Kyle és Robert

Robertet hajnalok hajnalán kirúgta az ágy. Nem is értette magát, hiszen végre alhatna, és egyébként is a karácsonynak nem arról kellene szólnia, hogy megint ideges valami miatt, amit ő maga sem ért. De mivel egészen biztosan érezte, hogy már nem fog tudni aludni, és Kyle-t sem akarta felébreszteni a maga nyugtalan forgolódásával, ezért inkább úgy döntött, hogy felkel, és hasznossá teszi magát. Mondjuk reggeli készítéssel. B opciónak meg még mindig ott volt az, hogy elfekszik a kanapén, hátha egy kis macskadorombolás segít még aludni egy-két órát. Már ha a két uralkodónak épp fűlik az együtt szunyókáláshoz a foga.

Robertet általában megmosolyogtatta, hogy Aranyfürtöt mennyire nem lehetett nyugalomra parancsolni, amikor észrevette, hogy az emberek végre ébren vannak. Magick, bár már sokkal jobban tolerálta az új apróságot, néha kifejezetten irritált tudott lenni emiatt. Aznap reggel is az idősebb, hófehér kandúr kényelmesen az oldalába bújt a kanapén, miközben a kölykön kitört a hiperaktivitás. Ugrált a párnákon, onnan Robertre, róla pedig macskatársára.

Egészen addig folytatta ezt a szórakozást, míg Magick el nem unta. Akkor megragadta Aranyfürtöt a grabancánál fogva, mintha csak az anyja lenne, mire a kölyök macska ösztönösen felvette azt a pózt, amiben a felnőttek szállítani szokták őket. Ezek után Magick Robert oldalába fektette a zsebszörnyet is, és ügyelt rá, hogy nyugton is maradjon. Dorombolással próbálta elálmosítani a kölyköt. A gazdája pedig később nem tudta volna megmondani, hogy Aranyfürtön mennyire volt hatásos ez a varázslat, de ő mindenesetre cecc-perc alatt visszaszenderedett tőle.

Legközelebb arra ébred fel, hogy friss kávéillat és serpenyőben piruló szalonna, sülő hagyma és tojás aromája csapta meg az orrát. Szemét dörzsölve ült fel a kanapén, és órájára pillantva arra a megállapításra jutott, hogy még jó három órát aludt. Meg sem rezdült rá, amikor Kyle felkelt, és kisunnyogott a konyhába reggelit készíteni. Pedig ez az ő terve volt… csak nem akart olyan korán nekiállni, amikor még csak nem is világosodott. Óvatosan kelt fel a kanapéról, nehogy felriassza a két macskát, akik végre épp békésen megfértek egymás mellett.

Kicsoszogott a konyhába Kyle után, és ott az a látvány fogadta, hogy már teljesen elkészült a reggelivel, és épp tálcákra készített tányérokra szedi a gazdag adagokat frissen felvágott zöldségek mellé. Hogy ne érezze magát teljesen haszontalannak, Robert odalépett a kávéfőzőhöz, ami épp az utolsó cseppeket préselte ki magából, két bögrét vett le a polcról, és csinált maguknak egy-egy hatalmas porciónyi kávét.

– Ó, köszi – mosolygott rá Kyle, majd odahajolt egy gyors csókra –, de már egyedül is majdnem kész voltam.

– Tudom – viszonozta azt a szerelmes nézést ő is –, de így mégis úgy érezhetem, hogy én is hozzáadtam valamennyit a karácsonyi reggelihez.

– Enélkül is úgy érezhetnéd, hiszen a társaságod legalább annyira fontos. Hogy ennék meg ennyi mindent egyedül? – nevetett fel az előbbi.

– Gondolom, a két macska besegítene, úgyis bélpoklosok… Azért hadd ne pazaroljam rájuk ezt a fejedelmi reggelit – nyomott Robert kezébe egy tálcát, miután rátette az egyik bögre gőzölgő kávét is.

– Semmi esetre sem – fogta meg jó szorosan a tálca keretét, és indult el a fontos rakománnyal a nappaliba a kanapé felé.

