Loire kinyitotta a szemét. Zavarta a csönd. És a sötét is. Felült az ágyban. Pislogott párat, hogy a szeme hozzászokjon a valószínűtlenül sűrű feketeséghez. Kinézett az ablakon. Nem látott semmit. Nemhogy a Holdat, egyetlen csillagot sem. Egyetlen kósza fényecske sem pislákolt az égen. De nem látta a síneket, ahogy a híd alatt elterülő tengert sem. Sőt nem érezte a sót sem a levegőben.

Úgy általában semmit sem érzékelt. Nem érezte a vagon ringatását, sem a húzást, ami mindig emlékeztette a vonat száguldására. Sőt a kerekek kattogását sem hallotta, mintha a kinti és benti feketeség elnyelne mindent, még a zajokat is. Mintha a kupé csak lebegne a sötét űrben.

Visszafordult a fülke belseje felé. Nem látott senkit, egyedül ő ült az ablak melletti ágyon, rajta kívül nem volt bent senki. Vagyis… a kupé ajtaja melletti ülésen mintha figyelte volna valaki. Inkább érezte a jelenlétét, mint látta. A lány felkelt az ágyról, lelépett a padlóra. Még a lába is feketeségbe veszett. Tett egy lépést az alak felé. Nehéz volt lépnie. A feketeség sűrű volt, körbe folyta, akadályozta a járást. De Loire mégsem hátrált. Még egyet lépett, aztán még egy egyet. És már ott is állt a valaki előtt.

Ward akkor felé fordult, szemében lila fény izzott. A lány hátrahőkölt, még fel is kiáltott. Nekiszédült az egyik ülésnek, emiatt nem esett csak el. Nem akart belegondolni, mi történne, ha belehanyatlana a feketeségbe. A szemét továbbra sem vette le a férfiről.

– Mi a f…? – bukott ki önkéntelenül belőle.

– Nyugodj meg! – Az a hang nem Wardé volt, nem tartozott senkihez, nem tudta volna milyennek leírni, nem volt emberi. – Beszélnem kellett veled.

– A-az rendben van – Loire nehezen találta a hangját -, de miért ő?

– Mert azt hittem őt szívesen látod. – Mikor meglátta a fájdalmas kifejezést a lány arcán, ahogy félrefordult, bizonytalanul tovább beszélt. – Olyan nehezen értelek meg titeket, pedig annyit időt eltöltöttem már köztetek. Nem értem, miért fáj… A viszontlátásnak örülni szoktak…

– Hogy ne fájna?! – kelt ki magából a mágus. – Hiszen megölted! Rajtam keresztül… tulajdonképpen kényszerítettél, hogy én… hogy én tegyem…

– Legyek valaki más? Bárki tudok lenni, akit valaha megérintettem. – Ahogy ezt kimondta, átalakult. Egy fél percbe telt csak, és már Bastion állt előtte, ugyanazokkal a lilán ragyogó szemekkel.

– Mi lenne, ha egyikük sem lennél? – próbálta kifejezésre juttatni zavaros érzéseit Loire. – Úgy értem, Bastion él… amiért nagyon hálás vagyok. Ward pedig… n-nem tudok a szemébe nézni… R-rá nézni… Te nem tudsz meghalni ugye? Azért nem érted…

– Nem, nem tudok. Csak szenvedni, és végtelenül legyengülni… mint most a fogságban. – Ahogy ezeket mondta, átalakult, és egy pillanatra Kirik állt meg a lány előtt, majd Aaden lett belőle. – Akkor így jobb?

Loire döbbenten figyelte csak ezt a változást. Kirikről egyébként is tudta, hogy mennyire hatalmas, szinte óriás. De az orvos… Ahogy ott ált előtte, megdöbbentette, hogy nem sokkal magasabb nála, és mennyire vékony. Ő volt a legsoványabb ember, akit Loire valaha látott. Azt is nehezen hitte, hogy van ereje akárcsak a karját is megemelni. Mégis, megnyugtató volt, hogy ő néz rá.

