Éppen csak elkezdett lecsengeni az ebédidő és az ezzel járó roham az Északi Csillagban, amikor befutott Dylan és John, na meg a kutyák. Kicsit hamarabb is érkeztek Peter kérésének megfelelően, hogy még át tudjanak beszélni pár dolgot azzal kapcsolatban, hogyan tervezték lebonyolítani a szokásos jótékonysági ebédet. Az eredeti tervek szerint úgy volt, hogy Steve is elkíséri őket, de mint kiderült, közbejött neki valami határidős, utolsó pillanatban beérkezett fordítás.

– Nagyon sajnálta, hogy nem tudott velünk tartani – magyarázta John Peternek, miközben ő is és Dylan is a fogasra akasztották a kabátjukat az irodában, ahova nem lehetett akárkinek bejárása. De mivel ők ketten és a kutyák díszvendégnek számítottak aznap, az étterem vezetése nem adta volna ennél alább. – De hétfőre legkésőbb el kell készülnie vele, és ahogy ő fogalmazott most minden perc számít.

Steve és Robert nagyjából tavaly ilyenkor hagyták ott azt a fordító céget, aminek évekig az alkalmazásában álltak. Egyikük sem bírta azt a „rabszolga munkát” és a zsarnokoskodó, magát kiskirálynak képzelő főnököt, ezért mivel teleszökkent a hócipőjük, inkább fogták magukat, és felmondtak.

Az év elején pedig megalapították a saját fordítóirodájukat. Kihívásokkal teli időszak volt, de mind a ketten azt állították, hogy a kezdeti stressz és rengeteg munka ellenéére, sosem voltak még ennyire elégedettek a karrierjükkel. A visszajelzések alapján pedig a klienseik is mindig tökéletesen elégedettek voltak a kezük közül kikerülő fordításokkal. Az év végére összesen tíz főre bővült a cég, és a gyakori nyelveken kívül több ritka vagy egyenesen egzotikus nyelven is vállalak tolmácsolást.

– Steve egészen pontosan úgy fogalmazott – csicsergett közbe John beszámolójába és magyarázkodásába Dylan –, hogy őt most találta kupán az év végi hajrá.

Peter ezen kedélyesen felnevetett.

– Szerintem többen vagyunk így, akiket december különösen képen csap a munka. Akik nincsenek eléggé felkészülve, azokat fel is borítja. – Aztán beterelte őket a vendégtérbe, és témát váltva inkább az aznapi terveikről kezdett beszélni. – Gondolom, nem újdonság nektek sem, hogy ott fogadjuk a a vendégeket – intett a bejárat melletti pult felé, amiben akkor épp Maya állt. – Mire megérkezik az iskolás csoport, elvileg nyolc-kilencéves gyerekkel, az asztalok nagy részét felszabadítjuk nekik. Őket is úgy fogadjuk majd, mint bármelyik felnőtt vendégünket, azzal a kivétellel, hogy minden gyerek kap majd egy tombolajegyet, amin az is szerepelni fog, hogy melyik asztalhoz kell ülnie.

– Mennyire szerencsések lesznek azok, akiknek a 46-os jut majd – nézett vágyakozva a legendás hely felé Dylan.

Eszébe jutott, amikor először járt itt, és azzal szembesült, hogy nincs is negyvenhat asztal az étteremben. Addig ő is csak a legendákat hallotta az Északi Csillagról, és pont emiatt a nagy szám miatt hatalmasnak képzelte el a belső teret. Peter akkor vigyorogva magyarázta el neki, hogy a szám tulajdonképpen annyit jelent, hogy az asztalokat attól függően, hogy mennyire jó az elhelyezkedése egytől négy kategóriába sorolták be, és értelem szerűen a négyes a legmagasabb. A hatos pedig azt jelenti, hogy a hatodik asztal a szektorban. Persze ez is fejezhetne ki rangsort, hiszem messze a legjobb kilátással és elhelyezkedéssel bíró asztal volt, de mindenki aki itt dolgozott váltig állította, hogy ez csak sorszám.

Peter egyébként csak fülig érő szájjal vigyorgott a fiú kijelentésén, és hogy tisztázza a helyzetet, gyorsan magyarázatot is adott:

– Mivel nem akartuk, hogy a gyerekek ölre menjenek a helyekért, ezért a 46-os asztal nem is volt versenyben. Inkább úgy ültetjük le őket, hogy mindenki nagyjából egyforma távolságra legyen a karácsonyfától. Már csak azért is, mert az alatt lesznek az ajándékok, vagyis a tombola nyeremények.

– De akkor azon nem fognak ölre menni, hogy ki nyer a tombolán is ki nem? – vakarta meg a füle tövét zavarában Dylan.

– Nem, mert mindenki nyer majd – mosolygott elégedetten és büszkén Peter. – Sőt, úgymond fődíj sincs, mindenki nagyjából azonos értékű ajándékot kap.

– Á, így már értem – bólogatott a fiú.

– Szerintem csatlakozz nyugodtan Mayához – intett a lány irányába akkor –, és ő majd elmondja neked a többi tudnivalót, hogy szoktuk átadni az ajándékokat, ilyenek.

– Rendben – sietett el a fiú a jelzett irányba, Porcelán pedig szorosan ott koslatott a nyomában.