Ott lepakolta terhét az állítható magasságú dohányzóasztalra, elhessegette a macskákat az embereknek szánt ételek közeléből, bár Aranyfürt nagyon próbálkozott, amíg meg nem hallotta, hogy az előszobában, ahol az etető táljaik álltak, megzörren a macskaeledeles zsacskó. Kyle kimért nekik egy-egy adag kifejezetten karácsonyra vett speciális reggeli menüt. Még valószínűleg ki sem porciózta, amikor a két állat már el is nyargalt a hangok irányába.

Ezt a lehetőséget kihasználva Robert levetette a tévépolc tetejéről a távirányítót, és kikereste a filmjeik között a Szépség és a szörny, varázslatos karácsonyt. Enélkül a rajzfilm nélkül nem lehetett teljes az ünnep, hiába tudta már kívülről.

Majd Kyle is megérkezett a nappaliba a másik tálcával. Ő is letette a kis asztalra, majd egy pillanatra odalépett a helyiség hosszú, általában ki nem használt, de az ünnepekre való tekintettel most feldíszített falához. A macskákra való tekintettel úgy döntöttek, hogy az évben nem vesznek fenyőfát. Senkinek sem hiányzott az, hogy a két állat egymással versenyezve rángassa le róla a díszeket, vagy borogassa fel. Ehelyett inkább a közös fotóikat rendezték el karácsonyfa alakban a a falon, és a képek közé színes ledfényeket aggattak, mintha csak a fenyő ágai közt futnának. Némiképp szokatlan megoldás volt ez, de Robert minden alkalommal, amikor arra tévedt a tekintete, arra jutott, hogy más nem is adhatná át jobban, hogy számukra mit jelent az ünnep.

Amikor Kyle felkattintotta a kapcsolót, és azok a tündérfények elárasztották a szobát, a látvány ismét megmelengette a lelkét. Mivel kint sűrű köd gomolygott, emiatt viszonylag félhomály uralkodott a nappaliban. Ezt robbantották szét a ragyogó ledpontok. Kyle is elégedetten szemlélte a falat, majd odaült Robert mellé, olyan szorosan, hogy a válluk összeérjen, és az ölébe vette az egyik tálcát. Párja követte a példáját, majd mielőtt nekiállt volna a saját reggelijének, elindította a rajzfilmet.

---

🎄🎄🎄🎄🎄

---

Peter és Paul

December 24-én az Északi Csillag délután négy óráig tartott nyitva, utána pedig bezárt december 31-ig, és nem látott vendégül senkit az újévi roham előtt. Mindig ez volt a rendszer, és általában egész jól működött az, hogy a kollégák úgy csinálják meg a beosztást, hogy a lehető legtöbb jusson mindenkinek az ünnepekből. Aznap már csak Maya, Joseph, Peter és Cook tartották a frontot. Már mindenki hazament, ők csak azért maradtak még bent, hogy mindent rendben tudjanak hagyni a hosszabb idejű bezárásra.

– Gyerünk, menj már, és öltözz át! – pirított rá Maya Peterre. – Remélem nem ebben a főpincér jelmezben akarsz koccintani az ünnepekre!

– Ez nem jelmez, hanem egyenruha, éppen olyan, amilyet te is, meg mindenki más is hord – rázta a fejét vigyorogva az érintett.

– Szerintem meg menjetek mind a ketten, mert már én unom, hogy a lábam alatt vagytok! – csapott szét köztük Joseph.

Így pedig a két megregulázott kénytelen kelletlen az öltözőbe indult. Peter arra számított, hogy belebotlik Cookba, hiszen az öreg szakács is még ott sertepertélt a konyhában, és úgy számolta, hogy hamarosan neki is végeznie kellett. De egyelőre csak egyedül volt. Joseph már korábban átöltözött, amikor látszott, hogy már csak olyan munkák maradtak, amivel nem fogják összekoszolni magukat.

