Johnt napok óta nem hagyta nyugodni az Északi Csillagban tett látogatásuk. Sokszor eszébe jutott, hogy Dylan mennyire nyíltan és őszintén beszélt azokkal a gyerekekkel. Elmondhatatlanul büszke volt rá, hogy egy ennyire hatalmas lépést meg tudott tenni másokért. És azok a kiváncsi tekintetektől ragyogó arcok is újra meg újra megjelentek lelki szemei előtt. Legtöbbször perce Viktoria kipirult, sebhelyes vonásait látta, és nem tudott tőle szabadulni. Minden egyes alkalommal, amikor eszébe jutott, miken kellett keresztül mennie a kislánynak, felbugyogott benne a harag. Ha tehette volna, ő maga töri össze az apja minden csontját.

– Miért nézel ennyire csúnyán? Mit ártott neked az a kávés csésze? – ült le vele szemben az étkező asztalhoz Steve. – Történt valami?

Áttolt két melegszendvicset John elé – Dylan még nem kelt fel, ezért neki egyelőre nem készített reggelit –, és figyelte, ahogy párja észre sem vette ezt a kedvességet, egészen addig, amíg meg nem csapta orrát a frissen elkészült szendvicsek illata. Végre sikerült kiszabadulnia nyomasztó gondolatai közül. Ahogy az illatok egyre ostromolták, reádöbbent mennyire éhes. Megfogta a tányér szélét, és még jobban maga elé húzta. A kutyák azonnal meghallották a porcelán jellegzetes súrlódását a fa asztallapon, és azonnal két oldalról köré gyűltek, hátha nekik is jut valami belőle. John viszont ügyet sem vetett rájuk, de egyik szendvicset sem vette kézbe egyelőre, még várnia kellett egy kicsit, hogy ehetőre hűljenek.

Mikor rádöbbent, hogy Steve még mindig választ vár tőle, ráemelte pillantását, és végül rászánta magát, hogy megossza a gondolatait. Ami viszont egyetlen szóban sűrűsödött össze:

– Viktoria.

– A kislány az Északi Csillagból – idézte fel Steve. John bólintott, már az első nap elmesélte párjának, sőt Dylan is órákon át áradozott a gyerekekről.

– Igen. Hiába voltam katona, és láttam ezer mocskos és szívtelen dolgot, de még mindig újra meg újra meglep, hogy mennyire kegyetlenek tudnak lenni az emberek a legvédtelenebbekkel. Éppen azokkal, akikre vigyázniuk kellene.

– Értem az érzést… én sem tudom felfogni ezeket. Amikor először találkoztam Dylannel, úgy éreztem, hogy általa bepillantást kaptam az emberi gonoszság egy elég mély bugyrába. És tudom, hogy van még ennél is lejjebb… de már az várlázító, hogy egyáltalán ilyen előfordulhat.

– Akkor azt hiszen, érted, miért agyalok ezen ennyit – kapta el akkor Steve tekintetét John.

– Mert nem akarod annyiban hagyni – bólintott ő.

– Hogy tudnám? Ott van egy csodálatos kislány, és csak azért nem kell senkinek, mert az apja elcsúfította az arcát, és ez elriasztja az esetleges örökbefogadó-szülőket.

– De téged nem riaszt el – vonta le a következtetést, John pedig megrázta a fejét.

– Hogy riasztana el? Mind a ketten bőven szereztünk sebhelyeket, az Afganisztáni, Tunéziai szolgálatok alatt. Milyen ember lennék, ha a sajátjainkat elfogadnám, másétól viszont undorodnék?

– Mire akarsz kilyukadni, John? – Persze Steve kimondatlanul is tudta, mégis hallania kellett tőle.

Ő pedig ráemelte átható tekintetét, vett egy hatalmas levegőt, hogy amennyiben lehetséges, egyetlen lélegzetvétellel mondja végig:

– Abban már régen megegyeztünk, hogy egymás mellett akarjuk leélni az életünket. És hogy valamikor családot is szeretnénk alapítani. Hogy majd szeretnénk gyerekeket is. És… Dylannal már egy család vagyunk… Igaz, hogy ő már majdnem felnőtt volt, amikor hozzánk került, hiába most éli meg az ellopott kamasz éveit, de tudod… úgy érzem, hogy vele már leteszteltük, hogy működünk más szerepben is. Talán… Lenne kedved találkozni Viktoriával, és…

– Megnézni, hogy én is úgy érzek-e, ahogy te? – segítette ki, amikor rádöbbent, Johnt kezdik cserben hagyni a szavak. – Hogy én is készen állok-e szülővé válni? – Párja erre csak bólintott, Steve szája pedig hatalmas mosolyra húzódott. – Én már nem is tudom, mióta készen állok erre, csak azért nem hoztam elő, mert azt akartam, hogy te vesd fel, amikor úgy érzed, hogy szerinted is eljött ennek az ideje.

