Ahogy John figyelte a gyerekeket, Dylant és a két kutyát, arra kellett jutnia, hogy feleslegesen aggódott. A kicsiket teljesen elvarázsolta maga a téli csodaországnak feldíszített étterem is, a plafonig érő fával, ami alatt egymásra tornyozva várakoztak a becsomagolt ajándékos dobozok. A huszonnyolc gyerek tátott szájjal vonult be a sarkig tárt bejárati ajtón, vették át szótlan csodálkozással egymás után a tombolajegyüket, majd az azon szereplő szám és a kísérő gondozók segítségével gyorsan megkeresték a helyüket.

A legtöbbjük még helyet sem foglalt, amikor észrevették az egyik sarokban a két kutyával türelmesen várakozó Dylant. A kísérőknek ezután nem kis erőfeszítésébe került, hogy kordában tudják tartani a sikongató lelkesedést, és a helyükre parancsolják a gyerekeket, akik legszívesebben azonnal dögönyözni kezdték volna Kóbort és Porcelánt.

Az egyébként sosem volt titok senki előtt, hogy a fiatal fiú melyik kutyát preferálta. Csak azért nem volt ebből soha semmit konfliktus, mert John mindig épp annyira elkényeztette Kóbort, mint amennyire Dylan Porcelánt. Az utóbbi időben viszont a fiú úgy döntött, hogy az idősebb férfi segítségével trükköket tanít a két ebnek, ami következtében mind a két állat egyforma figyelmet kapott tőle. Amit azzal háláltak meg, hogy minden Dylan által kigondolt mutatványt igyekeztek a lehető legjobban elsajátítani.

És most ez kifejezetten kapóra is jött. Amíg ugyanis a gyerekek a helyüket elfoglalva várták, hogy felszolgálják nekik a legjobb ebédet, amit eddigi életükben talán ettek, a négylábúak a fiú vezénylete alatt ezekkel a trükkökkel szórakoztatták őket. A fiatal nézőközönség pedig megbabonázottan, hatalmasra nyílt szemekkel lesték, ahogy a kutyák, lefeküdtek, gurultak, bukfenceztek, átugráltak egymás fölött. Sőt, még két lábon is jártak. Olyan igazán peckesen és urasan. Dylan pedig ezért volt rájuk a legbüszkébb.

Porcelán könnyebben sajátította el a két lábon ballagás művészetét, hogy pár lépést két lábon tegyen meg. Viszont mivel Kóbor pár évvel idősebb volt nála, neki jobban meggyűlt a baja ezekkel a mozdulatokkal. Szerencsére a kitartás és szükség esetén John segítsége meghozta a várt eredményt, és végül a vakvezető kutya is felzárkózott hófehér, félalbínó társa mellé.

Mivel az asztalok úgy voltak elrendezve a hatalmas karácsonyfa körül, hogy nem lehetett mindenhonnan egyformán látni az ebeket, ezért Dylannak háromszor is rá kellett vennie a kutyákat, hogy kicsit arrébb vonulva megismételjék a mutatványokat. De persze lelkesen tettek eleget a kéréseknek, hiszen minden sikeresen elvégzett trükk után jutott nekik egy-két falat nasi.

Mire a végére értek az összes bemutatónak, a pincérek elkezdték felszolgálni az ebédet a gyerekeknek. Maya és Joseph úgy figyeltek rájuk, mintha hercegek és hercegnők ülnének az asztaloknál, ők pedig leplezetlenül élvezték ezt a kitüntetett figyelmet. Amikor az első pohár forralt, fahéjas almalével teli poharak megérkeztek eléjük, és ők csillogó szemmel kóstoltak bele, már akkor látszott rajtuk, mennyire elvarázsolta őket. És csodálkozásuk mindig újabb magaslatokba tudott emelkedni.

Először akkor futott végig soraikon igazán izgatott morajlás, amikor megérkezett eléjük a meggybefőttes gesztenyeleves tejszínhabbal tálalva. Látszott azokon az elbűvölt arcokon, hogy tényleg most látnak először ilyen ételkölteményeket. És amikor az is kiderült, hogy ha szeretnék, akkor repetát is kaphatnak, akkor az az őszinte csodálkozás a legkeményebb kőszívet is képes lett volna megolvasztani.