Egyébént azért is kellett igyekezniük, mert a karácsony előtt utolsóknak az étteremben maradók minden évben tartottak egy „Morzsa-partit”, ami annyit jelentett, hogy elosztották maguk közt a megmaradt ételeket, és azokat a felbontott italokat, amiket nem lehetett hosszabb ideig tartogatni. Ez minden évben a tulaj tudtával és beleegyezésével történt. Sőt azért sem szokott szólni, ha esetleg a nem feltétlenül szükségesen kívül más is fogyott. Általában a szerencsések, akik részt vettek a Morzsa-partin, elhozhatták a családjukat vagy a párjukat. Így Peter természetesen Pault hívta meg, Joseph a feleségét és a gyerekeit, Maya a barátját, Cook pedig… senkit.

Peter erre más években azt mondta volna, hogy elképesztően szomorú – ahogy korábban gondolta is –, de idén végre megértette, hogy bár a szakács sosem tudott vérszerinti családtagokat hívni, neki az éttermi barátai és kollégái jelentették a családot évekig. Elsősorban a most jelen lévők, velük volt a legtöbbet közös beosztásban, és velük ápolta a legközelebbi kapcsolatot is. Valószínűleg az is sokat segített, hogy ők hárman mindig tudták kezelni és tolerálni az öreg temperamentumát.

Peter gyorsan átöltözött, és mire vissza ért az addigra bezárt étterem részbe, Joseph már megterített két összetolt asztalon. A szőke férfi pedig azonnal észrevette barátja megnyújt arcát és azt, hogy kevesebb teríték sorakozott a terítőn.

– Mi történt? – kérdezte azonnal, de azt kitalálta, hogy Joseph családja valószínűleg nem jön.

– Belázasodott az egyik gyerek – sóhajtotta fájdalmasan, és ebben aztán minden csalódottsága benne volt. – De persze így én sem várom el, hogy elinduljanak. Mindenesetre – próbált vidámabb arcot vágni –, mivel nem maradhatok így sokáig, Cook bement a konyhába, hogy csomagoljon nekünk vacsorának valót. De a koccintást ki nem hagynám veletek.

– Sajnálom, hogy így alakult – villantott rá egy bíztató mosolyt.

– Ne is mondd, úgy örültünk, hogy a gyerekek megúszták az összes vírust meg takonykórt az iskolában meg az oviban. De persze Murphy törvénye, hogy éppen most. És egy-két napon belül le fog robbanni az egész család. De van azért valami furcsán romantikus a kanapén lázasan együtt agonizálásban – nevetett fel.

– Hát, nem ez az ideális karácsonyi program, de azt megértem, hogy igyekeztek a lehető legjobbat kihozni a helyzetből.

– Valami ilyesmi, igen – vakargatta meg a füle tövét.

Cook abban a pillanatban lépett ki a konyhából két megpakolt vászontáskával, amiket teletömött mindenféle finomságot rejtő ételes dobozokkal. Joseph elé lépett, és a kezébe nyomta.

– Ezeknek egy része holnap-holnap utánig is eláll. Megjelöltem kék filccel azokat, amiket még ma kellene enni – nyomta a pincér kezébe a maga morózus módján.

Joseph letette az egyik szék mellé a táskákat, és olyan szoros ölelésbe vonta Cookot, amibe még a gerince is belereccsent. Az öreg szakács ál-felháborodásában prüszkölve próbált szabadulni a másik erős karjai közül.

– Miről maradtam le? – toppant oda melléjük Maya is.

Mielőtt válaszolhattak volna neki, csengetés hallatszott a hátsó bejárat felől.

– Ez vagy Paul, vagy a lovagod – fordult a mosolyogva, a lánnyal egyszerre az bejárat felé Peter, majd el is indult az irányába. – Megyek beengedem.

Amíg ő bebocsátotta az érkezőket – mert mint kiderült Reza és Paul egyszerre futott be. Maya barátja Iránból származott, a szülei még a születése előtt hagyták el a hazájukat. A fiatal férfi olyan könnyedén tette magáévá mind a két kultúrát, szinte sugárzott róla, mennyire boldog az örökségével és azzal az élettel, amit ebben az új otthonban kapott. Petert mindig is lenyűgözte az a magabiztosság, amit sugárzott.

