Az igazság az, hogy Peter nem számított rá, hogy Erik ilyen gyorsan megtalálja majd Cook lányát. Vagyis… ha őszinte akart lenni magához, nem tudta volna megmondani, mit is várt pontosan. Talán azt, hogy legalább hetekig, ha nem hónapokig várnia kell, hogy a fiú jusson valamire, hiszen az is elég hosszú idő volt, hogy egy évvel korábban megtalálja a Jase-t. Bár akkor még nem volt gyakorlata, és a szülei figyelő szemei elől rejtőzködve kellett kutakodnia. Valószínűleg most az is segítette ezt a sebességet, hogy elszökött otthonról, és bátyjáéknál teljes nyugalomban szentelhette magát a kutatásnak.

De a lényeg az, hogy Peter egyáltalán nem számított semmilyen előrelépésre nem egész két napon belül. Talán épp ezek miatt is érte váratlanul, amikor Erik reggel felhívta, hogy megtalálta Mariannát. Azon meg már tényleg szóhoz sem jutott, hogy annyira nem is menekült messzire, csak a város egy távolabbi agglomerációjába. Azóta is ott élt a feleségével és két gyerekükkel. És ennek folyományaként állt most ő itt ebben a zöld városrészben a takaros kertesházak között, keresve a megfelelő házszámot. Most hálát adott volna azért, ha Paul el tud vele jönni, de az egyik barristája lebetegedett, és helyettesítenie kellett.

Azzal győzködte magát, hogy még jó is, hogy így alakult, mert Marianna talán sarokba szorítva érezné magát, ha egy egész delegáció vonulna fel a kapuja előtt. Pedig reggel még hajlott arra, hogy inkább meggondolja magát, és nem jön el sem egyedül, sem kísérettel. De azt sem akarta, hogy inába szálljon a bátorsága, hiszen mégiscsak ezt szánt a karácsonyi ajándéknak Cook számára – természetesen csak abban az esetben, ha sikerrel jár –, ezért amellett döntött, hogy ha egyedül is, de próbára teszi a szerencséjét.

Hamarosan megtalálta azt a fehérre festett kerítésre rögzített házszámot, amit keresett. Egy fél percet még állt a kapuban a csengőre meredve, majd kényszerítette karját, hogy emelkedjen meg, és végül csak sikerült megnyomnia a piros gombot, amit úgy díszítettek fel a közelgő ünnepek tiszteletre, mintha egy rénszarvas orra lenne. Visszahúzta az ujjait, és türelmesen várt. Először nem történt semmi. Azon nem csodálkozott, hogy nem hallotta a csengő bimbammolását, hiszen az udvarban viszonylag távolabb állt a ház, onnan nem meglepő, hogy nem jutottak el idáig a hangok. Viszont észrevette az egyik ablakon megrezzenni a függönyt, amikor valaki kinézett a résen. Igaz, hogy a távolság miatt nem láthatta, ki áll az ablakban, de afelől nem volt kétsége, hogy figyelik.

Gyanúja szinte azonnal be is igazolódott, mert hamarosan kinyílt a bejárati ajtó, és egy harminc körüli nő lépett ki rajta. Ahogy közeledett, Peter azonnal felismerte arcán Cook letagadhatatlan vonásait. Még ingerült grimasza is megegyezett az öregével, amikor ő is ezt a torz pofát szokta vágni. Marianna gyanakodva figyelte a kapujukban ácsorgó idegent, ennek ellenére egészen közel jött hozzá, de azért kartávolságon kívül maradt.

– Segíthetek valamiben? – méregette bizalmatlanul. – Eltévedt és útmutatást kerest?

– Az igazság az, hogy nem – nyelt egyet Peter, és még mindig nem igazán tudta, mi legyen a következő lépés, amit meg kell tennie, ezért arra jutott, hogy inkább egy szuszra kiböki. – Peter Winters vagyok, az apja egyik munkatársa.

Erre a kijelentésre a nő arcán leírhatatlan érzések futottak át, de olyan gyorsan erőt vett magán, és szobor maszkba merevítette a vonásait, hogy a kapujában toporgó idegen semmiképp se olvashasson rajta.

– Nem tudom, miért jött ide, de feleslegesen fáradt. Nem tartjuk a kapcsolatot az apámmal – jelentette ki ellenségesen. Nem kérdezett, látszott rajta, nem akar többet tudni, de azt sem tagadta, hogy ő lenne az, akit a szőke férfi keresett. Egyszerűen csak elutasítóan reagált. – Nyugodtan menjen vissza, és mondja meg neki, ha akar valamit, akkor ő se fáradjon. Tartsa meg magának, ahogy az összes eddig évben is sikerült ez neki.

– Azt hiszem félreérti – igyekezett értelmes magyarázatot adni, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak most, hogy ennyire zavarban érezte magát. – Nem ő kért, hogy idejöjjek… sőt… azt sem tudja, hogy most itt vagyok. Azt sem tervezte, hogy tudomást szerzek önről.

– Akkor meg, mit keres itt? Mit akart ezzel elérni? Az is érdekelne, hogy tudta meg, hol lakunk.