A legjobban Joseph találta meg velük a szót, de azok után, hogy otthon őt is várta minden este három lurkó, talán nincs is mit csodálkozni ezen. Minden gyerek számára jutott tőle egy mosoly, mindig késlekedés nélkül újra töltötte a kiürült gyümölcsleves poharakat, és természetesen készséggel válaszolt az összes felmerült kérdésre. És rajta is látszott, mekkora öröm letennie vendégeik elé a második fogst, ami mindenféle érdekes formára sütött krumpliüré, párolt lilakáposzta, húsos, halas vagy zöldséges pite volt annak függvényében, hogy mit választottak.

Amikor a desszert is eléjük került – hatalmas tornyokba pakolt karácsonyi cupcake-ek, amiből annyit ehettek, amennyi csak beléjük fért –, az egyik gondozó felkonferálta nekik a következő programot.

– Tudjátok – fogott bele –, Dylan nem csak azért csatlakozott ma hozzánk, hogy Porcelánt és Kóbort bemutassa nektek…

– Elena néni! – kiabált közbe az egyik vásott kölyöknek tűnő kisfiú, és mielőtt a nő lepisszeghette volna gyorsan tovább beszélt. – Megsimogathatjuk majd a kutyukat?

A gondozó előbb Dylanra majd Johnra nézett, és miután bólintottak, választ adott a közbekiabálónak:

– Természetesen igen. Ameddig szépen játszotok majd, és jól viselkedtek. De addig is hátra van még pár dolog. – Maga mellé intette Dylant, aki kissé bizonytalannak tűnve tett eleget a kérésnek, de szerencsére, amint Porcelán szorosan a lábához bújt, és ő megsimogatta azt a csontos fejét, azonnal visszanyerte a bátorságát. – Dylan is volt hasonló helyzetben, mint többen közületek. A saját családjában sokáig rosszul bántak vele, és ő már idősebb volt, amikor egy új, szerető családba került.

A fiú megborzongott, de nem javította ki Elena „nénit”, hogy nem egyszerűen sokáig rosszul bántak vele, hanem mindig, amióta az eszét tudja, kínozták, amiről és nem is tudta, hogy ezt teszik vele, míg ki nem szabadult a karmaik közül. Azt sem említette meg, hogy John és Steve sosem fogadták örökbe, hiszen amikor hozzájuk került, már nagykorú volt. De akárhogy is, a két férfival és barátaikkal olyan szerető családot kapott, amiről soha álmodni sem mert. Később pedig úgy alakultak a kérdések, hogy ezeket el is mondta a gyerekek kíváncsi faggatózására válaszul.

– Akkor te is megszöktél otthonról? – kérdezte akkor remegő hangon egy lesütött szemű kislány.

– Igen – felelt neki teljesen őszintén –, a családom egy pici faluban lakik. Én meg észrevettem, hogy nyitva maradt egy ablak. Egy tanárom hagyta úgy, hagyott nekem annyi pénzt, amennyi nála volt, és én pedig kiszöktem. Nem sok busz járt a faluban egy-egy nap, de én addig bujkáltam, amíg nem jött egy. Az bevitt a legközelebbi városba. Csakhogy annyira féltem, hogy ott még megtalálnak, hogy a maradék pénzből oda igyekeztem szökni, amilyen helyet ez a bejáró tanárom ajanlott.

A gyerekek áhítattal hallgatták. Majd amikor mondandója végére ért ismét az iménti kislány szólalt meg:

– Én is megszöktem. Mert apa mindig bántott, amikor valami miatt dühös lett. És nagyon féltem… De engem megtalált…

A gyereket hallgatva nemcsak Dylan sápadt el kissé, hanem John is érezte, hogy forrni kezdenek benne az indulatok. Ez a szőke, kékszemű, angyali arcú kislány… vajon mennyi borzalmon mehetett keresztül? Ahogy jobban szemügyre vette, sápadt vonalakat vett észre az arcán. Vágások okozta sebhelyek, ismerte fel elhűlten. Közben pedig a gyerek tovább beszélt:

– Apa nagyon megvert. Csak arra emlékszem, hogy fájt, meg hogy kórházban voltam, amikor felébredtem. És oda nem jött el értem. És miután meggyógyultam, nem kellett hazamennem. Szerinted én is találhatok családot?

John látta, hogy a kislány története mennyire megérintette Dylant is. Annyira megdöbbentette ez a kegyetlenség, ami mellett talán még a saját családja bűnei is kisebbnek tűntek, hogy összeszorult torokkal alig tudott választ kipréselni magából:

– Szerintem igen. Biztos, hogy van valahol egy család, akik mindennél boldogabbak lennének, ha te is velük lehetnél.

