Robert hasonlóan felborzoltnak érezte a saját idegeit, amikor végre végeztek a jótékonysági ebéddel az Északi Csillagban, mint amennyire felzaklatottnak Magick tűnt. Pedig őt még csak nem is zaklatták kérdésekkel a kölykök, mint Kyle-t, és neki hasonló gyomrozást sem kellett kiállnia, mint a macskának. Ami viszont határozottan meglepte, az volt, hogy mennyire óvón viseltetett a kandúr Aranyfürt irányában. Valami történhetett az állatkozmetika óta, mert azóta a macska mintha minden korábbi ellenérzését elfújták volna.

A kölyök is összebarátkozott vele, az utóbbi napokban mindenhova a nyomában loholt, mindent igyekezett leutánozni, amit az idősebb állat csinált. Legyen szó arról, hogyan követeljen extra ételt vagy nasit, esetleg simogatást, vagy arról, hogyan kell a leghatékonyabban lelökni dolgokat a polcokról. Robert általában nem bánta, de amikor Magick az ő zoknis lábát használva kezdte a vadászat titkaira tanítani Aranyfürtöt, azért már felszaladt a szemöldöke.

Mivel a gyerekek épp lassan menni készültek, Robert és Kyle is visszaterelték a cicákat a hordozóikba. A gyerekek, amikor ezt észrevették, még egyszer megpróbáltak közel nyomakodni az akkor már eléggé irritált Magickhoz. Szerencsére a kísérőjük még időben rájuk szólt, és nem sikerült annyira megijeszteni a macskát, hogy kiugorjon Robert kezéből.

Miután a gyerekeket kiterelték az étteremből, pillantása ismét Kyle-re siklott, és csak rettenetes kimerültséget látott az arcán. Érzelmileg egyértelműen megviselte, hogy az intézeti éveiről kellett mesélnie. Persze később ahogy odaterelődtek a kérdések elmondta azt is, hogyan találta meg ismét az anyját, hogyan lett kapcsolata vele, és milyen a viszonyuk most. Robert legszívesebben megölelte volna, annyira büszke volt rá. De mivel párja akkor épp egy felpaprikázott kölyökmacskával küzdött, inkább letett róla.

Már a kabátjukat vették, amikor Joseph és Maya melléjük léptek, hogy személyesen is megköszönjék, hogy eljöttek. Az ő napjuk volt az utolsó jótékonysági nap az évben, és amennyire Robert le tudta olvasni a két pincér arcáról is a megkönnyebbülést, hogy ezzel végetért a rohanásnak és a kapkodásnak egy bizonyos része. Tudta, hogy az étterem dolgozói imádják ezt csinálni, imádnak örömet szerezni, de a kimerültséget sem tudták letagadni, amit okozott nekik. Peter aznap szabadnapos volt, ahogy a legendás Cook is, ezért a többiek tartották helyettük a frontot.

Egy kézrázás és ölelés kíséretében elbúcsúztak Mayától és Joseph-től, majd Robert és Kyle is fogott egy-egy hordozót, és elindultak haza.

– Mit szólsz hozzá, ha útba ejtjük a Mindenízűt? – fordult a kávézó irányába szinte ösztönös mozdulattal Kyle. – Úgy érzem, kell egy kávé.

– Engem nem kell meggyőznöd, mehetünk – karolt bele párjába.

Miután ezt eldöntötték, kényelmes tempóban sétálták a nagyjából negyed órára fekvő kávézóhoz. Közben pedig nagyon ügyeltek, hogy ne rázzák össze a macskákat a hordozókban. Általában jól viselték az utazásnak ezt a módját, de azért fordult már elő olyan, hogy Magick meglepetést okozott, amikor a doboz himbálózásától felfordult a gyomra. Az kifejezetten utálták, amikor az ilyen balesetek után ki kellett takarítani és fertőtleníteni a ketrecet. Aznap viszont szerencséjük volt. Talán a hideg tette, talán az, hogy a város fényei és karácsonyi látványosságai a szokásosnál jobban is lefoglalták az állatokat. De mindenféle kellemetlenség nélkül sikerült elérni a célt.

Mivel pont ebédszünet után érkeztek, úgy tűnt, hogy a kávézóban épp kezdett lecsengeni a nap legforgalmasabb időszaka, és a vendégek is kezdtek elszállingózni, ki-ki a dolgára. Belépve azonnal észrevették Pault a pult mögött, aki a szokásos hatalmas mosollyal figyelte a belépőket. Még intett is nekik, hogy jöjjenek, azonnal fel is veszi a rendelésüket.

– Ha csak nem esik be utánatok senki, akkor én leszek az, aki el is készíti majd nektek az italotokat – vigyorgott rájuk. – Leültök valahol?

