Robert megállt az egyik tárgyalóterem üvegfalai előtt, és azokon keresztül vette szemügyre a hónap elején felállított karácsonyfát. Alatta színes, mindenféle ünnepi mintás papírokba csomagolva ajándékdobozok várták türelmesen, hogy végre kiosztásra kerüljenek majdani gazdájuknak. Még november közepe táján mindenki húzott egy nevet egy kalapból, akinek majd ajándékot kellett adnia az aznapra tervezett elő-karácsonyon. Szerencsére a meglepetéseket már napokkal korábban bekészítették, de akadtak olyan túlbuzgó kollégák, akik már a karácsonyfa felállításának másnapján, hetekkel ezelőtt alá tették a sajátjukat.

Amikor idén januárban Steve-vel megalapították a saját fordítóirodájukat, nem gondolta volna, hogy eljutnak idáig, hogy az eredetileg két főből álló vállalkozásuk tizenöt főre bővül rögtön az első évben. De az egészen biztos, hogy az elégedett ügyfelek hálásan vitték a kezdetben aprócska iroda hírét. Aztán az eltelt hónapok alatt egyre többen keresték fel őket, és nem csak munkával, a régi kollégái közül többen is pályáztak hozzájuk önéletrajzokkal a felmondásuk után. Így pedig egyre bővült a csapat, egyre szélesedett a kínálat és nyelv-repertoár.

Robert mindig hálásan gondolt új kollégáira, akikkel igazán ütős közösséggé kovácsolódtak össze ebben az azért kifejezetten kihívásokkal teli és megerőltető évben. Igazság szerint, amikor Steve-vel kibérelték ezt az irodát, még álmodni sem mert volna róla, hogy a mindennapi nehézségek mellett annyi jó emléket is felhalmoznak majd ide, hogy hirtelen a számukat sem tudja majd.

Késő délután volt, már teljesen besötétedett, és pillanatnyilag senki sem volt bent rajta és Steve-en kívül. De talán nincs mit csodálkozni ezen, hiszen a csapat nagy része kivette szabadságnak a karácsonyt megelőző hetet. Robertnek pedig ezzel személy szerint nem akadt fikarcnyi problémája sem. Mivel a legtöbb fordító szerződéses vállalkozóként dolgozott az irodának, sosem mérték le kilóra, ki hány órát fordít munkára, és ugyanígy nem tartották számon a szabadnapokat sem. Mindenki akkor dolgozott, amikor csak kedve tartotta, ameddig a határidőket maradéktalanul betartotta, és a munkája minőségére sem lehetett panasz. Akinek pedig nem felelt meg ez a rendszer, vagy visszaélt Robert és Steve bizalmával, mindennemű szívfájdalom nélkül mutatták meg az ajtót.

– Nem kapcsoltad fel a fényeket a fán? – lépett oda mellé Steve két bögre gőzölgő kávéval, és az egyiket azonnal át is nyújtotta üzlettársának.

– Még nem, csak csodáltam a díszeket – vallotta meg Robert, miközben alaposan megfújkálta a gőzölgő főzetet.

– Pedig hamarosan elkezdenek szállingózni majd a többiek is a partira. – Steve belépett a tárgyaló üveg ajtaján, és felkattintotta a világítást a fenyőn. Ezer fényben kezdtek ragyogni a jégcsapok és hópelyhek a mélyzöld tűlevelek között, miközben a fények havas csillogás-visszaverődés hatást keltettek a falakon.

– Isten ments! – nevetett fel Robert. – Még van több, mint egy óra. Ráadásul még meg sem jöttek a sütemények és italok, amiket a közös karácsonyra rendeltünk.

– Még nem? – túrt némiképp felborzolt hajába Steve, aki aznap mindenképp be akarta fejezni az év utolsó fordítását, hogy utána az új évig gondolnia se kelljen munkára. Annyira belemerült ebbe, hogy egész nap nagyjából mosdóba menni dugta csak aki az orrát a saját irodájából. Robert az gyanította, hogy az ebédet is kihagyta.

– Nem rég kaptam egy üzenetet, hogy késnek – sóhajtotta társa kérdésére válaszul. – Azt írják, egy fél órán belül itt lesznek. Nagyon remélem, mert még ki is kell pakolni, és így is nagyon kapkodós lesz. Azt meg el sem akarom képzelni, hogy még ne legyen semmi harapni való, amikor megérkeznek a kollégák.

