Magyarósi Csaba YouTuber beszélt arról az egyik videójában, hogy az ország és állam olyan, mint a családunk tagjai. Nem ő az első vagy az egyetlen, aki ezt a gondolatot megfogalmazta, viszont nála hallottam nemrég, és ez gondolkodóba ejtett. A videóban Csaba a törődésről, egy íratlan szerződésről beszél, miszerint éppen ahogy mi gondoskodunk egy családtagról (=állam), éppen úgy elvárható tőle, hogy rólunk (=polgárok) gondoskodjon. Az az attitűd, amit mi tanúsítunk a családtagjaink/államunk az irányába, kihat rá. Csak hogy ez fordítva is igaz. Az állam tettei is kihatnak ránk, és reakciót váltanak ki belőlünk. Kiből mit. Belőlem a jelenlegi helyzet dacot és ellenállást. 

 

Ebben a bejegyzésben kicsit messziről indulok, és legalább ilyen messzire fogok megérkezni a következtetéseimmel is. Remélem, adtok egy esélyt az okfejtésemnek. 

Már többször említettem, hogy elég vallásos családból származom. Emiatt jártam hittanra is, amit nagyon szerettem, és sok barátot szereztem ott, rengeteg jó emlékem származik ezekből az évekből. De már az iskolai hitten előtt megismerkedtem a kereszténységgel. Még óvodába jártam, amikor megkaptam az első két VHS kazettémat, amiken az Ószövetség és Újszövetség rajzfilm verziói voltak (nem a Superbook, aminek a magyar címe talán Könyvek könyve volt, ha valaki arra gondolt volna). A csodaszép rajzokat és jeleneteket Bibliai részletek felolvasása kísérte, ezért miért iskolába kerültem, ezeket már tudtam kívülről. Sőt, sokáig az egyik kedvenc könyvem egy puhatáblás képes biblia volt, amiből sokszor olvastak fel nekem.

És ezzel rá is térnék az első pontra, ami mellé majd felfűzöm a többi gondolatomat is. 

Egész kicsi koromtól kezdve rengeteg részletet hallottam a Bibliából, már jóval azelőtt, hogy olvasni megtanultam volna. A Jelenések könyvéből idézett részletek kifejezetten mély nyomot hagytak bennem. A nagymamám folyton bíztatott, hogy olvassam el magamtól is, és akkor látni fogom, mennyire az utolsó időket éljük. Abba most ne menjünk bele, mennyire rettegtem alig tíz évesen, vagy talán még fiatalabban is attól, hogy “mind meghalnunk”. 

 Nem egyszer hallgattam végig nagymamám és a szüleim vitáját arról a szüleimmel, hogy mikorra is várható az utolsó ítélet. Csak találgattak, hiszen a Bibliában benne van, hogy “még az Isten fia sem tudja a napot és az órát”.

Az egyik dolog, amit sokat hallgattam az volt, hogy az utolsó időben a gyerekek gyűlölni fogják a szüleiket és vérpadra adják majd őket. Állítólag ez benne van a Jelenések könyvében, de mivel sosem voltam elég bátor elolvasni, így nem tudom megerősíteni. Nagymamám már évekkel ezelőtt is szent meggyőződéssel hangoztatta, hogy ez már sok helyen történik a világon, ami szintén a végítélet közeledtét vetíti elő. Nem beszéltem vele mostanában erről, de nem hiszem, hogy változott a véleménye. 

Viszont az utóbbi időben rengeteget gondolkoztam ezen. Mármint azon, hogy tényleg igaza van-e, és a gyerekek gyűlölik-e szüleiket, mindezt olyan hévvel, hogy tényleg a halálukat kívánják. És arra jutottam, hogy a válasz nem. De akkor miből következtetett erre? Bár időbe telt, de azt hiszem, megfejtettem a talányt. Szerintem a megoldás abban rejlik, hogy az Y és Z generáció tagjai azok, akik már nem csak látják a szüleik hibáit, de ki is mondják őket. 

Amíg a korábbi generációk nem kerdőjelezték meg a szülői tekintélyt és hatalmat, addig ez a kettő, na meg majd az utánunk jövők is megteszik, sőt számon is kérik. Szerintem mindenképp fontos előrelépés volt, hogy nem fogadják el, és viselik némán, mint az őket megelőzők tették. Ez pedig legalábbis lázadásnak, szembefordulásnak tűnhet bárkinek, aki sosem kerdőjelezte meg az előtte elő generációt, ezért maga sem tudja elképzelni, hogy vele megtegyék. 

