Paul a bejárat fölé függesztett karácsonyi csengő hangjára azonnal az ajtó felé nézett. Olyan mélyen rögzült reflex volt ez nála, mintha Pavlov verte volna bele. A szeme is elkerekedett a kávézóba lépő Peter látványára. Azonnal látta, hogy valami baj van, mert mintha csak egy csapat dementor siklott volna be az ajtón, igazi fekete rosszkedvet hozott magával. Abban sem volt biztos, hogy emiatt nem lett pár árnyalattal sötétebb és pár fokkal hidegebb a vidáman ragyogó karácsonyi lámpák alatt is.

Szerencsére akkor az egyik barrista lány épp ott sürgölődött a pultban azt ellenőrizve, hogy minden fel van-e töltve, mindenből van-e elég, és fennakadás nélkül kipenderítheti-e majd a főnökét munkából, amikor megérkezik a választottja. Amikor pedig Peter belépett, arra még ő is odanézett, és hiába nem ismerte még annyira Paul párját – hiszen még csak pár hónapja dolgozott a Mindenízűben –, azt ő is azonnal látta, hogy valami nagyon nincs rendben. Erről erősítette meg az is, ahogy a főnöke felé fordult, és annyit mondott neki:

– Odamegyek, beszélek vele. Addig tudod tartani a frontot?

– Persze, minden gond nélkül – mosolygott rá a férfire –, most épp annyira nem vészes a roham.

Paul erre csak bólintott, és Peter mellé sietett. Megfogta a kezét, és a személyzeti bejáraton át kivezette az épület mögé oda, ahol a rendeléseket át szokták adni a futároknak. Amíg be nem csukódott mögöttük ajtó, nem mondott semmit, de amint hallotta a zárat kattanni, két kezébe fogta Peter arcát, és úgy billentette a fejét, hogy a szemébe kelljen néznie.

– Mi történt? – kérdezte azonnal, miközben egy megnyugtatónak szánt csókot lehelt az ajkára. – Mi zaklatott fel ennyire?

– A szüleim – felelte kertelés nélkül, hiszen mind a ketten tudták, mennyire meg tudta viselni Petert az a kiismerhetetlen viselkedés, amit a családja rendszeresen alkalmazott velük szemben. Vagyis, Paul kevesebbszer volt céltáblája ennek, mert az apósa és anyósa sokszor kivárta a lehetőséget, hogy ő ne legyen ott, és akkor jó tanácsaikat csak a fiuk fülének szánva fejtették ki.

Peter nagyjából összeszedte pár mondatban a köztük elhangzottakat. És a végén azt is kibökte, hogy mit vágott anyja fejéhez az ünnepekkel kapcsolatban. Paul szokásához híven ismét végighallgatta, de igazság szerint nem nagyon tudott mit hozzáfűzni ehhez, hiszen mind a ketten ismerték Peter szüleit. Tudták, hogy akármit vessenek is fel, arra csak annyi a válasz, hogy ők csak jót akarnak, és a pár már megint túlreagálja a segítőkészségüket. Ezért inkább Paul más taktikát választott:

– Tudod, hogy nem kell velük tölteni a karácsonyt, ha nem akarod. Mi is egy család vagyunk, nincs abban semmi furcsa, ha úgy döntünk, hogy kettesben szeretnénk tölteni az ünnepet. Vagy a változatosság kedvéért meglátogathatnánk az én családomat is.

Ez is egy olyan téma volt, ami több konfliktust okozott köztük kapcsolatuk első éveiben. Peter szülei valahogy olyan természetességgel sajátították ki az ünnepet és várták el, hogy náluk gyűljön össze a család, mintha a karácsonyt egyedül ők ünnepelnék az egész világon. Paulnak eleinte nagyon rosszul esett, hogy az ő szüleinek és rokonainak mindig csak az ünnep későbbi napjai jutnak. Persze értette ő, hogy az év végén a fél ország útra kel és meglátogatja a távolabb élő családtagokat, de akkor is… néha jól esett volna neki is, ha ezt a decemberi körtúrát kezdhették volna az ő rokonaival.

De mivel látta, hogy Peternek ez mekkora stressz minden évben, inkább amellett döntött, hogy nem tetézi még ő is, hiszen az ő szülei minden alkalommal boldogan fogadták őket, és sosem tettek megjegyzést arra, hogy karácsony melyik napján érkeznek meg hozzájuk.

– Mit szólnál ahhoz, ha iden az első napot együtt töltenénk? – emelte bánatos tekintetét Paulra. – Utána elmehetnénk hozzátok. Az bőven elég lenne idén… Nem tudom, hogy akarok-e most ennél többet.

