Peter aznap korábban végzett. Az előző héten minden nap zárásig maradt, éppen ezért megígérte Paulnak, hogy aznap emberi időben leteszi a latot, és találkoznak a Mindenízűben. Paul azzal érvelt neki, amikor erre rábeszélte, hogy innen el tudja vinni választottját vacsorázni, hogy egy este a héten őt szolgálják ki a változatosság kedvért épp úgy, ahogy ő teszi nap nap után másokkal. Még aznap reggel munkába indulás előtt is erről győzködte, és mire az első kávéjuk végére értek, el is érte, hogy Peter végük beleegyezzen az aznapi tervébe. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy annyira nem kellett noszogatni, egyébként is kötélnek állt volna, de attól még belement a játékba, hogy hagyta magát puhítani.

A terveik és az ígérete ellenére mégsem végzett olyan hamar, mint szeretett volna. Az igazsághoz viszont mindenképpen hozzátartozik, hogy Peter pont azért korábbi időpontot jelölt meg célként, hogy ha esetleg közbe is jön párjának valami, addigra mindenképp végezzen, mire Paul is befejezi a műszakot aznap. És mint kiderült, milyen előrelátó volt ezzel! Még jó, hogy így tervezett, mert Murphy törvényei szerint aznap természetesen minden elromlott, ami csak elromolhazott, és emellett minden a nyakába szakadt, ami még váratott volna pár napot.

Kezdődött minden azzal, hogy az egyik szakács lebetegedett, és ilyenkor nemhogy az ételek és alapanyagok közelébe nem mehetett, de a konyhába sem engedték be, hiába a főzés-sütés, bármilyen hőkezelés, nem kockáztathatta hírnevét az étterem azzal, hogy bárki bármilyen gebulát éppen náluk kapjon el. Ez pedig azt jelentette, hogy be kellett hívnia az aznap szabadnapos Cookot.

Na, már most, az első dolog amit mindenki megtanult a morózus szakácsról az volt, hogy nem akarja felhivni a szabadnapján. Ha csak nem vágyik arra, hogy verbálisan letépjék a fejét. Ezt akkor is minimális eséllyel lehetett elkerülni, ha a telefonáló a közelgő világvégére akarta figyelmeztetni. Bár Peter akkor épp úgy volt vele, hogy ha nem lesz elég szakácsuk az önmagában felér egy világvégével. Szerencsére Cook aznap csak közepes mértékben kelt bal lábbal, és viszonylag gyorsan hagyta magát meggyőzni. És valamilyen csoda folytán minimális késéssel meg is érkezett, így egy katasztrofát sikerült elhárítani.

Aztán meg kellett terveznie jótékonysági menüket, lefixálni a heti menüket a készletek alapján. Ehhez kellett egy mini-leltár, hogy kiderüljön, mit kell még berendelni, hogy ne fogyjanak ki semmiből idő előtt. És akkor még ott volt a következő jótékonysági ebédre az ültetési rend összeállítása, tombola szervezés, ajándék rendelés – szerencsére ezeket legalább lehetett díszes csomagolásban kérni –, és mivel Dylan nem ért rá a következő alkalommal, új vendéget kellett szervezni… Napok óta győzködte Robertet és Kyle-t – első sorban Magick, a hófehér kandúr miatt, de ezt sosem vallotta volna be –, az utóbbi pedig még bele is ment volna, de az előbbi nem volt biztos benne, hogy a macska hogy viselne ennyi figyelmet. Esélyes, hogy jól, csak a gazdi szokta túlaggódni a dolgokat.

Így pedig miután mindennel végzett, már alaposan benne járt a délutánban. Maya, aki baráti szívjóságból elvállalta, hogy zárásig marad helyette – Joseph-nek aznapra valami lemondhatatlan családi programja volt, amire már hetek óta készült, így a lány volt az egyetlen, aki cserélni tudott Peterrel –, többször rá is szólt, hogy induljon már, mire végre sikerült összeszedelőcködnie. Az utolsó felszólításokra már odáig jutott, hogy meg is fenyegette főnökét, miszerint ráereszti Cookot, ha továbbra is ott marad téblábolni ahelyett, hogy végre elhordaná magát.

Amikor Peter végre kilépett az étteremből, már teljesen besötétedett. Kint apró pelyhekben, de annál kitartóbban hullott a hó. Az időjárás, mintha kifulladt volna, egyszerűen nem volt olyan elszánt, mint a hónap első napján, ő pedig nem bánta, mert ebben az időben még épp kellemes sétálni. Arra gondolt, hogy megtesz egy-két buszmegállónyi távot gyalog, és ha úgy alakul, vagy elunja a vándorlást, felpattan majd egy arra tartó járatra.

Viszont alig indult el a Mindenízű felé, megszólalt a zsebében a telefonja. Épp karácsonyi zenéket hallgatott rajta, mint mindig decemberben, és akkor egyáltalán nem esett jól neki, hogy megzavarják ebben. Elhúzta zsebéből a készüléket, hogy megnézze, ki keresi, és nem tudta volna megmondani, mennyire döbbent meg azon, hogy az anyja nevét látta a kijelzőn. Az utóbbi időben viszonylag keveset beszélt a családjával, és ahogy teltek a hónapok ezek az alkalmak még tovább ritkultak.