– Nem köszi, elvitelre kérnénk – viszonozta a mosolyt Robert. – Nem szeretnénk próbára tenni a macskák türelmét.

– Ó, ezek szerint itt van a híres Aranyfürt is? – próbált átlesni a pult fölött Paul, de természetesen a falap kitakarta előle a cicát. – Akkor, amint elkészültem az italotokkal, meglesem őnagyságát is. Addig, ha gondoljátok köszönjetek oda Peternek. Bár társasággal van – tette még hozzá óvatosan.

Robert ezt hallva körbefordult a kávézóban, és az egyik sarokban észre is vette a barátjukat az Északi Csillag főszakácsával és egy számára ismeretlen nővel. A legfélreesőbb asztal mellett ültek le, ezért nem is láthatták őket, amikor beléptek. Paul szándékosan úgy alakította ki a kávézó belső terét, hogy a pult legyen az egyetlen pont, ahonnan az összes asztalt és vendéget látni lehet. Így pedig, aki szeretett volna elvonulni, meg tudta tenni az eldugottabb asztaloknál, vagy boxokban.

Robert figyelte a látszólag elmerült beszélgetést folytató társaságot, mialatt Kyle leadta a rendelésüket. Már majdnem intett a susmorgó asztaltársaságnak, amikor észrevette, hogy nem feltétlenül vidámságot, vagy fesztelenséget lát az arcukon. Emiatt gyorsan le is tett arról, hogy megzavartja őket. Innen egyébként úgy tűnt, hogy jó hangulatban telik a beszélgetés, bár a szakács kissé feszültnek tűnt, vagyis, inkább kifejezetten morózusnak, mégis sikerült olyan kicsire összehúznia magát, mintha ott sem akarna lenni, a nő pedig inkább festett úgy, mint aki indulatos, de egyszerre van zavarban is. Igen, határozottan jobb ötletnek tűnt, hogy ne zavarja meg őket semmivel. Egyszerre látszott nagyon intimnek, közvetlennek, mégis komolynak és távolságtartónak a beszélgetésük.

Miután megrendelték a ház karácsonyi specialitását, végül nem ültek le egyik asztalhoz sem, míg várták, hogy Paul elkészítse nekik nekik az italokat, a pult fölött beszélgetettek az eltelt időszakról és a karácsonyi terveikről. Sőt Kyle egy rövid időre még Aranyfürtöt is kivette a hordozóból, és a karjában tartva hagyta, hogy Paul alaposan megcsodálja.

Természetesen ez a kitűntetett figyelem Magick figyelmét sem kerülte el, és éles fújással adta a világ tudtára nem tetszését. Mivel viszont a kölyök folyamatosan szökni próbált, és feltett szándéka volt, hogy összetapicskolja a makulátlan pultot, Kyle úgy döntött, hogy inkább visszatessékeli a hordozóba. Aranyfürt ezt természetesen semennyire sem értékelte, és felháborodása jeléül meg is harapta az embere kezét. Persze nem annyira, hogy igazán nagy fájdalmat okozzon, de azért kellemes sem volt, ahogy azok a tűhegyes fogak ráfogtak a bőrére. Robert vigyorogva figyelte a küzdelmet, azzal sem zavartatta magát, hogy párja felszisszent mellette.

🎄🎄🎄🎄🎄

Peter csak akkor vette észre Robertet és Kyle-t a két hordozóval, amikor már távoztak. Csak az ajtó nyitásával járó szélcsengő csilingelés vonzotta a bejárat irányába a tekintetét, de mire köszönt volna, az ajtó már be is csukódott barátai mögött. Így pedig nem volt más kifogása, hogy miért ne fordítsa vissza a figyelmét a beszélgetés felé.

Az igazság az, hogy nem tudta volna megmondani, milyen irányba haladnak, előre vagy hátra léptek-e az eltelt egy órában, esetleg csak egyhelyben toporog az apa-lánya diskurzus. Peter kirzárólag Cook temperamentumát ismerve egyezett bele, hogy moderátorként részt vegyen ezen a családi találkozáson. És az pedig gyorsan kiviláglott, hogy Marianna is teljes mértékben apja szangvinikus jellemét örökölte, és tényleg jól jött melléjük valaki, aki nem engedte elharapózni a dolgokat, amikor a nőben felszínre törtek az indulatok.

– Nem is értem, miért gondoltam, hogy ez jó ötlet lesz – vágta a fejükhöz ingerülten Marianna –, amikor tudnom kellett volna, hogy ketten összefogtok majd ellenem, és mindent az én hibámnak állítotok majd be!