– Mire kell készen állni? – lépett be akkor az étkezőbe Dylan is. Haja ezer felé állt, még az álmot igyekezett kidörzsölni a szeméből. Pizsamája is lezseren lógott rajta, ez is azt jelezte, mennyire kényelmesen érzi magát.

John vigyorogva csóválta a fejét, majd levett egy eddigre már ehetőre hűlt melegszendvicset a tényárjáról, a többit viszont az addig már helyet foglalt fiú elé tolta. Nem foglalkozott Steve szúrós pillantásával sem, hogy lemorzsázza a karácsonyi terítőt. Dylan még nem ébredt fel annyira, hogy észrevegye ezt szigorú nézést. Teljesen vakon a környezetére és Steve rosszallására kezdte rágcsálni az egyik szendvicset.

– Emlékszel Viktoriára? – szegezte neki végül John, amikor a fiú elmajszolta a felét, utána küldött egy fél bögre kávét, amit a másik férfi tett elé, és végre éberebbnek tűnt.

– A kislány az étteremből? – nézett csodálkozva a szakállas férfira. – Nagyon érdeklődő és kifejezetten cuki volt. Nagyon sajnáltam azok miatt, amiken átment. Kegyetlenség, hogy ilyesmi előfordulhat.

– Mi is pont erről beszélgettünk az imént – bólintott Steve. – Meg arról, hogy mit tehetnénk érte.

– És jutottatok valamire? – nézett egyikükről a másikra elkerekedett, de őszintén érdeklődő tekintettel Dylan.

– Talán igen – mondta bizonytalanul John. – De ki akartuk kérni a te véleményedet is.

– Miben? – csodálkozott a fiú, hangja bizonytalanul szólt, mintha nem is számított volna rá, hogy neki szava lehet igazán komoly döntésekben, vagy nem hinne benne, hogy érdemi választ tud adni a neki szegezett kérdésekre.

A két idősebb férfi összenézett, még mindig meg tudta őket lepni, ez a félénkség, hogy Dylan mennyire vissza tud húzódni a csigaházába, mintha nem lenne a család teljes jogú tagja, csak valaki, akit ők, akik válójában a közösség, csak megtűrnek. Persze, amilyen körülmények és kegyetlenségek közül jött, ez talán teljes mértékben érthető, és nap nap után rengeteget dolgoztak azon, hogy ezeket a kétségeket maga mögött tudja hagyni.

– Például abban, hogy készen állnál-e arra, hogy nagytesó legyél – bökte ki végül mosolyogva John.

Abban a pillanatban néma csend zuhant rájuk, és Dylannak még a szája is tátva maradt a hallottaktól. De ez a némaság nem volt terhes, sem fojtó, egyszerűen csak a döbbenet szegte szavát, hogy ilyen fontos dolgokban tényleg, őszintén kikérték a véleményét. Mindig meglepte, hogy mennyit számít a szava. Meghatottságtól remegő hangon szólalt meg:

– Tényleg azon gondolkoztok, amin sejtem, hogy…?

– Igen, tökéletesen jól sejted – erősítette meg Steve is. – Felmerült bennünk, hogy örökbefogadnánk Viktoriát. Persze még egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasnak találnának minket, de… azok alapján, amiket John mesélt, lehet, hogy más esélye nincs egy boldog életre.

– Vagy családra – vette át a szót akkor a másik. – Bármilyen összefoltozott legyen az a család.

– Te most viccelsz? – meredt rá hatalmasra nyílt szemekkel Dylan, az a nézés pedig akkor egyenesen a székbe szegezte Johnt. – Ti vagytok a legjobb család, akit valaha ismertem! Ha tényleg örökbe akarnátok fogadni, ez a legjobb hely, ahova kerülhet!

John érezte, hogy a dicsérettől pirosság kúszik fel az arcára, amit szerencsére jótékonyan elfedett a bozontos szakáll. Abba nem is akart belemenni, hogy néha mekkora kihívásnak érezte azt, hogy a lehető legjobbat nyújtsa családja tagjainak, de azt tudta, hogy mindig a tőle telhető legtöbbet adja, és szerencsére, az eddig még mindig elégnek bizonyult. Ezért meghatottan csak annyit mondott Dylant figyelve:

– De azt se felejtsd el, hogy te is ennek a családnak a tagja vagy. Ha itt befogadva és jó helyen érzed magad, az azért is lehet, mert te is dolgozol érte.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jpseph Gonzalez)