Este tíz óra is elmúlt már, amikor Peter és Paul kiléptek a moziból. Az előbbit teljesen elvarázsolta a mozi épület, vacsora és filmélmény is. Még annyira a meglepetés hatása alatt állt, hogy igazán hazamenni sem akaródzott neki. Az art deco stílusú épület kapujában lágy hóesés fogadta őket. Ez a december hidegebb volt eddig, mint az korábbiak, legalábbis, mint az eltelt pár évben bármikor. Peter felnézett az égre, és csendben azért fohászkodott, hogy ne az ünnepek előttre melegedjen fel az idő, szomorú lenne, ha épp karácsonyra olvadna el a fehérség, átadva a helyét a sáros latyaknak.

Paulhoz fordult, hogy elmondja neki ezeket a gondolatait, és akkor egy pillanatra elterelte a figyelmét, hogy párja épp a mobiljával bíbelődött. Azt magától is kitalálta, hogy valószínűleg visszakapcsolta rá a hangot, és megnézte, kapott-e valakitől üzeneteket. Egy pillanatig majdnem engedett a kísértésnek, hogy rászóljon, maradjanak még egy kicsit technológia nélkül, de aztán arra jutott, hogy inkább ő is visszacsatlakozik a világba. Mégis csak fontos, hogy el lehessen érni, ha bármi történik. Így pedig inkább követte Paul példáját. Szerencsére senki sem kereste, amit ő egy cseppet sem bánt akkor.

Miután újból zsebre tette a telefonját, kézen fogta a férjét, és vezetni kezdte az éjszakában. Nem volt különösebb célja, hogy merre tartanak, csak andalogtak a szállingózó hóban az impozáns épületek közt, a csodásan feldíszített és ezer karácsonyi fényben ragyogó kirakatok előtt. Egyszerűen csak jól esett egymás kezét szorongatva, összetartozva sétálni. Nem tervezett messzire menni, úgy volt vele, hogy ha már nagyon fáradtnak érzik magukat, vagy már kezd elviselhetetlenül csípni az éjjeli hideg, akkor hívnak egy taxit, és azzal mennek hazáig.

Talán egy negyed órája élvezték a hóesést és sétát, amikor már kezdett igazán fagyosba fordulni az éjszaka. Peter épp azon gondolkozott, hogy talán most kellene amellett dönteniük, hogy hazamennek. Már épp jelezte volna Paulnak, talán elérkezett az ideje a taxi hívásnal, amikor megcsörrent a zsebében a telefonja. Ezen kifejezetten meg is lepődött, hiszen nagyon ritkán szokták csak ennyire későn keresni. Leginkább akkor, ha valaki annyira lerobbant valamilyen betegség miatt, hogy nem tudta bevállalni a másnapot.

Ahogy elhúzta zsebéből a mobilt, ujjai kicsúsztak Paul kesztyűs kezéből. És Peter a kijelzőre pillantva kifejezetten meglepődött azon, hogy egy ismeretlen számról hívták akkor. Meg is torpant, párja pedig egy-két lépést tovább ment, mire észrevette. De akkor azonnal vissza is sietett mellé.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan, amikor meglátta Peter kezében a csörgő telefont.

– Semmi, csak nem számítottam hívásra – rázta meg a fejét, mintha varázslat hullana le róla. Egy pillanatig merengett még, hogy felvegye-e, hiszen mégis csak ismeretlen számról keresték az éjszaka közepén. De valami azt súgta neki, hogy erre most válaszolnia kellene. Ezért megnyomta a hívás fogadása gombot, és miután kapcsolt kattant a vonal, bemutatkozott.

Az talán nem is lepte meg igazán, hogy ismeretlen férfi szólt bele a telefonba. Ami inkább váratlanul érte, az a háttérzaj volt, ami a hívásba szivárgott. Mintha egy rosszabb szórakozóhely zenével vegyülő hangjai lettek volna. Ez kifejezetten meglepte, hirtelen senkit sem tudott volna megnevezni az ismerősei közül, aki ilyen helyekre járna, kifejezetten nem hétköznap. Szerencsére a hívó azonnal közölte vele, miért hívta.

– Az ismerőse ön Tobin Cooknak? – kérdezte türelmetlenül zengő hangon az ismeretlen férfi.

