Sokat gondolkoztam azon, hogy kit mi inspirál az írásra, vagy bármilyen módon, formában az alkotásra. Sok ezzel kapcsolatos beszélgetést is olvastam különböző Facebook csoportokban, vagy irodalommal (igazság szerint bármilyen művészetekkel foglalkozó) portálokon, ahol bárki kifejtheti, mi szokta megihletni őket. Érdekes módon legtöbben a zenét mondják ilyenkor, és azt, hogy mindig hallgatnak valamit. És eközben szokta kupán vágni őket az ihlet.

És ez engem is elgondolkodtatott, igaz, nem most először, de most döntöttem úgy, hogy összeszedem erről a gondolataimat.

Az rólam is elmondható, hogy szinte mindig hallgatok valamilyen zenét, amikor írok. Sőt, nem állok meg ennyinél, hanem minden készülő történetnek megcsinálom a saját playlistjét. Ezek csak a meghatározott irományhoz használom, mert ahhoz van igazítva a hangulata. De azt nem mondanám, hogy a zene ihlet meg, és adja az ötleteket. Inkább csak visz magával, amikor már eleve tudom, hogy mit szeretnék megírni.

Persze, amikor megyek valahova/ utazok/ tömegközlekedek/ ingázok, akkor is mindig hallgatok valamilyen zenét, aminek a hatására elképzelek jelenteket az aktuálisan épp készülő történeteimbe, de ezek csak a legritkább alkalommal kerülnek bele a végleges verziókba, inkább csak arra szolgálnak, hogy jobban megismerjem a szereplőket vagy a világot, amiben a történet játszódik. Ez mondjuk talán nevezhető ihletnek, de az igazság az, hogy zene még nem csapott annyira kupán, hogy mondjuk egy teljes regény kiessen tőle a fejemből.

Azt vettem észre, hogy engem sokkal inkább konkrét dolgok/események ihletnek meg. Oké, persze egy-egy jó szám is kifejezetten konkrét, úgy meg különösen, ha olyan mondandóval rendelkezik, ami rezonál a hallgatóval (és mi másért hallgatnánk, ha nem azért, mert rezonál velünk). Hozok is erre példákat.

A legkonkrétabb esemény, amikor szinte a lábamról is lelökött az ihlet, az volt, amikor egyik alkalommal a szüleimhez utaztam haza távolsági buszon. Ezek a járatok szinte mindig tele voltak, ezért igyekeztem minél későbbieket választani, mert azokon viszonylag kényelmesen lehetett eltölteni a menetidő óráit, és általában még ülőhely is jutott. Egyik ilyen alkalommal felszállt egy érdekes társaság. Akkor meglepően sok üres hely volt a buszon, így sikerült olyan üléseket választaniuk, hogy mindannyian láthassák egymást az ülőhelyükről. És heves beszélgetésbe kezdtek. Jelnyelven.

Fülszöveg

Élet egy világ végéig érő városban. Összes szintjén generációk óta megszabott rend uralkodik, amik keretek közé szorítják minden lakója életét.

Aki a Gyár szintjére született, tudja, hogy csak lefelé, a felszínre, vagy a föld alá, a bányákba mehet. A felsőbb szintek elzárattak előlük. De aki ennyire lentre született, vágyik-e egyáltalán felfelé úgy, hogy sosem látta az eget, sosem ismerte a természetet, nem látott soha mást a kohók vörösén kívül, és nem hallott mást egész életében, mint gépzúgást? Amíg hallott… A legalul élők nyelve, a zajban is érthető, kézzel adott jelek azok, amiket a város minden szintjén valamennyire megértenek.

De számít ez a tudás bármit is a munkásoknak? A Gyár a saját szabályai szerint él. Akkor is, amikor a sajátjai mindennapjait irányítja, és akkor is, amikor valaki lezuhan a fentebbi szintekről.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket, mindenképp olvassatok bele a fentebb megadott linken.

Már egy hosszabb részlet elkészült belőle, de most csak a prológust szeretném megmutatni nektek:

Prológus – A hang

Nézz végig magadon! Szánalmas látvány vagy. Épp csak kinyílt a szemed erre a világra, de azt sem tudod, hova kerültél. Azt sem tudod, ki vagy. Nincs egyetlen emléked sem arról, ki voltál, és mi történt veled eddig. És ha ezt elmondanád bárkinek, ugyan ki hinne neked? Tudom, hogy nincs válaszod, és ha tehetném, én magam sem hinném egyetlen szavadat sem.

