Az első érzés, ami a tisztás határában megrohan, az a feszítés a fejemben. Nem is igazán tudom mihez hasonlítani. Talán kissé olyan, amit migrén előtt szoktam érezni, az a kellemetlen lüktetés, amikor mintha túl szűk lenne a koponyám a saját gondolataimnak. Ez az érzés szokta megelőzni a fájdalmat, de szerencsére a koponyám hasogatása most elmarad. Viszont a látásom el-el homályosul, néha olyan, mintha egy leplet rántanának le a világról a szemem előtt.

Nehéz ezt megfogalmazni, annál is inkább, hogy még mindig természetellenesen fekete az éjszaka. Amennyire látok, ebben a szurok-sötétben – ami úgy látszik sikeresen nyelte el az éjféli napot –, épp csak ki tudom venni a fák és bokrok burjánzó lombjait. A hold és a csillagok mintha csak még jobban meg akarnák nehezíteni a dolgomat, tömött, szürke zivatarfelhők mögé bújnak, amiket csak távoli villámok fénye világít meg egy-két pillanatra, majd azokat is legyőzi a feketeség.

Egy-egy pislogáskor mintha valami lepel hullana le a szemem elől, gonosz, felém nyúló, göcsörtös, kopasz ágakat, az irányomba tapogatozó indákat látok, amik a nyakam köré akarnak tekeredni, hogy kiszorítsák belőlem a lélegzetet. Ha megpróbálok feléjük csapni, hogy távolabb üssem őket magamtól, az erdő visszaváltozik azzá az ártalmatlan területté, ami akkor is volt, amikor elindultam megoldást keresni arra, hogy senkit sem tudtam felébreszteni. Ilyenkor a kezem nem ér el semmit, mintha a puszta a levegőn kívül nem lenne ott semmi. De amikor vissza akarom húzni a karom, akkor valami kérges siklik el a bőrönöm, amitől megborzongok. Közben a táj folyamatosan vibrál és változik a szemem előtt, mintha a világ legidegesítőbben, mégis legrosszabbul vágott horrorfilmjét nézném.

És ebben a vibrálásban egyszerre látok a közeli tisztáson aranyszínű derengést, ami feketére ég attól a valamitől, ami a fejemet feszíti belülről, és egy rémalakot. Az aranyszínű fény mintha belőle jönne, az az érzésem támad, hogy egy illúzióval igyekszik elnyomni azt a rettenetet, ami ő valójában. A koponyámban hihetetlen sebességgel kergetik egymást a gondolatok, és valami azt ismételgeti, hogy minket ugyan nem téveszt meg a szörnyeteg, mert mi látjuk az igazi valóját.

Annak ellenére, hogy mennyire rettegek, ez felkelti a kíváncsiságomat. Egyszerre viaskodik bennem az érzés, hogy a nyakamba kellene kapnom a lábam, és fejvesztve menekülni be, a lehető legmélyebbre a fák közé, hogy legalább azok elrejthessenek. Bár nehezen hiszem, hogy megtennék, én kevésbé bízom ezekben a növényekben, mint az alakban a tisztáson. Csakhogy azok a furcsa hangok, amik a fejemben motoznak, ellenem szegülnek, akárki is suttog a gondolataim között, ő pont az ellenkezőjét látja a dolgoknak, mint én.

Ez persze nem nyomja el a vágyat, hogy tudni akarom, mi ez az egész. Már abban sem vagyok biztos, hogy nem alszom, és ez az egész nem csak egy rettenetesen éles és valóságos rémálom. A félelem és a túlélési ösztön végül leküzdi a kíváncsiságomat. Az igazság az, hogy ez nem is küzdelem, mert amint meglátom, hogy a szörnyeteg felém int, arany derengésben halványan elővillanó szép vonások ide vagy oda, azonnal ösztönösen hátrálni kezdek.

