Kinyitotta a szemét. Nem tudta hol van, eleinte látni sem látott. Abban volt csak biztos, hogy hideg kövön fekszik, de nem érezte a hűvöst. Nem fázott, tagjai sem gémberedtek el. Csak nem látott. Ez megijesztette. Hirtelen nem tudta, hogy a látásával történt-e valami, vagy csak ennyire sűrű a sötét körülötte. Lassan szokott hozzá a szeme ehhez. De utána már legalább azt biztosan tudta, hogy olyan helyen van, ahol csak feketeség veszi körül.

Nem volt vele senki. Nem értette miért. Mióta az eszét tudta, szinte sosem volt egyedül. Biztos volt benne, hogy most sem kellene egyedül lennie. Nem értette, mi történhetett. Csiga lassúsággal tértek vissza hozzá az emlékek. Mintha nagyon messziről úsznának vissza a tudatába. Aztán minden eszébe jutott. Amit kért, ahogy az is, hogy teljesítették a kérését. És akkor…?

– Basszameg – bukott ki belőle. Ebben az egy káromkodásban minden benne volt akkor, amit abban a pillanatban érzett.

Felült, minden porcikája gond nélkül mozgott. A következő lendülettel pedig talpra rúgta magát. Kicsit szédült, és bizonytalanul állt a lábán. Nem értette, miért, hiszen minden tagja egyértelműen az övé volt. A feje kissé feszített. Nem is tudta, érzett-e valaha ilyet. Mintha szűk lett volna… Érthetetlen… Megrázta a fejét, hátha attól tisztul. De csak nekiszédült tőle a falnak. Bosszantotta ez az esetlenség. Utoljára akkor szédelgett így, mikor jó alaposan berúgott. Most viszont minden inkább elmondható volt róla, mint a berúgás.

Még mindig nem tudta, hogy került oda, ahol van, de abban egészen biztos volt, hogy nem akar itt maradni. Körbefordult, de nem kecsegtetett sok jóval, a sötétség. Egy sziklákba vésett gömbben volt, legalábbis semmi máshoz nem tudta volna hasonlítani. Hiába nézett körbe még egyszer és harmadszor is, akkor sem festettek máshogy a falak. De nemcsak ez bosszantotta, hanem az is, hogy nem látott kijáratot. Egyetlen árva lyukat, vagy repedést sem a falban.

Elöntötte a düh. Azt nem tudta volna megmondani, hogy pontosan miért is. Hogy azért-e, mert fogalma sincs, hogy jusson ki ebből a feketeségből, vagy azért mert tagadhatatlanul megint él. Épp úgy robbant vissza bele az élet, mint az előző alkalommal. Csakhogy most a változatosság kedvéért senki sem volt ott vele, még Loire sem, akin számon kérhetné, hogy már megint háborgatni meri.

Képtelen volt parancsolni az érzéseinek. Valamin le kellett vezetnie ezt a végtelen indulatot. Dühödten rontott neki a falnak, és akkorát ütött belé összezárt ököllel, amekkorára csak képes volt. Meg sem érezte, nem fájt, még csak nyoma sem maradt a kezén. Esetleg csak a falon. De azt nem igazán látta ebben a sötétben. Eddigre már rájött, eltemették. Nem volt más logikus magyarázat. Egyébként is mihez kezdhettek volna vele? Teljesítették a kívánságát, aztán eltemették, mielőtt tovább indultak volna.

Valahol a koponyája mélyén nyugtalanságot érzett, ami fokozatosan kétségbeeséssé erősödött. Idegen és távoli volt az érzés, ő inkább dühös volt, mint kétségbeesett. Olyannyira, hogy uralkodni is alig bírt magán. Ismét megütötte a falat. Egyik öklével, majd a másikkal is. Ismét lendült a karja, eddigre viszont az idegen érzés elmúlt a fejében, csak az indulatai maradtak, és a dühe, hogy nincsenek válaszok.

Ő pedig csak ütötte a hideg sziklát, hátha végre kiszáll belőle ez a feszítő harag. Csakhogy nem csillapult, akárhogy igyekezett is. Sőt, ami igazán frusztrálta az volt, hogy még csak fáradni sem fáradt. Ennél jobb bizonyítékot nem is kaphatott volna rá, hogy most már másféle szörnyeteg, mint ami korábban volt. Ezek szerint hiába kérte, hogy szabadítsák meg ettől az amorf léttől, annak ellenére is, hogy jó volt létezni.

– Hagyd abba! – hallotta meg fejében hirtelen a felszólítást, az alaktalan, semmihez sem fogható hangot. – Nem tudlak rendbe szedni, ha tönkreteszed a testet.

