Loire arra nyitotta ki a szemét, hogy teljesen átfagyott. Pislognia kellett egy kicsit, hogy rájöjjön, az a fehérség, amit lát, hó. A csupasz ég alatt feküdt, a Nap alig fénylett a reggelben, szürke volt még a levegő is. Felült, lerázta a fejéről, hálózsákjáról a havat. Mostoha időjárás kísérte őket az utóbbi pár napban, ráadásul a Nagy Acél-hídon nem volt hova behúzódni előle. Aaden felé fordult. Az orvos mozdulatlanul feküdt. Arcán merevek voltak a vonások azóta, hogy elhagyták a számára mindent jelentő Mély biztonságát. Nyugtalanította az a mozdulatlanság.

Nyújtózott egyet a hálózsák viszonylagos melegében. Próbált magához térni. Még épp eléggé el voltak macskásodva a tagjai, hogy ne akarjon előbújni a hidegre. Az egyik keze kilógott a hálózsákból, biztos álmában forgolódta ki. Hihetetlen, hogy azon az egy végtagon át mennyire át lehet fagyni. Sosem volt nyugtalan alvó, forgolódni sem szokott soha. Ha legalább magához őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy az ő lelkinyugalma sem az igazi a J megmérgezése óta.

Ahogy ezeken elmélkedett, továbbra is az orvost figyelte, várta, hogy megmozduljon végre. De Aaden továbbra is rezzenetlenül feküdt. Mintha nem is lélegezne. Másik karját is kiráncigálta a hálózsák védelméből, hogy egyik kézfejéről lehúzhassa a kesztyűt. Majd hidegtől reszkető ujjait Aaden orra alá tartotta. Azonnal megérezte rajtuk a párás, langyos leheletet. Megnyugodott, hogy legalább nem hűlt ki az éjszaka. A hídon semmivel sem lehetett fűteni, és az orvos betegsége sem javult. Vissza nem fordulhattak, nem volt olyan biztonságos szeglete a Mélynek, ahol meghúzódhattak volna, hogy kivárják, amíg jobbra nem fordul az idő.

Majd körülnézett Jeff után. A J szapora lépésekkel járkált fel-alá, így próbálta meglegen tartani magát, amíg a másik kettő aludt. De már látszott rajta is, hogy nehezen viseli a hideget, tagjai remegtek, időről időre megfújkálta kesztyűs kezét, hogy valamennyire megmelengesse még így is kihűlt ujjait. Végül megszánta társukat, kimászott a hálózsákból. Előásta a bakancsát az egyik zsacskó alól – ezzel védte a további nedvességtől –, belefújt párat, hogy ne jeges hidegen bújjon bele, majd halkan szentségelve felhúzta az egyiket, aztán ugyanezt a rituálét eljátszotta a másikkal is. Mielőtt felkelt volna a puha halózsákról, még feljebb tekerte a hőmérsékletét az oldalán található hőszabályozón. Mire nem jók ezek a mágikus cuccok…

– Hé, Jeff! – szólította meg a J-t, a hangja kissé bizonytalanul és álmosan szólt még, de a másik azonnal felé fordult. Ő pedig a zsák felé intett. – Gyerünk, bújj be, még be is fűtöttem a kedvedért. Melegedj meg, mielőtt keményre fagynál.

A J-nek nem kellett kétszer mondani, azonnal a hálózsák felé vetette magát. Szétnyitotta, és majdnem úgy belebújt, ahogy épp volt. Kirik alig tudta megállítani.

– Azért ennyire ne gyorsan! Le a vizes kabáttal, meg a bakanccsal!

– De… – tiltakozott a J. – Megfagyok…

– Abban a melegben garantáltan nem fogsz. Na, ide velük, én pedig intézem a dolgaidat, hogy ne ázzanak át jobban.

Jeff kénytelen-kelletlen kibújt a bakancsból, és lehámozta a kabátot is. Aztán egy tört pillanat alatt menekült be a hálózsák melegébe. Úgy vacogott, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy a fogai összekoccantak. Önkéntelenül is közelebb gurult Aadenhez, hátha tőle is lophat egy kis hőt, és gyorsabban felmelegszik.

– Szerintem ő álmában is jobban fázik, mint te – vigyorgott Jeffre Kirik, miközben Aaden mellé lépett.

