Még egy fél órába beletelt, mire Paul mindennel végzett, és teljes lelki nyugalommal tudta otthagyni a Mindenízűt a barista lányok kezében. Eddigre Jase-nek el kellett indulnia a kórházba a műszakjára, és Erik sem húzhatta tovább a hazamenetelt, így pedig Peter végül egyedül maradt az asztalnál. Persze előtte még mosolyogva végignézhette, ahogy a két testvér egymást ugratva készülődik, és az idősebb biztosította a fiatalabbat arról, hogy kikíséri a buszpályaudvarra, és ha a járata nem késik, még az indulást is meg tudja várni vele.

Miután Jase és Erik távoztak, Peter a megfogyatkozott vendégeket figyelte a kávézóban, de persze igyekezett nem nagyon illetlenül bámulni őket. Ahogy pillantását végigfuttatta rajtuk, azon merengett, hogy vajon nekik milyen problémáik vannak, mikkel kell szembenézniük, és hogyan oldják meg a konfliktusaikat. Aztán persze arra is rádöbbent, hogy ez egy kiváló módszer arra, hogy ne kelljen a saját gondjaival foglalkoznia, és így pedig a lehető legrosszabb, amit tehet. Ezért figyelmét inkább a karácsonyi dekorációra irányította, ami éppen olyan menekülés volt, mint az eddigi kísérletei, de legalább nem kellett azonnal bevallania magának.

Paul ebben az állapotában toppant végül mellé, és rántotta ki belőle.

– Mehetünk akkor? – kérdezte tőle elégedetten mosolyogva. – Készen állsz minden meglepetésre, amivel készültem?

– Bármire készen állok – állt fel az asztal mellől Peter, és csak azért nem fonta Paul nyaka köré két karját, és rántotta egészen közel magához egy csókra, mert túl sokan voltak akkor körülöttük.

– Akkor vedd a kabátod, és induljunk – nyújtotta át akkor neki a vastag, tollal töltött dzsekit. A szőke férfi hatalmas szemeket meresztett rá, észre sem vette, mikor lépett oda a fogasokhoz, és hozta ide neki. Mindenesetre hálásan vette el és bújt bele. A nyakába tekerte puha, kötött sálját, és a fejébe húzta a hozzá tartozó színes sapkát. Amíg ő készülődött, Paul is felöltözött, hogy kiléphessenek az egyre sötétedő – akkor még – délutánba.

Kézen fogta Petert, szorosan az ujjaiba kapaszkodva kezdte vezetni. Kicsit hosszabb romantikus sétát tervezett, de mivel később tudtak csak indulni, mint tervezte, így kénytelen volt célirányosan a tervezett irányba haladni párjával. Aki természetesen hiába faggatta, mert ő nem mondott neki semmit, hagyta, hogy maga ismerje fel, merre tartanak. A város történelmi negyedébe mentek, ahol állt egy art deco stílusban épült régi mozi. Paul tudta, hogy ez Peter kedvenc építészeti stílusa, nem véletlenül vett az eltelt évek alatt az Északi Csillag belső dekorációja is ilyen irányt.

Figyelte, ahogy a szőke férfi arcán elragadtatott kifejezéssel csodálta a moziépületet. Kifejezetten nehéz feladat volt ide jegyet szerezni, de Paul nem tervezte, hogy ezt az apró részletet a párja orrára köti. Úgy meg különösen nem, hogy hetekbe telt, mire hozzájuk jutott, és nem is akármilyen jegyeket sikerült szeretnie. Ezért pár percig hagyta, hogy csodálja az épület aranyberakásos geometriai mintáit, oszlopait, égbetörő hosszú ablaksorait. Csak akkor zavarta meg ebben a néma ámulatban, amikor már kezdett nagyon fázni a téli hidegben.

– Gondolom, kitaláltad, hogy ide jöttünk – mosolyogott rá, bár mivel Peter még mindig az épületet bámulta, nem láthatta. Ezért húzni kezdte maga után, miközben még mindig fülig érő mosollyal annyit tett még hozzá: – Bemenjünk? Vagy elég csak így kintről csodálva? Azt hittem a belseje is érdekel. Legendákat zengenek róla.

Peter ennek hallatán tudta csak elszakítani pillantását, tekintetét akkor emelte ismét Paulra, és őt szinte megbabonázta a látvány, hogy a város és mozi minden fénye szemében ragyogott. Ha nem tervezett volna semmi mást aznap estére, már emiatt az őszinte, rajongó nézésért megérte volna. Viszont itt még közel sem volt vége.

– Tényleg bemehetünk? – Aki bármennyire is ismerte ezt az art deco mozit, tudta, micsoda kitüntetés bejutni ide.

