Ward átkarolta Loire derekát, és igyekezett annyira megkönnyíteni neki a járást, amennyire csak tudta. A lány továbbra is vacakul volt, gyengének érezte magát, és égette a láz. Szinte lógott a férfi karjaiban, ezért pár lépés után úgy döntött, inkább a hátára veszi. Hiszen ha továbbra is így ráncigálja maga után, az apja emberei – akiket minden bizonnyal záros határidőn belül ideküld majd –, gyorsan megtalálják majd őket. Loire nem is tiltakozott, amikor megállította, hogy az elhatározása szerint cselekedjen.

– Na jó, kicsi lány, ez reménytelen, így sosem érjük el a kikötőt! – Hátat fordított Loire-nak, és kissé leereszkedett előtte. – Kapaszkodj meg a nyakamban, a hátamra veszlek.

Loire engedelmeskedett, fél kézzel megmarkolta Ward vállát, a másik karjával átfogta a férfi nyakát. Ő pedig könnyedén a hátára emelte. Loire lábai automatikusan lendültek két oldalról Ward csípője köré. Gyakorlott volt a mozdulatban. A férfi pedig két kezével alájuk nyúlt, hogy stabilan tarthassa a lányt.

– Így jó? – kérdezte tőle. – Van elég erőd kapaszkodni? Vagy fogjalak másképp?

– Nem kell – tiltakozott gyenge hangon. – Jó lesz így.

– Rendben, de ha lefordulsz a hátamról, még kis is röhöglek – jelentette ki a mihez tartás végett.

– Számítottam rád. – A lány is erőtlenül kuncogott. – Akkor a kikötőbe, ha kérhetném.

– Ahogy óhajtja, hölgyem – indult útnak vele Ward.

A férfi lendületesen haladt előre a fények mutatta irányba, Loire pedig az ütemes ringatózástól hamar elálmosodott, de elaludni mégsem akart. Próbált ébren maradni, de egyre inkább elnehezültek a szemhéjai. Utolsó mentsvárként egyszer csak megszólalt. Hangja tompán és álmosan szólt a hajnali párás levegőben, hallatszott rajta, hogy mosolyog:

– Régen sokat vittél így a hátadon.

– Igen – vigyorodott el Ward is -, mikor kicsik voltatok, akkor még játékból. Aztán mikor már azzal a lánnyal barátkoztál… Brenda volt, ugye? Mikor vele jártál bulizni hétvégenként, és sosem értél haza időben…

– Igen, igen… – Loire érezte, hogy meghatódik a visszatérő emlékfoszlányok miatt. – El akartam kerülni apát, meg a számonkérést. Mindig megdobtam az ablakodat egy kővel, hogy jelezzem, hogy ott vagyok, és segítség kell.

– Én meg lemásztam érted a házfalon növő indákon, és felvittelek a hátamon a szobád erkélyére.

– Apa sosem jött rá – nevetett fel a lány.

– Szerintem tudta. Ő ne tudta volna?

Elhallgattak. Ismét rájuk nehezedett a hajnal és a súlyos, nedves levegő. Nyomasztó volt ez a csend. Pár lépés után Ward szólalt meg ismét:

– Sajnálom, amibe miattam kerültél, kicsi lány. – Ha tudott volna, felsóhajt.

– Mire gondolsz? – értetlenkedett ő. – Nem rángattál bele semmibe.

– Dehogyis nem. Ha nem halok meg… Ha nem így alakul… – Nehezen jöttek a szavak, mintha a Lény nem engedné, hogy ennél többet mondjon, erőlködnie kellett, de csak kibökte. – Nem kellett volna paktumot kötnöd valami ismeretlen lénnyel. Nem kellett volna elszakadnod a többiektől sem.

– De akkor te sem lennél most itt. Nem tudom, mit akar, ez igaz. De azt hiszem, hálás vagyok neki azért, hogy visszaadott. Megint. Már csak ezért is tartozom neki.

Ward elhallgatott. Hát ez nem úgy sült el, ahogyan szerette volna. Biztosan tudta, a Lény ezt értette azon, arra van szüksége, hogy Loire készséges legyen, és ő az volt, annak ellenére is, hogy elképzelése sem lehetett róla, mit vár tőle, mégis bármit megtett volna. Ráadásul örömmel és önzetlenül. Ahogy hallgatásba burkolózva haladtak tovább, egyre csak a Lényen elmélkedett.

Bármennyire is tűnt analfabétának az emberekkel való kapcsolatteremtésben, bármennyire voltak is róluk csökevényesek, hiányosak vagy tévesek az ismeretei, Loire-ral mégis tökéletesen rezonált. A férfi úgy sejtette, talán azért, mert a lány maga is rettenetesen ügyetlen volt az emberekkel. Akármit is akart az a valami, Ward nem hagyhatta, hogy magával rántsa őket.