A Lény most először szólt hozzá közvetlenül. Korábban váltott már vele pár szót az ostrom alatt. De akkor Loire-on keresztült beszélt. Most viszont valahogy körülötte, mégis a fejében szóltak azok a semmilyere sem hasonlító, tónustalan szavak. Karja a döbbenettől megállt a levegőben, majd teste mellé hullott.

– Kiviszlek innen – beszélt tovább a Lény –, és elmondom azt is, miért ébresztettelek fel megint.

– Rendben, hallgatlak. – Ward hangja nyugodtan csengett, de a dühe a legkevésbé sem enyhült. – Remélem, tényleg valami nagyon jó okod volt erre – kiáltotta még bele ingerülten a sötétségbe.

Sejtette, hogy a Lény azt is tudja – hiszen a fejében zúgtak a szavai –, mennyire irritálja, hogy tulajdonképpen magában beszél. Felesleges is úgy tennie, mintha fikarcnyit is higgadt lenne. Azt sem érdekelte akkor, hogy egy ekkora hatalommal szemben tanúsíthatna valamivel több tiszteletet.

– Azt majd döntsd el te! – felelt neki az iménti megjegyzésére. – Én csak elmondom az indokaimat. A lány, akinek annyira fontos vagy, megígérte, hogy segít nekem. Cserébe azért, mert visszaadtalak neki, és a másikat is megmentettem.

– Sejtettem, hogy nem méred ingyen a segítséget… – Ward érezte a fejében, hogy arcátlansága felbőszíti a Lényt, de még uralkodik magán.

– Valóban hagyhattam volna mindent úgy, ahogy a sorsotok eredetileg alakult. – szólt hanyag hangvételű válasz. – De akkor hatalmas lehetőséget szalasztottam volna el. Ezért üzletet kötöttünk, én meg a lány. Abban a hitben, hogy remélhetőleg mindenki azt kapja majd, amit akar.

– Mit akarsz tőle? – Nem kellett kimondania, hogy semmit sem tesz addig, amíg válaszokat nem kap.

– Nem az a kérdés, hogy én mit akarok tőle. Hanem az, amit ő akart. Te tényleg azt hiszed, hogy csak azért hozott vissza, mert a másik meggyőzte? Ő is ezt akarta. Én pedig teljesítettem neki ezt a vágyat. Neki adtalak. Csak nem értette. Nem tudta, mi mindenhez kezdhetne ezzel az ajándékkal.

Ward elképedve hallgatta. Eszébe jutott, amikor Loire haragjában véletlenül irányította, és úgy parancsolt neki. Soha annál rosszabbat még nem tapasztalt. De most már legalább azt értette, hogy történhetett. Kissé lehűtötte indulatait a felismerés, hogy Loire soha nem kezelte – nem akarta – tulajdonként kezelni. Ha tudatosult is benne valaha ennek az ajándéknak a mibenléte, Ward biztos volt benne, hogy soha nem élt volna vele.

– Mindig is te voltál a paktum igazi ára, a másik csak megerősítésnek kellett. Már akkor tudtam, hogy rajtad keresztül kell elérnem hozzá, amikor hagytam, hogy megérints a Félúti Horizonton. De szerencsére az a förtelem, Chealsey… – Ward érezte, ahogy a Lény megremeg az undortól annak a névnek az említésére –, megspórolta nekem a fejtörést. A tudta nélkül elhozta nekem a nővérét.

Ward nem tett erre megjegyzést. Végig igyekezett elutasítani azt, hogy Loire és a szörnyeteg testvérek lehetnek, hiszen nem is különbözhettek volna jobban. Az sem véletlen, hogy a többieknek sem mondták, amit még Csillagfényfokon megtudtak tőle. De most, hogy a Lény is kimondta ezt, nem maradt más, mint elfogadni, és beletörődni a megváltoztathatatlanba.

– Szóval – szólalt meg újra, most már higgadtabban. – Mire akarod Loire-t rávenni velem? Mert erről van szó, igaz? Mi másért lennék most itt?

– Nem a rávéltelről van szó – felelte könnyedén a Lény. – Van benne annyi gyűlölet, ahogy ő mondta, hogy bármit önként megtesz. Te azért kellesz, hogy segíts neki végigcsinálni.

– Végigcsinálni? Ugyan, mit?

– Majd idővel megtudod. Ahogy ő is. Most csak annyit kell tudnod, hogy a lány beteg. Még nem tud róla, még nem érzi. De majd fogja. És ha legyengül, egyedül nem jut el oda, ahova mennie kell.