Peternek erre elakadt a szava, olyannyira, hogy beletelt pár másodpercbe, hogy válaszolni tudjon. Mert mit kellene mondania? Hogy igazából a főnöke Cooknak? Hogy reméli, a barátja is? Egyébként igen, az ismerőse is, de annál azért valamivel több. Mivel annyi minden kavargott a fejében, csak egy bizonytalan „igent” tudott kipréselni magából, ami nem hangozhatott túl meggyőzően, mert az ismeretlen elég furcsán kérdezett vissza:

– Van annyira jó ismerőse, hogy el tudjon jönni érte?

Na, ez kifejezetten meglepte.

– Elmenni érte? Hova? Miért? – Ennél ostobábbnak akkor sem érezhette volna magát, ha nagyon igyekszik még butaságokat kérdezni. Aztán megemberelte magát, és végre értelmesen is sikerült kommunikálnia. – Természetes igen, el tudok menni érte. Mi történt vele? Jól van? Hova menjek?

Közben végig magán érezte Paul értetlenkedő tekintetét. Hiába közeledett az idő az éjjel fél tizenegyhez, még pont annyi forgalom volt az utcákon, hogy a másik ne hallhassa a társalgásból a hívó fél mondandóját. Közben a férfi a vonal túlvégén megadta a szükséges információkat:

– Jonny és Jonas bárja. A barátja túl sokat ivott, és ebben az állapotban nem merünk neki taxit hívni, mert nem bízunk benne, hogy épségben hazaérne, vagy hogy egyáltalán engedné bárki a kocsijába ülni.

Peter elképedve hallgatta. Fogalma sem volt, hol lehet ez a bizonyos bár, bár azt feltételezte, hogy talán közel Cook lakásához. Arról nem is beszélve, hogy az igazi rejtély mégiscsak az ebben a történetben, hogy miért sikerült ennyire leinnia magát. Évek óta ismerte már a szakácsot, soha egyszer nem látta inni még. A közös rendezvényeken sem, amiket az étterem dolgozóinak tartottak bizonyos időközönként, főleg ünnepekkor. Éppen ezért hihetetlennek tűnt, hogy kontroll nélkül olyan állapotba igya magát, amiben hazajutni is képtelen.

– Ahogy mondtam, elmegyünk érte, tudna adni egy címet?

– Természetesen. – Azzal, ha készségesen nem is, de megadta neki a bár címét.

– Elég messze vagyunk onnan – mentegetőzött Peter –, emiatt beletelik legalább fél óra, negyven percbe, hogy odaérjünk érte.

– Tőlem. Engem nem zavar, úgysem megy innen a saját lábán sehová. Én csak azt nem akarom, hogy zárásra is a nagyunkon maradjon. És amennyire szétcsapta magát, biztosan nem józanodik ki egyhamar.

Hát ez kiváló, dohogott magában. Már csak ez hiányzott ennek az eddig tökéletes estének a végére! Hangosan viszont csak annyit préselt ki magából:

– Ne aggódjon, máris indulunk érte, egészen biztosan nem marad a nyakukon.

Azzal letették a telefont, Peter pedig azonnal megnyitotta a taxis appot, amit mindig használt. Miközben bepötyögte a hely nevét, és ellenőrizte az automatikusan megjelenő címet a kapott alapján – egyáltalán nem Cook lakásának környékén volt –, elmagyarázta Paulnak is a helyzetet, amibe a szakács keveredett.

– Ha fáradt vagy, és nem akarsz velem külön kitérőt tenni, akkor nyugodtan hazamehetsz – fejezte be a magyarázatot, Paul természetesen úgy nézett nézett rá, mintha még egy feje kinőtt volna, és amikor megszólalt nem is igyekezett véka alá rejteni, mekkora ökörnek tartja.

– Ismerem azt a bárt. Párszor voltam ott még amikor lázadtam kamaszkoromban. Elég vacak környéken van. Biztosan nem engedlek egyedül menni.

Peter hálásan sóhajtott fel. Ő nem ismerte azt a városrészt, és egyáltalán nem bánta, hogy Paul vele akar tartani. Úgy meg különösen nem, hogy ha a szakács tényleg úgy berúgott, mint az albán szamár, akkor egyáltalán nem lesz majd kis kihívás olyan taxit találni, aminek a sofőrje engedi majd beszállni, épp ahogy a hívó is előre vetítette. Senki sem akart egy éjszakai fuvar után hányást suvickolni az ülésekről.

– Köszönöm – fogta meg Paul kezét megkönnyebbülten, miközben kissé közelebb léptek az úthoz, hogy az érkező taxi jobban lássa majd őket. Addig is próbált felkészülni erre a Jonny és Jonas bárjára…

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (From Marwool)