Dylan némiképp remegve állt meg a vidámpark kapujában. Cyrill még nem vette észre rajta a bizonytalanságot, hiszen a bejutásra várakozó tömeg folyamatosan lökdöste őket, így pedig nem bizonyult egyszerűnek egymásra figyelni. Dylan felnézett az óriáskerékre, majd pillantása a szabadeséstoronyra siklott, és újfent megkérdezte magától, hogy kell-e ez neki. Kezdett attól tartani, hogy most fogja felfedezni magában az egészen eddig lappangó tériszonyt.

Igazság szerint az is nyugtalanította, hogy Porcelánt nem hozhatta ide magával. Mert hát mihez tudna kezdeni egy ekkora tömegben egy kutyával? Nem hagyhatná magára, amíg ők ketten felszállnak egy-egy attrakcióra. Cyrillnek egyébként is feltett szándéka volt, hogy minél több mindent kipróbáljanak a vidámparkban. Porcelánt csak akkor tudta volna elhozni, ha John vagy Steve is elkísérte volna őket, és amíg ők épp száguldottak valamin, rájuk hagyhatták volna az ebet.

Csakhogy Steve aznap nem ért rá, valami határidős fordítással bíbelődött, Johnt pedig egy csordányi ökörrel sem lehetett volna ilyen zsúfolt helyre elrángatni. És igazság szerint Dylan soha nem is kért volna tőle ilyet. Ennek ellenére persze megfordult a fejébe, hogy mégis rákérdez, de végül nem tette, pedig még aznap reggelikor is ott volna nyelve hegyén a kérdés. Azt is tudta, hogy még a végén igent mondana az ő kedvéért – volt már rá példa, és bár akkor nem sült el rosszul, John utána két napig a házból is alig akart kilépni annyira túltöltődött –, de nem akart visszaélni a jó szándékával.

Viszont a vidámparkot semmi pénzért sem hagyta volna ki, egyrészt azért, mert Cyrillnek megígérte, hogy ő választhatja a következő randi helyszínt, és azt, hogy a másik fiú ezt választotta, csak magának köszönhette, mert nem szabott kitételeket. Másrészt azért nem, mert a korábbi beszélgetésük óta Steve-vel és Johnnal rengeteget kattogott az agya Viktorián. Jobbik énje tisztában volt vele, hogy a kislány megérdemel egy rendes családot, és tényleg komolyan mondta a másik kettőnek, hogy támogatja a döntésüket, de a kisördög mégis megszólalt a vállán, hogy azért azt is végig kell gondolnia, mit jelent ezt majd rá nézve,

Elsüllyedne szégyenében, ha az őt befogadó két férfi, akiket a vérszerinti családja ellenében tényleg valódi családnak tartott, megsejtenének valamit, és rákérdeznének, hogy ugyan mi lelte, mi miatt ilyen ideges. Borzalmas embernek tartotta magát, hogy egy ártatlan gyerek érdekei helyett saját magát sajnálja, úgy, hogy még semmi sem történt, és valami olyan miatt vannak ellenérzései, amit még sem tapasztalt. És ha logikusan nézte a dolgokat, annak nem volt szemernyi esélye sem, hogy őt menesszék, vagy háttérbe szorítsák csak azért, mert egy új tagot fogad magába ez a közel sem konvencionális család. Mi miatt égeti akkor mégis ilyen kiolthatatlanul féltékenység és aggodalom a mellkasát?

Annyira elveszett ezekben a gondolatokban, meg sem hallotta, hogy Cyrll már ki tudja mióta hozzá beszél, és hogy lassan sorra is kerülnek.

– Figyelj rám! Nem kell bemennünk, ha nem érzed majd jól magad. Ennek jó élménynek kellene lennie, nem akarom, hogy csak miattam, vagy valami érthetetlen megfelelési kényszer miatt csináld – rázta meg a vállát a másik fiú, ereje és határozottsága ellenére hangja kedvesen, gyengéden szólt, mint mindig, amikor Dylanhoz beszélt. Minden őszinte szeretete és szerelme benne parázslott.

Ez kirántotta azok közül a kellemetlen gondolatok közül, amik közé beragadt, de őszinte mégsem szeretett vagy tudott volna lenni. Még Cyrillt sem – vagy talán legkevésé őt – merte volna beavatni a lelkében kavargó fekete gondolatokba. Ezért inkább erőt vett magán, és megpróbált annyira őszinte választ adni, amilyet csak körülményei lehetővé tettek:

– Nem semmi ilyesmi. Igazság szerint sosem voltam még vidámparkban. A szüleim sosem engedtek ilyen helyekre. Osztálykirándulásokra sem mehettem, amikor még nem voltam magántanuló, mert nem tudták volna kontrollálni, hogy milyen istentelen és pogány dolgokkal traktálnának majd.

