Floyd nem számított rá, hogy az éjszaka közepén telefoncsörgésre riad majd fel. Jase sosem némította le, vagy kapcsolta ki a mobilját, hiszen bármikor hívhatták a kórházból szükség esetén. Szerencsére nem sűrűn fordult elő, hogy a pihenőidejében riasztották volna, de amikor igen, általában nem ő ébredt fel rá. Szerencsétlen mindig annyira kimerülten dőlt bele az ágyukba, hogy talán második eljövetelt jelző kürtök is megszólalhattak volna, arra sem ébredt volna meg.

Az éles hangra Floyd viszont minden alkalommal úgy riadt fel, mintha egyenesen lőni kezdtek volna a fejük fölött. Azonnal kihullott a szeméből az álom, és hiába kóválygott még a feje a hirtelen ébredéstől. Átnyúlt az alvó Jase felett, hogy elérje mellette az éjjeli szekrényen eltántoríthatatlanul csörgő telefont. Amint a kezébe fogta a készüléket, hogy legalább elnémítsa a kétségbeesetten vinnyogó készüléket – ilyen dobhártyarepesztő hangot is csak Jase képes beállítani, hogy aztán pont ő meg se rezzenjen rá –, meglepetten látta, hogy nem a kórházból keresik a párját, hanem Erik hívja. Mivel pedig ő még mindig úgy aludt, mint akit agyoncsaptak, Floyd a füléhez emelte a telefont, és fogadta a hívást.

– Szia, Jase… ne haragudj, de nem tudtam kihez fordulni – szólt bele azonnal a telefonba Erik szipogva.

Floyd egy pillanatig szóhoz sem jutott, majd azonnal magára talált, és gyorsan magyarázkodni kezdett:

– Szia, Erik, Floyd vagyok. Jase még alszik, de mindjárt felébresztem. Minden rendben veled?

Miközben mindezeket eldarálta, felkattintotta az éjjeli-lámpát is az ágyuk mellett, hátha az erős fényre a másik ébredezni kezd. Elgondolását siker koronázta, mert Jase végre mocorogni kezdett. Közben Erik könnyektől tompa hangon tovább beszélt, jól hallgatóan nehezen jöttek nyelvére a szavak, mintha küszködnie kellett volna, hogy kikényszerítse őket a torkán.

– Nem… azt hiszem, nem… – nyögte a kamasz. – Összevesztem anyáékkal… és nem tudtam tovább otthon maradni. Elszöktem, és feljöttem az utolsó busszal.

– Akkor itt vagy a városban?

Floyd ezen kérdésére Jase is úgy ült fel, mintha villám csapott volna be mellé.

– Erik itt van? Hol? – kérdezte álomittas hangja ellenére is kifejezetten éberen. Kikapta párja kezéből a telefont, kihangosította, és azonnal faggatózni kezdett.

Gyorsan kiszedte az öccséből, hogy egyelőre a buszpályaudvaron ül egyetlen hátizsákjában mindössze annyi dologgal, ami belefért, és a ruhákkal, amit éppen viselt. Közben elakadt a szava, ahogy küszködött a sírással.

– Nyugodj meg, odamegyünk érted. Olyan húsz-huszonöt perc, és ott vagyunk – próbált átadni Eriknek valamennyit a saját higgadtságából, amit ő maga sem érzett.

Közben kipattant az ágyból, és azonnal öltözködni kezdett. Nem kellett Floydot külön megkérnie, hogy tartson vele, tudta, hogy ebben is követi az útmutatását, mint eddig mindenben. Nem fogja hagyni, hogy egyedül autózzon az éjszakában. És elmondhatatlanul hálás volt mindezért. Talán öt perc múlva már az előszobában húzták a cipőjüket és vették a kabátjukat.

Mivel majdnem hajnali egyre járt már, szinte semennyi forgalom sem volt az utakon ilyen kései – vagy inkább már korai – órán. Ennek köszönhetően hamarosan meg is érkeztek a buszpályaudvarra. Erik tényleg az utolsó busszal érkezett, mert amikor begurultak a várók melletti parkolóba, már csak lekapcsolt lámpák és zárt ajtók fogadták őket. Úgy tűnt, hogy a várót is bezárták az éjszaka hátra levő részére Jase egy pillanatra meg is rettent, hogy esetleg elkerülték az öccsét, és nem fogják megtalálni.

Szerencsére Floyd hamar észrevette az egyik sápatag utcai lámpa alatt állva. A pályaudvar a város prominensebb részén feküdt, de a szomszédos, éjszaka is nyitva tartott park tőszomszédságában mégsem volt a legbiztonságosabb a nap ezen szakaszában. Elég sok kétes alak húzta meg magát az épületek közt, akik jelenthettek veszélyt az óvatlan éjszakai közlekedőkre. Erik is sejthette, hogy az árnyékos, sötét beszögellések nem feltétlenül jelentenek biztonságot a zsebesektől, vagy mindenféle éjszakai kódorgóktól, de mivel arra a lámpára nézett egy térfigyelő kamera is, így nem kellett próbálkozásoktól tartania.