Természetesen megérzi a félelmemet, a testtartása megváltozik, mintha nyugtatni akarna, vagy bizalmat ébreszteni bennem… Valamit mond nekem, a szavait nem értem, mintha nem is emberi nyelven szólna, csak a beszéd jellegzetes rezgését ismereg fel, ahogy megcsapja a fülem. Ösztönösen hevesen rázni kezdem a fejem tiltakozásképp, mintha felfogtam volna bármit abból, amit az a valami közölni igyekszik velem. A szörnyalak, hosszú, karmos-csontos szárnyakkal, aránytalanul hosszú és vékony karokkal és lábakkal felém int, majd tesz egy pár lépést az irányomba. Kezét maga elé tartja, mintha nyugtatni szeretne, és akkor megcsillan karmain az a kevés hold- és csillagfény, ami lejut ide a fekete lombú fák alatti vaksötétbe.

Mintha ez lett volna a jel, amire vártam, sarkon fordulok, de olyan, mintha nem is én irányítanám a tagjaimat, ahogy rohanni kezdek az erdő mélye felé, ahol igazán mély és áthatolhatatlan az éjszaka. Hiába rettegek, mégis az az érzésem, hogy a tisztáson hátrahagyott szörnyeteggel talán több esélyünk lenne a lenne túlélésre, mint az ismeretlen feketeségbe ész nélkül berontva.

Ahogy tudatosul bennem az iménti gondolat – esélyünk –, legszívesebben megtorpannék. Mert ugyan ki a fenére gondolhatok még úgy, hogy egyedül vagyok, mint az ujjam, amióta felriadtam az álmomból? És természetesen azonnal érkezik a következő sokk, hogy nem tudok megállni, a lábaim nem reagálnak, hanem olyan sebességgel visznek az egyre sűrűbben növő fák közé, amire nem is tudtam, hogy képes lehetek. Hiába erőlködöm, hiába próbálom elérni a végtagjaimat, valami elválaszt tőlük, és nem reagálnak az utasításaimra.

Rémisztő a felismerés, hogy nem én irányítom a testemet. Akárki is vette át az uralmat felettem, teljes mértékben kiütött a kormány mögül. Akármennyire is próbálom elérni azt, aki a fejembe férkőzött, nem járok sikerrel. Háttérbe szorítva nézek ki saját szemem át az erődre. Akkor sem tudok hátra fordulni, amikor vérfagyasztó üvöltés hangzik fel a hátunk mögül. Csak rohanunk tovább, ahogy egyre közelebb ér hozzánk a csörtetés, mintha valami feldühített vadállat falka üldözne minket.

A valami, ami fogva tart, tudja, mik üldöznek minket. A félelmét nem képes elfedni előlem, talán nem is akarja, így tökéletesen érzem a rettegését. Akármik is legyenek azok, amik a nyomunkba szegődtek, mindent megtesz azért, hogy ne érhessenek utol. Ez ellen természetesen nekem sincs semmi kifogásom, a hangok alapján én sem vágyok a karmaik közé kerülni. Úgyhogy ameddig el tudja intézni, hogy megmeneküljünk, addig talán hajlandó vagyok elviselni ezt, hogy háttérbe szorít a saját fejemben. Igaz, azt nem tudom, hogy utána hogy szabadulok majd meg tőle, de azt hiszem, erre szoktak valami olyasmit mondani, hogy majd átmegyünk akkor azon a hídon, ha odaértünk.

Percek óta csak loholunk, és én továbbra is csak megfigyelő vagyok, de azt minden tompítás nélkül érzem, hogy egyre fáradunk. A vádlim görcsöl, a combom sajog, a tüdőm ég, a hátam hasogat, a fejem lüktet az oxigénhiánytól. Én már rég megálltam volna, de az a valami a fejemben hajszol tovább. Ha ez így megy tovább, a lelket is kihajtja belőlem…

És akkor az agyamba villan a sejtés… Ő vajon nem érzi, hogy mennyire a végletekig hajszolja a testemet? Lassan kezdi elérni a teljesítőképességem határait. Fogalmam nincs, meddig bírok még tovább rohanni, mielőtt a tüdőm felrobban, a szívem pedig leáll. Már annyira fáj minden, hogy legszívesebben üvöltenék, de természetesen a hangszálaimat sem érem el a saját testemben.