– Aaden jó lesz… azt hiszem. De… nem lehetnél inkább csak olyan, amilyen vagy? Nem várom el, hogy emberbőrbe bújj a kedvemért.

– Nekem nincs olyan testem, mint nektek embereknek. – Ahogy ezt mondta, Aaden halványodni kezdett, amíg szinte átlátszóvá nem vált, míg alakját már csak lila fény alkotta. – De talán így hasonlítok a legjobban magamra.

– Akkor maradj így! – eresztett meg felé egy bátortalan mosolyt Loire. – És mondd el, hogy mi ez itt! – mutatott körbe a fekete kupéban.

– Álmodsz – adott választ teljes természetességgel a Lény -, máshogy nem tudtam beszélni veled. Nem értettem az érzéseidet, de meggátoltak abban, hogy szóljak hozzád. Tudom, hogy nem akartál velem beszélni… de nagyon fontos dolgokat kell mondanom. Ezért létrehoztam ezt az álmot. Ebben a fekete burokban senki sem ér el minket. Most közel vagy, így jobban meg tudtalak érinteni.

Loire úgy érezte, ehhez le kell ülnie. Elhelyezkedett hát az egyik ülésben, és Aaden, vagyis a Lény is követte a példáját. Talán más körülmények között mulattatta volna a lányt, hogy ennyire próbál a kedvében járni, és igyekszik emberinek tűnni, csak azért, hogy ő kényelmesebben érezze magát. De ő most csak túl akart lenni ezen az egészen.

– Ha azért jöttél, hogy meggyőzz – szólalt meg újra –, hogy befejezzem, amit ők elkezdtek, felesleges volt ez a felhajtás. Tudod, hogy megteszem, amit kérsz.

– Tudom – nézett mélyen a szemébe Fény-Aaden. – De nemcsak ezért jöttem. Gyors leszek, nincs sok időnk. Egészen pontosan neked nincs sok időd, már biztosan sejted, hogy valami nincs rendben a betegségeddel.

– Egy ideje már gyanítom. – Még Loire-t is meglepte, mennyire nem döbbent meg a Lény kijelentésén. – Ez nem egyszerű nátha. És akkor más nem nagyon lehet, csak a mágusbetegség.

– Pontosan az. Sajnálom. Én okoztam. Nehéz elmagyarázni. Már mondtam korábban, hogy fogságban tartanak. És annyira gyűlölöm őket ezért. Azt hiszem a ti érzéseitek közül ez írja le a legjobban, amit érzek. Gyűlölöm őket, a mágusokat. És annyira dühös vagyok! El tudnám törölni az összeset a föld felszínéről! De még sikerül emlékeztetnem magam rá, hogy az emberiséget szeretem. Mert… mert az csodálatos. Annyi helyen jártam, de sehol sem találtam hozzátok hasonlót. Ennyi szépséget, és ennyi borzalmat…

– Várj, várj! – szakította félbe Loire a monológját. – Te most tényleg az mondod, hogy te vagy a betegség forrása?

– Igen, én tehetek róla. Az indulataim betegítik meg őket. És az betegített meg téged is. Tényleg úgy sajnálom! Nem akartam ártani neked… de az érzéseimnek nem tudok parancsolni. Annál is jobban restellem, hogy nem téged gyűlöllek…

– Oké, bocsánatkérés elfogadva. De nem azt mondtad, hogy nincs időnk? Akkor ne vesztegessük azt, ami még megmaradt. Én is gyűlölöm a mágusokat. Bármit megteszek, ha jól szétrúghatjuk a seggüket.

– Ezt nem értem. De gondolom azt jelenti, hogy segítesz. Szóval… ki kell szabadulnom. Ki kell szabadítanod. De ehhez el kell jutnod arra a Szigetre, amelyiken fogva tartanak. Nemsokára befut a vonat Határpartra. Neked még előtte le kell jutnod róla. A városban várni fognak. A mágusok. Tudják, hogy tettél valamit azzal a másikkal, hiszen már egy ideje nem hallottak felőle. Nem kerülhetsz a kezeik közé. A város mellett van egy mező, annak a túlvégén pedig a kikötő. Onnan indulnak hajók a Szigetekre beteg mágusokkal. Téged a mezőn vár majd, akit eléd küldtem. Fel kell jutnotok egy hajóra.

