Espada másnap reggel a saját ágyában fekve ébredt. Egészen pontosan arra tért magához, hogy a tágra nyílt szemekkel fekszik, és pislogás nélkül a plafonra mered. A szemgolyói teljesen kiszáradtak, pislogni is fájt. Ki tudja, meddig fekhetett így. Óvatosan megdörzsölte a szemét, hátha segít valamennyit, de sok minden nem változott tőle. Eddigre már teljesen kivilágosodott, bár a leeresztett redőnyök mögött ezt nem láthatta. Zavarta a sötét. Az utóbbi időben a csillagok alatt, de még a Mélyben sem volt annyira sötét, mint most a saját szobájában.

Rosszul aludt. Sokkal rosszabbul, mint amire számított. Fojtogatta a szoba és a kényelem is, amitől az eltelt hosszú hetek alatt elszokott. Fájt a háta, lüktettek a tagjai. De a legjobban Loire és Ward hiánya sajgott a mellkasában. Gyötörte a bűntudat, hogy a nővére pedig még mindig nem került elő. Pedig Luther ígéretéhez híven valóban minden mozdítható emberét kizavarta a mezőre, hogy megkeressék. De eddig még nem találtak semmit. Egyetlen árva nyomot sem. Mindezek mellett teljesen más, gyötrő frekvenciával lüktetett az is, hogy Harmadik sem lehetett vele.

Felült az ágyban. Kényelmes volt rajta a pizsama, azt sem tudta hirtelen mikor viselt ilyet utoljára. Lelógatta a lábát a padlóra. Jól esően hűvös volt a kő a talpa alatt. A szőnyeget még előző este ő maga rúgta arrébb, annyira ingerelte az a puhaság.

Intett egyet a redőnyök felé, mire azok komótos lassúsággal visszahúzódtak az ablak elől. Beömlött a szobába a ragyogó nyári napfény és meleg. Minden annyira nyugodt volt, annyira hétköznapi. Csak Espadának nem volt fogalma sem arról, mihez kezdhetne magával. Mintha a feje, és a tudata nem érkezett volna haza előző nap a teste többi részével. Nem tudta, mivel töltse ki a napját, most, hogy nem kellett őrködnie, vagy veszélyekre figyelni.

Az időérzéke azt súgta, reggel hat óra körül lehet. Nem tudott volna tovább aludni, bár most, hogy körülölelte a fény, rettenetesen fáradtnak érezte magát. Úgy döntött, felkel. Azt legalább biztosan érezte, hogy éhes. Szemét dörzsölgetve, mezítláb lépett ki a félhomályos folyosóra, és indult el rajta. Elhaladt Bastion szobája előtt, és meglepetésére nyitva találta az ajtót. Belesett rajta, de bátyja nem volt bent.

Körbefordult a folyosón, bár szinte biztosan tudta, hol lehet. Loire szobájához ment. És nem csalódott. Bastion bent ült a lány ágyán. Ő is mezítláb volt, kócosan, haja ezer felé állt. Annyira nem érdekelte semmi, hogy arra sem figyelt, mit rángatott ki a szekrényből. Egy szakadt nadrág és egy ősrégi, kinyúlt póló lógott rajta. Espada odament hozzá, és megállt előtte.

– Mit csinálsz itt? – rázta fel gondolataiból az idősebbet.

– Nem tudtam aludni – nézett fel hunyorogva öccsére. Közelről is legalább annyira rosszul festett, mint távolról. Sütött róla a kialvatlanság, sápadt volt, így még sötétebbnek tűntek a karikák a szeme alatt.

– Reggeli? – Direkt nem akart semmi olyat kérdezni vagy mondani, ami a kelleténél jobban Loire-ra emlékeztette volna.

– Talán tudnék enni – vonta meg a vállát a másik, miközben felemelkedett az ágyról.

– Menjünk – engedte maga elé Espada –, én is éhes vagyok.

Levonultak a lépcsőn az alsó szintre, onnan pedig egyenesen a konyhával egybe épített étkezőbe mentek. Talán meglepődtek azon, hogy Luthert is ott találták, hiszen apjuk mindig is a korán kelés híve, nem az elvesztegetett időé. Miközben az asztalnál a hagyománnyá vált tükörtojást és pirítóst fogyasztotta, elrejtőzött a reggeli újság mögé. Annyira nem pazarolta a perceket, hogy reggeli közben a világ eseményeiről tájékozódott.