Amint észrevette a két közeledőt, sietős lépésekkel indult el feléjük. Reszketett mint a nyárfalevél, és nem csak az indulatoktól, vagy őt kínzó érzésektől, vagy bármitől, ami közte és a szülei közt történt. Vékony kabátot viselt, ami inkább egy közepesen hideg őszben lehetett kellemes viselet, nem egy olyan havas-fagyos télben, mint azt idei. Amint Erik eléjük lépett, Jase nem tudta megállni, hogy a karjába ne vonja. Szorosan magához ölelte. Hogy azért-e, hogy megnyugtassa, vagy valamennyire felmelegítse, nem tudta volna megmondani. Azonnal letekerte a nyakából a pokrócnak is beillő sálat, hogy az öccse vállára és hátára boríthassa. Erik pedig hálásan húzta szorosabbra maga körül, amint kiszabadult bátyja öleléséből.

– Nem akarom megzavarni a testvéri pillanatotokat – rázta fel őket pár pillanat múlva Floyd –, de szerintem inkább üljünk be a kocsiba, ott legalább van fűtés, és senki sem fog szénné fagyni.

– Én benne vagyok – préselte ki Erik vacogó fogai között, és megpróbálta uralma alá vonni tagjai remegését.

Ahogy arrébb lépett, megcsillant arcán valami, Jase eleinte nem is fogta fel, hogy egy épp elszinteződő duzzanatot lát. De természetesen azonnal felülkerekedett benne az orvos, megfogta öccse karját, és megállította az arrébb húzódásban.

– Mi történt veled? – szegezte neki a kérdést, miközben úgy fordította Erik fejét, hogy a gyengécske lámpafényben láthassa a formálódó véraláfutást.

– Semmi komoly – próbálta elütni a helyzet élét a kamasz –, csak kaptam egy pofont.

– Ez nem csak egy pofon volt – csatlakozott párjához Floyd is. Nem volt orvos, de ahhoz nem is kellett orvosi diploma, hogy levonja a megfelelő következtetéseket a fiú képét látva.

– Máskor is megvertek már? – Jase csak nem tágított, de közben a karjánál fogva vezetni kezdte Eriket az autójuk felé.

– Miért, téged sosem vertek meg? – kérdezett vissza kissé agresszívebben a kamasz, mint amennyire az indokolt lett volna, majd arcára rögtön kiült az, hogy sajnálja, sosem akart bátyjának támadni.

– Természetesen megvertek, nem egyszer – adta meg a feleletet Jase, majd még annyival egészítette ki. – De én adtam is rá okot szerintük. Szerintem mindig is sejtették, hogy milyen vagyok, és ők csak arra a formára akartak gyúrni, amilyennek szerintük egy megfelelő embernek lennie kell.

– Szerintem egyikünk sem adott okot rá, hogy így bánjanak velünk – suttogta, miközben a kocsiba ülve bekötötte magát, de természetesen a másik kettő meghallotta. Miután kérdőn felé fordultak, nem tehetett mást, egy sóhaj kíséretében adott magyarázatot. – Lehet, hogy ők azt hitték, hogy megérdemled a veréseket, és ők csak azt tették, amit tenniük kellett veled, de akkor sem volt joguk hozzá. Ahogy ahhoz sem, hogy minden verést én kapjak meg később, amit neked nem tudtak kiosztani, mivel megszabadultak tőled.

– Azért kaptad most ezeket a pofonokat, mert ezt szóvá tetted nekik? – kérdezte halkan Jase, és elmondhatatlanul csodálta öccse bátorságát.

– Nem… nem csak. Átkutatták a dolgaimat, és tudomást szereztek rólad. És természetesen nem tetszett nekik… És amikor számon kértek, a fejükhöz vágtam, hogy ki nem állhatom őket, és te meg Floyd sokkal jobb emberek vagytok, mint ők valaha lesznek. – Megrándult az arca, valószínűleg ezen a ponton csattant el az első átszálló. És ahogy Jase az apját ismerte, meg az öccse arcát elnézve, minden bizonnyal akkor sem fukarkodott sem az ütései erejével, sem a számával.

– És mindezek után hagytak eljönni? – kérdezte Floyd, de természetesen sejtette, hogy nem lehetett ennyire egyszerű a menekülés.

– Nem. Dehogy. Bezártak a szobámba. Azt mondták, azért hogy nyugodtan átgondolhassam a sátáni kísértéseket, amiknek engedtem. Meg hogy elfelejthetem ezentúl az órákat a bűnös városban – Jase ezen kínosan felnevetett, nem is az ő szülei lennének, ha nem érkeztek volna meg valamilyen ilyesmi konklúzióhoz. Pár pillanatig Erik csatlakozott ehhez a fájdalmas nevetéshez, majd erőt vett magán, folytatta. – Én pedig elgondolkoztam. Persze nem azon, amit ők mondtak, hanem azon, hogy mihez kezdjek magammal. Mivel lekapcsolták a netet, de a telefonomat elfelejtették elvenni, nem tudtam megnézni, megy-e még busz. De tennem kellett egy próbát. Megvártam, hogy végre elaludjanak, és kimásztam az ablakon. Mivel a szobámban csak a nyári tornacipőm, meg ez a vékony kabát volt, ebben kellett eljönnöm. De pont elértem az utolsó buszt… És most itt vagyok. És… Csövezhetek nálatok?

– Persze – jelentette ki Jase azonnal elszántan. – Addig maradsz, ameddig kedved tartja.

– Kicsit szűkös a lakás, de megoldjuk, hogy mindenki kényelmesen elférjen – csatlakozott hozzá bíztatóan Floyd is.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Val Vesa)