– Ennyi? – csodálkozott Loire. Túl könnyűnek tűnt a feladat annak ellenére is, hogy még sosem ugrott le sebesen robogó vonatokról.

– Természetesen nem. De egyelőre oda kell jutnod. De majd mindent elmondok neked időben. Az a legjobb, ha soha nem tudsz többet a feltétlenül szükségesnél. Nehezebben jutnak a nyomodra. Amint felébredsz, menned kell. Ígérd meg! – A lány határozottan bólintott. – Köszönöm. Most mennem kell, hogy felébredhess. Viszont figyelmeztetlek, hogy ébredés után sokkal rosszabbul leszel. Nincs hatalmam a betegség felett…

– Semmi gond. Értettem. Rosszabbul leszek, de csak megoldjuk valahogy. Egyébként ki fog várni? Mármint a mezőn?

Utolsó kérdéseire nem érkezett válasz. Fény-Aaden lassan szertefoszlott, magára hagyva Loire-t. Ő pedig azonnal ébredezni kezdett, ahogy fokozatosan hígult körülötte a sötét. Lassan visszatértek a zajok is a kupéba, ismét meghallotta a vonatkerekek ütemes csattogását, az éjszakába néha belehasító vonatfüttyöt. Visszatértek a szagok, és a meleg. Ahogy kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, megállapította, hogy visszatértek a fények is.

Újra látta a Holdat és a csillagokat az égen, ahogy kipillantott az éjszakába a vonatablakon. Sőt már mintha a kezdődő derengést is látni vélte volna a horizont határán. Ekkor tudatosult benne, hogy épp lerobognak a Nagy-Acélhídról, és a vonat elfordul Határpart felé. Innen már jó, ha csak egy órája van. Sietnie kell. Felült. A mozdulattól szédülni kezdett, és hányinger tört rá. A bőre úgy viszketett, hogy le tudta volna marni magáról. Mondta a Lény, hogy rosszabbul lesz, de erre nem számított.

Szédelegve lelépett az ágyról. Leemelte a kabátját a csomagtartóról, hangtalanul belebújt. Majd a pohártartóra készített teli kulacsot az egyik zsebébe süllyesztette. Közben pillantását körbefuttatta a kupéban. Bastion és Espada nyugodtan aludtak, Harmadik ágya viszont üres volt. Loire nem is foglalkozott vele. Ellenben ikre ágya mellett megállt még egyszer utoljára. Leakasztotta a nyakából a dögcédulát, majd Bastion feje mellé helyezte a párnára. Nem köszönt el sem tőle, sem Espadától, bár nem hitt benne, hogy valaha is visszatér. Hiszen annyian buktak már el előtte, miért épp neki lenne esélye sikerrel járni?

Hangtalanul kisurrant, és betette maga mögött az ajtót. Még mindig szédelegve indult a vagon eleje felé. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy le kell jutnia a vonatról. A látása teljesen rászűkült az ajtónyitó-fogantyúra, már épp nekifeszült volna, hogy varázslattal rásegítsen, hiszen menet közben nem egyszerű kinyitni, amikor erős karok fogták le, és húzták el onnan. Ahogy elfordították, Harmadikkal találta szemben magát.

– Te meg mit csinálsz, kislány? – kérdezte tőle azonnal . – Senki nem mondta neked, hogy ez mennyire veszélyes?

– Mennem kell… – lehelte Loire alig hallhatóan.

– Igen, menned, vissza az ágyadba. Olyan lázas vagy, hogy szinte égetsz. A lábadon is alig állsz.