– Beteg? – Ward erre aztán nem számított, teljesen megdöbbentette ez a fordulat.

– Akaratomon kívül megfertőztem a mágusbetegséggel. – A Lény hangja közönyösen zengett a férfi fejében. – Mindenkivel ez történik az utóbbi időben, akivel sokat beszélek, akár mágus, akár nem. Te vagy az egyetlen élő, akire nem hat a haragom.

– Nem vagyok élő! – Ward képtelen volt uralkodni magán. – Egy alaktalan szörny vagyok, aki egyre kevésbé ember!

– Olyan furcsán álltok ehhez is. – A katona tökéletesen el tudta képzelni, ha lenne teste, a Lény most vállat is vonna. – Nemcsak úgy élnek a dolgok, ahogy ti hiszitek. Te a létezés más formája vagy. És lehet, hogy egyre kevéssé emberi, jelentsen ez akármit is… Pedig, ha tudnád, mióta követelik tőlem a Szigetek mágusai ezt a titkot… Épp úgy rettegtél, mint ők. Tagadni sem tudod, mennyire nem akartál meghalni. Rettegtek attól, hogy véget érjetek. Én visszafordítottam azt, amitől a legjobban féltek. De te ismét megmutattad, hogy kivéve egyet-kettőt, mennyire nem erősségetek a hála.

– Soha nem leszek hálás…

– Elég legyen ebből! – a Lénynek is elfogyott a türelme. – Ha akarnám, egy üres testet is csinálhatnék belőled, hogy szó nélkül azt tedd, ami a lánynak a legjobb, hogy teljesítse, amit ígért. De én azt akarom, hogy téged kapjon, hogy készéges legyen. Hogy önként tegye, amire szükségem van! Ehhez pedig te kellesz, ezzel a szánalmas, fafejű, emberi jellemeddel együtt. Kiviszlek innen, te pedig utána mész! Mindent megteszel majd, hogy sikerrel járjon! Viszont erről nem beszélsz neki! Világos?

– Világos – Ward nem értette, miért mondta ki ezt a szót gondolkodás nélkül, hiszen tiltakozni akart. De a beleegyezésével egyidőben azt is tudta, hogy valóban képtelen lesz a Lény szándékairól akárcsak egy szót is elejteni Loire-nak.

A következő pillanatban pedig lépett egyet a fal felé. Nem ő irányította a mozdulatot. A Lény mozgatta a tagjait. Ahogy elérte a fekete falat, kinyújtotta a jobb karját. Furcsa, idegen volt a mozdulat, ő a bal kezét szokta inkább használni. Ujjaiban izzott a mágia. Ha látta volna magát, megdöbbent volna lilán izzó szeme láttán. A Lény vezette a pillantását, hova nézzen, ő lendítette a karját, hogy szétnyissa a mágiát. Egy pillanatig tartott csak az egész, és Ward már kint is találta magát a kertben. Ott, ahol azt kérte, engedjék el.

– Menj utána! – hallotta ismét a fejében azt az alaktalan hangot. – Mostanra már élérték a várost. Lassan kitörnek rajta a betegség tünetei. Kövesd, legyél a nyomában, én pedig majd keresztezem az utatokat. De mindig ügyelj, hogy senki se lásson.

– Ügyelni fogok. – Ezt viszont már tudata és akarta teljes birtokában felelte. Az előbbi erődemonstráció elégnek bizonyult, hogy belássa, nem menekülhetnek ennek a hatalomnak az akarata elől.

– Majd’ el is felejtettem… – Ezt már mintha csak távoztában mondta volna neki. – Megjavítottam a tested. Nem lesz szükséged ételre. Épp ahogy az elején sem volt. Így vagy tökéletes. Csak a mágia árthat neked.

Ward erre nem mondott semmit, csak tudomásul vette. Miután pedig biztosan érezte, hogy egyedül maradt a kertben, és a saját fejében, elhatározásra jutott. Megkeresi Loire-t, és látszólag együttműködik. Mást úgysem tehet. De végig résen lesz. És ha kiderül, hogy a Lény valami olyat akar a lánytól, ami… Hát akkor majd megállítja valahogy. Nem fogja hagyni, hogy ártson annak, akiért ha teheti örökké volt volna, és a jelenlegi helyzetben akár ezerszer is meghalt volna érte.

Azonnal útnak indult. Nem maradt mire várnia. Egyre magasabbra kúszott a Nap azután, hogy kilépett a katlanba, és a többiek után indult Dōrba. Nem volt már nála a kommunikátor. Mindenre inkább számított, mint arra, hogy egyszer még valaha át kell verekednie magát a hegyek között. De szerencsére a meleg legalább már nem tudta gyötörni, ahogy a szomjúság és éhség sem. A Lény valóban megtartotta a szavát.

