Amikor Jase belépett a Mindenízű ajtaján, azonnal észrevette Eriket. A fiú előtt egy hatalmas bögre kávé gőzölvözt, miközben épp elmerülve gépelt valamit a laptopján. Amennyire tudta, öccse továbbra sem tett le arról, hogy programozó, de lehetőleg inkább etikus hacker legyen belőle. El is mosolyodott ezen. Vajon mit szólnak hozzá a szüleik? Valószínűleg semmit, mert nem is tudtak róla. Legalábbis legutóbb, amikor előjött ez a téma Erik még nem merte elmondani nekik. Mind a kettejük előtt világos volt ennek az oka. Véleményük szerint ez is valamilyen módon az Sátán műve lenne, és nem hagyhatnák, hogy a jobb sorsra érdemes fiúk valami jó eséllyel a Jelenések könyvében rébuszokban megfogalmazott, és emiatt természetesen teljes mértékben elkerülhető jövendölés figyelmen kívül hagyása miatt veszítse el az örök életet.

A fiú megérezhette egyébként, hogy nézik, mert felpillantott a kijezőről, majd feje lassan a bejárat felé fordult. Amint tekintete megállapodott Jase-en arca felderült, úgy tűnt, felpattanni készül, hogy odarohanjon hozzá, majd a következő pillanatban inkább meggondolta magát, mivel a laptopját sem akarta őrizetlenül hagyni. Helyette heves integetésbe kezdett, mintha Jase figyelme elsiklott volna fölötte. Ő pedig odasietett az asztalhoz, és letette az egyik szabad székre a hátizsákját.

– Jövök mindjárt, csak szerzek gyorsan egy kávét Paultól – biccentett a pult felé, majd kijelentésének megfelelően odalépdelt barátja elé.

– Még pont szerencséd, hogy itt találtál – villantott egy ragyogó, harminckét fogas vigyort Jase-re Paul.

– Miért, készülsz valahova? – méregette kíváncsian.

– Természetesen igen. Kihasználom, hogy ma Peter korábban végez, és elviszem vacsorázni. Amióta beköszöntott december, betegre dolgozza magát. Mármint értem, hogy szívügye a karácsony meg jótékonykodás, és imád rászoruló gyerekeken segíteni, de ha leesik a lábáról, mert nem vigyáz eléggé magára, akkor senki sem fog tudni helyette dolgozni. Szóval valakinek emlékeztetnie kell, hogy néha lazitson is. De nem akarlak téged sem feltartani. Mit adhatok neked?

– Nem tartasz fel. Most még van legalább két órám. Azért jöttem így, hogy tudjak találkozni az öcsémmel.

– Igen, már ki is szolgáltam a legédesebb, legcsokisabb kávénkkal – nevetett fel Paul.

– Ha az anyjáék még mindig ugyanúgy a sátán kísértésének tartják az édességeket, mint az én gyerekkoromban, egyáltalán nem csodálkozom, hogy azt kérte. – Paul figyelmét a legkevésbé sem kerülte el barátja szóhasználata, hogy még ezzel is igyekezett a legtöbb távolságot megtartani maguk között. És természetesen a Jase iránti tisztelet miatt eszébe sem jutott ezt szóvá tenni. – Viszont mivel valószínűleg én már attól rosszul leszek, hogy csak nézem azt a kávét, én most csak valami közepesen édeset szeretnénk.

– Hmmm… – merengett el Paul. – Mit szólsz az égetett barnacukros lattéhoz? Az nem túl édes, csak van egy kis karamellás utóérzete.

– Jól hangzik. Jöhet! – csapott le a lehetőségre Jase.

– Rendben. Ülj le akkor nyugodtan, én meg hozom, amint kész.

Jase hálásan megköszönte Paul előzékenységét, és visszatért az öccse mellé. Kényelmesen elhelyezkedett vele szemben, és Eriket méregetve kissé nyugtalanul szólalt meg:

– Még mindig tilosban jársz azzal, hogy időről időre felszöksz ide?

– Félig – vigyorgott rá a kamasz, majd bátyja kérdő pillantását látva gyorsan magyarázatot is adott. – Igazság szerint nem szöktem. Tudják, hogy itt vagyok. Anyáék azt akarják, hogy mérnök legyek. Mert abból jól mrg lehet élni. Meg a mérnökök rendes, templomba járó emberek… már akiket ők ismernek közülük. Viszont ahhoz matekból kell egyetemi felkeszítőre járni. Legalábbis ezt mondtam nekik. Azt meg nem kell tudniuk, hogy nem sima matekra járok, hanem programozó matematikára.

– Így már értem – bólogatott Jase is.

– Igazából ez a legjobb megoldás, mert az ő áldásukkal vagyok itt, és nem kell hazudnom sem.

– Az sem tűnik fel nekik, hogy órákkal korábban felutazol a városba otthonról? – vakargatta nyugtalanul az állát az idősebb.