Leguggolt mellé, és ellenőrizte az ő hálózsákján is a hőfokot. Elégnek kellett volna lennie, de ahogy elnézte Aadent, nem volt biztos benne, hogy ez valóban így is van. Egy pár fokkal melegebbre állította, az elvileg úgyis segít a náthán és lázon. Figyelte még egy kicsit utána az orvost, ahogy enyhült a testén a remegés, és hogy a légzése is kissé egyenletesebbé vált. Aztán felegyenesedett mellőle, átmozgatta elgémberedett tagjait. Már épp elindult volna a szokásos túrára, hogy melegen tartsa magát, mikor meghallotta, hogy Aaden utána szólt.

– Miért akarsz megfőzni? – kérdezte tőle álmos hangon.

– Dehogy akarlak – felelte neki –, csak nem bírtam hallgatni azt a vacogást. A francért vetted le a zsákban a fűtést? Ki akarsz hűlni?

– Miért akarnék? – Nézett rá láztól csillogó szemmel Aaden. – Csak… felébredtem hajnalban, hogy melegem van, és nagyon megizzadtam…

– És betegen a lehető legokosabb dolgot tetted, ami csak eszedbe jutott. Gratulálok… te orvosok gyöngye.

– Ne gúnyolódj…

– Nem gúnyolódok, csak nem értem, hogy lehet ennyi eszed. És ha tüdőgyulladást kapsz? Azt hiszed Jeff majd cipel a hátán?

– A zsák mellett végül is elfér – szólt közbe a J –, bár jobb lenne, ha inkább nem betegedne le jobban.

– Hallod? Jeff is velem ért egyet.

– Ne már, Jeff! Azt hittem, legalább te velem vagy.

– Én veled vagyok, ezért vagyok hajlandó megvédeni önmagadtól is.

– Inkább csak hagyjatok békén – fordult félre sértetten Aaden.

– Nyugi, békén leszel hagyva – kelt fel mellőle vigyorogva Kirik. – Van még pár óránk addig, míg teljesen ki nem világosodik. Bár nem hiszem, hogy ennél sokkal nagyobb fény lesz. Addig is aludj még egy kicsit.

Látta rajta, hogy tiltakozni próbál, bár nem tudja igazán, mivel tehetné. Ezért inkább otthagyta. Muszáj volt elindulnia, már így is érezte, hogy kihűltek a lábujjai. Mozognia kellett, hogy ne fagyjon meg. Eleinte gyorsabban topogott, hogy felmelegedjen, tempósan járt-fel alá, ellenőrizte a tábor minden csücskét. Nem mintha tartaniuk kellene attól, hogy ebben az ítéletidőben bárki utánunk jön. Meg azt sem tudhatják, hogy merre indultak a Mélyben. Talán megnézik a Mély-katonák az Acél-hidat is, de ilyen messzire csak nem merészkednek el a biztonságot adó járatoktól. Ebben a hófúvásban semmiképp.

Egy-két órát járőrözött így, mire annyira megéhezett, hogy már az éhségtől fázott. Utálta ezt az érzést, ilyenkor már a mozgás sem tudta melegen tartani. Tudta, hogy ennie kellene valamit, mert ha nem teszi, csak rosszabb lesz. Viszont nem akarta megdézsmálni a készleteiket sem. De csak nem bírt az éhséggel. Rászánta magát, hogy kivegyen belőle valamennyit. Gondolta, így legalább azt is ellenőrzi, hogy miből mennyiük maradt.

Leguggolt Jeff hátizsákja mellé – főleg az övében tartották az éltelüket –, és készlet felmérésbe kezdett. Tudta, hogy az ételük eléggé megfogyatkozott, hiszen itt a hídon aztán tényleg nem termett semmi. Ráadásul ebben a hidegben semmilyen vándormadár nem vetődött a biztos halált jelentő kopár híd felé. Sajnos a madaraknak több eszük volt annál – nem úgy, mint nekik –, hogy elhagyják a biztonságot jelentő kontinenst.

Nekiállt hát felleltározni a megmaradt ételeiket. És nagyon nem tetszett neki az eredmény, amire jutott. Jóval kevesebb maradt, mint amire számított. Annyira nem tudta elfogadni ezt, hogy átszámolta még egyszer, aztán harmadszor is, mintha ettől jobb eredményre juthatna.

A mocorgásra és zörgésre viszont Jeff is felébredt. Aaden felett persze akár lőni is lehetett volna, ő ha egyszer elaludt, nehéz volt felébreszteni amióta megbetegedett. Jeff viszont tökéletes J volt. A legkisebb gyanús zajra is harcra készen pattant fel. Most sem volt ez másképp. Kinyitotta a szemét, pislogott párat, majd megszólalt.

– Te meg mit csinálsz?

– Ellenőrzöm a készleteinket – vakkantotta oda a J-nek, akkor a legkevesebb kedve sem volt ahhoz, hogy több tiszteletet csikarjon ki magának.