Emlékezett az útra. Határozott, nagy lépésekkel haladt, gyorsan közeledett Dōrhoz, most hogy nem kellett megállnia pihenni, és nem kellett várnia senkire. Korábban elképzelni sem merte volna, hogy ilyen lehetséges. Sőt, hogy ezt a tempót még fokozni is lehet. Ha olyan terepre ért, futott. A nyaktörő szakaszokat viszont kellő körültekintéssel tette meg. Nem akarta kockára tenni a saját épségét.

Késő éjszaka érte el a várost. Nem is számított rá, hogy ilyen gyorsan megérkezik majd. Dōr teljesen nyugodt volt, alig jártak az utcákon. Eddigre már a tivornyázók is nyugovóra tértek. Egy-egy katona részeg horkolását lehetett csak hallani az utcák különböző beszögelléseiből. Rajtuk kívül csak az éjszakai őrség járt az épületek közt. Ward pedig kínosan ügyelt, hogy elkerülje őket, ahogy a sárgás fényű lámpák sápatag fényköreitől is kínosan igyekezett távol maradni. Ez persze nem okozott különösebb gondot neki, lopakodásból mindig is kiváló volt.

Most, hogy már itt volt a városban, ki kellett derítenie, hova lettek a testvérei és Harmadik. Vajon sikerült elintézniük, hogy hazamehessenek? Az apjuk azt ígérte, hogy mindent megtesz ennek érdekében. Ward remélte, hogy senkinek sem hagyta, hogy beleavatkozzon a terveibe. Persze abban is biztos volt, hogy ezt ő maga nem fogja tudni kideríteni. Ezért inkább a szállások felé indult. Azt persze nem tudta, hogy ugyanott találja-e őket, ahol korábban is volt a szobájuk.

Amikor épp egy őr sem járt arra, besurrant a saját korábbi lépcsőházukba. Csend volt, az egyik folyosó vége felől hallott csak beszélgetést. Két számára ismeretlen katona beszélgetett a mágusokról, az árulásról, amit elkövettek, és az azóta életbe lépett szigorításokról. Az elkapott szavak nyugtalanították, ezért kicsit közelebb osont hozzájuk, hogy jobban halljon. Észrevétlenül a falra tapadt, és úgy maradt, amíg elég ismeretet nem gyűjtött a világ és Dōr történéseiről. Aztán amikor nekiálltak mágusokat kitárgyalni, tovább indult. Wardot egyáltalán nem érdekelte a mocskolódás, érdemesnek sem tartotta az idejét erre vesztegetni. Inkább visszasurrant a lépcsőházba.

A szobájukat könnyű volt megtalálni. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Őszintén megvallva nem számított rá, hogy nyitva lesz. Úgy gondolta, biztos vannak annyira paranoiások a srácok, hogy bezárkózzanak éjszakára. Mekkora volt a meglepetése, amikor hangtalanul beosont. Espadát és Harmadikat találta csak bent. Mindketten mélyen, de nyugtalanul aludtak.

Nem maradt sokáig, csak egy pár pillanatig, jobb, ha nem tudják, hogy náluk járt. Nem nyúlt semmihez, nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg elmozdít valamit. Nem akarta, hogy gyanakodni kezdjenek arra, volt valaki járt bent náluk. Persze nem áltatta magát, tudta, ő lenne az utolsó, akire gondolnának, de akkor is. A saját lelki nyugalma miatt is így kellett tennie.

Aztán amikor nem bírta tovább velük egy térben, ugyanolyan észrevétlenül surrant ki, ahogy be is siklott a résnyire nyitott ajtón át. Kiment az épületből. Egy darabig nézett fel a másik lépcsőház ablakaira. Mivel Bastiont nem találta a másik kettővel, feltételezte, hogy Loire szobájában tölti az éjszakát. Őket nem kereste meg, pedig szívesen vetett volna rájuk is pillantást, róluk is tudni akarta, hogy vannak. De ahogy azt a korábban kihallgatott beszélgetésből megtudta, varázsló és varázstalan szinteket vezettek be a távollétükben. A fiúk esetében szerencséjük volt, még a szobát is fenntartották nekik. De ha Loire-t esetleg átrakták máshová… Nem, mégsem nyithat be minden szobába a mágusszinteken.