A közös étkezés alatt is elbűvölve hallgatták a történeteit. Reza igazi világutazó volt, rengeteg országban megfordult már, és tíz nyelven beszélt. Mint kiderült fordítóként szeretett volna elhelyezkedni valahol. Az álma az volt, hogy műfordító lehessen, hiszen az anyanyelvén is annyi szép történet íródott, amit sosem ismerhetett még meg a világ, mert nem készültek belőle más nyelvű változatok.

– A barátaink nem rég nyitottak fordítóirodát – jelentette ki Paul a beszélgetés egy pontján –, ha tényleg ilyen irányba szeretnél menni, akkor szerintem nyugodtan tehetsz náluk egy próbát.

– Jól hangzik, élek is majd a lehetőséggel – mosolygott rájuk Reza.

– Nehogy már munkáról beszéljünk az ünnepek előtti étkezésünkön! – fújta fel az arcát Maya, amitől úgy nézett ki, mint egy durcás gömbhal. Reza erre kedélyesen felnevetett, majd nyomott egy puszit a grimaszoló lány kipirult orrára.

– Miről szeretnél beszélni inkább? – kérdezte tőle kedvesen, és szeme őszinte szerelemtől csillogott. Peter azon gondolkozott, hogy talán illene elfordulniuk, hiszen annyira személyesnek tűnt ez a jelenet. Gondolta ezt mindaddig, amíg Maya szeme meg nem villant, és az asztalra csapva ki nem jelentette:

– Énekeljünk karácsonyi dalokat!

Már épp vette a levegőt, hogy repedt fazék hangján belefogjon valamelyik jól ismert ünnepi sláger felkoncolásába, amikor Joseph még mindig mosolyogva menekülőre fogta:

– Szerintem nekem lejárt az időm, nem várakoztathatom tovább a családot!

Miután ő ezzel az indokkal kihúzta magát a délután hátra levő részéből, a többiekre maradt a rendrakás. Ez pedig azt jelentette, hogy nem úszták meg azt sem, hogy Maya iszonyatos hangerővel szinte minden karácsonyi dalt elénekelt nekik. De olyan hangosan, hogy jóformán a falak is beleremegtek. Néha amikor elfelejtette a szöveget, vagy épp nem jutott eszébe, akkor rosszabbnál rosszabb szakaszokat költött bele.

És lehet, hogy másnak kínzás lett volna az a hamis előadás, de Peter nem cserélte volna el semmire azt a délutánt és estét. Ezer új és boldog élményt gyűjtött az alatt a rövid idő alatt. Azt sajnálta csak, hogy a telefonokkal készülő fényképek nem tudták magukba zárni a pillanatok valódi varázslatát a hangokkal, illatokkal, felszabadult nevetés hangjaival. Például, amikor mosogatás közben Paul karjai a dereka köré siklottak, vagy amikor egymást akadályozták a polcok rendbe tétele közben, miközben Cook minden mozdulatukat kommentálta – természetesen minden valódi hév és indulat nélkül –, hogy ezek a mai fiatalok lépni sem tudnak egymás nélkül, nem úgy, mint az ő idejében.

Amikor a beállt sötétben és a rákezdett havazásban kézen fogva indultak haza Paullal, még mindig ugyanaz a mosoly ült az arcán.

– Azt hiszem, hosszú évek óta ez volt a kedvenc szentestém eddig – súgta áhítattal a sejtelmes sárgás lámpafényben mellette lépdelő Paulnak.

---

🎄🎄🎄🎄🎄

---

Jase, Flyod és Erik

Mivel a korábbi két évben Jase nem dolgozott karácsonykor, idén nem tudta elintézni, hogy szabadságot kaphasson szentestére. Vagyis, nem is próbálkozott meg ezzel, mert nem érezte volna igazságosnak a kollégáival szemben. Amikor pedig Alec megtudta, hogy aznap együtt töltik majd az ünnepet, olyan gyermeki örömmel ugrálta körül, mintha akkor tudta volna meg, hogy a télapó valóban létezik.

