Porcelán mindig imádta, amikor az embereikkel sétálni mentek. Az, hogy hányan, és hogy Kóbor velük tartott-e, csak azért nem volt mindegy, mert azt a nézetet vallotta, hogy minél többen vannak, annál izgalmasabbak és szórakoztatóbbak ezek a programok. Egy dolgot nem szeretett csak… vagyis kettőt: amikor ezek a séták kutyakozmetikusnál vagy állatorvosnál végződtek.

Aznap délelőtt, amikor Dylan a nyakörvére kattintotta a pórázt, szinte eufórikus örömmel ugrálta körbe, már csak azért is, mert mellette John éppen Kóbort szerszámozta fel. A boldogsága pedig még magasabb szintre emelkedett, amikor Steve is csatlakozott hozzájuk. Ami természetesen egészen addig tartott, míg Kóbor meg nem szólalt mellette:

„Te vagy az egyetlen, aki ennyire eszementen tud örülni a kutyakozmetikusnak.”

Ennek hallatán abbamaradt a heves farkcsóválás, amivel nem egyszer Dylant is arrébb taszította. Úgy ült le, mintha a világ is összeomlani készülne körülötte. Észre sem vette, hogy John éppen akkor utasította erre.

„Tényleg? De már megint?” – nézett hatalmas szemekkel Kóborra. – „De hát nem rég voltunk.”

„Nyár végén” – segítette ki a másik. – „De te is tudod, hogy ilyenkor is mindig megyünk. Nem sokára lesz az embereknek az a nagyfelhajtás micsodája, amire mindennek és mindenkinek, igen nekünk is, tökéletesnek kell lennie.”

„Akkor ezek szerint nem ússzuk meg?” – sóhajtotta Porelán. – „Ezt az egészet jobban utálom, mint a szokásos fürdést.”

„Szerintem nem vagy ezzel egyedül…” – értett vele egyet Kóbor is.

Tovább nem beszélgethettek, mert az embereik kiterelték őket a lakásból, és sétálva indultak el a kozmetika felé, ahova rendszeres időközönként mentek velük. Az úti célt hamarosan feledtette velük az, hogy mennyi inger érte őket az út alatt. Egyik megjelölt helytől futhattak a másikig, és mindent megszimatolhattak útközben. Most sem történt ez másképp. Sőt annyira belejöttek az ide-oda trappolásba, hogy még arról is elfelejtkeztek, milyen kellemetlenségek elé néznek majd rövid időn belül.

Persze, amint megálltak a kapuban, azonnal eszükbe jutott, hogy végig ide tartottak, ahogy az is, milyen kínzások várnak majd rájuk a zuhanyban, kutyasamponnal, ollóval és bundaszárítóval. Mivel Kóbornak kevesebb gondoskodást igényelt a szőre, ő általában sokkal gyorsabban és könnyebben megúszta ezt a tortúrát, mint a fél-albínó Porcelán, akit hófehér szőre miatt aztán tényleg alaposan át kellett sikálni, hogy minden folt kijöjjön a bundájából, amit csak sikerült összeszednie.

Már a puszta gondolattól inába szállt minden barátsága, és nyüszögve, óvatos-bizonytalan léptekkel haladt tovább Dylan mellett. Ha nem lett volna pórázra kötve, még az is megfordul a fejében, hogy menekülni próbál. Bár ettől talán eltántorította volna az a csalódottság, ami minden kétség kívül kiült volna az emberei arcára. Ez pedig némiképp erőt öntött belé. Mégsem lehet rossz kutya. Nem lehet az, hogy Kóbort jobban megdicsérjék, mint őt. Így pedig végül erőt vett magán, és nyugton maradt. Sőt még peckesebben lépdelt gazdája mellett. Bármit, csak hogy lepipálhassa a másik ebet.

A szalon bejáratánál viszont meglepve tapasztalta, hogy nem mentek be azonnal. Ahogy nyugtalanul körülnézett, pillantása Kóborra siklott, aki épp olyan értetlenül nézett körül, mint ő. Aztán ismerős alakokat vett észre, ahogy feléjük közeledtek. Azonnal felismerte őket. Sőt Kóbor is, ha az az alig hallgató morgás, ami kiszaladt a fogai közt jele lehetett a nemtetszésének. John szerencsére nem hallotta meg, mert nem pirított rájuk. Ellentétben a kutyákkal, az embereik lelkesen üdvözölték az érkezőket. Azt viszont bárki láthatta, hogy a két eb semennyire sem örült ennek a találkozásnak.