John és Peter ketten maradtak a fa mellett a díszes asztalok között. Azaz hárman, mert Kóbor szorosan az előbbi férfi lábához bújva ült. Őt ugyan erővel sem lehetett elrángatni a kedvenc embere mellől. John lehajolt, hogy megvakargassa a hűséges állat fejét, aki a képén üdvözült kifejezéssel fogadta a kényeztetést. Közben John elnézett a lelkesen társalgó Dylan és Maya irányába. A két fiatal szinte ragyogott a lelkesedéstől. Miután megbizonyosodott róla, hogy a fiú nem hallhatja őket, sokkal komolyabb arccal fordult Peter felé:

– Van valami oka annak, hogy pont minket kértetek meg arra, hogy kisegítsünk titeket? Félreértés ne essék, nagyon megtisztelő, meg minden…

Peter arcára halvány rózsaszín pír kúszott fel, és a szükségesnél kissé távolabbról indult, amikor választ adott:

– Hát… egyrészt úgy voltunk vele, hogy ki ne szeretné a kutyákat. Kóbor és porcelán pedig kifejezetten jól tűrik a figyelmet és a gyomrozást. A másik dolog pedig… arra gondoltunk, hogy Dylan talán tudna ezeknek a gyerekeknek pár bíztató szót mondani.

– Miért nem Kyle-t hívtátok meg? – tudakolta őszinte érdeklődéssel, hiszen a szóban forgó barátjuk is állami gondozásban nőtt fel.

– Megfordult fejemben. De te is tudod, hogy Kyle-t sosem fogadták örökbe. Ő csak azután találta meg az anyját és a családját, hogy megkereste őket.

– Igen, ezzel én is tisztában vagyok.

– Gondolom, hogy rengeteg érdekes történet van a tarsolyában, ahogy rengeteg szomorú is. Biztos tudna mit mesélni. De… mi inkább reményt szeretnénk adni ezeknek a gyerekeknek.

John pillantása megkeményedett ennek hallatán. Ez a kifejezés akkor ült ki általában az arcára, amikor valakit meg kellett védenie, aki fontos volt számára. Annak a tekintetnek a szigorúsága alatt Peter is kisebbre húzta magát. Hát még akkor, amikor a másik meg is szólalt mellé:

– Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet. Dylan sosem volt állami gondozásban. Őt a szülei gyötörték majdnem nagykorúságáig. Amikor hozzánk került, már majdnem felnőtt volt. Sosem ment végig egy standard örökbefogadási procedúrán.

– Igen, ezt tudom – kezdett heves bólogatásba Peter. – Nem is ilyenekről szeretnénk, ha beszélne. De ha van kedve, mondhatna pár bíztató szót ezeknek a gyerekeknek. Hidd el, nekik tényleg a világot jelentené.

John elmerengve összefonta két karját a mellkasa előtt. Látszott, hogy a másik minden szavát mérlegeli. Végül pedig döntésre juthatott, mert a maga módján áldását adta.

– Ha pontosan elmondod Dylannak, hogy mi az elvárás, és ő beleegyezik, akkor tőlem lehet.

– Mibe kell beleegyeznem? – toppant oda melléjük akkor az érintett a hófehér kutya kíséretében.

– Pont a legjobbkor jöttél – villantott rá egy ragyogó mosolyt Peter. A fiatalabb vállára tette a kezét, és díszektől roskadozó fa elé vezette. Közben John végig ott koslatott a nyomukban és a fiú minden rezdülését figyelte, egyértelműen azért, hogy szükség esetén közbe léphessen.

De egyelőre nem szólt, csak lázasan figyelt, miközben a másik férfi elmagyarázta a Dylannak az elképzeléseiket.

– Tudom, mennyire nehéz lehet ez – ért a mondandója végére –, éppen ezért nem is szeretnénk olyanra kényszeríteni, amit nem szívesen csinálnál. Ha a beszélgetést kihagynád, akkor csak a tombolában kérünk majd segítséget tőled.

A fiú nem válaszolt azonnal. Ő is mérlegre állította Peter minden szavát. Majd súlyos másodpercek után bizonytalanul szólalt meg:

– Szívesen segítenék nekik. De félek attól, hogy miket fognak kérdezni. Vannak dolgok, amikről nem tudnék beszélni.

– Senki nem várja el tőled ezt – igyekezett megnyugtatni John, közben pedig végig Petert nézte, csoda hogy nem gyulladt meg a tarkója attól a pillantástól.

Végül Dylan is elunhatta a hallgatást, mert kissé határozottabban szólalt meg ismét:

– Tudod, mit? Szívesen válaszolok nekik. De ha valami olyan kérdés jön, akkor azt mondom, hogy arra nem.

– Szerintem az tökéletes. Ezek közt a gyerekek közt vannak elég szomorú háttérrel rendelkezők is. Biztos érteni fogják saját tapasztalatból, hogy lehetnek dolgok, amik épp úgy fájnak nekik, mint neked.

A fiú erre csak bólintott.

– Ezen kívül van még valami, amiben segíteni tudok? Mármint amíg megérkeznek…

– Mayát megkértem, hogy minden csomagra ragassza rá a egy-egy tombola szelvény számát. Ha van kedved, nézd át, hogy mindegyiken ott van-e.

Dylan csillogó szemmel nekilátott egyik gondosan becsomagolt dobozt átvizsgálni a másik után Maya segítségével.

– Ha végeztél – nézett rá mosolyogva Peter –, gyere majd utánunk a konyhába, Johnnal szerzünk egy kávét.

– Azt én is szeretnék egyet – csillant fel a fiú szeme is.

– Rendben. Igaz, hogy nem olyan finom a kávé, mint a Mindenízűben, de étterem viszonylatban szerintem kifejezetten jók vagyunk.

– Ez azt jelenti, hogy nekem is jut egy? – túrt tömött hajába vigyorogva Dylan.

– Ezt azt is jelenti, hogy dicsekedni akartam. Persze csak úgy, hogy ne tűnjön dicsekvésnek. És igen, természetesen neked is jut egy kávé.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Daliara Garifullina)