– És? – úgy látszik Jeff sem volt elégedett a válasszal.

– Nem egyértelmű? – érezte, hogy lüktet az erecske a homlokán. – Kevesebb, mint aminek lennie kéne. Ennyivel nemhogy Határpartig nem húzzuk ki, de talán a Félúti Horizontig sem.

– Elszámoltuk volna magunkat? – ült fel a hálózsákban Jeff.

– Alaposak vagyunk, nem számoltunk el semmit.

– Mégis kevesebb éltelünk van. Észrevettem, hogy az utóbbi pár napban nagyobb adagokat adtál Aadennek. Azzal nem számoltunk, hogy megbetegszik? – tudakolta bizonytalanul a J. – Nem lehet, hogy csak ennyi hiányzik?

– Annak nem kéne befolyásolnia semmit. Amivel többet kapott ő, azt a saját adagomból vettem el.

– Az enyémből is elvehetted volna – szúrta közbe Jeff.

– Tudom, de attól még nem számít. Nem kéne ennyivel kevesebbnek lennie. Úgy meg különösen nem, hogy még vadásztunk is.

– És akkor most mit csinálunk? Nem derítjük ki, hogy mi történt a készletünkkel?

– Marhára semmi időnk ezzel foglalkozni. Nincs meg és kész. Ételre viszont most van szükségünk. Muszáj fognunk valamit.

– Itt? – Mást nem tudott mondani, nem is kellett, a semmi közepén voltak.

– Kénytelenek leszünk. Aadennek valami rendes ételre van szüksége, a kétszersültektől nem fog meggyógyulni.

Elhallgatott, gondolkozott. Majd a híd széléhez lépett. Lenézett a lent örvénylő sűrű, jeges vízre. Majd a szürke ég felé fordult. Szállingózott a hó, ez azt jelentette, hogy nincs igazán hideg. Szóval a halak talán még nem vackolták el magukat. Ha szerencséjük van, valamit tudnak fogni. Jeff nem szólt. Neki az is elég volt, hogy megértse, mire is készül a másik, ahogy követte a pillantását. Nem próbálta lebeszélni, sem eltántorítani.

– Három örökmécsesünk van – jelentette ki mintegy mellékesen a J. – Ha elég apró darabokra vágjuk, amit fogunk, azok lángjai fölött is meg tudjuk sütni.

– Engem az sem érdekel, ha nyersen kell megennünk. Mások is élték már túl nyershalon. De igazad van. Ha már vannak azok az örökmécsesek, használjuk őket. Arrébb van egy létra, ott le tudok mászni a vízhez.

– Hogy mi? – Meredt rá döbbenten Jeff. – Azt hittem én fogok halászni.

– A fenéket! – jelentette ki határozottan. – Te itt maradsz vele.

Nem nyitott vitát. Szerencsére ennyi még megmaradt a tekintélyéből. Vagy lehet, hogy csak azért nem tiltakozott jobban, mert ő is tudta, valakinek az orvossal kell maradnia. Kirik pedig magához vett egy recés pengéjű kést, zsinórt, egy szelet kétszersültet. És megindult a létra felé. Fentről nem látszott jól a híd alatti pillérszerkezet. Mégis remélte, hogy talál majd valami jó fogódzót, és hogy valami használható horgászati eszközt is tud eszkábálni. Ha sikerül, és a halak is elég közel jönnek a felszínhez a könnyű zsákmány reményében, akkor aznap legalább rendes ételt ehetnek.

✨✨✨✨✨

Szégyellem magam. Azt hiszem, mindent elszúrtam. Reggel hallottalak téged meg Jeffet a készleteinkről beszélni. Persze semmi jelét sem adtam, hogy ébren lennék. Nem mertem. Tudom, hogy tudod, vagy legalábbis sejted. Miattam hiányzik az az étel. Nincs meg, te minden fogyást grammra pontosan vezetsz, rá kellett jönnöd. Sőt abban is biztos vagy, hogy Jeff miattam nem mert volna lopni belőle, legyen bármennyire is éhes.

Egyetlen egy logikus következtetés van: csak én tehettem el, vagy ehettem meg. Gondolom, még nem tudod, mi is történt pontosan. Bár valószínűleg feltételezed, hogy nem ettem meg, hiszen annak látszania kellene rajtam. Akkor viszont… Előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy el akarok szökni. Mi másért kellene nekem étel?