Ahogy tovább gondolkozott, ismét eszébe jutott az is, hogy a Lény ráparancsolt, megtiltotta neki, hogy a szándékairól beszéljen Loire-nak, és ahogy kihozta a sírból. Egyáltalán nem tetszett neki a konklúzió, amire jutott. Értette, hogy ő lett a valódi ára a lánnyal kötött paktumnak, de abban is biztos volt, hogy nem merültek ki az elvárásai csak ennyiben. Hiszen akkor nem lennének a tiltások.

Elborzadva döbbent rá, hogy a Lény nemcsak támogatónak választotta Loire mellé. Azt akarta, hogy a lány mindenképp végigcsinálja, amire választotta. Akkor is, ha esetleg meggondolná magát, vagy megfutamodna. Mert akkor majd őt fogja az irányítása alá vonni, és vele kényszeríti engedelmességre. Nem véletlenül nem mond el mindent, el akarja odázni ameddig csak lehet, nehogy bármelyikük másképp döntsön. Így pedig nem kell tudósnak lenni, hogy kikövetkeztesse, mennyire veszélyes ez az egész, és mivel járhat. A legrosszabb az, hogy a felfedezéséről sem beszélhet, csak csendben hallgathat, és reménykedhet, jól alakulnak majd a dolgok.

Háborogva újra meg újra átgondolta ezeket, egészen addig, amíg jó pár perc múlva meghallotta a füle mellett Loire nyugodt szuszogását. Elaludt. Ez teljesen elvonta figyelmét borús gondolatairól. Nem neheztelt a lányra, amiért elnyomta az álom, ennyire betegen csoda, hogy eddig bírta ébren. Onnantól kezdve Ward jobban ügyelt arra, hogy egyenletesebben lépjen, nehogy felébressze. Nem értett a mágusbetegséghez, de úgy volt vele, hogy az alvás csak nem árthat neki.

Egyébként nem volt messze a kikötő, és ahogy akadálytalanul haladtak, hamar el is érték. Nagyjából egy órába telt odáig gyalogolni. Loire a rakodás zajára, az emberek nyüzsgésére, a gépek zúgására valamennyire magához tért, és bágyadtan figyelte a hajnali vörös-narancssárga fények közt nyüzsgőket. Gyerekkora óta, amikor Lutherrel jöttek haza, nem járt még egyszer Eshter legnagyobb tengeri kikötőjében. Pedig Határpart erről volt igazán híres.

Innen indultak ugyanis a hajók a mágusok Szigeteire. Persze nem engedtek fel csak úgy akárkit azokra. Általában komoly engedélyeket kellett beszerezni, amik feljogosítottak a belépésre. A leggyakoribb, amit a mágusok kiállítottak, a Beszerzési vízum volt, ami a piacaikra szólt, de persze azokból sem mindbe engedett bejárást. Általában fixen meghatározták a szigetet, amire az egyszeri látogató egyáltalán be tehette a lábát, de ott sem lézenghetett szabadon. A kijelölt útvonal elhagyása legjobb esetben is azonnali hazatoloncolással és végérvényes kitiltással járt. Az igazán őrzött területekre nem is biztosítottak bejárást. Akkor tettek csak kivételt, ha elég magas rangot töltött be a belépésért folyamodó, mint például az apjuk. De ebben az esetben is biztonsági-mágusok kísérték a látogatókat.

– Na szóval, most hogy itt vagyunk – rázta fel Ward hangja Loire-t lázas szendergésből –, hogyan tovább? Honnan tudjuk, melyik hajó kell nekünk?

– Azt mondta, innen indulnak hajók a beteg mágusokkal – direkt nem nevezte meg a Lényt. – Egy olyat kell találnunk. Csak kiírták valahova…

Ward nem mondott semmit, a lánnyal a hátán elindult a dokkok felé, találomra választotta ki az irányt a rengeteg méretű és fajta vízi-úti alkalmatosság közt. Úgy volt vele, szükség esetén esetleg megkérdez valakiket, akik gyanúsan mágusnak tűnnek. Arra persze nem számított, hogy ezek az alakok észreveszik, és bekerítik, hogy kikérdezzék őket.

– Hé te! – lépett elé a biztonsági-mágusok vezetője. – Hova viszed? Mit akarsz tőle? Tedd le!

– Nincs jól – próbálkozott Ward, mire fenyegetően csak szorosabbra zárták körülötte a kört.

– Igen, azt látjuk. Éppen ezért vagy gyanús.