Ahogy viszont a közeledőket figyelték, azonnal észrevettek egy furcsaságot velük kapcsolatban. A másik két ember általában egy hordozóval szokott érkezni a közös eseményekre, de most kettőt hoztak magukkal. Kóbor ezt látva az orrával meg is bökte Porcelánt, hogy magára vonzza a figyelmét.

„Mi történhetett?” – kérdezte tőle, és látszott rajta, hogy a kíváncsiság majd kifúrja az oldalát. – „Csak nem került egy úrnő is a nagyságos úr mellé?”

A fehér kutya nem válaszolhatott, mert akkor éles hangú, de annál keservesebb nyervegés hasított bele a hideg, téli délelőtt csendjébe. Egyértelműen egy rémült kiscicától származott, ezt még a két eb is ki tudta találni a hang alapján. Nem kevéssé komikusan viszont ingerült fújtatás érkezett válaszul erre a másik ketrec felől. Ez viszont azonnal felismerték. Magick nyilvánította ki ilyen módon a nemtetszését. Ezek a hangok az embereik figyelmét sem kerülték el, és azonnal az új hordozók köré sereglettek, így pedig teljesen eltakarták azokat Kóbor és Porcelán elől, olyannyira, hogy a fehér kandúrt sem láthatták a saját dobozában.

Egészen addig nem is válthattak egyetlen szót sem, amíg az embereik be nem terelték őket a váróba. Itt pedig kiderült, hogy még vannak előttük, éppen ezért várakozniuk kell. Amikor a macskák hordozóit letették a földre a gazdáik, a két kutya odakuporodott melléjük. Magick pedig fagyos pillantásokkal méregette őket.

„Ez nem igazság, hogy ti nem vagytok bezárva!” – mérgelődött a maga szokásos módján.

„Valószínűleg bennünk jobban megbíznak, mint bennetek” – felelte teljes lelki nyugalommal, de magukra annál büszkébben Kóbor. – Tudják, hogy mi nem ártunk senkinek sem. És rumlit sem csinálunk.

„Ez mondjuk lehet” – sóhajtott a kandúr. Majd színpadiasan folytatta a mondandóját: – „Ti annyira unalmasak vagytok, hogy ha akarnátok sem tudnátok semmivel meglepni az embereiteket. Így viszont értem, hogy engem miért igyekeznek korlátok közé szorítani.”

„Meg úgy látom, hogy őt is itt” – vette alaposabban szemügyre a kölyök macskát Porcelán, aki erre megrettent kiabálásba kezdett.

Ennek azonnal meg is lett az eredménye, mert Magick gazdájának fontos embere felemelte a hordozót, hogy kivehesse belőle a szőrgombócot. Simogatni kezdte, kedvesen beszélt hozzá. Egyik állat sem értett tökéletesen emberül, de azt ki tudták találni, hogy épp megnyugtatni igyekszik a kölyköt. A két kutya arra számított, hogy az igazságosság kedvéért a fehér macska hasonló bánásmódban részesül majd, hogy a gazdája kiveszi a hordozóból, és karjában tartva a mellkasára vonja majd. De semmi ilyen nem történt, a másik ember is a kiscicára koncentrált.

„Látjátok, így múlik el a világ dicsősége” – sóhajtotta lemondóan Magick, miközben végig sóvárogva figyelte a hármast. – „Elég volt annyi, hogy felbukkanjon azzal a cuki pofival, puha bundával, és az embereim teljesen elfelejtkeztek rólam.”

„Nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet” – próbálta vigasztalni Kóbor. – „Szerintem csak az arról van szó, hogy most egy kicsit jobban kell figyelniük a kölyökre, amíg be nem szokik közétek. De biztosan nem szeretnek téged kevésbé.”

„Ez érdekesen hangzik éppen tőled” – szólt akkor köze Porcelán rosszallóan méregetve Kóbort. – „Amikor én bekerültem a családba, majdnem egy hétig tudomást sem vettél rólam. Vagy ha igen, akkor is csak egy fenyegető morgás jutott tőled.”