Persze az aznap délutáni műszak hagyott némi keserű utóízt Jase szájában, mert ez azt jelentette, hogy nem lehet együtt Flyoddal és Erikkel, és nem látogathatja meg az időseket az otthonban sem. Bár a korábbi években is mindig az ő beosztásához igazították az ünneplést, így nem volt abban semmi csodálkozni való, hogy idén sem 24-én tartják a saját karácsonyukat. Ennek ellenére irigykedett, hiszen Floyd és Erik azt tervezték aznapra, hogy megteszik az utolsó előkészületeket, amikre még nem nyílt módjuk, hogy még tökéletesebb legyen az ünnep. Ami jó eséllyel azt jelentette, hogy társasjátékokkal és minimális munkával töltik majd a délutánt.

Egyébként Eriket meglepően jól el tudták helyezni a szűkös lakásukban. Volt egy aprócska szobájuk, amit teregetésre, meg irodának használtak, amikor épp arra volt szükség, a fiú ezt kapta meg. Szereztek neki egy meglepően kényelmes fotelágyat, amit Erik imádott, és egy kisebb komódot, hogy mégse zsúfolják túl azt a kevés szabad helyet. Erik pedig olyan hálásan foglalta el, és olyan könnyedén rendezte be magához illően, mintha mindig is neki szánták volna a számára ezt a rendelkezésre bocsátott helyet.

Már az előszobában húzták a cipőjüket, hiszen indulniuk kellett, mert Jase nem késhetett el – ünnep ide vagy oda –, amikor váratlanul csengetés zökkentette ki őket a készülődés megszokott lépései közül.

– Ki a fene az ilyenkor? – nézett morcosan az órájára Jase. Még pont nem voltak késésben, de nem álltak távol sem tőle. – Remélem, nem valami hamis énekléssel házaló gyerekek…

Épp végigmondta, mire Floyd már az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Legnagyobb meglepetésükre két egyenruhás rendőrt találtak a küszöbön toporogva. Erik arcából kifutott minden szín, és azonnal bátyja háta mögé húzódott, mintha ettől legalábbis láthatatlanná válhatna. Floyd látta ezt a szeme sarkából, éppen ezért csak akkora rést nyitott az ajtón, ami feltétlenül szükséges volt, és úgy állt, hogy a másik kettőt kitakarja a rendőrök elől. Ők persze nem vették magukra ezt a hűvös viselkedést, valószínüleg már régen megszokták, hogy általában így állnak hozzájuk. Inkább szenvtelenül eldarálták jövetelük célját.

Egy eltűnt tinédzsert kerestek, akiről a szülők úgy tudták, hogy rossz társaságba keveredett, és két, kétes életmódot folytató felnőtt férfi elcsábította otthonról, és azóta nem engedik hazamenni. Erik ezeket hallva kétségbe esetten kapaszkodott meg Jase karjában.

– Biztos megtalálták a dolgaim közt a nevedet és a pontos címet – súgta remegő hangon. – Ne hagyd, hogy elvigyenek innen!

– Ne aggódj, nem hagyom – ígérte neki a kétségbeesett könyörgést hallva. Bár Eriknek kérnie sem kellett volna, akkor is mind a ketten kiálltak volna érte.

– Nem vagyunk vagyunk vadidegenek, akik elcsábították otthonról – lépett előre határozottan Jase. – A bátyja vagyok. Erik pedig teljes joggal tartózkodik nálunk. Elszökött otthonról, mert a szüleink bántalmazták.

Odaintette maga mellé a fiút, aki bizonytalan lábakon bár, de odalépett mellé a kérésnek engedelmeskedve. Szerencsére még mindig látszottak a zúzódások és véraláfutások az arcán, hiába gyógyultak, és fakultak meg már valamennyire. A rendőrök ezek után még rengeteg kérdést tettek fel, amikre válaszképp Jase-nek el kellett mesélnie, vele hogyan bántak, és Erik hogyan találta meg.