– Nem értesz – próbálta ellökni magától Harmadikot, de az erősen tartotta. Ezért inkább zavarosan megpróbálta elmesélni az álmát és a Lénnyel folytatott beszélgetését. – De nemcsak emiatt kell mennem. Ha ezt nem is hiszed…

– Hogy a Szigetekre kell menned, kiszabadítani valami lila fényt? Azért azt neked is el kell ismerned, hogy ez igencsak abszurdan hangzik…

– Ward hitt nekem! – tiltakozott a lány. – Ő elismerte, hogy a Lény hozta vissza. Ahogy Bastiont is. Ha nem megyek magamtól, elvisz ő… Nem maradhatok itt tovább… Azért sem… mert ez… ez a mágusbetegség… Nem lehetek Bastion közelében…

A nagyobb nyomaték kedvéért felgyűrte vékony, hegyek közt lebarnult karján a kabátot, és félrehúzta a nyakán is a pulóvert. Felfedte a bőrét borító kiütéseket és egy-egy kisebb hólyagot. Harmadik szorítása lazult a karján, végül pedig teljesen el is engedte. Csak döbbenten, hitetlenkedve meredt rá.

– Nincs rá gyógymód, igaz? – suttogta ő is elhűlten. – Bármit tennék, nem maradnál…

– Nincs esélyed, ha varázslattal állítalak félre – mosolygott rá bágyadtan Loire. – De nem akarok ártani neked. Ezért kérlek, hogy engedj el! Hadd menjek el csendben.

– És mi lesz Bastionnal? Espadával? – meredt rá Harmadik még mindig hitetlenkedve. – Összeomlanak, ha megtudják, hogy eltűntél.

– Mond azt nekik, hogy láttál leugrani, de későn vettél észre… Akkor talán könnyebben beletörődnek.

– Rendben – egyezett bele, majd letérdelt, és kihúzta a bakancsa szárából a bicskát, amit mindig is ott tartott, azt még átnyújtotta a lánynak. – Ezt azért vidd magaddal! Jól jöhet még.

– Minek ez nekem? – görgette értetlenkedve a kést a tenyerén a lány.

– Segít barátokat szerezni – vont vállat Harmadik. – Ha segítségre, vagy búvóhelyre lenne szükséged, keress meg minket. Nézd, nem voltam veletek teljesen őszinte, a Scientia Castitae-ről. Gondolom, nincs most időm elmesélni, de nálunk lesz helyed.

– Ezt nehezen hiszem. A társaid nem szeretik a fajtámat. És nem tudok ezért szemrehányást tenni nekik.

– Az én csapatom más. Ők engem követnek. Azt a jelet keresd, ami a kés markolatán van – mutatott a bicskába vésett, a korábbiaktól eltérő óraműre. – Ott az én embereim lesznek. Nem szegülnek szembe velem.

– Kivéve, ha nem hiszik el, hogy nem a holttested kihűlt ujjai közül vettem ki a kést.

– Hogy ez milyen költői volt! – nevetett fel halkan Harmadik. – Mond azt nekik, hogy a világító kapásjelzőm mellé a golyóikból csinálok úszót, ha egy ujjal is hozzád érnek. Ebből tudni fogják, hogy igazat mondasz.

Erre Loire is kuncogni kezdett. Mindent el tudott képzelni Harmadikról, de azt, hogy szabadidejében horgászni járjon, a legvadabb álmaiban sem gondolta volna. Ahogy őt figyelte, egy pillanatra elbizonytalanodott. Azt mondta korábban a Lénynek, hogy készen áll, de akkor mégsem volt magában biztos. Nem akarta hátrahagyni Bastiont, Espadát, de még Harmadikot sem. Sőt, azt apját is szerette volna viszontlátni Határparton, na meg az öreg komornyikot… Ismét magára parancsolt, erről egyszer már határozott. Nem gondolhatja meg magát éppen most.

– Köszi, Harmadik – tette zsebre a bicskát végül. – Nézz majd rájuk néha. Tudom, hogy Ward volt a legjobb barátod közülünk… de kérlek…

– Kérned sem kell – vakarta meg a fülét zavarában Simon. – Figyelni fogok rájuk. Megígértem Wardnak, hogy vigyázok rátok… és azt hiszem, sosem bocsátaná meg, hogy most hagylak így betegen elmenni. Csak… gyere haza egy darabban.