Amikor a fiúk megérkeztek, csak annyit láttak belőle, hogy egy köntösujjal fedett kéz kinyúl a szétnyitott lapok bástyája mögül egyenesen a kávésbögréért. Hosszú kávé, tej és cukor tökéletes harmóniája. A bögréből felszálló gőz kellemes kávé illattal töltötte be az étkezőt. Luther annyira elmerült az olvasásban, hogy észre sem vette a fiúkat, pedig mellé ültek, és a komornyik is kérdezgette őket, hogy mit kérnek.

– Én nem tudom, csak sok legyen – jelentette ki azonnal Espada. – Éhen halok! És kávét is kérek.

– Nekem mindegy. – Bastion az asztalon könyökölt, látszott rajta, teljesen máshol jár. Bármit elé tehettek volna, gépiesen lapátolta volna magába.

A komornyik ezeket a kijelentéseket hallva, csak türelmetlenül felhorkant, ahogy mindig is tette, ha döntésképtelen kölyköket kellett ellátnia. De mint mindig, most is saját maga határozott arról, mit adjon nekik. Ennek fényében ugyanazt tette le eléjük is, mint Luther elé. Espada azonnal rávetette magát az ételre, hatalmas falatokkel, mohón evett. Vele ellentétben Bastion viszont kelletlenül vett csak a szájába egy-egy falatot.

Luther összehajtotta az újságot, Espada felpillantott a papírzörgésre, de az evést nem hagyta abba. Bastion viszont mintha nem is hallotta volna. Luther figyelte őket, miközben újra meg újra a szájához emelte a kávésbögrét. Nem tudott fiainak mit mondani, nemhogy jó hírekkel, egyáltalán semmilyen hírrel sem tudott szolgálni. Az emberei az utolsó fűszálig átfésülik a mezőt, de eddig még nem találtak semmit. Egyetlen árva nyomot sem, hogy Loire egyáltalán valaha megfordult ott.

Éppen ezért figyelme inkább Espadára terelődött. Egész pontosan összekaristolt fém karjaira. Azokra az emlékekre, amiket tagadhatatlanul hazahozott a megélt csatákból. Nem tudhatta, min mehettek keresztül odaát. Rákérdezhetett volna, de még nem akarta hallani. Harmadik nagyjából úgyis elmondta neki a történéseket. Éppen emiatt fontos apróságokról egyáltalán nem volt tudomása. Például arról, hogy Espada majdnem ismét elvesztette az egyik karját, de Loire ott volt, hogy helyretegye.

Luther figyelmét nem kerülte el az sem, mennyire megviselt állapotban voltak azok a végtagok. Persze azt maga is tudta, hogy a háború nyomot hagy az emberen, és míg a húst teljesen helyre lehet hozni, az a fém minden nyomot magán viselt. Luthert nem lepte meg, hogy Loire nem tudott mihez kezdeni a felszántott fémmel, a vágásokkal a szerkezeten, amiket repeszek, macskakő vagy ki tudja, mi okozott.

Espada megérezte, hogy figyelik. Abbahagyta az evést, a tányérja szélére támasztotta a villát, majd az apja felé fordult. Az arcát vizslatva nem volt nehéz kitalálni, hogy sebes karjait nézi. Ő is lepillantott előbb az egyikre, majd a másikra. Hát igen. Ahhoz már hozzászokott, hogy a fém karok vonzzák a tekinteteket. De most ahogy kinézett… Néha maga is csodálkozott azon, hogy működnek. A jobb karján a könyök illeszték annyira megsérült, hogy beakadt, és olyan fájdalmat okozott, mintha becsípődött volna a nemlétező ízület. De eddig ennél súlyosabban még sosem hagyta cserben egyik karja sem.

– Nyugi, apa! – vigyorgott Lutherre a fiú. – Nem olyan vészes, mint amilyennek kinéz. Például egyáltalán nem fájnak. Csak csúnya, de Loire-nak hála működik.