– Kérem, ne vigyenek vissza! – kérlelte őket is reszketve a fiú, miközben végig rettegés ült a tekintetében, és remegett a hangja a félelemtől. – Nagyon megvernének megint, és soha többet nem engednének sehova…

– Ezt mindenképpen jelentenünk kell a gyámügynek, hiszen mégis csak egy kiskorú veszélyeztetéséről van szó – ingatta a fejét az egyik rendőr, de az is látszott rajta, hogy ő maga nem fogja forszírozni azt, hogy Eriket magukkal vigyék.

Támogatásért a társához fordult, akinek szigorú vonásain elgondolkozó kifejezés ült. Hamarosan viszont komoly hangon szólalt meg az előszobában toporgó hármast méregetve:

– Mindenképpen jelentjük majd a gyámügynek karácsony után. Most úgyis van elég dolguk, a fiúnak meg látszólag semmi baja, és ő is itt akar maradni. Viszont a szülőkhöz küldenék egy egységet körülnézni.

Ebben maradtak egymással, majd elnézést kértek a zavarásért, elköszöntek, és távoztak.

– Ilyet lehet? – pislogott a hűlt helyükre Floyd. – Azt gondolnám, hogy mindenképpen el kellene vinniük Eriket, ha már megtalálták az eltűntként jelentett fiút.

Erre a kijelentésre ő ismét rettegve bújt Jase mögé, mintha Floyd ellene fordult volna. Utána szabályosan győzködniük kellett, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.

– Szerintem – zárta le ezt a témát végül Jase –, azért hagyták, hogy maradj, mert gondolom, nekik is bűzlött valami a szüleink meséjében. Illetve a reakcióidat elnézve nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy mennyire nem akarsz visszamenni, mennyire félsz, és mennyire önszántadból van itt. Arról nem is beszélve, hogy miközben kérdezgettek minket, egyszer sem kerültünk ellentmondásba magunkkal, ez pedig szintén azt igazolja, hogy mind a ketten az igazat mondtuk.

Éppen monológja végére ért, amikor megcsörrent zsebében a telefonja. Előhúzta, és Alec nevét látta meg a kijelzőn.

– Hé, haver, hol vagy már? – dörrent bele a telefonba, amint Jase felvette a hívást. – Itt állok a parkolóban. Ha nem csipkeded magad, elkésünk!

Ó. Teljesen kiment a fejéből, hogy azt beszélték meg harsány kollégájával, hogy aznap érte jön, úgyis útba esik a kórház felé, és akkor Flyod és Erik mehetnek kocsival az idősotthonba. De mielőtt bármit felelhetett volna, Alec tovább beszélt:

– Láttam kijönni két fakabátot. Nem tudjátok, mit akartak?

– Mindig csak a pletykák! – horkant fel Jase. – Ha nő lennél, pletykás ribanc lenne a beceneved.

– Hé! Én férfiként is vállalom, hogy pletykás ribanc vagyok – nevetett a telefonba Alec. – Szóval? Ezek szerint tudod…

– Most meséljem el? De akkor garantáltan elkésünk – figyelmeztette kollégáját.

– Ne most, majd a kocsiban. És csipkedd magad, nehogy kifúrja az oldalam a kíváncsiság! – pirított még rá.

Ezek után a hármas gyorsan befejezte a készölődést. Jase, mivel a földszinten kiszállni készült, míg a másik kettő tovább ment a mélygarázsba, adott egy gyors csókot Floydnak, és még egyszer szorosan megölelte öccsét a liftben.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – ígérte neki. – Az idei lesz a legjobb karácsonyod.

– Már akkor az lesz, ha veletek lehetek, meg az öregekkel – mosolyogott rá könnyektől párás szemmel Erik.