– Ő sem lenne elég, hogy megállítson – mosolygott Loire erőtlenül.

– Tudom. – Harmadik az ajtó mellé lépett, és ő nyitotta ki a lánynak, majd még egy utolsó jó tanácsot adott neki: – Mindenképp menetirányba ugorj le, különben a kerekek alá esel, és én is kénytelen leszek utánad vetni magam.

– Értettem – imitált tisztelgést ő –, sosem tennélek ki ilyen kellemetlenségnek.

Azzal megállt az ajtóban. Egy pillanatig nézte az alatta ijesztő sebességgel tovasuhanó füvet. Majd vett egy hatalmas levegőt. Nem maradhat tovább. Menetirányba fordult. Nem látta értelmét, kinézni egy pontot, ahova érkezni fog, annyira gyorsan száguldott a szerelvény. Inkább csak kiugrott. Menetirányba, ahogy Harmadik meghagyta neki.

Aztán repült. Egy fél pillanatig. Majd a földnek csapódott, és gurult egy pár métert. Kegyetlenül megütötte magát már a földetérésben is, de a gurulás miatt jobban megzúzta a tagjait. Pár percig csak feküdt a fűben, ahogy megérkezett a hátára, és meredt fel az égre. Alig kapott levegőt, érezte, hogy folynak a könnyei a fájdalomtól. Aztán már azért sírt, mert soha nem érezte magát ennyire egyedül.

A vonat pedig tovaszáguldott. Nemsokára már alig hallotta a kerekek csattogását a kopott síneken. Felült, végigmozgatta tagjait. Csodával határos módon nem tört el semmije. Csak fájt mindene az ütközéstől. Gondolta, talán valahogy gurulnia kellett volna, de fogalma sem volt, hogy azt hogyan teszik azok, akik gyakorlottak vonatról leugrásban. Ezt talán még megkérdezhette volna Harmadiktól. Bár biztos nem tudta volna úgy elmagyarázni neki, hogy utána kivitelezni is tudja.

Kitörölte a könnyeket a szeméből. Mennie kellett. Ha hihet a Lénynek, valaki majd várni fogja itt a mezőn. Nem vágyott társaságra. Talán inkább megpróbál egyedül boldogulni. Körbenézett. A távolban látta Határpart és a kikötő fényeit is. Ez utóbbi felé fordult. És elindult. Elhatározta, nem vár senkire. Nincs szüksége senkire.

Ahogy a fűben lépdelt, ismét erőt vett rajta a szédülés, dülöngélt, érezte, úgy megy, mint egy részeg. Annyira lázas volt, hogy szinte égett. Szeme előtt színes foltok cikáztak, és mintha körbe fordulna a feje felett, őrülten rángatózott a mező. De nem állt meg, vonszolta magát, ameddig bírta.

Észre sem vette, amikor összeesett. Arra tért magához, hogy egyik kezével a füvet markolja, miközben próbálja feltornázni magát. Képtelen volt felülni is. Talán beverte a fejét az imént? Vagy ennyire legyűrte volna a betegség? Egyre inkább érezte, hogy képtelen a tudatánál maradni.

– Csinálj valamit, kérlek… Különben nem tudlak elérni – súgta a hajnalba, fohászkodott a Lényhez, de nem volt benne biztos, hogy eléri-e a hangja.

✨✨✨✨✨

Harmadik ott maradt a vagon ajtajában állva. Döbbenten figyelte, ahogy Loire kirepült a vonatból, és azt is, ahogy földet ért. Fájdalmasnak tűnt a becsapódás, nem különben az azt követő gurulás. Csak remélni merte, hogy nem volt annyira súlyos, mint amilyennek a tűnt. Komolyan fontolóra vette, hogy neki is ki kellene ugrania. Nem érezte helyesnek magára hagyni a lányt. A másik kettő valahogy csak meglesz magában, de Loire… Amilyen vacakul van… komolyan kételkedett benne, hogy el tudná így érni a kikötőt.