Vajon hogy kerültél ide, erre az elhagyatott romos játszótérre? Vajon mondta neked valaha bárki, hogy menekülj? Vagy éppen azt, hogy ne, mert magad elől nincs hova futnod? Ahogy most sincs. Ahogy erőd sem megmozdulni, vagy tudomást venni a téged körülvevő világról. Pedig ott zakatol a fejedben, nem igaz? Minden, ami én vagyok, amire nem emlékszel. Aki veled együtt csak annyit tud, hogy ha ránk lelnek, megölnek minket.

Mesélnék neked rólad és rólam… magunkról, de valami érthetetlen köd elválaszt minket a múltunktól. Tudod, hogy felnőttek vagyunk, de éppen ma is megszülethettünk volna, annyira üres a koponyánk. Most kezdődik számunkra minden, ebben a vöröslő fényben, amiről azt sem tudjuk, hogy a hajnali vagy lenyugvó napot látjuk-e. De ha még ülünk egy kicsit ezen a korhadt deszkájú hintán, előbb-utóbb úgy is kiderül.

Egy biztos csak, akármi történt is veled, túlélted. Erről tanúskodik a ruhádat borító, a hajadba tapadt, és szemedbe kötő vér. Ezek szerint túléltél még egy napot. És mivel te élsz, én sem haltam meg. Kiváló. Ahogy minden tagod sajog, úgy feltételezem, kemény harcokon szenvedted át magad, és valahol a ködön túl ott motoz benned az elégedettség, hogy azok, akiket legyőztél sokkal rosszabbul jártak, mint te. Ők nem mondhatják el magukról, hogy a fejük fölött épp feljön, vagy lemegy a nap, és ennek a tanúi lehetnek.

Nem emlékszel, de valahol a tudatod legmélyén ott rezeg a felismerés, hogy akármi történt is veled ma, az egész életed majd’ minden napja éppen úgy telt, mint ez a mostani. Viszont mindezek ellenére ma először vagy szabad, de csak addig, amíg nem emlékszel. Amíg vissza nem kapod azt, amit most nem érsz el, bárki, bármi lehetsz. Rajtad áll, mihez kezdesz ezzel az eséllyel.

Igen, érzem benned a feltámadni a tiltakozást, ahogy véres ujjaidra meredsz. Azt állítod nem vagy gyilkos, és most én sem tudom rólad az igazat. Lehet, hogy az nem is vagy, hiheted magad a körülmények áldozatának, de az egészen biztos, hogy senkiben sem kelted majd ezt a benyomást. Nem maradhatsz itt. Nem vihetnek vissza. Ha abba nem halsz bele, hogy elvesztettél mindent, akkor abba fogsz, ha visszakerülsz a karmaik közé. Legyenek akárkik, akikre nem emlékszel.

Azt kéred, hallgassak el? Hogy tehetném? Én vagyok a mesélőd, aki mindig egy irányba terel. Akire eddig mindig hallgattál. És ha újra elég erős leszek, ismét fogsz. És még hálás is leszel érte, hogy nem neked kell cselekedned, mert mozgatlak én önmagad helyett.

Nevem nincs, sosem adtál nekem, de ismersz, hiszen régesrég óta veled vagyok. A hang a fejedben.

Ezek lennének hát az én legjellegzetesebb találkozásaim az Ihlettel. De természetesen ezer apró olyan esemény és mozzanat van, amikből akár teljes regények, akár „csak” novellák születtek.

Számotokra mi szokott inspirációként szolgálni, ha alkottok valamilyen formában? Van valami, amiben kifejezetten szoktátok keresni az ihletet, vagy ez inkább olyan véletlenszerű hatásként talál meg titeket, ahogy engem is szokott? Fordult már elő olyan veletek, hogy pont a legalkalmatlanabb pillanatban talált meg titeket a Múzsa, amikor szó sem lehetetett arról, hogy eldobjátok azt, amit éppen csináltok? És csak annyit tudtatok tőle felháborodva kérdezni, hogy : „Nem tudnál visszajönni egy ennél valamivel alkalmasabb pillanatban?” De erre természetesen tovább állt…

Jegyzet

• Borítókép forrása: unsplash.com (Johnny Briggs)
• Egyéb képek forrása: unsplash.com (Annie Spratt, Steven Erixon)