Hátat fordított a szállásnak. Gondolta, körbejár a városban, hátha talál hirdető táblákat, amikről tovább tájékozódhat. Addig akarta ezt elintézni, amíg teljes a sötétség. Utána úgyis rejtekhelyet kell keresnie nappalra. Arra gondolt, majd abban a parkban rejtőzik el, ahol Lawrence-szel és Harmadikkal pókereztek. Félreeső helyen van, a növények közt könnyen fel tud szívódni, ha esetleg valaki mégis arra téved.

Mivel ez jó tervnek tűnt, nyakába is vette a várost. Hirdető táblákat nagyon nem talált. Bár ahogy a kapuig sétált, ott több helyen kifüggesztett menetrendek vonták magukra a figyelmét. Néhányon az volt látható, hogy mikor és melyik megmaradt vágányokra érkeznek majd Lombardiából az ellátmányos vonatok – legyen szó emberi utánpótlásról, élelmiszerekről, vagy egyebekről.

Aztán észrevett egy egészen hosszú listának tűnő, távolabbi papírt. Odalépett. És mikor meglátta, mi az, megkönnyebbült. Végre valami, amivel már kezdhet valamit. Az aznap korábban indított vonatra felszállási engedéllyel rendelkező katonák listája fehérlett előtte. Az mindenképp jó hír, hogy tájékoztatják a katonákat. A társai neve ezen még természetesen nem szerepelt. Szóval csak időről időre vissza kell settenkednie ide, hogy megnézze felkerültek-e. Ha igen, tudni fogja, melyik vonatra kell felmásznia.

A Lény még nem mondott neki semmit a továbbiakról. Eddigre már világosodni kezdett, ezért Ward úgy vélte, lassan ideje lenne elbújnia a parkban, nehogy valakinek szemet szúrjon, hogy olyankor van az utcán, mikor nem lehetne.

Az egész elkövetkező napot ott töltötte a zöldben. A kutya sem járt arra. Még annyi izgalom sem akadt a várakozásban, hogy mélyebbre kelljen merészkednie a bokrok és csenevész cserjék között. Ezért aztán tényleg azt hitte, beleőrül az unalomba. Gondolkodni nem volt kedve, nem is voltak gondolatai. A nap nagyrészét úgy töltötte, hogy a fűben feküdt, mozdulatlanul és hangtalanul. Fülelt. Minden nesz figyelmeztető lehetett számára, de nem hallott semmit.

Az ideje nagyrészében csak meredt fel az égre, tetszett neki, hogy nem bántja a fény. Bár az bosszantotta, hogy már nem látta azokat a foltokat a szeme előtt úszni, mint korábban, ha az égre nézett. Igaz erről el tudta terelni a gondolatait azzal, hogy próbált minél magasabbra nézni, fel a felhők fölé, túl a kékségen. Lenyűgözte, hogy milyen messzire ellát, hogy mennyivel jobbak ezek a szemek, mint a csökevényes emberiek.

Akár másnap reggelig is ott tudott volna maradni a fűben fekve, ha valahol távolabbról nem lesz figyelmes mocorgásra. Valaki a legkevésbé sem csöndesen közlekedett a bokrok között. Sőt a mozdulataiból és a zajból ítélve, amit csapott, határozottan idegesnek tűnt. Ezt a csörtetést óvatosabb, halkabb mozgás neszezése követte. Ward óvatosan felült a fűben, felkészült, hogy mélyebbre rejtőzzön a zöldben az őt háborgatók elől, de abban a pillanatban felismerte az indulatos csörtetést. Ezer hasonló közül is ki tudta volna szúrni azt az egyet. Espada volt. A finomabb mozgású pedig csak Loire lehetett.

Erről meg kellett bizonyosodnia. Ezért az óvatosságot félretéve, hangtalanul ő is utánuk eredt. Lopakodás közben egyszer-egyszer elvesztette a nyomukat. Aztán végül csak rájuk bukkant. Ott ültek egymás mellett az egyik fa tövében. Loire Espada fém vállára hajtotta a fejét. Halkan beszélgettek valamiről. Hallani akarta. Még közelebb óvakodott hozzájuk, egészen addig, míg értelmes szavakká nem erősödtek a hangok.

– Hé! Nem szép dolog elaludni rajtam, nem vagyok párna! – hallotta meg Espada tiltakozását.

Ward akaratlanul is elmosolyodott. Jó volt látni őket. Vicces volt az igyekezet, hogy öccse megpróbálta eltolni Loire fejét a válláról. Mintha semmi sem változott volna. Mintha csak otthon ültek volna a vidéki villa kertjében. Ward mindig is irigyelte őket, hogy ilyen jól kijönnek egymással. Aztán lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy a jelenet folytatását figyelte. Espada egyszer csak a lány homlokára szorította fém tenyerét, miközben döbbenettel vegyes ijedtséggel meredt rá.