Az tartotta vissza csak, amit mondott. Hogy a mezőn várni fogják majd. Erre a gondolatra jól le is hordta magát. Ugyan ki várná? Biztos csak az ő lelkiismeretét akarta megnyugtatni ezzel. Tett egy próbát, hogy le tudja-e koptatni, és ő bedőlt neki. Harmadik kihajolt a vagonból. Ez alatt a rövid idő alatt olyan messzire robogtak, hogy már nem is látta. Azt sem, hogy egyáltalán felkelt-e vagy összetörve fekszik a füvön. Elhatározta magát. Ő is kiugrik. Nem érdekli, mennyit kell visszafele gyalogolnia. De nem szegi meg az adott szavát.

Abban a pillanatban visszarántották az ajtóból. Minden a másodperc tört része alatt történt. Még fel sem fogta, mi történik, csak hallotta bevágódni az ajtót, ahogy azt is, hogy visszakattan a zár a helyére. Érezte, hogy a háta valaki mellkasának csapódik. És hogy erős karok fogják le. Elfordították az ajtótól.

A következő pillanatban pedig ököl csattant a fejének, egész pontosan halantékára. Megszédült, a lába megrogyott alatta. Az újabb ökölcsapása gyomorszáját érte, amitől öklendezni kezdett. Az ütések nem maradtak abba, egyik jött a másik után. Hol a fejére, a gyomrába, mellkasába. A támadói egyáltalán nem fogták vissza magukat. Nem látott belőlük semmit, zúgott a feje. Szidta magát, hogy nem hallotta őket közeledni, annyira elveszett a gondolataiban. És bár az ütésektől csillagokat látott, a hallása legalább megfelelően működhetett volna.

– Mondtam én, hogy egy gyáva féreg – jött a hang a háta mögül. – Tudtam, hogy megpróbál meglépni.

– De mi nem hagyjuk. – Ezt a őt püfölő mondta. – Nekünk is jól jön majd a pénz, amit érte kapunk.

Ezután Harmadik egy csattanást hallott, és az ütések hirtelen abbamaradtak. Majd szél csapta meg, és érezte, hogy hátra lendül. Az, aki őt lefogta, nekivágódott a vagon falának. A lendület pedig Harmadikot is nekitaszította. Ő legalább puhára érkezett, de a mögötte levő szerencsétlen kétszer is megszenvedte a becsapódást. Amint eleresztették a karok, Harmadik térdre rogyott. Egyik kezével a halántékát dörzsölte ott, ahova az első ütést kapta. Kissé megrázta a fejét, de ettől csak rosszabb lett. Próbált lábra állni, de a süvöltő széltől nem tudott. Homályosan látta, ahogy valaki közeledik felé. Aztán egyszer csak elállt a zúgás.

– Takarodjatok szarháziak! – Harmadik döbbenten ismerte fel Bastiont, pedig már a szélből tudnia kellett volna. – Addig tűnjetek a szemem elől, amíg meg nem gondolom magam! Ha még egyszer meglátlak titeket a közelében nem leszek ennyire elnéző!

Harmadik hallotta, hogy a másik kettő kereket old. Azt is látni vélte, ahogy Bastion megállt előtte. Megpróbálta felsegíteni. Nem, nem Bastion volt. Hideg, fém karokat érzett a hóna alatt. Ahogy felfelé húzták, és a felső teste megfeszült, Harmadik önkéntelenül felkiáltott a fájdalomtól. De a karok nem engedték el, felemelték, majd Espada szorosan mellé lépett, hogy megtámaszthassa az oldalát.

– Így jobb? – kérdezte tőle.

– Azt hiszem, elrepedt egy bordám – nyögte válaszképp.

– Én is erre tippeltem, jól helyben hagytak. Na, gyerünk öregem, menjünk innen, mielőtt valaki még kérdezősködni kezd.