„Igen, mert azt hittem, hogy el akarod venni az embereimet!” – védte magát akkor a másik kutya hevesen.

„És miért gondolod, hogy Magickkel nem ez a helyzet?” – nézett rá akkor sokat mondóan a fehér eb. – „Ő is teljes joggal tarthat attól, hogy lecserélték, és elvesztette a korábbi fontos helyét az emberei szívében.”

„Na álljon meg a menet!” – tört ki akkor a felháborodás a kandúrból is. – „Még a feltételezés is felháborít, hogy azt gondoljátok, az embereim le mernének cserélni.”

„Nem feltételezünk semmit” – tiltakozott Porcelán. – „Nekem egyértelműnek tűnt, hogy ez aggaszt.”

„Szó sincs semmi ilyesmiről” – vette fel a legfenségesebb pózt a macska, amit csak a szűkös hordozó lehetővé tett a számára. – „Csak arról, hogy hagyok nekik időt és teret, hogy segítsenek beszokni közénk az újoncnak. Ez a legkevesebb, amit megtehetek értük. De persze mindükön rajta tartom a szemem, és nem hagyom, hogy elkanászodjanak. Elvére az én embereim voltak először. Egyelőre hagyok nekik időt észhez térni, addig meg kerülöm őket.”

„Hát, ha ettől jobban érzed magad, akkor tőlünk” – hagyta rá Kóbor, hiába látta a sértettséget és megbántottságot a kandúron.

„Mit jelent az, hogy hagysz nekik időt? Mi történik, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elvárod?” – kíváncsiskodott társával egy időben Porcelán.

„Elbújok valahol a lakásban, és elhitetem velük, hogy megszöktem. De természetesen mindent figyelni fogok, és csak akkor kerülök majd elő, amikor már eléggé kétségbeestek” – húzta ki magát fensőbbségesen Magick.

„Szerintem túldramatizálod” – feddte meg Kóbor. – „Inkább könnyítened kellene a helyzeten, nem tovább rontani.”

„Nem rontok semennyire semmit” – fújt rájuk a macska. – „Csak megmutatom a hálátlanoknak, milyen lenne nélkülem az életük.”

Erre mindkét kutya csak a fejét ingatta. Nem tudták, hogyan tehetnék ezt szóvá, de azt egészen biztosan nem tartották jó ötletnek, hogy Magick féltékenységében eltávolodjon az embereitől. Azt egyikük sem gondolta, hogy megválnának tőle, de az sem akarták a macskának, hogy kevesebbet foglalkozzanak vele, mert teljesenen önhibájából azt hiteti el gazdáival, hogy nincs igénye rájuk. Végül Porcelán csak nem tudott a nyelvére ülni, ő megtalálta magában a bátorságot, hogy kimondja a véleményét Kóbor helyett:

„Miért nem vagy te is kedves a kölyökhöz?” – kérdezte akkor, és tényleg nem értette a kandúrt. – „Egy család vagytok. Miért nem segítesz a kölyöknek beletanulni az otthonotok rendjébe? Biztos vagyok benne, hogy az embereidet is boldoggá tenné, ha azt látnák, hogy elfogadtad az új családtagot.”

Magick kisebbre húzta magát. Nem válaszolt azonnal, ahogy bánatos tekintettel az embereit figyelte.

„A gazdám sokáig egyedül lett volna nélkülem” – szólalt meg végül szomorúan. – „Nem tudnám elviselni, ha azt hinné, hogy most egy kölyök miatt már nem szeretem mindennél jobban… nem hiheti azt rólam, hogy én is olyan szeretettelen vagyok, mint az emberek voltak vele, a másik gazda előtt… a ti embereitek előtt.”

Nekifeszült a ketrec ajtajának, és keserves nyávogásba fogott. Az emberek nem érthették, de a két kutya a macska sírás hangjának minden rezdülését értette. A maga módján bocsánatot kért. A szívhez szóló szerenádra a gazdája is reagált, mert végül csak kiemelte a hordozóból. És amikor leguggolva hozzá az ölébe vette Magickot, ő két két hátsó lábára állt a gazdája combján, mellső mancsait megtámasztotta a mellkasán, és olyan szeretettel, amire csak képes volt, a a férfi arcához dörgölte busa fejét. Az embere pedig a macskáéval vetekedő mély érzésekkel szorította magához.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Krista Mangulsone)