– Mi van? Hagyjál már! – Loire láthatólag erőtlen mozdulattal megpróbálta lelökni magáról Esapada kezét. – Jól vagyok.

– Dehogy vagy! – tiltakozott az öccse. – Égsz a láztól. Ezért nem vagy éhes. És ezért vagy állandóan álmos. Miért nem szóltál senkinek?

– Mert nincs miről szólni. Csak a sok sírástól vagyok kimerült, meg néha melegem van.

Ward maga sem tudta mit érzett ennek a hallatán, egyszerre esett jól a tudat, hogy megsiratták – bár abban talán nem kételkedett, hogy így lesz –, mégis egyszerre volt szívszorító. Elhessegette magától ezeket a zavaró gondolatokat, tudni akarta, hogy folytatódik a beszélgetés.

– Néha meg ráz a hideg, mint most. Remegsz. – Espada hangja kissé számonkérőn csengett.

– Mondom, hogy nincs bajom.

– Fenéket nincs! Maradj itt, idehívom a többieket.

A fiú ezzel fel is pattant mellőle, és eliramodott vissza a város felé. Amint magára hagyta Loire-t, és a lépései sietős hangja beleveszett a száraz aljnövényzet unott zizegésébe, Ward is előmerészkedett a rejtekéből. Mire a lány mellé lépett, addigra ő már elfeküdt a fa tövében, és összegömbölyödött. Valóban rázhatta a hideg, mert nagyon reszketett. Ward óvatosan letérdelt mellé, megérintette az arcát, már ennyiből is tudta, milyen lázas. Az egyik tenyerében megtámasztotta Loire fejét, a másikat pedig a homlokára szorította.

Nem szólt a lányhoz, csak figyelte arca minden rezdülését. Nézte, ahogy bár a szeme szorosan csukva volt, a szemgolyói idegesen remegtek szemhéja alatt. Mintha félálomban lett volna. Olyan szívesen megszólította volna, legszívesebben megrázta volna a vállánál fogva, hogy magához térítse. Rá akarta venni, hogy kinyissa a szemét, hogy rá nézzen. De erőt vett magán, és inkább visszaengedte Loire fejét a puha aljnövényzetbe.

Szívesen mellette maradt volna még, de lassan felhangzott a közeledők csapta zaj. Mennie kellett, ismét elrejtőzött, de a közelben maradt. Dühös volt, amiért nem lehet velük. Ez az indulat még azt is feledtette vele, hogy eredetileg még figyelni akarta a többieket. Elfordult tőlük, és inkább mélyebbre húzódott a kertben.

Sötétedésig a városfal tövében egy beszögellésben várt. Éjszaka indult csak körútra. Eddigre már úgy érezte, nem bír tovább egyhelyben ülni. Járkálás során végül a vasútállomásra keveredett, ahova aznap éjjelre kikerült az új lista. Ward megkönnyebbülten találta meg rajta a társai nevét is. Akkor másnap hajnalban végre maguk mögött hagyhatják a Régi-Kontinenst. Neki pedig annyi a dolga, hogy ő is a vonaton legyen és végig a közelükben maradjon. Az eddigiek után gyerekjáték lesz. Úgy döntött, hogy kigyalogol a városból, egészen az Acél-híd tövéig.

Ott rejtőzködnie sem kell majd, hiszen biztos senki sem jár arra. Miért mennének olyan messzire a biztonságot adó falaktól? Ő viszont távol a kaputól és az emberektől sokkal könnyebben észrevétlen tud maradni. Sőt a vonatra is könnyen fel tud majd ugrani, mikor felrobog a hídra. Ha pedig már fent lesz, csak talál egy eldugott helyet valamelyik vagonban, ahol kihúzhatja a Félúti Horizontig, onnan pedig Határpartig, vagy bármeddig, amíg a Lény másra nem utasítja.

Pontosan így is tett. Másnap hajnalban felugrott a vonatra, amikor az feldübörgött a hídra. Majd a szerelvény végén lévő tehervagonban rejtőzött el. Itt csak csomagok, az elesettek személyes tárgyai, feleslegessé vagy használhatatlanná vált fegyverek zötykölődtek rajta kívül. Látott egy hatalmas kupac levelet is, amit a katonák írtak a hozzátartozóiknak. Ward nem is értette, hogy ki és miért ír még saját kezűleg levelet, mikor ott van a hálózat. Azon sokkal gyorsabban lehet üzenni, sőt a cenzúra is épp annyira csonkítja csak meg ezeket az üzeneteket, mint a kézzel írottakat. De legalább az üzenetküldés gyorsabb. Egyszóval nem értette.