– Hihetetlenek szüleid, hallod – szörnyülködött most is Cyrill, mint mindig, amikor Dylan rászánta magát, hogy róluk meséljen. – Ha nem lennének, ki kellene találni őket.

– Inkább ne – kezdte hevesen rázni a fejét a fejét. – Hidd el, mindenkinek az lenne a legjobb, ha semmi tapasztalatuk nem lenne senki hozzájuk hasonlóval.

Ebben minden alkalommal meg tudtak egyezni. És mivel randizni jöttek, Cyrill inkább amellett döntött, hogy eltereli párja figyelmét. Szerencséjére éppen akkor jutottak el a kapuig, és a park őrei bebocsátották őket a következő csapat látogatóval. Meg is ragadta Dylan kezét, és azonnal húzni kezdte a kedvenc attrakciója, a szabadeséstorony felé. A fiú műlábával ügyetlenül tudott csak lépést tartani Cyrillel, aki szerencsére hamar észrevette ezt a botladozást, és olyan tempóra lassított, amit utána már a másik is könnyedén követni tudott.

Mivel Dylan még sosem volt vidámparkban, teljes mértékben választottjára bízta magát, bár abban azért kevésbé volt biztos, hogy a parkkal ismerkedésként rögtön a szabadeséstoronnyal kellene kezdenie. De szerencsére csak közepesen ijedt meg és üvöltötte rekedtre magát a végére. A hajóhinta egy kissé jobban megviselte, amikor átfordultak, és egy pár másodpercre megálltak a levegőben, és gravitáció úgy igazán húzni kezdte a tagjait, akkor aztán tényleg élete minden döntését megkérdőjelezte, ami ehhez a pillanathoz vezetett. De látva Cyrill boldogságtól ragyogó, kipirult arcát, amikor végre leszálltak, arra jutott, hogy mégsem bánta meg az eddigieket.

A hullámvasutat élvezte a legjobban, arra még háromszor sorba álltak, annyira nem tudta megunni. A szellemvasút tetszett neki a legkevésbé, mivel szuperijedős, és a félelmetes filmeket sem szereti, sőt az arcába ugró és hulló rémektől egyenesen szívrohamot tudott kapni, arra jutott, hogy ezt a fajta szórakozást bizony nem neki találták ki. Szerencsére a majdnem fél órás rettegés tortúra után Cyrill beleegyezett abba, hogy átcsónakázzanak a mesebarlangon is.

Mivel Dylan meséket sem nagyon hallgathatott, így a tudása is kifejezetten hiányos volt ezekkel kapcsolatban. Ez persze nem jelenhette azt, hogy a megelevenedő jeleneteket ne nézte volna gyermeki és őszinte csodálkozással. És amikor a narrátor mondandója nem bizonyult elégnek, Cyrill örömmel vette magára a feladatot, hogy kiegészítse az elhangzott meséket, hogy Dylan is a lehető legteljesebb mértékben évezhesse a csónakázást. És az igazság az, hogy neki ez lett a kedvence az egész vidámparkból a nap végére. Hullámvasút és vidám, sikoltozva egymásba kapaszkodás ide vagy oda.

A mesebarlangból kiérve és a csónakból kipattanva egy palacsintázó előtt találták magukat. És mivel lassan közeledett a záróra – a decemberi sötét miatt jóval korábban zárt már ilyenkor a park –, meglepően kevesen voltak bent. Mivel eddigre mind a ketten alaposan megéheztek az izgalomtól, és igazság szerint Dylan enni sem nagyon mert az óvatosan kimért ebédje óta, mert félt, hogy esetleg felfordul a gyomra az ismeretlen élményektől, eddigre már hangosan korgott a hasa. Egészen biztos volt benne, hogy Cyrill csak azért nem hallja, mert akkora zsivaj őket körül.

– Gyere, szerezzünk palacsintát! – ragadta akkor mégis kézen. – Éhen halok, és még pont beférünk!

Így is tettek, mind a ketten összeválogatták a legédesebb, de legfinomabbnak tűnő variációkat, és abban maradtak, hogy mindent megosztanak majd egymással. Vettek olyan klasszikusokat is, mint a nutellás-banános, vagy fahéjas almás és málnás túrós, de mivel aznap bátornak érezték magukat, választottak háromféle pudinggal töltött rakott palacsintát, és édes bundában kirántottat is. Dylannak egyébként ez az utolsó ropogós, tömény cukros valami ízlett a legjobban, míg Cyrill nem tudott dönteni. De hajlott a pudingosra, mert abban volt a legtöbb íz szerinte.

– Elmondod, hogy mi zavart annyira, amikor még sorban álltunk? – törte meg a korábbi idillt Cyrill, miután az összes kiválasztott palacsintát legyűrték, és pillanatnyilag épp mozdulni sem tudtak a jóllakottságtól.