A rögzítőnek legalább bevallhatom, hogy a kabátom minden zsebét teleszedtem előre csomagolt éltelekkel. Eleinte – az első egy-két csomag után – még tartottam tőle, hogy elárul majd a zsebeimből hallatszó zacskó zörgés. De már egy ideje nem tartok ettől. A süvöltő szél minden zajt elnyel. Nincs miért aggódnom, hiszen sokszor még egymást sem halljuk…

Szóval, el akarok szökni, hogy nektek ne kelljen velem jönnötök. Eleinte ez a terv nagyon is jó ötletnek tűnt. Ezért kezdtem el kis adagokban ételt lopni Jeff hátizsákjából, amikor senki sem figyelt. Abban bíztam, hogy úgy nem lesz annyira feltűnő. Tudtam, hogy nagyon elővigyázatos és lelkiismeretes vagy, ahogy azt is, hogy a készleteink minden morzsáját számon tartod.

Abban bíztam csak, hogy a hideg és a nátha téged is eltompít annyira, hogy kissé lazábban vedd a mindennapos ellenőrzéseket. De ezek szerint tévedtem. És most már minden bizonnyal gyanakszol. Tartok tőle, hogy mostantól lépni sem fogok tudni úgy, hogy ne kövesd minden mozdulatomat. Hát ezt most jól elszúrtam. Fogalmam nincs, hogy mivel tudom majd eloszlatni a gyanakvásodat. Valószínűleg semmivel, ha meg még Jeffnek is szólsz, hogy figyeljen rám jobban, tényleg esélyem sem lesz lelépni.

De én már tudom, hogy mit akar a Fény tőlem! Egyik éjszaka, amikor nem tudtam aludni, megjelent egy látomásban előttem. Bárd képében jött el. Azt mondta azért, mert úgy gondolta, őt szívesen látnám. Meg kellett kérdeznem… tudja-e, mi történt vele… annyit mondott csak, hogy meghalt, és hogy nagyon sajnálja. Azt hiszem, mindig is tudtam… nem egyszerűen csak eltűnt. De a halála előtt a Fény őt is megérintette. Ő könyörgött neki, hogy mentsen ki a háborúból. Ezért gyógyított meg a Félúti Horizonton…

Nem tudok többet mondani erről. Talán már ennyit sem lett volna szabad. Bárd belehalt, és nekem kell átvennem a helyét. Ő mágus volt, én meg… Szóval… Vajon mekkora esélyem van, hogy én is belehalok? De abban egészen biztos vagyok, hogy nem jöhettek velem. Én belehalhatok, nekem nincs választásom, a te életedért belementem mindenbe, amit csak kérhet tőlem. Éppen ezért titeket nem rántalak magammal.

Rengeteget elmélkedtem, mit tehetnék, hogy lenne a legjobb mindenkinek. Tisztában vagyok vele, hogy betegen nem juthatok messzire. És nem javul az állapotom. Sőt egyre rosszabb. Ezért tervezem úgy, hogy Határparton megszököm. Ha olyan állapotok uralkodnak még mindig ott, mint évekkel ezelőtt, mielőtt ostromra indultunk volna Dōr ellen, nem lesz nehéz felszívódni abban a fejetlenségben. Amennyire a Mély híreiből tudom, a felszínen még mindig mindenhol dúl a háború. Ott lesz esélyem elszökni.

Mielőtt elszakadnék tőletek, ezt a tárat elrejtem majd valami olyan helyre, ahol biztosan megtaláljátok. Nem bízom benne, hogy megértitek, vagy hogy elfogadjátok, hogy megszöktem, de legalább tudni fogjátok, miért tettem. Azt hiszem, nekem már ez is elég. Az összes többi tár már nálad van. Rád bízom, mihez kezdesz vele.

Addig is… Már az is hatalmas segítség, hogy elvisztek oda. Örökké hálás leszek, ha eljuttattok Határpartig, még akkor is, ha minden, amit tenni készülök, hálátlanságnak fog tűnni előttetek. És ha ott felszívódok, akkor nektek is lesz módotok elrejtőzni az Új-kontinensen, és új életet kezdeni. Én pedig tovább mehetek egyedül, azzal a biztos tudattal, hogy biztosan nem kerültök veszélybe miattam. De addig is arra van szükségem, hogy jobban figyeljetek egymásra, mint rám.

Ezért miután elindultál halászni, vártam egy még egy kicsit, mielőtt úgy tettem volna, mintha épp akkor ébrednék. Kifaggattam Jeffet, hogy merre vagy. Aztán utánad zavartam, azzal, hogy én megvagyok, de ő nem hagyhat téged magadra, amikor épp a jeges víz fölött készülsz parádézni. Rákérdeztem, hogy szerinte nekem ugyan mi bajom eshet itt a halózsákomban kucorogva? Elég határozott lehettem, mert ez hatott, nem is nagyon kellett győzködni ezt a naiv melákot, szinte azonnal utánad indult.