Ez a kijelentés visszarántotta Petert a feladatához, miszerint ha azt nem is sikerült elérnie, hogy Marianna és Cook megbékéljenek, de legalább annyit abszolválni szeretett volna, hogy meg se nyúzzák egymást.

– Semmi ilyesmiről sincs szó – intette csendre a szakácsot, aki magához híven kifejezetten hevesen készült reagálni. Peter pedig kétségbe esetten döbbent rá, hogy az utóbbi pár percben nem követte a beszélgetés folyamát, így azt sem tudta, ki mire reagált és mivel, ami ennyire felkorbácsolta az indulatokat. – Én meg sem szólaltam eddig. Meg nem hiszem, hogy az én feladatom lenne véleményt alkotni. Én tényleg csak azért vagyok itt, hogy nektek könnyebbé tegyem ezt az egészet.

– Semmit sem teszel könnyebbé! – vágta akkor az ő fejéhez Marianna. – Apa a kisujját sem mozdította, hogy megtaláljon minket, és erre kiderül, hogy azért nem, mert talált valakit, aki én sosem leszek. Egy fiút a hasznavehetetlen lány helyett!

Hát innen fújt a szél, állapította meg Peter keservesen. A nő ezek szerint azt hiszi, hogy Cook lecserélte rá. Ahogy az öreg szakácsra pillantott, látta lehullani a mogorva, agresszív maszkot az arcáról, és olyan fájdalom ült ki ráncos vonásaira, amiket elképzelni sem tudott volna róla. Peter pedig értette. Marianna ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna, és ennél hatásosabban egy karddal sem szúrhatta volna szíven az apját. Legszívesebben azonnal hevesen védelmébe vette volna a szakácsot, miszerint az apja szívében soha senkire sem lehetne lecserélni a lányát. Csakhogy az a rájuk ült jeges pillanat az ő szavát is szegte.

Cook reszkető hangon szólalt meg, miután sikerült néhány bátorító lélegzetet vennie:

– Attól tartok, most valami olyanra utalsz, amit alkoholos állapotomban mondtam, és éppen ezért nem emlékszem rá… De azt tudnod kell, hogy bármivel is akartalak bántani a saját fájdalmamban, soha, semmit nem gondoltam komolyan belőle. Tudom, hogy ez nem vigasz, sőt, ha lehet még nyomorúságosabb képet fest rólam… Nemcsak jó apa nem voltam soha, de jó ember sem… És hidd el, nem azért meséltem Peterről, mert ő jobb, vagy fontosabb lenne nálad… hanem azért, mert máshogy nem tudom megmutatni, hogy a mai napig igyekszem változni. Jobb lenni. Nem azt mondom, hogy egyedül az ő érdeme… Maya és Joseph az étteremből legalább annyit tettek értem, mint ő… Én csak… azt hiszem, annyit akartam megmutatni neked, hogy ha ők nem viseltek volna el, és maradnak mellettem, akkor még mindig ugyanott lennék, mint évekkel ezelőtt…

– Ezzel megint azt mondod, hogy ez az egész én hibám – kötötte az ebet továbbra is a karóhoz fájdalmában és megbántottságában Marianna. – Azt mondod, hogy én tehetek róla, mert én nem adtam meg neked azt a türelmet, amit érdemeltél volna.

– Nem – rázta meg a fejét Cook akkor először határozottan. – Nem ezt mondom. Hanem azt, hogy te akkor azt adtad nekem, amire a legnagyobb szükségem volt. Egy pofont, ami megmutatta, hogy mekkora szörnyeteg voltam, egy pofont, ami igaz, hogy csak évekkel később, de rádöbbentett, hogy sosem volt jogom úgy bánni veled, ahogy tettem, hogy sosem volt jogom annyira kegyetlennek lenni veled.

– De ha ezt beláttad, miért nem kerestél meg sosem? – kérdezte akkor már sokkal csendesebben a nő.

– Mert… teljesen egyetértettem a döntéseddel. Ha velem tette volna azt az apám, amit én veled, én azt hiszem, képtelen lennék megbocsátani… nem hogy mindent… a töredékét sem… És azt hiszem, beletörődtem, hogy eljátszottam minden esélyemet.

– Akkor miért egyeztél bele, hogy mégis találkozzunk? – Eddigre már teljes értetlenség ült ki Marianna tekintetébe.

– Mert mindentől függetlenül továbbra is önző vagyok, és szerettelek volna újra látni. – Cook arcán a legritkább, legőszintébb mosolya terült szét, azok a szeretettel teli érzések sütöttek a szeméből is. – Akármi legyen is a mai nap vége, számomra ez a nap mindig ajándék lesz.

Peter óvatosan felsóhajtott. Most először érezte úgy, hogy végre a jó irányba fordult ezt a beszélgetés.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (orva studio)