De ez a közelében sincs a gyűlöletnek. Csak annak látjuk a szüleinket, nagyszüleinket, amik: esendő embernek, amik mi is vagyunk, és nem értjük, miért olyan nagy dolog felvenni azt az inget, ami kivételével nélkül passzol mindannyiunkra. Arról nem is beszélve, hogy ezek az új generációk azok, akik most először lépnek fel a generációs traumák ellen, elutasítjak azt, hogy rájuk kényszerítsék (mi is így éltünk, mégis ember lett belőlünk), hogy tovább vigyék (majd megtapasztalod a saját bőrödön), és hogy tovább adják (ha majd gyereked lesz, megérted az egészet). Azt hiszem, értem, miért ekkora jelenleg a generációs szakadék…

Hogyan is kapcsolódik mindez az államhoz, amiben élünk? Hát úgy, hogy itt is ezt a hajthatatlan változhatatlanságot és változásra képtelenséget, a hajlandóság teljes hiányát látom, mint ami nagyon sok családot is jellemez. Alapvetően a stabilitás és az értékek megőrzése jó dolog, félreértés ne essék, a család dolga pedig az, hogy hogy a stabil jelen fenntartása mellett megőrizze a múltat, de elvezessen egy élhető, a lehető legtöbb családtagot emberi körülmények közt eltartani képes jövőbe. A probléma pedig akkor kezdődik, ha ez a hárompillérű egyensúly eltolódik valamilyen irányba. Mint, ami oly sok családot jellemez. Mint, amit mindenki érez a saját bőrén ebben a jelenlegi helyzetben élve. 

A dicső múlt fontos, igen valóban az, amennyiben nem egy szánk íze szerint módosított múltat éltetünk. A valódi történéseknek kellene fontosnak lenniük, az igazi múltunknak minden hibájával, szégyenfoltjával együtt, hogy azokból tanulni lehessen, biztosítva, hogy nem követjük el újra a korábbi hibákat. Ehelyett jelenleg mi folyik körülöttünk? Kapaszkodunk valami megidealizált dologba, vissza akarunk hozni valami régit, ami néhány kiváltságost leszámítva sosem volt jó senkinek igazán. Emelett a jövő homályba veszik, mintha fontos sem lenne, mert a múlt mellett csak a jelen számít, és a szélmalomharc nem létező, kitalált ellenségek ellen, akikkel szemben csak nyerni lehet, hiszen igazán nem jelentenek veszélyt.

Az állam jelenleg nemes egyszerűseggel nem foglalkozik olyan dolgokkal, amikkel a feladata lenne, de eszméletlen mennyiségű energiát és erőforrást öl olyan dolgokba, amiket rabízhatna az őt alkotó felnőtt, szuverén egyénekre. Vannak ilyen szülők, akik minden lényegtelen aspektusban rátelepszenek a gyerekükre, de abban nem adnak támogatást, amiben igazán szüksége lenne. Az angolnak van egy nagyon jó kifejezése erre: overbearing parent (=basáskodó, uralkodó szülő), aki mikromenrdzseléssel akarja bizinyotani a saját fontosságát, tetteinek, tekintélyének a létjogosultságát, közben csak az igazán fontos dolgok fölött siklik el.

De az, hogy mennyi gyerek nem tud mit enni nap, mint nap, hogy szétesik körülöttük az oktatás, hogy lesz-e egészségügy, ahol megfelelően ellátják-e ha arra lesz szüksége, hogy a bántalmazottak számíthatnak-e védelemre és elégtételre, valahogy nem fontos annyira, mint látszat intézkedésekkel az írók és olvasók vegzálása.

Vagy amíg gendertel, migránsokkal, háborúval ijesztgettek – mint engem annak idején a végítélettel –, és azt hangoztatják, hogy de addig mindenki meg lesz védve, amíg hisznek bennük és fenntartják őket, és emiatt túlságosan is sokan hamis biztonságérzetbe ringatják magukat, közben pedig nem foglalkoznak a tényleg fontos dolgokkal. Azzal, hogy a jelenben sem jó nekik. Mert kevesebbet ér a pénzük, mert bizonytalan, hogy meddig marad meg a munkahelyük. Hogy kilopják a földet is a talpuk alól. Hogy tönkre teszik a környezetet körülöttük, amiben nem csak nekik, de a gyerekeknek és unokáiknak is élnie kellene… A jövőjüket elkótyavetyélik, és ha így maradnak a dolgok, jelenük sem marad. Egyelőre az egyensúly még recsegve kitart, még csak a jövő inog, a múlt meg legalább ahelyett is erős. Kár, hogy abban nem lehet élni, csak belekeseredni. 

Ezek a gondolataim támadtak egyetlen egyetlen videó megnézése után. Sajnos nem igazán pozitívak, mivel nem látom, hogyan lehetne ebből a helyzetből kivergdődni, de az egészen biztosnak tűnik, hogy amíg sok embernek ez jó így, amyg ők úgy nyugodtak, hogy csak ál-veszélyektől védik őket, közben pedig a valódiaknak változatlanul ki vannak téve, nem hiszem, hogy lesz előrelépés. 

Jegyzet

• Borítókép forrása: unsplash.com (Tyler Nix)
• Egyéb képek forrása sorrendben: unsplash.com (Aaron Burden, Christin Hume)