Dylan összerándult a kérdés hallatán, nem gondolta volna, hogy párja ennyire átlátott rajta, amikor ő mindent megtett, hogy leplezze gondolatait. Viszont, ha valamit megtanult az eltelt egy év alatt, amióta együtt jártak, hogy ne próbáljon letagadni semmit, amire Cyrill rátapintott. Egyrészt azért, mert úgysem hagyja annyiban, másrészt azért, mert ki nem állhatja, ha hülyének nézik, és mindenféle füllentésekkel akarják lepattintani.

Így pedig kénytelen volt most is kötélnek állni. Vett egy nagy levegőt, és egy szuszra elmesélte barátjának John és Steve tervét. Amihez persze el kellett mondania mindent a jótékonysági ebédről az Északi Csillagban – mindent, amit a korábbi beszámolója alatt inkább megtartott magának –, és mire mindennel végzett már zárt a park. A palacsintázó dolgozói tettetett türelmességgel hívták fel a magukat ott felejtő vendéket figyelmét arra, hogy most már távozhatnának.

– Oké, nem teljesen értem, hogy mi a baj, ha te is azt mondtad nekik, hogy ez egy jó ötlet – kapaszkodott meg Dylan karjában Cyrill, miközben kifelé tartottak a parkolóba, ahol találkozniuk kellett Johnnal, aki megígérte nekik, hogy értük jön zárórára.

– Nincs semmi baj – rázta meg a fejét Dylan, és még magát is meglepte, amennyire hamisan cseng a hangja. Ő egészen biztosan nem hitt volna magának, és mint Cyrill következő megszólalásából azonnal kiviláglott, őt sem tévesztette meg.

– Azt hiszem már értem – nevetett fel a másik.

– Mit értesz? – nézett rá hatalmasra kerekedett szemekkel Dylan. – Amikor nekem még fogalmam sincs, hogy mi zavar.

– Nem? Pedig tök egyszerű – villantott rá egy harminckét fogas vigyort Cyrill, és neki még a térde is majdnem elgyengült, olyan jóképűnek látta. – Nagytesó szindrómában szenvedsz. Féltékeny vagy a kisebbre. Ez ilyen egyszerű. Pedig nincs miért. Egyrészt azért, mert ahogy ismerlek, a legvédelmezőbb nagytesó leszel, akit csak a hátán hordott a föld, amikor Viktoria közétek kerül. Másrészt pedig a szeretet nem torta. Neked nem jut kevesebb szelet azért, mert John és Steve másokat is szeretnek. De az idő az más kérdés. Abból juthat kevesebb, és fog is. Nem akarlak megtéveszteni ezzel. Viktoriának be kell majd illeszkednie egy teljesen új családba, és fiatalabb is, mint te, ezért biztos, hogy neki fog több jutni az idejükből. De ez viszont ne keserítsen el, hiszen visszanyerhetsz ebből az időből, ha te is velük vagy, és kiveszed a részed.

Pár percig csak némán haladtak egymás mellett. Cyrill tudott néha ilyen bölcs dolgokat mondani. Ilyenkor viszont Dylannak mindig szüksége volt néhány percre, hogy átrágja magában a hallottakat és elraktározza az igazságtartalmukat. És most is pontosan ez történt.

– Igazad van – fújta ki egy hatalmas, az esti hidegben fehéren kavargó lehelettel. – Azt hiszem, tényleg ez zavart, csak nem tudtam nevet adni neki. Féltem, hogy elvesztem Steve-et és Johnt. De most már értem, hogy Viktoriával is azt teszik majd, amit velem. Adnak a szeretetükből, ami csak úgy ott van náluk. Ami egyébként talán veszendőbe menne, ha nem fordítanák olyanokra, mint az a kislány és én. Azt hiszem, tényleg azt kell tennem, amit mondtál. Nekem is ott kell lennem, és adnom magamból, hogy törlesszek nekik.

– Nem teljesen így értettem, nem hiszem, hogy bárki adósságként tekintene arra, amit érted tettek, de megértem, hogy viszonozni akarod azt a sok jóságot. Bárki, akinek akkora szíve van, mint neked, ezt akarná.

Ekkora érték el John autóját, aki neki támaszkodva várta őket. Mellette a két kutya ült egészen addig türelmesen, amíg meg nem látták a közeledőket. Akkor felpattantak, és vidáman ugrálva, csaholással, körbetáncolással köszöntötték Dylant és Cyrillt. Csak azért nem borították fel őket, mert John erélyesen rájuk szólt, és visszaparancsolta őket.

– Pattanjatok be – nyitotta ki nekik a hátsó ajtót, hiszen tudta, hogy mindig egymás mellé másznak be –, aztán meséljetek, milyen volt a parkban?

Amint elindította a kocsit, a két fiatal egymás szavába vágva kezdte sorolni az aznapi élményeit.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Elena Shirnina)