Evőeszköz csörömpölés hallatszott, Bastion a tányérjára ejtette a villát, majd eltolta maga elől az éltelt. Pár pillanatig csak meredt előre, mintha nem tudná, hogy mit tegyen. Aztán határozott. Úgy érezte, megfojtja az étkező. Valójában persze Loire emléke fojtogatta. Mindenhol az vette körül. Ha a hűtőre nézett, az általa nyitva felejtett ajtót látta, a poharak közt azokat, amiket megbűvölt, hogy ügyetlenségében ne tudja összetörni. Felidéződött benne, valahányszor leesett a konyhapultról, amikor felmászott rá, hogy elérje az egyik magasabb polcon kekszeket.

Nem bírta tovább, felállt, és kiment. Úgy tett, mintha a komornyikot követné, akinek épp máshol akadt dolga. Sem Luther, sem Espada nem szóltak utána. Nem próbálták megállítani, vagy bármit mondani neki, például rábírni, hogy egyen még egy keveset. Bastion pedig elindult, hogy keressen egy olyan helyet, ami nincs tele emlékekkel. Az étkezőben Luther visszatért Espada karjainak figyeléséhez.

– Kerítek egy mágust, aki meg tudja javítani – jelentette ki végül. – Csak nem vitte el mindet a járvány.

– Nem fontos – ellenkezett Espada. – Engem nem zavar, ha egy kicsit csúnya. Az emberek így is úgy is megbámulják.

– Ne viccelj! – tiltakozott Luther. – És ha teljesen beállnak az izületeid?

– Eddig még nem álltak be. – Espada vigyort erőltetett a képére –, sőt még csak nem is nyikorog. Azt hiszem, ez már magában félsiker. Szóval emiatt tényleg nem kell fáradnod.

– Azt te sem gondolod, hogy így hagyom – zárta végül rövidre ezt a kérdést az apja.

– Nem, nem gondolom – hagyta rá Espada –, csak úgy mondtam.

– És mit tervezel az első napodon itthon? – próbálta más irányba terelni a beszélgetést az idősebb.

Espadát elfutotta a méreg a kérdés hallatán. Meg sem próbálta meggyőzni magát, hogy az apja nem úgy gondolta. Az ő fejében úgy csapódott le, mintha Luther nem érezné a történtek súlyát, mintha azt hinné, hogy ő és Bastion onnan tudnák folytatni az életüket, ahol megszakították a Túl-Kontinensre utazás előtt. Ezer dolgot a fejéhez tudott volna vágni. Nem volt mit szépíteni rajta, ő maga is az apjukat okolta a történtekért. Ha most válaszolnia kellene, kit tart a legidegesítőbb embernek a világon, elbizonytalanodott volna, hogy vajon Harmadikat vágná-e rá, vagy Luthert.

Ennek ellenére nem akarta, hogy indulatai az idősebb férfi képébe robbanjank. Még uralkodott magán, hiszen csak a vak nem látta, hogy Luthert is mennyire megviselték a történtek. Ha árnyéka nem is volt önmagának, attól a ragyogó tacticustól igencsak távol állt, aki még az indulásukkor volt. Arcán megszaporodtak a ráncok, öregnek, meggyötörtnek tűnt. Mintha ez a nyomorúság rajta elégtétel lett volna bármiért, ami velük történt.

Ajkába harapott, amíg válaszként kimondható szavak után tapogatózott. Legszívesebben azt vágta volna az apja képébe, hogy nem tudja, de beszélgetni nem akar, az egészen biztos.

– Vissza kell zökkennem a korábbi éltembe – bökte ki végül. – Azt hiszem… Azt terveztem, hogy meglátogatom Eleanort és Tarát.

Saját kijelentésére jeges fájdalom járta át a mellkasát. Bár csak nem rég ismerte be magának, abban egészen biztos volt, mint szeretne Harmadiktól, a vonaton váltott búcsúcsókjuk után pedig úgy gondolta, arról is rendelkezik egy elég stabil elképzeléssel, hogy a másik férfi mit érez az ő irányába. Most pedig éppen ezek a felismert érzések zavarták össze. Hogyan tudná beleilleszteni ebbe a széttöredezett, talán sosem volt családba választottját?

Gondolkoznia kellett. Észre sem vette, hogy felpattant az asztal mellől, és egy szó nélkül sietett vissza a szobájába. Egészen addig nem tudatosult benne ez, amíg el nem fordította a kulcsot a zárban.