Én pedig ahogy magamra maradtam, és már nem hallatszottak Jeff lépései sem, előkotortam a hangrögzítőt, hogy felmondjam ezeket. Persze, ahogy meggyóntam, megfordult a fejemben, hogy már most önállósítom magam, és továbbmenjek egyedül. Milyen szép dolog is a hősködés! És mennyire nevetséges… Egy percbe sem telt, hogy elvessem ezt a botor ötletet.

Igazán számba sem kellett vennem, hogy is állok. Őrültség volt még csak gondolni is erre. Hiába tőletek tudom, hogy nagyjából egy napi járásra vagyunk a Félúti Horizonttól. Ha tegyük fel, szerencsém van, és előttetek is érnék oda, és el tudok úgy rejtőzni, hogy ne találjatok rám… akkor is mi van? A nyomaimat könnyedén követnétek. Felforgatnátok utánam a Félúti Horizontot. És megtalálnátok. Hiszen ismersz. Jobban tudod, hol keress, mint én, hogy hova bújnék.

De az sokkal valószínűbb lenne, hogy el sem érném a Félúti Horizontot, mert még út közben utolérnétek. Hiába igyekeznék, ahogy csak tudok. Még mindig beteg vagyok, hiába hajtanám magam, ti még mindig gyorsabbak lennétek nálam. És amikor utolérnétek, vége lenne a terveimnek. Azért amit korábban már elmondtam. Ezért sokkal jobb az, hogy Határpartig nyugton maradok, és mindent megteszek, hogy eloszlassam a gyanakvásotokat. Mondjuk első lépésként nem lopok több élelmet, csak azt rejtegetem, ami már nálam van. És majd azt osztom be Határpart után.

Addig is elfoglalom magam. Az egyik örökmécses fölött havat olvasztok az egyik kulacsban, és teát főzök. Biztos jól fog esni, mikor visszaértek átfagyva. Egyébként is legalább ennyire legyek hasznos.

✨✨✨✨✨

Lemászott a pilléren, egészen a víz közelébe. Szerencséje volt, pont a víz fölött volt egy keskeny perem, ami körbefutott az oszlop körül. Nem is lehetett volna jobb helyen, ezen kényelmesen meg is vethette a lábát. Sőt, ahogy nézelődött, azt is észrevette, hogy egy keskeny fémpalló köti össze a pilléreket. Nem nézett ki túl bíztatóan, vörösen pettyezte a rozsda. De legalább nagyjából stabilnak tűnt.

Tudta, mire szolgál. A régi híd-karbantartóknak építettek ilyeneket, hogy legyen hova kimászniuk, ha beleesnének az óceánba. Sőt ezek a pillérek utat mutattak a legközelebbi létra felé is, ahol visszajuthattak a vonatokhoz és autókhoz. Ő maga remélte, hogy neki nem lesz erre szüksége, nem tervezett megmártózni a jeges vízben.

Miközben ezeket végiggondolta, a vizet pásztázta. Pár méterre tőle egy ősi üveg torony csúcsa tűnt elő a hullámok közül. Kísérteties látvány volt a rozsdamentes acélszerkezet, és a málló vasbeton, a töredezett üvegablakokkal. Mint valamiféle ég felé meredező szuvas fogazatú szörnyeteg állkapocs. Nem szentelt neki ennél több figyelmet. Sosem érdekelte a régi világ. Nem érdekelte, hogyan múlt el, nem érdekelték a tengerek alól néha előbukkanó régi városok. Nem tartozott a jelenéhez, semmi jelentősége nem volt az életében.

Nem is a romokat nézte, hanem a mozgást köztük. Legnagyobb megkönnyebbülésére halakat látott. Kisebbeket és nagyobbakat, ahogy menedéket kerestek, vagy épp kimenekültek a veszedelem elől. Elégedett volt a látvánnyal. Ha ügyes, itt bőven foghat maguknak élelmet. És ebben a kutya hidegben rájuk romlani sem fog.

Hátát a pillérnek vetette, majd nekilátott a zsinegből, recés pengéjű tőrből és kétszersültből hevenyészett horgászbotot eszkábálni. A zsineget először is a tőr markolata köré erősítette, hogy legalább valamilyen fogása legyen valamin, hogy ne téphesse a zsineg a tenyerét és ujjait, ha horogra akadó hal súlya neki feszül.