– Szerintem mind túlélik majd, ha egy kicsit várniuk kell – szürcsölte teljes lelki nyugalommal kávéját Steve.

– Ezek szerint jól sejtem, hogy elkészültél azzal az ominózus fordítással? – vigyorgott barátjára maga is elégedetten.

– Végre igen – húzódott szélesre az ő szája is. – Ebéd körül visszakaptam a lektortól a javaslatokat, és azok alapján sikerült mindent helyretennem. Úgyhogy már el is küldtem, így pedig az év hátra lévő részére szabad vagyok, mint a madár.

– Ez igazán jó hír – nevetett fel Robert, aki eddigre már kezdett attól tartani, hogy kifejezett szigort kell alkalmaznia, hogy Steve-et kirobbantsa a gépe elől. De szerencsére erre ezek szerint nem lesz szükség. – És mihez tervezel kezdeni ezzel a megtalált szabadsággal?

– Egyelőre még nem tudom – nézett akkor sokat mondón barátjára. – Gondoltam, megkérdezem, kell-e valamiben segítség a mini-karácsonyi buli előkészítéséhez.

– Nem köszi – rázta meg a fejét az iménti. – Már mindent megcsináltunk korábban. Amit meg nem, azt befejeztem, amíg te robotoltál. Kikészítettem a kistányérokat, poharakat, behordtam az italok meglevő is az asztalokra. Az ajándékokat már korábban mindenki elhelyezte a fa alatt. Már tényleg csak a rendelt sütemények meg az innivalók másik fele hiányzik.

Robert már a vállalkozás megalapításakor elhatározta, hogy az első évüket egy olyan karácsonnyal zárják majd, amilyen az előző munkahelyükön ilyen vagy olyan okok miatt sosem jutott. Ebből nem lett volna hajlandó engedni semmi pénzért sem. Szerencsére Steve-et nem kellett nagyon győzködni erről, magától is benne volt ebben. Ahogy a kollégáik is. Robert még álmodni sem mert volna róla, hogy mind a tizenöten igent mondjanak, és hogy mind a tizenötüknek jó is legyen az időpont. Igaz, az erre a célra létrehozott szavazós fájlban mindenki szabadon megjelölhette a számára megfelelő napokat a hónapban, és végül 23-a volt az, amit mindenki jónak jelölt.

A visszajelzések alapján pedig úgy tűnt, hogy mindenki el is fog tudni jönni. Már alig volt hátra egy óra a céges karácsony kezdetéig, de eddig még senki sem mondta le közülük semmilyen váratlanul közbejött ok vagy vészhelyzet miatt. Ez is külön rekordnak számított Robert véleménye szerint. Hiszen az előző cégnél alig várták a kollégák, hogy valami olyan helyzet álljon elő a privát életükben, ami elég erős indok lehet arra, hogy lemondják azt a fakultatívan kötelező nyűgöt, amivé az ottani ünnep süllyedt az eltelt évek alatt. Ennek pedig mindennél többet kellett volna mondania a vezetőség számára, akik természetesen ilyenkor mindig pont jókor jött alkalmi süketségben szenvedtek.

Egyébként pont ezek miatt a tapasztalatok miatt Robertnek és Steve-nek eszébe sem jutott volna, hogy ezt a kis partit kötelezővé tegyék a kollégák számára. Úgy voltak vele, hogy bárkit szívesen látnak, amennyiben szívesen jönnek. De ha kellemetlen kötelesség nekik, akkor inkább töltsék valami olyannal a drága idejüket, ami nekik valóban fontos.

Gondolataiból a kapucsengő éles berregése rázta fel. Annyira váratlanul érte, hogy meglepetésében majdnem eldobta az azóta már kiürült kávésbögrét is. Szerencsére Steve még időben elvette tőle. A kiskonyha épp útba esett a kapucsengő felé menet, így az egyik közeli asztalra azonnal le is tudta tenni a porcelán alkalmatosságokat, hogy a következő pillanatban bele is szóljon kaputelefonba. Majd egy rövid beszélgetést követően kattant a zár, ahogy bebocsátotta az érkezőt. Robert pedig úgy érezte, menten rágni kezdi a körmét, és némán csak fohászkodni tudott, hogy ugye nem az első érkező a mini-karácsonyra.

– Nyugi – találta ki maradéktalanul a gondolatait Steve. – Ezek csak a sütemények, rágcsálni valók és a szeszes italoknak álcázott üdítők. Bőven lesz még időnk kipakolni is.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Naveen Kumar)