Eddigre Marianna ellenségessége a teste minden rezdüléséből vibrált, de látszott feszesen összezárt állkapcsán, mellkasa előtt összefont két karján feszülő izmokon is. Peter kezdett attól tartani, hogy a következő válaszaitól függ, ráhívja-e a rendőrséget. Kicsit szidta is magát, hogy erre nem gondolt előbb, hiszen az, amit most csinál, az mindent kipipál a zaklatás ismérveiből.

– Én csak… őszintén megvallva nem akartam rosszat. Teljesen véletlenül szereztem tudomást önről, és… az igazság az, hogy Cook nemcsak a munkatársam, hanem a barátom és a mentorom is egyben. És csak… azt hiszem… tudni szerettem volna, hogy… nem is tudom…

Peter legszívesebben bokán rúgta volna saját magát. Ennél azért mindenképp felkészültebben kellett volna érkeznie. Sosem az ékesszólásáról volt híres, de ennyire menthetetlenül esetlen sem szokott lenni. Viszont valamit mégis megpendíthetett Marianna szívében, mert legnagyobb döbbenetére megenyhültek a vonások az arcán.

– Mondana pár szót róla? – kérdezte egy kissé barátságosabban. – Csak hogy megbizonyosodhassak róla, hogy tényleg az apámról van szó.

Peter mondott pár dolgot a közös munkáról, de ahogy le tudta olvasni Marianna arcáról, nem erre volt kíváncsi. Így pedig majdnem suttogva elismételt pár dolgot abból, amit Cook mondott neki, miután hazavitték a bárból. Szégyellte is magát, hogy az utcán ácsorogva beszélte el ezeket, hiszen az öreg szakács titkait mondta ki félhangosan a kerítés lécei fölött, neki pedig sosem volt joga világgá kürtölni ezeket.

Viszont mire mondandója végére ért, teljesen már hatást váltott ki a nőből, mint amire számított. Arca ismét kemény vonásokba merevedett, száját keskeny vonalakká préselte, karjait még szorosabban fonta maga köré, mintha ezzel elérhetné, hogy az emlékek ne találják meg újra. Amikor tekintetét ismét Peterre emelte, szemében harag csillogott. Sőt ott rezgett a hangjában is, amikor megszólalt:

– Szóval, maga ezt elhiszi neki? Hogy megváltozott, csak mert ezt állítja? – Minden egyes szava jeges tőrként csapódott Peter mellkasába.

Egyrészről természetesen értette a haragot, hiszen benne is rengeteg harag gyűlt a saját családjával kapcsolatban. Minden egyes megjegyzés, amit ő és Paul kaptak tőlük, minden egyes kéretlen jó tanács, újabb sebeket vágott rajta. Ha ezek a sokkal kisebb támadások ekkora feszültséget okoztak benne, akkor teljesen indokoltnak érezte Marianna összes indulatát. Ha neki azt mondanák aznap a szülei és testvérei, hogy megváltoztak, és ezentúl a véleményüket megtartják maguknak, ő sem nem hinne nekik. Ha tényleg sikerülne megszabadulnia a megjegyzésektől, akkor sem hinné el, hogy tényleg megváltoztak, csak azt, hogy az ő kedvéért visszafogják magukat. Persze a jelenlegi helyzetnél már az jobb lenne, hiába nem lenne elégedett vele.

Már csak ennyi saját tapasztalat alapján értette Marianna minden dühét és bizalmatlanságát. Ahogy azt is tudta, a válaszától függ, amit adni készült, hogy lesz-e folytatása ennek a beszélgetésnek. Így pedig tényleg körültekintően kellett megválasztania a szavait. Vett egy nagy levegőt, és remélte, sikerül majd jól megfogalmaznia minden fejében kavargó gondolatot:

– Nem azért gondolom, hogy megváltozott, mert ezt állítja. A tettei alapján gondolom így. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy én már eleve megváltozva ismertem meg. Tudja… meleg vagyok… és neki is köszönhetem, hogy biztonságban lehetek a közös munkahelyünkön, vagy hogy olyan csodálatos lett az eljegyzésünk a… azóta már férjemmel. Sőt az esküvői készülődésben is rengeteget segített. Higgye el, nap nap után együtt dolgozom vele, és soha egyetlen alkalommal sem érzékeltette velem, hogy kevesebbnek, vagy megvetendőnek tartana.

– Vagy csak jó színész lett belőle – vágta Peter szemébe Marianna.

– Nem hiszem, hogy bárki ilyen tökéletes színészi alakításra lenne képes az év minden napján. Nézze, nem azért jöttem ide, hogy bármiről meggyőzzem. Ahogy mondtam, az apja nem is tudja, hogy a kezembe vettem a dolgokat. Csak azt kérem, gondolja át, hogy adna-e neki egy esélyt. Adok egy névjegykártyát – nyújtotta át az Északi Csillag egyik kártyáját –, a mobilszámon elér. A vezetékest lehet, hogy egy kollégám veszi majd fel.

Marianna elvette tőle, bár Peter szeme villanásán látta, hogy az első lendülettel kihajítja majd. Nem esett kétségbe, udvariasan elnézést kért azért, mert ezen a téli délelőtt háborgatni merte, majd elköszönt tőle. Észrevétlenül egy névjegykártyát belecsempészett a postalábába is, hogy hátha nyugodtabban kezeik majd, amikor pár nap múlva megtalálják.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Annie Spratt)