Apropó horog, azt is kellett rögtönöznie valamiből. Jobb ötlete nem lévén, kihúzta az egyik merevítő drótot a kabátjából. Kicsit kihegyezte a tőrrel, mennyire tudta úgy, hogy az ujjait ne vágja le közben. Meggörbítette – mindkét végén, hogy a zsineget is rá tudja erősíteni –, és már kész is volt. Darabokat tűzött a horogra a kétszersültből, aztán behajította a vízbe. Már csak várnia kellett, hogy valami ráharapjon.

És a kapás nem is váratott sokáig magára. Egy kisebb méretű hering formájú hal rácsapott a kenyérre. Kirik fintorgott. Ennél azért nagyobb valamire számított. Persze azonnal emlékeztette magát, hogy ne legyen telhetetlen. Mert hát nem történt semmi, legfeljebb ebből fog többet. Ezzel elszántan megrántotta a zsineget, hogy biztosan a préda torkába akadjon a horog. Érezte, ahogy a hal azonnal húzni kezdi. Ő pedig szorított a fogáson a tőr markolatán.

– Innen biztosan nem szabadulsz, barátocskám! – mondta a kapásnak a tajtékzó vízen át.

Közben biztos kézzel egyre tekerte a markolatra a zsineget. A hering pedig egyre vadabbul rángatta. De Kirik nem engedte, közelebb és közelebb húzta a víz felszínéhez. Egy idő után azt vette észre, hogy az ő áldozatánál egy jóval nagyobb hal is felfigyelt a vergődésre. Olyannyira, hogy célba is vette a prédáját. Sőt pár pillanat múlva be is kapta.

Kirik nem esett kétségbe. Ha már így alakult, hát kifogja a nagyobbat. Még jobban is jár így. Ez a második hal jóval nehezebb volt, mint az előző, nem is tehetett hirtelen mozdulatokat. Nagyon kellett vigyáznia, nehogy elpattanjon a zsineg. Ahogy húzta a termetes halat, annak egyre nőtt az ellenállása. Egyre hevesebben rángatott. Aztán váratlanul azt érezte, hogy beakadt a zsineg. A hal egyszerűen fennakadt az ősi tornyok csipkézett romjain.

Szentségelni kezdett. Biztos volt benne, hogy áldozata még mindig rángatja a madzag másik végét, csak a hozzá közelebbeső vége laza. Ha viszont eltépi, bajban lesznek, mert nem fog tudni miből még egy horgász-eszközt készíteni. Jeff épp akkor mászott le mellé, amikor az esélyeiket és a lehetséges megoldásokat latolgatta. Ételre szükségük van. Ez a hal sokáig ellátná őket. Bőven a Félúti Horizontonig.

– Jókor jöttél – nem kérdezte, miért nincs az orvos mellett, a legfontosabb akkor a zsákmány megszerzése volt.

Jeff kezébe nyomta a tőrt, majd ledobta a kabátját, pulóverét, bakancsát, nadrágját, mindent leszórt magáról, ami csak akadályozhatta volna az úszásban. Közben gyorsan elhadarta az utasításokat, hogy minél kevesebb időt kelljen ennyire alulöltözötten töltenie a fagyban.

– Amint kiakasztottam, húzd ki a dögöt. És csapd agyon a markolattal!

Majd a jeges vízbe vetette magát. Nem volt szüksége figyelmeztetésre, miszerint ebben a hidegben öt percig is alig fogja bírni. Úgy volt vele, hogy az az öt perc még több is, mint amennyi időre szüksége van. Amint alámerült, izmai összerándultak az őket ért sokktól, de nem foglalkozott vele. Nem merülhetett mélyebbre a feltétlenül szükségesnél, nem engedhetett meg magának felesleges mozdulatokat és időveszteséget. Azonnal rúgni, taposni kezdte a vizet, és pár karcsapással el is érte a halat.

Hatalmas erő volt abban a szörnyetegben, nem is gondolta volna, hogy olyan elementáris harcot lesz majd kénytelen vívni vele. Tényleg azt hitte, hogy csak odaúszik, kiakasztja a zsinórt, és a nehezét Jeffre bízza. De már az sem volt egyszerű, hogy egyáltalán a hal mellett hozzáférhessen az elakadt madzaghoz. A préda mintha megérezte volna, mekkora veszélyben van, Kirik alig tette rá a kezét a zsinegre, hatalmasat rántott rajta. Akkorát, hogy egyenesen a közeli épület egyik megmaradt üvegtáblájának csapódott az erejétől.