És abban a pillanatban megbotlunk valamiben. Talán egy kiálló gyökérben, a bal lábfejem teljesen elakadt benne. Viszont a lendület még viszi tovább a testemet, ami miatt a lábam iszonyatosan kényelmetlen szögbe csavarodik, a súlyom miatt – pedig nem is vagyok nagy darab –, a bokám egy fájdalmas reccsenéssel adja meg magát. Mielőtt ez a fájdalom a tagjaimba robbanna, már egy gyötrelmes nyekkenéssel földet is értem a fűben, a fekete fák gyökerei között. A könyökömet és a tenyeremet is véresre nyúzza a súrlódás. Már ez is iszonyatos kínokat okoz, és akkor még a bokámból kisugárzó fájdalom nem is regisztrált igazán.

Egészen addig, amíg a valami a fejemben meg nem próbál talpra parancsolni. Akkor már csak a bokámban lángoló kínt érzem, és ahogy a fejemben némán üvölteni kezdek, az már hozzá is eljut, mert azonnal összerezzen az éjszakában fel nem hangzó, csak a fejem csont-börtönében pattogó kiáltástól. Ahogy feltápászkodik – mert továbbra sem én irányítok –, bizonytalanul állunk a lábamon. Ingunk, táncot jár körülöttünk az erdő. Ahogy ismét futni próbál, megszédülünk, nekitántorodunk az egyik vaskos törzsű fának.

Eddigre már körülöttünk minden irányból hangzik a dühös morgás és hörgés. Nem tudom, mennyi időt veszíthettünk, mialatt talpra kecmeregtünk, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy ezek az emberszerű lidércek teljesen körülzárjanak minket. Olyan közel értek, hogy már egész jól ki tudom venni őket ebben az természetellenes fekete éjszakában. Rángva közelednek, talán millióan is vannak, olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy semerre sem nyílik köztük a menekülésre hely. Több tömött sorban vettek minket körbe, esélyünk sincs áttörni ezen a szörnyűség falon.

Ennek ellenére hátrálunk. Az élni akarás annyira erős bennünk, hogy nem várhatjuk mozdulatlanul, hogy ránk vessék magukat. Persze én is tudom, és a valami is tudja, hogy ez csak idő kérdése. Azért nem téptek még szét minket, mert még játszanak velünk. Vagy legalábbis húzzák az időt a saját szórakoztatásukra.

Aztán újabb velőt rázó üvöltés hangzik. Ez lehetett a parancs, mert többen vetik ránk magukat, mint amennyit megszámolni képes lehetnék. Ledöntenek a lábamról, bár eleve nem álltam rajta túl stabilan, a bokámból sugárzó szaggatás mindent megtesz, hogy mozdulni se tudjak, majd ezer karom és agyar kezdi tépni a testemet. Rettenetes kínokat okoz, az önkéntelen üvöltés, ami felszakad a torkomból ki sem fejezheti igazán, mit élek át. Soha életemben semmi nem fájt még ennyire.

És éppen ezek miatt a kínok miatt időbe telik, amíg tudatosul bennem, hogy nemcsak a bőröm szakad fel a húsomról, vagy a húsom a csontjaimról. Valamit éppen kitépnek belőlem, de az nem egy fizikai szerv vagy testrész. Mintha a lelkemet, a tudatomat hasítanák épp ketté, hogy kivághassák belőlem azt a valamit. Azt, ami sosem volt a részem… Ez pedig addig ismeretlen, egészen új fajta kínoknak vet alá, de természetesen semmivel sem kisebbeknek, mint az eddigiek.

A testemben maradó fakuló tudatom miatt nehezen fejtem meg a talányt. De aztán rádöbbenek… Azt a valamit tépik épp ki belőlem, ami ilyen mélyre űzött a feketeségbe. Érzem, hogy minden egyre fogyó erejével kapaszkodik az én lelkembe, amit a saját csontjaim még sikeresen tartanak vissza. Én viszont nem nyúlok utána. Ha vissza is tudnám húzni, semmit sem teszek érte. Képtelen vagyok megbocsátani neki, hogy idehozott, ahol mind a ketten elveszítjük majd az életünket. Ha tehetnék is bármit, nincs erőm. Ha magamat képtelen vagyok megmenteni, hogy várhatja, hogy érte legyek erősebb?