Harmadik nem ellenkezett, hagyta, hogy Espada visszatámogassa a kupéjukba. Ott Bastionnal ketten felfektették az egyik ágyra. Aztán Simon tapogató tenyeret érzett a mellkasán.

– Te meg mi a frászt csinálsz? – meredt döbbenten Bastionra, de még mindig csak elmosódott foltokat látott.

– Fogd be! – fojtotta belé a szót a másik. – Jól mondtad, ez borda lesz. Megpróbálom helyrehozni.

– Hogy mit…? – Kérdése üvöltésbe fulladt. Mert abban a pillanatban úgy érezte, mintha olvadt fémmel forrasztanák össze a csontjait. – Basszameg… – Lihegte elkínzottan, miután abbamaradt a fájdalom. – Ez rosszabb volt, mintha Loire csinálta volna.

– Szívesen – Bastion hangja szemrehányón csengett. – A fejed meg a képed nem érdekel. De egy törött borda rohadtul tud fájni, azt mondják.

– Ezt csak megerősíteni tudom – szólt közbe Espada.

– Kösz, srácok… azt hiszem – próbált felülni, de a másik kettő nem hagyta.

– Szerintem maradj nyugton – figyelmeztette Bastion –, elég kemény ütéseket kaptál a fejedre.

– Tudom, ott voltam. – Eltakarta a szemét, még mindig bántotta a fény, és a koponyája is lüktetett.

– Figyelj, Harmadik… – szólalt meg pár pillanat hallgatás után a mágus. –Nem tudod, hol van Loire? Ezt találtam, mikor felébredtem.

Simon leemelte karját a szeméről, és a lány dögcédulájával találta szemben magát. Nézte egy darabig, nem akaródzott megszólalnia. Aztán vett egy nagy levegőt, és rászánta magát a válaszadásra.

– Nem tudtam aludni – hazudta –, ezért a folyosón járkáltam… Láttam leugrani. Utána akartam ugrani, láttam, hogy gurult a fűben… és… és nem hagyhattam ott… Akkor kapott el az a kettő… Sajnálom, Bastion…

– Az a kettő azt mondta – meredt most rá gyanakodva Espada –, hogy meg akartál szökni. És hogy jól jönne nekik az utánad járó pénz. Azt hiszem, most tartozol valamilyen magyarázattal nekünk.

Harmadik fájdalmasan felnevetett. Közben a szeme sarkából látta az egyik ülésre lerogyó Bastiont. Tökéletesen értette, mit érez, hiszen az imént Loire halálhírét adta át neki. De nevetnie nem emiatt kellett, hanem amiatt, mert meg sem fordult a fejében, hogy megszökjön. Életében most először fontosabbnak tartotta a barátait, minthogy megfutamodjon. Ezt próbálta szavakba önteni, miközben Espada kemény tekintetébe meredt.

– Most, hogy mondod… De tévedsz. Loire után akartam menni… – vett egy hatalmas levegőt, meggyónt a másik kettőnek. – Vérdíj van a fejemen. Nézzétek srácok… Határparton tényleg meg kell pattannom… Meg kell találnom a húgomat. Ég a pofám, hogy ilyet kérek, de a segítségetekre van szükségem…

– Neked aztán tényleg van bőr a képeden, hallod! – Espada meg sem próbálta lehalkítani a hangját. – Nem is értem, hogy merészelsz épp tőlünk segítséget kérni azok után, hogy a húgod megpróbálta megölni az apánkat!

– Hagyd! – hallgattatta el Bastion. – Harmadik segíteni akart Loire-nak, végső soron ezért tudták megverni… Apa… pedig túlélte. Az előbb mondta, hogy még üzent is neki, amíg az folyosón bóklászott. Azt mondta, nincs miért aggódunk, kijön elénk. Te nem figyeltél? Viszont Harmadik húga csak tizenöt éves. Te is csináltál hülyeségeket ennyi idősen.

– Én gyereket csináltam ennyi idősen, hogy az istenek verjék meg! Nem embereket öltem!