Az idő ezalatt kínzó lassúsággal telt a Félúti Horizontig. Koradélután volt, nem éjszaka, mint mikor Dōrba tartottak. Sőt most nem is álltak itt órákat. Csak feltöltötték vízzel a vonatot az út hátralevő részére, és kiürítették a wc tartályokat. Aztán már robogtak is tovább. Ward a tehervagon keskeny ablakain át figyelte, hogy néhányan leszálltak, és a vonat közelében nyújtóztatták a tagjaikat.

Ward a hangos bemondón át elrecsegett információk ismeretében nem merte megkockáztatni, hogy ő is leszálljon. Kevés ideje lett volna bárhova is elmenni, és a legtöbb idejét amúgy is az óvatos sunnyogás vette volna el. Az hiányzott volna, hogy lekésse a továbbindulást.

Távol, túl a sziget sarkain, a horizont szélén még ebben a napfényben is látta derengeni a lila villámlást. Ahogy nézte, és az a lilás villogás a retináján égett, ismét érezte azt a haragot a Lény irányába. Továbbra sem volt hálás. Talán akkor tudott volna az lenni, ha rajta kívül senkitől sem követelt volna áldozatot az, hogy ő újra él. De így… Ráadásul bábnak lenni még gyűlöletesebbnek érződött.

Ha módja lett volna elmenni a mesterséges sziget széléig, ahol először érintette meg ez a lila fény, a hullámok közé üvöltötte volna minden indulatát. De így nem maradt más neki, mint meredni a horizontra, és megélni azt a végtelen dühöt. Amikor rángatva ismét megindult a vonat, ő még mindig a lila villámlást figyelte, egészen addig nézte, míg el nem nyelte a távol.

És ezután következett az út hosszabb része. És az az unalom! Elviselhetetlen csigalassúsággal képes vánszorogni az idő, ha még aludni sem képes az ember. Ward néha határozottan eljátszott a gondolattal, hogy felbont néhány levelet, és a katonák üzeneteivel fogja elszórakoztatni magát, de szerencsére mindig sikerült megállítani magát az utolsó pillanatban.

Ennek ellenére azt hitte, sosem ér véget a zötykölődés a vonaton. A Lény továbbra is néma volt. Nem tudta, hogy Loire-nak mondott-e bármit is, de hozzá mindenesetre nem szólt. Egészen addig, míg elviselhetetlenné nem fokozódott az unalom. Akkor szólította csak meg, amikor már majdnem beletörődött, hogy sosem ér véget az út.

– Készülj! – hallotta meg a fejében azt a semmihez sem fogható hangot. – Nemsokára elérjük Határpart előtti mezőt. Azt mondtam neki, hogy ugorjon le a vonatról.

– Hogy mit mondtál neki? – bukott ki döbbenten Wardból, ezer borzalom villant át az agyán, ahogy elképzelte Loire-t a maga esetlenségével, ahogy nekikészül, hogy levesse magát egy ki tudja mennyivel száguldó szerelvényről… Hát ez a gondolat mindennel kecsegetett, csak sok jóval nem.

– Azt, mondtam…

– Elsőre is értettem! – kiáltott a vagon feketeségébe. – Csak… Te tényleg azt mondtad neki, hogy ugorjon le? És ha belehal?

– Nem volt más mód, hogy levigyem a vonatról, még azelőtt, hogy befutna az állomásra.

Ward nem mondott mást, inkább fel-alá kezdte róni a köröket idegességében a vagonban. Most mit csináljon? Evidens, utána kell ugrania. Már csak azért is, mert meg nem akadályozhatja, a Lény sem hagyná. Ráadásul a vagonokon sem csörtethet át utána. Megállt. Magára parancsolt, hogy higgadjon le. És akkor ismét beszélni kezdett hozzá a Lény.

– Nincs sok időd. Indulnod kell utána! Elmondtam neki, hogy mit kell tennie. Tudja, hogy a mezőn várni fogja valaki. Megpróbáltam megmutatni neki, hogy te leszel, de nem hiszem, megértette. Pedig többször is próbáltam…

– És gondolom, csodálkozol, hogy nem érti – indult türelmetlen lépésekkel a vagonajtó felé Ward.