A döbbenttől kiszaladt valamennyi levegő a tüdejéből, de gyorsan összeszedte magát, és szabad kezével fogást keresett a síkos vázon. Szemét csípte a hideg-sós víz, miközben a szerkezetet pásztázta a beakadt zsineg után. Nem ért rá azzal foglalkozni, mennyire fázik a jeges vízben. Szinte azonnal észrevette, hol akadt be a madzag. Elrúgta magát a üveglaptól, hogy elérhesse azt a bizonyos helyet.

Nem volt benne biztos, hogy hallotta-e a reccsenést. De abban igen, hogy a talpa átszaladt az üvegtáblán, és iszonyatos fájdalom hasított belé. A hal pedig ahogy megérezte a vért a vízben, heves vergődésbe kezdett. Kirik nem gondolkozott, ekkora már elérte a kiszögellést, amiben megakadt a zsineg, egyetlen mozdulattal kiszabadította. A következő karcsapással pedig magát lökte a felszín felé. Ahogy emelkedett, még látta, ahogy Jeff határozott mozdulatokkal kirántja a halat a vízből – szerencsére nem volt túl mozgékony a torkán akadt másiktól.

Ahogy áttörte a vízfelszínt, másodszor rándult össze teste a sokktól. A tengerbe merülni közel sem volt annyira borzasztó, mint kiemelkedni belőle. Remegő, bizonytalan mozdulattal kapott a fémpalló felé, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy remegő karjai meg tudják-e tartani a súlyát. Szerencsére nem kellett próbára tennie magát, mert eddigre Jeff már ott volt mellette, és kihúzta a vékony fémpallóra.

Remegve próbált felülkerekedni izmai tiltakozásán, de egylőre vesztésre állt a hideggel szemben. A talpa annyira vérzett, hogy képtelen lett volna lábra állni. Viszont Jeffnek sem kellet elmondani, hogy mit tegyen, fél pillanat múlva a ruháival tért vissza. Kirik pedig amennyire gyorsan csak tudott, remegő tagokkal felöltözött. Nem érdekelte, mennyire lesz véres a nadrágja, vagy bármilyen ruhája, ami hozzá ér. A pólóját nem vette fel a pulóver alá. Azzal vérző talpát igyekezett minél szorosabban bekötözni, miután ép lábát beleerőltette a zokniba majd a hideg bakancsba.

– Gyerünk, Jeff! – szólt rá vacogva a J-re. – Belezd ki azt a szörnyet, hogy annál könnyebb dolgunk legyen vele. Meg szedd ki a pofájából a másikat!

Míg a másik eleget tett az utasításnak, ő is elkészült a lába bekötözésével. Kissé szédült, és nehéznek érezte a fejét, sok vért veszíthetett abból a vágásból. Közben bágyadtan csak abban bízott, hogy nem fognak megfagyni a lábujjai, míg visszavergődnek a táborukhoz. Hát az biztos, nem így képzelte el az étel szerzést.

Nehezen, de lábra kényszerítette magát valahogy. Csak fél lábon tudott megállni. Gyűlölte a tudatot, hogy Jeff támogatására lesz szüksége, hogy eljusson a létráig. Ott akárhogy is, de magának kell felküzdenie magát, csakhogy a táborig megint kénytelen legyen a J-re támaszkodni. Jeff nem tett neki megjegyzést, hanem egy szó nélkül segített. Kirik pedig a poklokat járta meg, miközben próbálta úgy megvetni a lábát a létra fokain, hogy véletlenül se nehezedjen felhasított talpára.

Alig tudott mozogni. Tudta, hogy egyébként nem kellene ennyire meggyötörnie a hidegnek, a vérveszteség miatt fázott. Jeff viszont kitartóan támogatta, másik oldalán pedig unottan himbálózott a két kibelezett hal. Mire elérték a tábort, Kirik szinte lefordult az óriás válláról, annyira rázta a hideg, képtelen lett volna tovább menni. Aaden sopánkodását is csak tompán, egy vastag függönyön át hallotta. Eljutott a tudatáig, ahogy Jeff azt magyarázza, ami vele történt, de eddigre a hideg annyira a csontjaiba mászott, hogy a bőre alatt növekvő jégkristályokon kívül mást nem nagyon érzékelt maga körül.

Pár percig tartott csak ez az elszigetelt állapot. Eddigre kezdte átjárni a hálózsák melege. Nem tudta volna megmondani, hogyan került oda, biztos Jeff tuszkolta bele. De annyira jó érzés volt a tagjaiban elömlő meleg. Egészen addig, amíg meg nem érezte az első szúrást a talpában. Annyira váratlanul érte, hogy fájdalmában fel is kiáltott. Ez hiányzott már csak megtépázott méltóságának, hogy kiabálni kezdjen, mint egy bántalmazott kölyök.