– Tényleg – vigyorgott Paul teljes elégedettséggel. – Vagy azt hitted, hogy csak nézelődni hoztalak ide?

– Mivel erről a moziról van szó, igen, kifejezetten ezt hittem – vágta rá elkerekedett szemekkel, amik csak még hatalmasabbra nyíltak, amikor Paul két jegyet húzott elő az egyik kabátzsebéből.

– Akkor ki kell, ábrándítsalak. Ma este minden jogunk megvan egy álom randira odabent.

Peter azt hitte, a bőréből is kiugrik örömében. El sem hitte, hogy Paul valamilyen feketemágia segítségével jegyhez jutott.

– Remélem, nem tettél semmi illegálisat ezekért – ugratta a párját.

Ha csak azt nem, hogy nagyobb összeget költöttem el rájuk, mint amit a lélektani határomnak hittem, gondolta magában de sosem mondta volna ki. Nevetve csak a fejét rázta, és végre bevezette Petert a hatalmas kapun át.

Az moziban egy étterem is helyet kapott, és az esti filmek előtt lehetett vacsorát is foglalni a jegyekhez. Paul pedig pontosan így tett. Már hónapokkal korábban megszervezte ezt az estét, és megrendelte az ételeket. Azt persze még ő sem gondolta, hogy ekkora szükség lesz erre, hogy fel tudja vidítani Petert. És természetesen hónapok óta őrizte ezt a titkot, és most, amikor felvetette, direkt úgy tette, mintha csak egy megszokott hétköznapi kikapcsolódásra vinné, hogy kirántsa a mókuskerékből.

Amint beléptek, eléjük sietett egy pincér, aki a jegyük alapján az asztalukhoz vezetette őket. A menüt minden esetben előre kellett rendelni, nem is adtak étlapot, csak italokat tudtak kérni a vacsorájuk mellé. Szerencsére Paul tökéletesen ismerte Peter ízlését így ki tudta választani a megfelelő menüt. Szarvasgombakrém levest, mézes-mustáros diós és mogyorós bundában sült lazacot friss kevert sálátával, desszertnek pedig láva süteményt málna kompóttal.

Peter ínyencnek tartotta magát – Paul szerint több esetben csak finnyás volt, de sosem bántotta volna meg azzal, hogy ezt szóvát teszi neki –, de ez a menü még az ő összes igényét is ki tudta elégíteni. A végén ódákat zengett róla. Sőt a vacsora megkapta a tőle kiosztható talán legnagyobb elismerést, miszerint talán még Cook sem tudná ezt finomabban elkészíteni. Miután mindent elfogyasztottak, megszólalt egy csengő, ami arra hívta fel a kedves vendégek figyelmét, hogy hamarosan kezdődik a következő vetítés, ezért arra kérték őket, hogy fáradjanak a terembejárathoz, ha még szeretnének popcornt is beszerezni a filmhez.

Mivel Paul tudta, hogy Peter számára nem mozi a mozi karamellás pattogatott kukorica nélkül – az sem számít, hogy a láva süti szinte tömény csoki volt –, ezért kezét nyújtotta párjának, hogy felsegíthesse a székből, és a terembejárathoz vezethesse. Ott gyorsan beszerezték a popcornt, inni csak vizet vettek, mert még egy adag cukros üdítő már tényleg sok lett volna a jóból. Mire mindent felnyaláboltak a pultról, már ki is nyitották a teremajtót, és bevonulhattak elfoglalni helyüket a kényelmes, piros bársony borítású, aranyszegélyű fotelekben. Paul szándékosan egy két személyes szófát foglalt, hogy kényelmesebben bújhassanak össze.

Hamarosan megkezdődött a vetítés is, és Peter leesett állal döbbent rá, hogy a Karácsonyi Éneket vetítik, ráadásul nem is akármelyiket, hanem azt, ami minden feldolgozás közül a kedvence volt gyerekkora óta. Ezt a szeretetet egyetlen újabb verzió sem tudta felülírni, vagy kiütni ezt a lassan harminc éves filmet a dobogóról. Ragyogó szemmel, néha félve, néha könnyezve, vagy épp elolvadva nézte. Bármennyiszer újra tudta élni ezt a filmélményt.

Ebben a megbűvöltségben nem is vette észre, hogy Paul többször fordítja felé a fejét a vászonról, és a világosabb jelenetek alatt az ő arcát figyeli a film helyett. Boldog kifejezés ült az ő vonásain is, amit az elégedettség varázsolt oda, hogy ezt a felhőtlen, nosztalgikus élményt ő adhatta választottjának.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Justin Campbell)