---

🎄🎄🎄🎄🎄

---

Steve, John, Dylan és a kutyák

Dylan mézeskalácsot ütött, a kutyák pedig természetesen minden lépésénél ott nyüzsögtek a lába alatt. Egy ideje már nem számolta, hányszor bukott fel bennük majdnem. Ennek ellenére örült neki, hogy tartották benne a lelket, amikor hajnalok hajnalán felkelt, hogy elkészítse ezt a meglepetést Steve-nek és Johnnak. Igen, a két férfi még aludt, csak a fiú sürgölődött már egy ideje a konyhában.

Steve és John nem segítették ki, amikor arról próbálta faggatni őket, mit szeretnének karácsonyra, mindig lepattintották annyival, hogy mindenük megvan. Az előző évben még elfogadta ezt, de idén már ő is ki akarta venni a részét a közös karácsonyból. És mivel a két férfi nem bizonyultak segítőkésznek, ezért úgy döntött, hogy a kezébe veszi a szervezkedést, és önállósítja magát.

Mivel azt tudta, hogy Steve új díszeket akart venni a fára, de annyira elhavazta mindennel a december, hogy egyáltalán nem jutott el odáig. Másik dolog, ami megihlette, az örök vita volt a másik kettő között, miszerint legyen-e szaloncukor a fán vagy ne. John imádta a szaloncukrot, de csak és kizárólag akkor, ha le lehetett ragadozni a karácsonyfáról. Steve viszont ki nem állhatta a kifordított, üres papírok látványát, saját bevallása szerint el sem tudott volna képzelni ennél szomorúbbat. Éppen ezért megállapodtak abban, hogy idén egy szép tálban a fa alá teszik majd a szaloncukrot. John kicsit csalódottnak tűnt emiatt, de mivel Steve boldogsága fontosabb volt neki, mind az édességvadászat az ágakról, ezért belement ebbe a kompromisszumba.

Dylannek pedig ez az egész kapóra jött. Elhatározta, hogy mézeskalács díszeket süt a fára. Hiszen John imádta a mézeskalácsot, és mivel azt csomagolni sem kell, ezért nyugodtan le lehet majd lopkodni a fáról. És Steve is megkapja az új díszeket, amiket egész hónapban nem nyílt módja beszerezni. Igaz, hogy egyszer használatosak, de éppen ez a szépsége a dolognak, hogy minden évben újra lehet alkotni őket.

És mivel úgy tippelt, hogy olyan délelőtt kilenc körül fogja kirúgni az ágy Steve-et és Johnt, a biztonság kedvéért ötkor felkelt, hogy mindennel elkészüljön. Meglepő módon nem esett nehezére ilyen korán kikászálódni az ágyból. A szüleinek egész életében az volt a szokása, hogy a tyúkokkal keltek, és őt is mindig felverték, hiszen úgy tartották, hogy egyetlen perc sem mehet kárba a teremtett világ napjaiból. Persze soha nem akarna még egyszer visszatérni a régi szokásokhoz, de ilyenkor azért jól jöttek azok a régi berögződések.

Az első tepsinyi mézeskalács már a sütőben készült, és a fiú addig nekiállt elkészíteni a színes cukormázakat, amikkel díszíteni tervezte a keksz méretű süteményeket. Sosem csinált még ilyet, de nagyon remélte, hogy nem fogja elrontani őket. Abban viszont biztos volt, hogy meg kell várnia, hogy kihűljenek, mert forrón csak szétfolyna rajtuk a máz.

Már a második tepsi mézeskalácsot díszítette – eddigre már egészen belejött –, amikor Steve és John előkerültek az emeletről. Az előbbi sokkal éberebbnek tűnt, mint az utóbbi, aki még az álmot és a csipát igyekezett kidörzsölni a szeméből. Bár párja kérdésére, úgy tűnt, azonnal felébredt:

– Te meg mit csinálsz itt ilyen korán? Még nincs nyolc óra sem…

– Azt, aminek látszik – emelte rájuk félszegen tekintetét Dylan, miközben megpróbált kézfejével kisöpörni arcából egy rakoncátlan hajtincset, amivel csak annyit ért el, hogy cukormázt kent szét a homlokán. – Gondoltam, csinálok pár díszt a fára… Meglepetésnek szántam, úgy terveztem, majd a reggelikor adom át. De úgy látszik, túl lassú voltam, mert a harmadik adag még csak most sül.