Loire jobban magához tért az idegen hangokra, bár a feje nem tisztult ki teljesen, még mindig kóválygott a láztól. Azt nem tudta volna megmondani, hogy magától-e, vagy a Lény segítségével lett-e józanabb, de azt egészen biztosan a fülébe súgta, mit tegyen. Azt mondta neki, ha engedelmeskedik a legjobb hajón fogják találni magukat. Jelezte ezért Wardnak, hogy tegye le a hátáról, megalázónak érezte volna így tárgyalni az őket körülzárókkal. Persze alig állt a lábán, bizonytalanságában a férfi karjába kapaszkodott, nem távolodott el tőle. Sőt igyekezett – a maga kis termetével – minél nagyobb felületet kitakarni belőle arra az esetre, ha mégsem sülnének el jól a dolgok.

– Haza kell jutnom – szólalt meg, miután összeszedte magát és a gondolatait. Úgy fordult az őrök felé, hogy jól láthassák az arcát. – Chealsey vagyok…

Eddig jutott csak a mondandójával, de a mágusok közt már ennyitől ideges morajlás támadt. Rögtön felismerték, úgy látszik, most az egyszer tényleg jól jött, hogy annyira hasonlítottak egymásra azzal a szörnyeteggel. Pedig a Lény azt mondta, ha nem elég készségesek, hivatkozzon arra, hogy a „Fő” lánya, és akkor nem kérdeznek majd többet. Loire több irányból is hallotta felhangzani azt az egy szót, ennyiből is biztos volt benne, hogy sikerrel járt.

– Értettük, kisasszony – hajolt meg előtte a mágusok vezetője alázatosan –, de nézze el nekem, meg kell kérdeznem, ki ez a varázstalan?

– A testőröm – hazudta szemrebbenés nélkül Loire. – A Fő olyanok közé küldött, akiket ő ismer. Elvarázsoltam. Csak nekem engedelmeskedik. Ő is velem jön.

Ward nem szólt egy szót sem. Hiába sértette a méltóságát az, amiket Loire mondott, de el kellett fogadnia, hogy minden bizonnyal tudja, hogy mit csinál. Sőt a Lény jó eséllyel több instrukciót adott a lánynak, mint neki. Próbált hát hihetően türelmes, elvarázsolt szolgának tűnni, legyen az bármilyen is. Nem akart gyanút kelteni.

– Tudja, mi a szabály – mondta Loire-nak a vezér. – Idegenek nem tiporhatják a Szigeteinket. Mit fog szólni a Fő?

– Alig van magánál – vetette ellen valaki más a mágusok közül –, nézzetek rá, nagyon súlyos az állapota.

– Az anyám… a Fő – javította ki magát a Lény javaslatára –, tud a varázstalanról. Látni akarja.

Erre ismét zúgolódás támadt a mágusok közt. Voltak, akik arra szavaztak, hogy az embernek maradnia kell, a másik részük viszont éppen azzal érvelt, hogy a Főt nem lehet csak úgy zavarni azzal, hogy rákérdeznek erre. A saját lánya kedvéért sem tűri a zaklatást, és akinek van egy kis esze, nem akarja a Fő haragját magára vonni. Elhúzódott a vita, hosszú percekig győzködték egymást a mágusok a saját igazukról.

Közben Loire egyre rosszabbul lett, megerőltette az állás, szédülni kezdett. Már a beszélgetésből sem tudott értelmes szavakat kivenni. Érezte, hogy el fog ájulni, ha tovább folytatják a szóváltást. Talán ez volt az utolsó összefüggő gondolata, mielőtt a lába megrogyott alatta. Összecsuklott, nem tudott tenni ellene. Azt homályosan látta még, hogy Ward utána lendül, szerencsére időben kapta el, majd vette a karjába. Loire feje a férfi mellkasára billent, olyan kényelmes és megnyugtató volt a belőle sugárzó erő.

– Az a parancsom – szólalt meg Ward most kifejezetten ellenségesen, miközben tökéletesen játszotta a megbabonázott szolgát –, hogy mindenképp juttassam haza. Akkor is, ha már nem lesz magánál. Ő biztosan fent lesz az egyik hajón.

– Ha most kitör – mondta az egyik mágus a vezérnek –, mivel másnak nem engedelmeskedik, nem fogjuk tudni megállítani.

– Ha harcra kerül a sor, a Fő lánya is megsérülhet – tette hozzá aggodalmasan egy másik. – Akkor pedig végünk.

Ezzel láthatólag a vezér is egyet értett, Ward látta rajta a kínos tépelődést. Sejtette, hogy innen már nyert ügye van. Már csak azt kell kivárnia, hogy a vezető mágus kimondja a végszót.

– Rendben – egyezett bele vele –, engedélyt kapsz, hogy felhozd a hajónkra.