A Lény nem mondott neki egyebet. Nem is volt szüksége rá. Ward tudta, hogy mi a dolga, azt pedig nem érdekelte, hogy ez a természetfeletti hatalom hogy küzd meg az emberi furcsaságokkal. Kinyitotta az ajtót a vagon hátuljában, és kimászott az oldalába kapaszkodva. Ahogy innen előre nézett, teljes hosszában látta a vonatot. Azonnal észre kell majd vennie, ha Loire ugrani készül. És akkor nem lesz más dolga, mint követni. Gyerekjáték lesz…

A vonat még csak nem is lassított, változatlan sebességgel suhant a hajnalban, Ward pedig csak kapaszkodott a nyitott ajtó melletti fém kapaszkodóvasba, és meredt előre. Egyre csak várt, de Loire egyelőre még nem bukkant fel. Próbálta magát nyugtatni, hogy a lány már nem késlekedhet soká, hiszen nem is annyira a távolban már látszottak Határpart fényei. Éppen trágár szentségelésbe kezdett volna, amikor meglátta Loire-t kivetődni az utolsó előtti vagon egyik ajtaján.

Végignézte, ahogy kirepült, majd éles ívben földet ért, aztán pedig métereket gurult. Fájdalmasnak tűnt ez az egész. Ő maga sem vesztegette az időt, már csak azzal is súlyos másodperceket bukott, hogy Loire ugrását végigkövette a tekintetével. Már ez alatt nagyon messze került tőle. Ő maga is kivetődött a vagon oldalából. Neki nem volt szüksége rá, hogy elmondják neki, menetirányba ugorjon, magától is tudta. Sőt azzal is tisztában volt, hogyan kell gördülve érkeznie, nem mintha lett volna még esélye összetörnie magát.

Amint földet ért a puha, hajnali hűvöstől nedves fűben, fel is pattant, és körülnézett Loire után. Jó messze látta csak, a várossal ellentétes irányba haladt. Ha Ward ezen csodálkozott is, miközben futásnak eredt az irányába, úgy volt vele, hogy biztos oka van ennek az irányváltoztatásnak. A Lény azt állította, elmondta neki, mit tegyen. Csak emiatt mehet éppen arra.

De persze Ward nem volt nyugodt, miközben a lányt figyelte. Amennyire ki tudta venni ekkora távolságból, bizonytalanul, dülöngélve haladt. Aztán összeesett. És nem kelt fel újra. Ward nem gondolkodott, még gyorsabb futásra ösztökélte magát. Könnyű volt így, hogy már nem érzett fáradtságot, hogy izmai sem tiltakoztak a megerőltetés ellen.

Gyorsan odaért mellé, térdre vetette magát, az oldaláról a hátára fordította Loire-t, hogy jobban meg tudja nézni, mi van vele. Ahogy megérintette, azonnal érezte, épp annyira lázas, mint Dōrban volt. A nyakára, karjára furcsa kiütések kezdtek felkúszni. Ezek még biztosan nem voltak ott, amikor a lugasban mellé osont. Furcsán fénylettek ezek a hólyagocskák. Ward még sosem látott senkit, aki a mágusbetegségben szenvedett. Azt sem tudta, hogy azokban a hólyagokban maga a mágia dereng.

És mivel a legkevésbé sem értett a betegséghez, tenni sem tudott mit ellene. De magához kellett téríteni Loire-t. Egyik nagy tenyerét a tarkója alá csúsztatta, és megemelte kissé a fejét.

– Nézz rám! – mondta neki, miközben óvatosan megpaskolta az arcát. – Hallod, kicsi lány?

Wardnak többször meg kellett ismételnie a felszólítást, mire Loire nehezen eleget tett az utasításnak. Küszködve nyitotta ki a szemét. Bizonytalanul pislogott párat, időbe telt felfognia, hogy ki néz le rá. A férfi elmosolyodott, ahogy a lány szeme tágra feszült a csodálkozástól. Majd mielőtt a katona bármit mondhatott volna, a karjaiba vetette magát, és olyan szorosan ölelte megához, mintha össze akarná roppantani.

– Én… én… nem gondoltam, hogy ezt lehet… pedig tudhattam volna, hogy téged küld… el kell majd mondanod… mindent… hogy hogy lehetsz most itt…

Ward legszívesebben ezer dolgot felelt volna erre, de a nagyrészét nem érezte ide illőnek, ami pedig igazán fontos lett volna, azt a kapott utasítás miatt nem mondhatta ki. Ezért inkább kiszabadult Loire öleléséből, felkelt a fűből, hogy a lányt is talpra állíthassa.

– Mindent elmesélek majd, nyugi. De most el kell tűnnünk innen, mert biztos tűvé teszik majd utánad a mezőt – jelentette ki, majd feltette a legsürgetőbb kérdést. – Tudsz járni?

– Azt hiszem, fog menni – eresztett meg egy fáradt mosolyt Loire is, de közben végig Wardba kapaszkodott.

– Remek. Akkor induljunk, csak mondd, hogy merre.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Joel Holland)