Hallom, hogy könyörög, de én csak aludni akarok, hátha az álom üressége kioltja a sikolyait és az ezerféle fájdalmat is…

🦋🦋🦋

Amikor ismét kinyílik a szemem, másképp látok. Más a világ, ami körülvesz, én is más vagyok benne. Az éjszaka elmúlt, az erdő ritkásan növő fái között az égre nézve látom az éjféli napot. De nincseke színek. Minden fekete és fehér, vagy ezek összemosódásából szürke. Felemelkedek a fűből, de nem úgy, ahogy régen mozogtam. Mintha nem lenne testem, siklok mint egy árny…

Ahogy előre lendülök a fák közé beszűrődő fehér fény felé, hirtelen megakadok. Mintha üvegfalnak ütköztem volna. Ha előrenyújtanám a kezem, minden bizonnyal átnyúlnék a fényes oldalra. De ugyan miért tenném? Nem is értem, az imént miért akartam odamenni.

Fogalmam nincs mi történt velem, de abban biztos vagyok, hogy oda nem léphetek ki. Ha nagyon akarnék, persze át tudnék hatolni a falon, ami az árnyékokat elválasztja a fénytől, de az a halálomat jelentené. Ahogy visszahúzódok a szürkeségből a teljes feketeségbe, megkönnyebbülök. Egyrészt, mert csak én vagyok itt – az a másik eltűnt végre a tudatomból, sőt a világból is –, másrészt a többi árny, ami körülvesz, magába fogad. Tökéletesen passzolok közéjük, talán jobban, mint eddig bárhova.

Ahogy körülnézek, ezer magamhoz hasonló árnyat látok, és megnyugtat, hogy együtt alkotjuk a sötétséget, ami mindenhova elér. Sosem gondoltam volna, hogy az árnyék nem áll meg ott, amire rávetül a fizikai világban. Átmegy rajta, és megjelenik ezer másik helyen, ezer másik síkban, amiben az a tárgy szintén jelen van. És mi árnyak szabadon járhatunk ezek közt, bárhol fel tudunk bukkanni, ahol csak a kedvünk tartja. Semmi sem jelent ránk veszélyt, csak a fény. Mi sem jelentünk veszélyt, mi bárkit befogadunk, akit csak el tudunk érni. Ha közénk jön, köztünk is marad. Így helyes a világ.

Aranyszín ragyogás vonja magára figyelmemet valahol a távolban, ahogy egyre közelebb úszik felénk. A többi árny bizalmatlanul hátrébb húzódik, csak én maradok ott állva a miatta fokozatosan fakuló szürkeségben. Nem félek tőle, hiába tudom, hogy a fény a halálomat jelenthetné. Engem nem bánt. Egyenesen felém tart, de nem jön olyan közel, hogy el tudjon érni a belőle sütő ragyogás. A fényár közepén egy emberszerű sziluettet látok, amire valami fájdalmasan felrémlik bennem. Mintha én is ilyen lettem volna ezelőtt. De nem emlékszem, csak arra, hogy már sosem leszek olyan ismét. A fájdalom azonnal múlik. Miért akarnék olyan lenni, az nem olyan tökéletes, mint mi.

Az a fény reszketve mérget engem, majd meg is szólal:

– Úgy sajnálom, Ole. Sosem kellett volna félned tőlem.

Én pedig nem értem. Miért mondja ezt? Miért ennyire szomorú ez a fény?

Egy kis magyarázat

Ez a fejezet az első olyan rész, amit nem szavaztatok meg, viszont akartam tenni ezzel az iránnyal is egy próbát. Ez a szakasz nem kapcsolódik egyelőre egyetlen későbbi Ole-fejezethez sem, illetve úgy terveztem, hogy itt véget is ér. De ha esetleg érdekel titeket, hogy mi történik árny-Oléval, meg úgy általában, hogyan élnek, mit csinálnak az árnyak, készülhet még hozzá folytatás. Ez az egész történet egy kísérlet, úgyhogy bármi belefér. 😉
A történetet a következő általatok megszavazatt fejezettel ide kattintva tudjátok folytatni.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Klemen Vrankar)