✨✨✨✨✨

Bastion távol akart lenni mindentől és mindenkitől, már amennyire ezt a vidéki villa személyzete és saját családja lehetővé tette. Így a kert felé indult. Ott legrosszabb esetben is csak az apja testőreivel futhat össze. Ők meg legalább nem fognak hozzá szólni, sőt még tudomást sem vesznek majd róla, hacsak ő nem elegyedik szóba velük.

Eleinte csak bóklászott a kertben. Nem volt különösebben célja, nem tartott sehova sem, és nem akart ücsörögni sem. Úgy érezte, azzal hogy sétál, legalább a benne kavargó érzések és keserűség nem tud túlcsordulni benne. Nem értette, fordulhattak ennyire rosszra a dolgok, hogy nem vette észre, mire készül a húga. Nem értette, Loire-t mi vihette rá, hogy leugorjon a vonatról. Egyedül a mágusbetegséget tudta csak okolni érte, de ez nem tűnt elég indoknak.

Aztán egyre sötétebb irányt vettek a gondolatai. A végére bolyongás közben arra jutott, a lány azért ugrott le a vonatról, mert képtelen volt megbocsátani nekik. Mindüknek. Azért, amire kényszerítették. A húga minden bizonnyal nem tudott volna tovább élni azzal a tudattal, hogy Bastion először feltámasztatta vele Wardot, majd arra kényszerítette, hogy ölje meg… Ugyan ki lenne képes ezt megbocsátani neki? Ahogy egyre mélyebbre jutott az önvád megtörhetetlen spirálján, egyszer csak a garázsok előtt találta magát.

Nem tudta volna megmondani, milyen úton jutott el ide. Azt sem vette észre, mennyire megizzadt a melegben. De minden gondolatát elfelejtette, amikor meglátta az autókat kint állni a garázs előtt. Ott volt köztük apja egyik fekete terepjárója, Ward sötétkék sport autója, és Loire narancssárga városi cirkálója is. Olyan apró volt a többi hatalmas kocsi közt, egy fényes, csillogó ékszerdoboz az óriások közé tévelyedve.

Bastion ezután döbbenettől kísérve arra lett figyelmes, hogy az autók közt mindenfelé dobozok sorakoznak egymáson évek kacatjaival teletömve. Döbbenten figyelte a kiürült garázst, meg a komornyikot, amint épp egy újabb megtermett, kissé szakadt dobozt cipelt ki az udvarra. Amennyire meg tudta állapítani mindenféle műanyag vackok kandikáltak elő a lyukakon; kis autók, vonatok, babák. Az öreget annyira lekötötte a cipekedés, hogy csak azután vette észre Bastiont, hogy lepakolta terhét a többi közé.

– Mit keres itt, fiatalúr? – kérdezte tőle udvariasan, miközben megtörölte a homlokát.

– Csak egy kis levegőre vágytam – vallotta be kelletlenül Bastion. – Ki kellett szabadulnom… Tényleg, még nem is kérdeztem, most milyen nevet kapott tőle?

– Félix – jelentette ki egyszerűen az öreg. – Már egy ideje így hív. És azt hiszem, az is marad. Szóval nyugodtan elkezdhet megbarátkozni vele.

– Ejha, ennyire változnának az idők? – csodálkozott el Bastion. – Hogy már nevet is véglegesít magának?

– Tudja, úrfi, vannak dolgok, amik megkívánják az állandó nevet. De mondja csak, tehetek Önért valamit?

– Különösebben nincs – volt vállat erre. – Csak meglepődtem ezen a kirakodáson – mutatott körbe az autókon. – Mit csinál? Apa mondta, hogy szabaduljon meg a cuccaiktól?

– Ugyan hova gondol! – tiltakozott azonnal Félix. – Sosem jutna ilyen eszébe. Sőt a csontjaimat is összetöretné, ha valami történne a dolgaikkal. Nyugodt lehet, semmi sem fog eltűnni innen. Csak már esedékes volt a garázstakarítás. De mindig volt valami fontosabb dolgom.

– És nincs senki, aki megcsinálja maga helyett? – kérdezte még sután Bastion.

– Ugyan kire gondol? Ki tudja még rajtam kívül, minek hol van a helye? Nem kell aggódnia, ha ezeket eddig őriztük, nem most fogjuk kidobálni őket.