Mivel minden gyereknek volt egy jobban vagy kevésbé szomorú története – bár messze a szőke kislányé volt a legszívettépőbb –, hamarosan kezdett orrlógatásba fordulni az ebéd. Ezért Elena néni gyorsan közbe is lépett, és inkább arra biztatta a gyereket, hogy játszanak egy kicsit a két kutyával, mielőtt kezdetét venné a tombola. Amikor pedig az ajándékok kisorsolására került a sor, kissé háttérbe is vonult, hagyta, hogy Peter, Dylan, Maya és Joseph bonyolítsák.

– Mi a neve a kislánynak? – lépett a gondozó mellé John. Halkan beszélt, hogy senki se hallhassa meg őket.

– Viktoria – mosolygott rá Elena a férfira.

– Mi történt a szüleivel?

– Az anyja állítólag elhagyta őket. A hatóságok úgy vélekedtek, hogy talán megszökhetett a bántalmazó apa elől. Továbbra is keresik, de egyelőre még nem jártak sikerrel. Az apját letartóztatták. A tárgyalása még mindig folyik, de sok tíz év börtön elé néz.

– Nagyon helyes – bólintott a férfi, bár nem érezte úgy, hogy ez elég büntetés lenne. Abban bízott csak, hogy a rácsok mögött azt kapja majd a többi rabtól, amit megérdemel. Nem hagyta arcára kiülni ezeket a sötét gondolatokat, amikor feltette a következő kérdést: – Mi lesz most a gyerekkel?

– Ha megtalálják az anyját, és olyanok a körülményei, akkor hozzá kerül. De viszonylag sok idő telt már el, az apának fogalma sincs, hol lehet.

– Szóval egyre kisebb az esély rá, hogy visszakerüljön hozzá – vonta le a konklúziót John.

– Igen. Szerintem, ha hamarosan nem lesz előrelépés az ügyben, akkor lezárják, Viktória pedig velünk marad.

– Mennyi esélye van családhoz kerülni?

Elena akkor először fordult John felé, hogy alaposabban szemügyre tudja venni. Majd leplezetlen őszinteséggel adott választ:

– Nem sok. Nagyon szép kislány pedig. Általában a szülőjelöltek ölre szoktak menni az ilyen kis hercegnőkért. De sebhelyek az arcán nagyon rontják az esélyeit. Műtéttel elvileg el lehet őket szinte nyomtalanul tűntetni, de az intézetnek nincs pénze erre, a szülőnek jelentkezőket pedig inkább elriasztja a megjelenése.

John erre nem tudott mit felelni. Valamennyire értette talán az embereket. Azok alatt a hónapok alatt, amíg ő is vakon lábadozott a sérülése után, nem kevés barátot vesztett el. Azt is mondhatná, akkor derült ki számára igazán, kik azok, akikre mindig minden körülmények közt számíthat. Nem okolt senkit, aki kikopott az életéből, hiszen senkire sem akarta rákényszeríteni a saját nyomorát. De annál hálásabb volt azokért, akik ezekben a nehéz időkben mellette maradtak. Éppen ezért Steve szerelméért, hűségéért, kitartásáért is minden új nap hálát adott.

Ugyanezen az elven álltak minden bizonnyal Viktoriához is. Akik gyereket akartak örökbe fogadni, akaratlanul azt is szem előtt tartották, hogy passzoljon a családba. És egy sebhelyes arcú kislány valóban inkább tűnhetett riasztónak. Arról nem is beszélve, hogy micsoda traumákat cipelhet a vele történtek miatt. Aki sosem tapasztalt még csak töredékben sem hasonlót, valószínűleg elképzelni sem tudja, micsoda odafigyelést és törődést igényelnek ezek a gyerekek. John úgy volt vele, hogy senkitől sem elvárható, hogy ilyen kihívásokkal küzdjön, ha nem készítették fel mindenre. Ha pedig de, és mégis nemet mond, azzal valószínűleg mindenkinek szívességet tesz. Inkább álljon el a tervtől, minthogy a maga bizonytalansága, hozzá nem értése miatt még ő is ártson.

Ezeket a gondolatait nem persze nem fejtette ki Elenának, csak a gyerekcsapatot és Viktoriát figyelve tovább merengett.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Katie Gerrard)