Lesütötte a szemét, kissé szégyellte is magát, hogy ekkora rumlit csinált a konyhában – még semennyi ideje sem volt összepakolni a pulton –, és nem elég, hogy el sem készült, de ezzel még abban is megakadályozza a másik kettőt, hogy reggelit készítsenek. Bár talán az még a kisebbik baj, a nagyobb az, hogy a kávéfőzőhöz sem férnek hozzá, pedig John napja nem indulhat egy jó erős kávé nélkül. Már épp heves szabadkozásba fogott volna, amikor csilingelni kezdett a sütő, jelezve, hogy járt az utolsó tálca sütési ideje.

Steve a sütőhöz lépett és kivette az elkészült mézeskalácsokat, a tepsit pedig a fém edénycsöpögtetőre helyezte, hogy ott kényelmesen kihűlhessenek éppen úgy, ahogy a korábbi adagokkal is eljárt a fiú. Ezután visszalépett az asztalhoz, és felvett egy színes cukormázzal töltött habzsákot, John pedig követte a példáját.

– Segíthetünk mi is dekorálni? – helyezkedett el a fiú mellett az előbbi, és húzott maga elé egy fenyő alakú süteményt.

– Persze. Tök jó lenne együtt ügyetlenkedni – mosolygott rá Dylan.

És te jóságos ég! Az ügyetlenkedés nem igazán írja le azt, amit Steve és John műveltek a mézeskalácsokkal. Gyorsan kiviláglott, hogy a két férfinek semmi tehetsége nem volt mézeskalács díszítéshez, és csak az a minimális szépérzék mentette meg őket a totális katasztrófától, ami beléjük szorult. Miközben ők igyekeztek a legtöbbet kihozni magukból és a mézeskalácsokból, Kóbor és Porcelán újra és újra csenni igyekeztek a kész vagy épp még dekorálásra váró sütemények közül. Többször rájuk is kellett szólni, amikor túl közel kerültek hozzájuk. Szerencsére John mindig résen volt, és még időben közbe tudott lépni.

Hárman pedig hamarosan befejezték a dekorálást. Dylan kalácsai lettek egyértelműen a legszebbek, őt Steve művei követték, bár a sajátjai azért dicsekedhettek nem kevés szépséghibával. A sor legvégén pedig elvitathatatlanul John kullogott. Az ő hatalmas mancsai nem olyan finom műveletekre voltak kitalálva, mint a mézeskalácsfestés. Ennek ellenére, ami nem volt benne a kezében tehetségügyileg, azt pótolta rengeteg szeretettel. És Dylan arra jutott, hogy minden csúnyaságuk ellenére ezek tetszenek neki a legjobban, mert John szívből alkotta ezeket. Akkor is, ha szétfolyt a darabokon a máz, vagy épp teljesen egyenetlenül fedte a süteményeket.

– Na most, hogy kész vagyunk sipirc a konyhából! – kezdte el kiterelni a másik kettőt Steve. – Hadd csináljak reggelit a bélpoklos hadosztálynak! Aztán, ha azzal végeztünk, feldíszíthetjük a fát. És az összes kalács garantáltan felkerül majd rá.

Dylan szája széles mosolyra húzódott. Már alig várta, hogy elkezdhessék lelopdosni az ehető díszeket a fáról.

Írói jegyzet

Mivel ebben az évben nem egy nagy közös eseményre futott ki a párok története, ezért ahogy láthattátok, külön ünneplik a karácsonyt. Ebbe lestünk most bele. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy nektek kinek a karácsonya tetszett a legjobban. Majd írjátok meg kommentben, ha gondoljátok, hadd ne furdaljon sokat a kíváncsiság. 💖

Egyéb jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Daria Shatova)