– Te jó ég, ezek még megvannak? – nézett bele az egyik nyitott dobozba, ami tankönyvekkel, iskolai évkönyvekkel és fényképalbumokkal volt tele.

– Az apja kérése volt, hogy őrizzem meg őket – felelte egyszerűen az öreg.

Bastion véletlenszerűen kivett két évkönyvet a kupacból. Az egyik Espadáé volt. Egy felsőtagozatos kiskamasz vigyorgott rá a képekről. A boldog vigyor elfedte, mennyire problémás kölyök volt. Hogy apjukat hányszor rendelte be az igazgató, mert Espada verekedésbe keveredett! Vagy mert hirtelen természetével tiszteletlenül viselkedett valamelyik tanárával. El sem hitte, mennyi titkot képes magába zárni egy-egy fénykép.

A másik könyv Wardé volt. A középiskola utolsó éve. Talán pont a bankett előtt készült az a fotó, amin akkor megakadt a szeme. Bastion élesen emlékezett arra az időszakra. Bátyja akkoriban rengeteget tanult, hogy bekerüljön a tiszti főiskolára, ami miatt nagyon kevés ideje jutott rájuk. De az eredménye hamar meglett a sok munkának, Hadnagy lett belőle. Sőt tovább is haladhatott volna a ranglétrán, ha… megrázta a fejét, képtelen lett volna erre gondolni. Inkább visszairányította figyelmét a képekre.

Te jó ég, azok a fotók! Ward mintha mit sem változott volna. Igaz, az utóbbi időben az arca komolyabb lett – a sebhelyről nem is beszélve –, eltűnt belőle az a csintalanság, de mintha azon kívül minden ugyanolyan maradt volna. Espadát viszont fel sem lehetett ismerni, a kaján képű kölyökből kifejezetten jóvágású férfivá nőtte ki magát. Már csak komolyodnia kellene egy kicsit, és jobban uralkodnia magán.

– Ezekbe én is belenézegettem – zökkentette ki gondolataiból Félix, ő is kézbe egy fotóalbumot. Fellapozta, és egy születésnapi ünnepségről készült fényképet mutatott Bastion felé. Két fogatlan, majdnem teljesen egyforma, hét-nyolc éves, fekete hajú gyerek nevetett gondtalanul a kamerába.

Bastiont szinte sokkolta az a vidám boldogság a fotókon. Kivette az öreg kezéből az albumot, és lapozgatni kezdte, amíg meg nem akadt pillantása az egyik képen. Ugyanazon az ünnepségen készült, Loire a komornyik ölében ült, és egy papírsárkányt tartottak ketten a kamera felé, amit a kislány ajándékba kapott. Még az előtt készült a fotó, hogy kimentek volna sárkányt eregetni, és Loire rövid úton össze nem bogozta a finom szerkezet zsinórjait. Olyannyira mestermunkát végzett, hogy Félix végül kénytelen volt levagdosni róla őket. Onnantól kezdve a sárkány magától repült, zsinegek nélkül a lány kéréseinek engedelmeskedve.

– Magának is hiányoznak? – emelte szomorú tekintetét az öregre Bastion. Nem várt választ, ezért meg is lepte, hogy mégis őszintén felelt neki.

– Már, hogy ne hiányoznának? – Az ő arcán is fájdalmas kifejezés suhant át. – Sosem voltak gyerekeim, de mindüket valahogy az unokáimnak éreztem. Tudja, igyekeztem nem kimutatni, de mindük közül a kislányt kedveltem a legjobban. Maguk úrfik gyerekként is annyira talpra esettek voltak, de ő… Bárkiből képes volt kiváltani a gondoskodást.

– Azt hiszem, ebben igaza van – mosolyodott el most először őszintén Bastion –, mi is állandóan rá vigyáztunk, nehogy valami baja essen – visszaadta Félixnek az albumot, amit az öreg gondosan el is pakolt.

– Akar segíteni? – kérdezte végül a komornyik, persze biztos volt benne, hogy Bastion magától is önként jelentkezne, mégis igyekezett megkönnyíteni neki a helyzetet. – Azt mondják, az segít, ha eltereli a gondolatait. Jöjjön, megmutatom, hol van ennek a doboznak a helye. Itt mindig megtalálja majd őket.