– Nekem bárhogy jó, amivel te komfortosan érzed magad – vonta karjába Paul. – Mindenképp azt szeretném, hogy boldog legyen neked a karácsony.

– Még én sem teljesen vagyok biztos benne, mit szeretnék… de még van elég időnk kigondolni. Viszont nem gond az, hogy most a rosszkedvemmel elragadtalak a kötelességeidtől? – tudakolta bizonytalanul.

Paul kissé lazított az ölelésen, hogy ismét Peter szemébe nézhessen. Lehelt egy gyors csókot a homlokára, és kisimított az arcából egy hosszabb szőke tincset.

– Pár dolgot tényleg be kellene még fejezném, és átadnom a lányoknak – kezdte ismét vezetni. Kinyitotta az ajtót, és mielőtt átterelte volna rajta, még annyit fűzött az iméntiekhez: – Nem tudom, mennyire láttad, de Jase is itt van az öccsével. Ezért, ha az jó neked, akkor leparkollak náluk még egy pár percre.

– Én benne vagyok, de őket sem akarom zavarni.

– Nem hiszem, hogy zavarnád őket. De ha ez aggaszt, akkor legfeljebb lekenyerezem őket még egy kávéval.

– Elég könnyű lekenyerezni őket, hogy elviseljenek – nevetett fel akkor először Peter, és Paul kifejezetten örült annak, hogy nemcsak őszintének hangzott, hanem arca kifejezése alapján tényleg az is volt az a nevetés. Így pedig még könnyebb szívvel vezette oda a másik két férfi asztalághoz.

– Sziasztok! – köszönt oda nekik. – Itt hagynám veletek Petert egy rövid időre, amíg még befejezem a napot.

– Persze – vigyorgott rájuk Jase –, úgy sem ért rá mostanában beszélgetni velünk.

– Mindig ilyen a december eleje – huppant le az asztalukhoz Peter, és akkor végre ő is könnyebbnek érezte magát. – Téli tündérországot kell varázsolnunk, hogy az emberek jobban tudjanak az ünnepekre hangolódni.

Ennek a kijelentésnek a hallatán Erik feltűnően kisebbre húzta össze magát. Jase akkor nézett rá először figyelmesebben. A korábbi beszélgetésük alatt az öccse kérése miatt hirtelen minden figyelme önmagára és a saját érzéseire fordult, olyannyira, hogy el is siklott a fájdalom és félelem felett, ami kikényszerítette Erikből azt a kérdést, amire aztán Jase a lehető legönzőbben reagált. Akkor értette meg, hogy az öccse nem feltétlenül bemutatni akarja. Nem, egy pajzsot szeretne az ünnepekre maga és a szülei közé. De ezt nem merte így kimondani, és Jase most alaposabban szemügyre véve őt, tökéletesen értette, miért. Szégyellte, hogy ehhez az kellett, hogy először félre értse a kérést. Ha ő lenne Erik helyében, ő sem merné nyíltan kimondani. Ennyire rettegne ő is az elutasítástól, hogy nagyobb biztonságot jelentene neki rébuszokban fogalmazni, mint őszintén.

– Visszatérve a korábbi kérdésedre – szólalt meg ismét, és leplezni sem próbálta, milyen mélységesen szégyelli magát –, szívesen lemegyek veled egyik alkalommal meglátogatni… a szüleinket – kényszerítette ki magából az az egy szót –, bár őszintén megvallva nem hiszem, hogy jó lenne a fogadtatása a felbukkanásomnak.

– Nem érdekel! – lelkesedett fel Erik. – Nekem az sokat számítana, ha ott lennél.

Jase tényleg nem értette, öccse mit remél ettől. Ő a maga pesszimizmusra hajlamos világnézetével egyetlen olyan együttállást sem tudott elképzelni, amivel ez a találkozó ne sülne el katasztrofálisan. Ennek ellenére mégsem pesszimistán válaszolt. Ha Eriknek arra van szüksége, hogy pajzs legyen, akkor az lesz számára, mint minden kötelességtudó nagytesó.

– Akkor megbeszélünk majd egy napot, amikor együtt megyünk hozzátok. Vagy egy olyan időpontot, amikor elautózok oda. Ha úgy van elhozom Floydot is, és akkor már megy kisebb hadsereg érkezik a tiszteletedre.

Peter mosolyogva figyelte őket. Ismerte a másik kettő hátterét, és az, hogy most őket hallgatta, belé is új erőt öntött. Ha Erik és Jase elég bátrak szembenézni azzal a hurrikánnal, amit az utóbbi felbukkanása okoz majd a szülői háznál, akkor neki magának is képesnek kellene lennie megvívni a saját csatáit.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Tyler Nix)