– Azt hiszem, én ezt most nem követtem teljesen… De a lényeget értém. Igazatok van – sóhajtott lemondóan Harmadik. – Nem is értem, hogy juthatott eszembe épp tőletek ezt kérni. Minden jogotok megvan…

– Ó fogd már be! – hordta le Espada. – Senki sem állította, hogy nem segítünk. Bastionnak igaza van, segíteni akartál Loire-on, és ez a lényeg. Az előbbi… csak egyszerűen kikívánkozott. De… nem hiszem, hogy menthetetlen lenne a húgod, hiszen te sem vagy az…

Harmadik nem tudta volna szavakba önteni az érzéseket, amik akkor kitöltötték a mellkasát. De az egészen biztos, hogy a melegséget, ami akkor szétáradt a bordái alatt, nem adta volna semmiért. Espada ennél ékesszólóbban az értésére sem adhatta volna, hogy Simon mennyit számít neki. És ő legszívesebben megcsókolta volna ezért. Megrándult a karja, meg akarta ragadni a fiú egyenpólóját, hogy magához ránthassa, és egy perzselő csókban forraszthassa össze az ajkaikat. Az sem érdekelte volna, ha Bastion végignézi, vagy hogy mit gondolna erről. De még időben megállította a mozdulatot. Ennél kevésbé helye sem lehetne érzései kinyilvánításának. Hogyan gondolhat éppen erre, amikor két társa Ward után Loire-t is elvesztette?

– Ezt most vehetem egy vallomásnak? – nevetett fel kínosan Harmadik, így próbálva palástolni, amit majdnem elkövetett. – Szóval annyira nem utálod a képem?

– Annak veszed, aminek akarod… – dohogott Espada, de az arcára kiülő pír megvallotta helyette, hogy nem csupán arról van szó, hogy tolerálná Simont, hanem sokkal, de sokkal többről, amivel talán még ő maga sem jutott kiegyezésre. – De… nem utálom a képed, csak az idegeimre mész néha.

– Hát így máris jobb – továbbra is vigyorgott. Megpróbált felülni, de rátört a hányinger, el kellett takarnia a száját, nem mintha az segített volna rajta. – Azt hiszem agyrázkódásom is van.

– Azon nem tudok segíteni – rázta meg tehetetlenségében a fejét Bastion, ha észre is vette, semmivel nem reagált az öccse és a sérült közt lezajlott szavakba nem öntött vallomásokra. – Vagyis nem merek. Nem értek a gyógyításhoz. Csak próbálgatom…

Erre Harmadik szíve szerint megjegyezte volna, hogy igazán tudja értékelni, hogy Bastion nem az ő koponyáján akar gyakorolni, mégsem nem mondott semmit. Abban a pillanatban lassítani kezdett a vonat. Elérték Határpartot. Már a külvárosban robogtak. Nem kellett sok hozzá, hogy befussanak az állomásra.

Espada odalépett a csomagokhoz, sorra lepakolta őket a falra szerelt tartóról. Mindenki elé letette a sajátját. Utoljára Loire hátizsákja maradt. Bizonytalan mozdulattal fogta meg azt is, és végül leemelte a csomagtartóról. A kupé közepébe tette, és egy pár pillanatig a többiekkel együtt csak meredt rá.

– Szerinted túlélhette? – kérdezte Bastion Harmadikra sandítva, miközben megtörölte a szemét és megszívta az orrát. – Te láttad…

– Őszintén… fogalmam sincs. Ha túl is élte, legjobb esetben is csúnyán megütötte magát. De te… Loire egyszer azt mondta, hogy érzitek egymást… Te nem érzel semmit?

– Nem – rázta meg a fejét letörten Bastion –, azóta nem érzek semmit, mióta megbetegedett. Mintha fal lenne köztünk… A legrosszabbtól tartottam, csak nem mertem mondani, nehogy valaki meghallja… Szerintem… – szipogni kezdett –, azért ugrott le… mert… mert…

– Elkapta a mágusbetegséget… – fejezte be helyette Espada.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Joel Holland)