✨✨✨✨✨

Espada torkában dobogó szívvel ált meg a csöppnyi kertes ház előtt, amiben Eleanor és Tara lakott. Nem igazán volt biztos abban, hogy jó döntést hozott azzal, hogy idejött. Mit akart ezzel elérni? Kikérni Eleanor véleményét Harmadikról? Mesélni szeretett volna róla Tarának? Vagy talán először Simonnak kellett volna mesélnie róluk?

Mutató ujját bizonytalanul hosszú, kínos pillanatok óta a csengő fölött tartotta, de még mindig nem szánta rá magát, hogy meg is nyomja a gombot. Azzal bíztatta magát, felkészült a viszontlátásra, hiába érezte úgy, mintha száz év telt volna el azóta a délután óta, hogy idejött elbúcsúzni. A fülében csengett Tara boldog nevetése, és maga előtt látta Eleanor rosszalló pillantását is. Bár akkor nem foglalkozott igazán vele. Most mégsem vágyott viszontlátni azt a rosszallást. Békére vágyott, nyugalomra és örömre, ami kiül Tara tekintetébe, amint meglátja őt a küszöbön. Épp, mint amikor elbúcsúzni jött.

Egy hatalmas sóhajjal végül rászánta magát, hogy becsöngessen. Eleanor kisvártatva fel is tűnt az ajtóban, Espada látta formás sziluettjét a csipkefüggöny mögött. Azon már meg sem döbbent, hogy mennyire nem váltott ki belőle semmilyen érzést. Nem csak vonzalmat, de még csak a korábbi barátság és sorsközösség érzése sem rezzent meg benne. A nő résnyire nyitotta az ajtót, majd látva, ki áll előtte, óvatosan kicsusszant azon a keskeny résen, majd gondosan visszacsukta maga mögött. Épp annyira meredt ellenségesen Espadára, mint a legutóbbi alkalommal. A fiút ez sem érintette meg. Semmit sem akart a nőtől azt leszámítva, hogy néha láthassa a lányukat.

– Nem tudtam, hogy már hazajöttetek – törte meg végül a feszült csendet Eleanor jeges hangon. – Nem számítottam rá, hogy eljössz.

– Én sem számítottam rá, hogy jövök – túrt a hajába zavartan Espada. – Nem engednél be? Szeretném látni Tarát, és bent kényelmesebben is beszélgethetnénk.

– Mondtam már, nem számítottam rád. – Eleanor nem mozdult az ajtóból, sőt ha lehet, még határozottabban állta el. – Elég nagy kupi van bent, talán jobb lenne, ha máskor látogatnál meg minket.

– Ugyan már! Mi ez a mellébeszélés? – A fiú nem értette az elutasítást. – Mintha még sosem jártam volna még itt olyankor, mikor igazán rossz állapotok uralkodtak.

Eleanor már épp nyitotta volna a száját, hogy előálljon valami magyarázattal, amikor Espada egy újabb árnyékot vett észre a függöny mögött. Megtermett ember volt, és amennyire ki tudta venni, egy gyerek ült a karján. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg vele szemben Tarával a karján. Espada érezte, hogy elönti a vörösköd az agyát, abban a pillanatban el is felejtette, hogy ő is választott már valaki mást, így semmi joga sincs felháborodni azon, hogy Eleanor is talált valakit maga mellé. Szerencsére mielőtt ő indulatosan bármit a fejéhez vághatott volna, a férfi védelmezően lépett a nő mellé.

– Minden rendben, kicsim? Kell segítség?

– Apa! – A kérdést szinte hallani sem lehetett, annyira elnyomta Tara vidám visongással egybekötött kiáltása. Apró, húsos karját felé nyújtotta, az irányába hajolt, de a másik férfi szorosan fogta, így nem érhette el Espadát.

A fiú, ahogy a kislányát figyelte, megérezte magán a nő rémült tekintetét, ez erőt adott neki, hogy ne keljen ki magából. Egyébként sem szerette volna megijeszteni Tarát, bármennyire szívesen is kérte volna számon volt barátnőjén ennek a másiknak a jelenlétét.

– Nem, dehogy… Persze, minden rendben – habogta ő akkor a férfinak, miközben visszaterelte őket a házba. – Várjatok meg bent Tarával, míg ezt elintézem.