– Most bezzeg fel van háborodva! – hallotta meg Aaden hangját. – De mikor hülyeséget kell csinálni, akkor képtelen gondolkozni!

– Ételre volt szükségünk! – érezte, hogy őt is elönti a düh, dicséretre nem számított, de ilyen támadásra sem. – Valami neked is kell, hogy legyen erőd rendbe jönni!

– Azt ne merd mondani, hogy ez az egész miattam van! – robbant ki Aadenből. – Mert akkor biz’ istenek érzéstelenítés nélkül fogom összevarrni a talpadat!

– Mégis ki a franc miatt lett volna ez az egész? – Ő sem bírta türtőztetni magát, ha nem kínozza a vérveszteség és a hideg, minden bizonnyal képes lett volna több önuralmat gyakorolni, és nem zúdít így mindent az orvos nyakába. – Nincs elég élelmünk a Félúti Horizontig! És valahogy téged is a lábadon kell tartanunk. Nézd el nekem, hogy nem volt jobb ötletem! De ha ezek után téged kielégít, hogy érzéstelítés nélkül csináld… hát tőlem…

Dacosan elhallgatott, összeharapta az ajkát azzal a szent elhatározással, hogy pisszenni sem fog, amíg a másik összevarrja a sebet.

– Nem úgy érttettem. Sajnálom… – meglepte az orvos hangjából szóló tömény bűntudat. – Nem kellett volna…

– Mit nem kellett volna? – nézett Aadenre.

– Elvennem… én vettem el… – képtelen volt kimondani.

– Tudom – vont vállat Kirik, majd visszahanyatlott a zsák melegébe. – Tudom, hogy még mindig nem tettél le arról a baromságról, hogy megszökj. Marha fárasztó egyébként felváltva figyelni téged Jeff-fel. Szóval tudnám értékelni, ha egyszer és mindenkorra kivernéd ezeket a hülyeségeket a fejedből. Nem mész egyedül sehová.

– Te végig tudtad? – hápogott Aaden.

– Azt ne mondd, hogy ez meglep. Még Jeff is jobban ismer téged, mint te magadat. Egyébként nyugodt lehetsz. Ha nem betegszel meg, akkor is csak nagyon szűkösen lett volna elég, amit magunkkal hoztunk. Hosszú ez a rohadt híd. Nem tudtunk volna elég élelmet elcipelni. Persze megkönnyítetted volna az életünket, ha nem lopsz.

– És akkor nem szabdalod ennyire össze magad? – Aaden kínosan elvigyorodott.

– Azt nem állítom, hogy akkor sem rúgtam volna bele egy üvegtáblába. A franc sem gondolta, hogy ennyire veszélyes sport ez a téli horgászat. – Ő is felnevetett.

– Azt ugye tudod, hogy ez nem vicces, Kirik? Nem csak a talpadat vágtad el. A bokád is csúnyán megsérült. Nem sokon múlt, hogy nem sértetted meg az idegeket, azokat én nem tudnám rendbehozni.

– De szerencsére akkor nem történt semmi visszafordíthatatlan.

– Az épp nem, de hogy ez nagyon lassan fog gyógyulni, az biztos.

– Akkor majd pár napig lábujjhegyen járok.

– Pár napig sehogy sem fogsz járni.

– Nem maradhatunk pár napig. Megfagyunk ezen a tetves jégtáblán. El kell érnünk a Félúti Horizontot. Majd legfeljebb adsz valamit, hogy ne fájjon annyira.

– Felhívnám a figyelmedet, hogy még mindig nem vagyok mágus… nem tudok csodát tenni…

– Nem is hagynám, hogy egy mágus hozzám érjen. Csinálod, végre? Lefagy a lábam…

– Már kész van. Nem gondolod, hogy csak társalgok veled, és hagylak vérző lábbal feküdni…

Kirik döbbenten ült fel. Tényleg nem érzett semmit. A kellemetlen szaggatáson kívül, amit abszolút a vágásnak tulajdonított. Hajlamos volt elfelejteni, hogy Aaden érzéstelenítő kenőcsei szükség esetén – annak ellenére is, hogy az orvos mit állít – csodákra is képesek. Miután enyhült a talpában a fájdalom, érezte, hogy elálmosodik. Még halványan érezte az örökmécses lángja fölött sülő hal illatát.

Loire-t is étel illata ébresztette. Ahogy pislogott párat, a fény bántotta a szemét. Először azt hitte, hogy a fagyott Acél-hídon van, mert csak ragyogó fehérséget látott. Eleinte nem is érette az őt körülvevő meleget, nem értette miért izzad, hiszen a hálózsákban ennyire nem volt meleg…

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com