A szakácsnak legalább akkor is sajátos a humora, amikor épp pocsék rossz kedve van. Viszont mivel valamennyire mégis csak a bögyében volt, ezért Peter nem erősítette meg abban, hogy senkinek sem jutna eszébe megszabadulni tőle, még akkor sem, amikor a karácsonyi időszakokban mindenkinek próbára tette a türelmét.

– A lényeg az, hogy ma is számíthatunk majd rád – jelentette ki végül egy megkönnyebbül sóhaj kíséretében. – És mindannyian hálásak lennénk, ha ezt a harapós modorodat kint fejeltetnéd az étteremajtó előtt.

Ezt az utolsó részt kuncogva tette hozzá, de Cooknak semennyi kedve sem volt nevetni, mert egy mordulás kíséretében nyomta ki a telefont. Peter pedig pár másodpercig még ott maradt az épület oldalában nézelődve, majd amikor igencsak csípni kezdte tagjait a hideg, rászánta magát, hogy visszamenjen. Tudta, nem ez volt az első alkalom, és nem is az utolsó, hogy meggyűlik a baja Cookkal a karácsony-utálata miatt. Ahogy nem most érzett először késztetést, hogy rákérdezzen, ugyan mit ártott neki az a nyomorult ünnep. Persze annál jobban félt a választól, minthogy tényleg ilyen tapintatlanságra szánja rá magát.

Elég volt csak maga elé idéznie Jase-t a baráti társaságukból. Ha nem kötött volna ki olyan szerencsésen a világ legjobb örökbefogadó nagyszüleinél, talán ő is megmásíthatatlanul gyűlölné a karácsonyt. Éppen emiatt is sejtette úgy, hogy Cook esetében is lennie kell valami okának lennie, ami kiváltotta ezeket a kibékíthetetlen ellenérzéseket. De mivel esélyt sem látott rá, hogy valaha megtudja ezz, inkább egy sóhajtás kíséretében ment vissza az étterembe.

Bent pedig a szokásos felbojdult hangyaboly életérzés fogadta. Maya épp arra készült, hogy kinyissa az a bejáratot, és bebocsássa a legelső felsorakozókat. A biztonság kedvéért megerősítésért még odafordult Peterhez, akinek épp annyi ideje jutott, hogy odabólintson neki, amikor Joseph lépett elé teljesen kitakarva a lányt.

– Ugye jól emlékszem, hogy azt mondtad még korábban, hogy ma jönnek önkéntesek, hogy segítsenek az iskolás csoporttal? – nézett rá kétségbeesetten.

– Hát az önkéntesek túlzás – vonta fel a szemöldökét Peter is meglepettségében. – Dyllon jön, hogy meséljen nekik az örökbefogadásáról. Meg ha jól értettem, elkíséri majd John és Steve is. De miért kérdezed?

– Hát hogy lesz-e segítségünk a tombolánál, meg az ajándékok kiosztásában, mert ahogy most a dolgok állnak, nem fogjuk bírni a rohamot – vakarta meg nyugtalanul a füle tövét Joseph. – Mármint a felszolgálás meg minden egyéb mellett nem hiszem, hogy jut kapacitás majd erre is.

– Meglátjuk, hogy alakul majd… – folytatta volna még, de abban a pillanatban Maya kinyitotta az éttermet arra a napra, és azonnal tolulni kezdtek a leggyorsabb, legszemfülesebb vendégek. Az első rohamot szerencsére még felfogta a főpincér pultja, onnan vezették asztalaikhoz az érkezetteket. Peter pedig a látvány hatására átgondolta, amit mondani szándékozott, és másképp fejezte be a mondandóját: – Szerintem rugalmasak, biztos rá lehet venni őket arra, hogy kisegítsenek minket, ha nagyon összecsapnak felettünk a hullámok. De most mennem kell, mielőtt Maya idegbajt kap.

Azzal útjára bocsátotta Josephet, hogy odalépjen a fogadó pulthoz, és a régen begyakorolt könnyedséggel vegye kezébe a logisztikát. Hathatós irányításának köszönhetően hamarosan mindenki asztalhoz is jutott, aki elég gyors és szerencsés volt ahhoz, hogy foglaljon. A többiek viszont várni kényszerültek, mire számukra is szabadult fel asztal.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Ibrahim Rifath)