Amint becsukta mögöttük az ajtót, visszafordult a már tajtékzó Espada felé. Nem szólalt meg, várta, hogy a másik mondjon először valamit, akiből szinte azonnal ki is robbant az indulat.

– Ez meg ki? – Szegezte a nőnek kérdést. – Te jóságos ég, Eleanor! Emiatt volt ez az egész cirkusz? Nyugodtan megmondhattad volna, hogy új pasid van…

– Mintha közöd lenne hozzá! – vágta a szemébe olyan ridegen, hogy a fiú szinte arculcsapásnak érezte. – De ha már mindenképp tudnod kell róla, igen együtt élünk. És Tarának azóta legalább rendes családja van! Lett hús vér apja… Nem egy elérhetetlen, megbízhatatlan…

– Nem ő az apja! – tört ki Espadából minden a háborúból hazahozott, azóta gyűlő haragjával együtt.

– Sokkal inkább ő az apja, mint te! – Eleanor szeme továbbra is fagyosan csillogott, meg sem rezzent a tajtékzó indulatoktól. – Ha hallanád, mennyire őszintén nevezi őt is apának!

– Engem nevezett apjának! – sziszegte fenyegetően a fiú, erre a kijelentésre kiabálni sem volt képes. – Éppen most! Te is hallhattad, örült nekem!

– De csak azért, mert még emlékszik rád. De te sosem vagy vele, a pénzeden kívül semmit nem kap belőled. Most viszont van valaki, aki tényleg az apja akar lenni, aki miatt előbb-utóbb elfelejt majd téged. Menj el inkább, és hagyj minket békén! Neked is jobb lenne… mint ez a kellemetlen kötelesség.

– Szóval szerinted Tara nekem csak ennyi? – Annyi mindent akart a nő képébe vágni, hogy összeakadt rajtuk a nyelve. Majd egy gondolat nyomta el a többit, ezt köpte az arcába végül. – Erről a te barátodról volt szó már akkor is, amikor indulás előtt ide jöttem, igaz?

– Igen – sütötte le akkor először a lebukás miatt Eleanor a szemét –, már tart egy ideje.

– És mi tartott vissza, hogy elmond? – Szinte felnyársalta tekintetével a nőt.

– Ezt most komolyan kérdezed? – Eleanor indulatosan, de fojtott hangon beszélt, ügyelt, nehogy a szomszédok meghallhassák a szóváltást. – Te! Ha tudni akarod, te tartottál vissza, és az elmebeteg kirohanásaid.

– Te miről beszélsz? – Ült ki a fiú arcára a döbbenet. – Tudod, hogy sosem ártanék neked és Tarának. Az sem érdekel, ha találsz magad mellé valakit! Sosem volt kérdés. Akármi is legyen köztünk, nem akarom elvenni a boldogságod – vett egy hatalmas levegőt, ha már őszinte, akkor minden mást is kimondhat végül… mégis nagyon messziről indult neki. – Ahogy Tarától sem venném el a lehetőséget, hogy teljes családja legyen. Azt hiszed, nem tudom magamról, mennyire alkalmatlan vagyok apának? Én csak… szeretném, ha látna néha… ha tudná, ki vagyok.

– Most ezt állítod – törölte meg Eleanor is a szemét, korábbi dühe végre csillapodni látszott. Óvatosan, bizonytalan hangon beszélt tovább, mintha nem akarná felhergelni a vele szemben álló vadállatot. – Azt hiszed, nem látom rajtad, hogy még nagyobb roncsként jöttél vissza, mint ami előtte voltál? – Gyanakvó pillantást vetett Espada összekaristolt karjaira. – Túlságosan is jól ismerlek. Tündéri vagy Tarával, tudom, hogy nem akarsz neki ártani. De láttalak már, amikor felbosszantott valami…

– Soha egyikőtöket sem bántottam… nem lennék rá képes – remegett a hangja, keze ökölbe szorult a combja mellett, ami nem kerülte el Eleanor figyelmét.