Bárki, aki kívülről szemlélte őket értetlenül állt volna ez előtt, mert igazán nem volt konfliktusa a szüleivel vagy a testvéreivel. Mégis minden találkozás vagy telefonbeszélgetés után úgy érezte, hogy egyre távolabb sodródik tőlük. Indulatok és kimutatott harag nélkül azt látta egyre újra ismétlődni, amin lassan két éve elég csúnyán összevesztek Paullal.

Péter hiába kérte meg a szüleit minden egyes alkalommal, amikor egy légtérben tartózkodtak és kapták a humorosnál humorosabb – persze szigorúan csak ironikusan értve – megjegyzéseket az élet értelméről, család szentségéről, és persze arról, hogy a modern világunkban már bármilyen közösség lehet család, minden próbálkozasa süket fülekre talált. Mindegy volt, hogy humoros, semleges, vicces, felháborodott hangon kérte-e, semmivel sem ért el változást. Egyedül akkor történt bármi, amikor pár hónappal korábban egy közös szülinapozason türelmét vesztve kiabálni nem kezdett. De persze azzal is csak annyit ért el, hogy szülei megsértődtek, és azt vágták a fejéhez, hogy az ő házukban márpedig így nem beszélhet.

Mindezek tükrében kifejezetten kelletlenül, egy hatalmas sóhajtás kíséretében fogadta a hívást.

– Szia, anya.

– Szia, Pete. Már azt hittem fel sem veszed.

Erre nem felelt. Nem is tudta, mit kellene mondania. Nem érezte úgy, hogy sokat hagyta volna csengeni a telefont, bár maga előtt azt nem tagadhatta le, megfordult a fejében, hogy nem veszi fel. De mivel mégiscsak a szüleiről volt szó, ezért mégsem hagyhatta őket válasz nélkül. Viszont túl hosszúra nyúlhatott a hallgatása, mert az anyja beszélt tovább:

– Mi van veled? Olyan szótlan vagy.

– Csak fáradt vagyok. – Ezzel végülis nem állított valótlant, mert abban a pillanatban konkrétan agyon vertnek érezte magát. – Nemrég végeztem az étteremben, és most még elmegyek Paulért.

– Ha fáradt vagy, miért nem hazamész pihenni? Ő nem talál haza?

Ez a kérdés annyira váratlanul érte, hogy felelni sem tudott rá. Miért ne mehetnének együtt haza attól még, hogy ő fáradt? Ráadásul aznap estére Paul még vacsorát ígért neki. De, oké, azért mégsem várhatja el, hogy erről tudjanak a szülei, ha nem említette nekik egy szóval sem. Az anyja viszont most nem zavartatta magát a hallgatásától, és tovább beszélt:

– Kicsit úgy érzem, hogy ráül minden szabadidődre. Mostanában nem hívsz minket, ha meg mi hívunk, akkor is szinte mindig ott van. Ha nem személyesen, akkor is rád nehezedik a jelenléte. Most is, hiába vagy fáradt, mész, hogy körbeugráld, mintha ő nem lenne felnőtt ember.

– Anya… – sóhajtotta lemondóan, mert már ennyitől reménytelennek érezte ezt a beszélgetést. – Házasok vagyunk. Szerintem teljesen normális, hogy nagy szerepünk van egymás életében. Épp az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Ti is elválaszthatatlanok vagytok apával.

– De az nem ugyanaz. Erről már annyiszor beszéltünk. Elfogadjuk, az érzéseiteket és életmódotokat, de attól még úgy látjuk, hogy nem lehet olyan mély kapcsolat két férfi között, mint egy nő és egy férfi között.

– Ahogy a természet rendelte? – szúrta közbe gunyorosan Peter, de igazság szerint kiabálni lett volna kedve.

– Igen, pontosan. És tudom, hogy még nem érted, de én akkor is féltelek, hogy amikor belátod, már késő lesz új életet kezdened.

Hol van itt az a híres elfogadás, amiről az előbb beszélt? háborgott magában. De hangosan még sikerült nyugalmat erőltetnie magára:

– Még mindig a férjemről beszélünk. De ne is menjünk bele ebbe. Már annyiszor kértem, hogy hagyjuk ezt. Ha még a végén igazatok is lesz, aminek szinte semmi esélye sincs, akkor sincs jogotok belebeszélni az életembe, és megkérdőjelezni a választásaimat. És tényleg túl fáradt vagyok most ehhez, hogy valami olyan miatt kelljen megvédenem magunkat, amihez igazán közötök sincs. És éppen ezért beleszólásotok sincs.

– Nem kell így túlreagálni ezt az aggodalmat – váltott azonnal védekező állásba az anyja, mert ez az egész természetesen megint róla szólt. Mindig úgy tudta fordítani a beszélgetéseket, hogy a végén ő legyen az áldozat. – Igazság szerint csak azt akartam megkérdezni, hogy jöttök-e az ünnepekre.

– Őszintén? Nem tudom. És az az igazság, hogy nincs sok kedvem. Sőt, azt hiszem… úgy érzem, hogy inkább nem.

– Miért nem? Örömmel látunk titeket.

– Ha őszinte akarok lenni, ebben én annyira nem vagyok biztos. Mármint tudom, hogy szerettek, de nem akarok most azon gondolkodni, hogy már megint mivel nem leszek… nem leszünk megfelelőek. Nem tudok most válaszolni. Szia, anya.

Ezzel kinyomta a telefont, és a karácsonyi zenéket sem kapcsolta vissza. Az este elvesztette minden szépségét a szeme előtt. Buszra sem szállt végül. Jobbnak látta gyaloglással kiégetni magából az indulatait.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Frede Langlois)