– Gondolom nem jártál mostanában mifelénk – nevetett fel a fiú. – De elhiheted, hogy az a hely csak visszafejlődött az eltelt évek alatt. Sokan beköltöztek a jobb lehetőségek miatt a környező városokba. Ami azzal is járt, hogy a napi buszjáratok eléggé megritkuktak. Éppen ezért, ha a későbbi busszal jönnék, lekésném az első órát. És pont ugyanígy nem tudok azonnal hazamenni a különórák után. Azt meg szintén nem kell tudniuk, hogy mit csinálok, amíg várok a hazafele járatra. Ha kérdezik, azt mondom, hogy tanultam az egyik üres osztályteremben indulásig.

– Cseles vagy, hallod – méregette büszkén az öccsét Jase.

Belemerültek a beszélgetésbe, észre sem vették, mennyit kellett várni az idősebb kávéjára. Az is elkerülte a figyelmüket, hogy nem sokkal azután, hogy Jase helyet foglalt Erikkel szemben, mennyien tolultak be a kávézóba. Szinte minden asztalhoz ültek egy-egy több fős társaság. Az rántotta csak ki őket a társalgásból, amikor Paul végre melléjük toppant a Jase lattéjával. És mivel akkora volt a pörgés, nem is maradt a feltétlenül szükségesnél tovább.

– Nem is tudod, mennyire jó ez a csel – vette fel ismét a beszélgetés fonalát Erik, amikor ismét magukra maradtak. – Egyelőre jó így. Kevésbé érzem, hogy megfulladok a szigortól. De alig várom, hogy végre nagykorú legyek, és akkor többet nem fog semmire sem kelleni a beleegyezésük.

Jase erre csak hümmögött, mert hát ehhez nem igazán volt mit hozzáfűzni. Ha őt nem nem tették volna utcára azért, aki volt, ő is pontosan ugyanígy érzett volna. Gyerekkorában még nem fogalmazódott meg benne ennyire konkrétan, de mindig fojtogató volt az az otthoni környezet, ami körülvette. Az a rengeteg szabály, amiknek meg kellett felelnie már csak azért a rideg szeretetért, amit a szülei számára mértek. Az a millió feltétel, amihez a megítélését kötötték, és amik alapján a büntetéseket mérték, mert jutalmazni nem volt szokásuk… Mind mind hozzájárult ahhoz, hogy értéktelennek és már gyerekként is selejtnek, hulladéknak érezze magát. És ha a megérzései nem csaltak, Erik pontosan ezeknek az érzéseknek a terheit cipelte a vállán.

– Tudod, gondolkozom már egy ideje valamin – szólalt meg akkor sokkal bátortalanabbul az öccse. Jase-t meg is lepte az a halkabb, remegő hang.

– Min? Mi aggaszt ennyire? – emelte a fiatalabbra őszinte tekintetét.

Erik zavarában gyűrögetni kezdte az egyik kávéfoltos szalvétát. Jase pedig csak figyelte, nem szólt, nem akarta sürgetni. Végül az öccse elég bátorságot gyűjthetett, mert végül csak kibökte, ami a szívét nyomta:

– Szeretném, ha valamikor hazajönnél velem. – Ennek a kijelentésnek a hallatán Jase érezte, hogy sápadni kezd, de a nyelvébe harapott, és továbbra sem szólt közbe. – Tudod, anyáék megtiltották, hogy keresselek téged, vagy hogy bármennyire is foglalkozzak az emlékeddel. És én szeretném nekik megmutatni, hogy nem adtam fel, és én nem mondtam le rólad…

– Mi értelme lenne találkoznom velük? – vágott akkor először a szavába remegő hangon Jase. – Eddig sem voltak kíváncsiak rám. Nem tudom, mit nyernék vele, ha megmutatnám nekik magam.

– Te most viccelsz, ugye? – nézett rá szemöldök felvonva Erik. – Természetesen az elégtételt nyernéd, hogy rácáfoltál mindenre, amit tenni akartak veled. A képükbe vághatnád, hogy mégsem biztos, hogy úgy vannak a dolgok, ahogy ők hiszik, mert még mindig élsz, jobban és boldogabban, mint ők valaha, és mindent elértél, amit ők sosem akartak neked.

– Értem, amit mondasz – rázta meg a fejét Jase. – És sokáig én is azt hittem, hogy erre van szükségem. Hogy megmutassam nekik. Hogy látniuk kelljen, ami lett belőlem, hogy minden ellenére mennyi mindent értem el. Időbe telt, mire rájöttem, hogy engem nem határoz meg, amit rólam hisznek. Önmagam definíciójához nincs szükségem arra, hogy az ő szemükön keresztül szűrjem át a saját értékeimet és eredményeimet. Ők nekem senkik. Ha valaha belemennék, hogy találkozzak velük, az csak azért lenne, hogy mindent a fejükre olvassak. Nem azért, mert bízok benne, hogy bármit megértenek majd belőle. Hanem azért, hogy végre engem ne égessen tovább az a sok fájdalom és vád, amiket sosem mondtam ki.

Erik erre nem felelhetett semmit, mert akkor nyílt a kávézó ajtaja, Peter lépett be rajta, és kifejezetten zaklatottnak tűnt.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Marcos Paulo Prado)