– Nem bántottál minket, ez igaz. De emlékszel arra, amikor egy ostoba veszekedés alatt összetörted a nappaliban a szekrényt? Tara a szüleimnél volt akkor… De szerinted mit tett volna vele, ha látja? Én akkor rettegtem tőled. És féltem akkor is, amikor elbúcsúzni jöttél. Ezért is jutottam arra, hogy beengedlek, és nem mondok semmit. Bíztam benne, hogy szerencsém lesz, sosem jössz vissza.

– Ezek szerint nem volt szerencséd – köpte a szavakat Espada, de a szokásos indulatok helyett most csak öngyűlölet forrott bennük.

– Nem – rázta meg a fejét óvatosan a nő, és a fiú szíve szinte megszakadt a felismeréstől, hogy tényleg fél tőle -, de amikor hallottam a hírekben, hogy a Magister egyik fia bevetés közben eltűnt, ismét reménykedni kezdtem.

Espada a döbbenettől szólni sem tudott, csak meredt a vele szemben álló nőre. Észre sem vette, hogy ismét fenyegetéssé alakult Eleanor számára, aki kimért mozdulattal lépett egy lépést hátra, de megállította a bejárati ajtó.

– Most megint úgy nézel – súgta remegő hangon. – El kellett volna hoznod azt a fura nővéredet is, ő általában le tudott nyugtatni valami hókuszpókusszal.

Espada is közelebb lépett egyet Eleanorhoz, nem akarta fenyegtni, de azt sem tűrhette, hogy Loire-on gúnyolódjon. Bal tenyerét megtámasztotta az ajtófélfán.

– Tudod, a fura nővérem nem jött velünk haza – közölte vele közömbös hangon. A nő még jobban rettegni kezdett ennek hallatán. – Eltűnt, jó eséllyel meghalt. – Akkor először mondta ezt ki, és mellkasa majdnem összeroppant a szavak súlyától. – Te vagy az utolsó, aki bárki rosszat mondhat róla. Úgyhogy, most nincs senki, aki kezelje az indulataimat. Kénytelen leszel elhinni nekem, hogy nem vagyok állat, és tudok uralkodni magamon.

Ahogy ezt kimondta, mintha csak megcáfolni igyekezne saját magát, az ajtófélfa egy reccsenéssel összeroppant fém ujjai szorítása alatt. Eleanor arcára páni rettegés ült ki, ajkai sikolyra nyíltak, csakhogy egyetlen hang sem jött ki a száján. Akár egy vödör jeges vízzel is nyakon önthették volna, olyan gyorsan hűtötte le ez a látvány Espadát. És akkor azt is megértette, ezzel azt is elérte, hogy Eleanor nem fogja Tara közelébe engedni. Valami megtört benne akkor. Talán fel is adta. Sóhajtott egy hatalmasat, majd ráparancsolt az ujjaira, hogy engedjék el a fát. Hátrébb lépett egy lépést a nőtől.

– Tudomásul vettem – jelentette ki újonnan megtalált higgadtsággal –, most láttál utoljára.

Ezzel hátat fordított, és menni készült. Két karja ürességtők égett, hogy meg sem ölelhette Tarát. Ahogy lépett párat, felmerült benne a gondolat, hogy apja ügyvédeinek erőfeszítésükbe sem kerülne megszerezni a gyerek felügyeleti jogát. De épp az imént ismerte be, hogy mindenre inkább alkalmas, mint egy négy éves gyerek nevelésére.

– Várj! – kiáltott utána Eleanor. – És mi lesz Tarával?

– Mi lenne? – fordult vissza felé Espada értetlenül. – Most mondtad, hogy nem engedsz a közelébe, meg azt akarod, hogy elfelejtsen – ahogy elnézte a nő arcát, rájött, hogy egyáltalán nem erre gondol. – Ha a pénzről van szó, Tara továbbra sem fog hiányt szenvedni semmiben. Megnyugodhatsz. Nem vagyok szörnyeteg. Viszont azt ne gondolt, hogy engedem, hogy az apám pénzét magadra, meg arra az akárkicsodára költsd. Amit kapsz, csak és kizárólag a lányunkra használhatod. Ne legyenek kétségeid. Látni fogom, mire fordítod. És behajtom, ami nem rá megy. Azt hiszem, ez így elég tisztességes.

Azzal faképnél hagyta Eleanort. Még csak vissza sem nézett. El sem köszönt. Nem volt kitől. Azt a nőt már emberszámba sem vette.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Avery Evans)