– Nemcsak felviszem, vele megyek! – A férfi nem tágított.

– Nyugodj bele, Főnök – szólt valaki hátulról –, ha ez a parancsa, nem fogod tudni levakarni. Én a helyedben nem kezdenék ki valamivel, amit a Fő lánya varázsolt el. Biztos, hogy nemcsak egy egyszerű varázstalanként fog küzdeni.

– Rendben. Gyertek. Van orvosunk is, meggyógyítani nem tudja, de valamire biztos képes, hogy jobban legyen. Ha még annyira nem előre haladott az állapota, talán még ki is tisztulhat a tudata, mire elérjük a Szigeteket. De a fekélyek akkor is kínozni fogják.

– Tőlem rendben, az a lényeg, hogy életben maradjon. Mennyi idő, mire elérjük a Szigeteket?

– Legalább egy hét – a vezér gúnyolódva felelt Ward kérdésére. – Nem mondott neked sokat, mi?

– Nem társalogni hozott – felelte ő közönyösen –, hanem azért, hogy mindentől megvédjem.

– Szívesen belenéznék a fejedbe, hogy mit tett veled. – A vezér magabiztosan mert kötekedni vele, egyértelműen nem tartott következményektől.

– Ha megpróbálod megkárosítani a tulajdonát, letépem karod, mágia ide vagy oda – fenyegette meg Ward.

– Nyugodt lehetsz, van hatalma rá – hazudta Loire, aki eddig csendben hallgatta a szóváltást. – Nem gondoljátok, hogy ilyen állapotban védtelenül hagyom magam.

– Nem, kisasszony – tiltakozott az egyik mágus, akinek a beszélgetést hallgatva megjött az esze. – Eszünkbe sem jutna fenyegetően fellépni. Kövessenek, megmutatom a kabinjukat.

Ward egy szó nélkül indult a készséges mágus után. A lány inkább érezte, mint látta, a szemét is alig bírta nyitva tartani. Amennyire fel tudta mérni, nem mentek sokat, máris egy ajtót hallott kinyílni, majd nemsokára egy kényelmes ágyra fektették. Amennyire vacakul érezte magát, akár egy szúrós szalmazsákot is kényelmesnek talált volna. Mielőtt Ward hagyta volna elaludni, levette róla a szúrós szagú, ezerszer átizzadt kabátot, majd eltávolodott mellőle. Loire nem érette, miért. Képtelen volt kinyitni a szemét, hogy körülnézzen a kabinban. Így csak türelmesen lebegett félálomban.

Ward kezében Loire kabátjával ellépett az útból, hogy az időközben megérkezett orvosnak utat engedjen. Nem tudta, ki lehet az a „Fő”, akit a mágusok emlegettek, de a rettegésüket vágni lehetett a levegőben annak a szónak az elhangzása után. Az orvos talán emiatt sem késlekedett, mintha nem akarná kísérteni a szerencséjét.

Míg a lányt vizsgálta, a férfivel senki sem foglalkozott, csak egy kitörölt múltú bábunak tartották. Ő pedig csak állt az egyik sarokban, figyelte a történéseket, miközben Loire kabátját gyűrögette széles tenyerében. Az egyik ilyen önkéntelen mozdulattal kitapintotta egyik zsebben a kulacsot. Fogalma sem volt, hogy mi lehet, de úgy volt vele, legyen az bármi, ha felesleges kérdéseket vetne fel, akkor jobb most nem piszkálni, majd megnézi akkor, ha nyugtuk lesz a látogatóktól.

Közben az orvos átvizsgálta Loire testét. Megemelte a karját, majd visszaengedte miután a hólyagokon megcsillant a fény. Jobbra majd balra fordította a lány fejét, majd a nyakát tapogatta végig. Aztán Loire homlokára tette a kezét, és kántálni kezdett. Ward nem értette a mágia-nyelven zúgó szavakat, azt látta csak, hogy a lány teste egy-egy szakasz alatt megfeszül, majd újra elernyed.

Nagyon sokáig tartott ez a rituálé, majd az orvos befejezete a kántálást, visszahúzta a kezét, és felállt Loire mellől. Elindult kifelé a kabinból, nem mondott semmit. Ő maga sem vette emberszámba Wardot. Éppen ezért a férfi a küszöbön az útját állta. Válaszokat akart. Az orvos viszont szemmel láthatólag nem akarta a drága idejét valami Wardhoz hasonló féregre vesztegetni. Villámló szemekkel meredt fel rá.

– El az utamból, szolga! Vagy darabokra hasogatlak.

– Nem! – állt ellen rezzenetlenül. – Addig nem, amíg el nem mondod, mit műveltél vele. Ő is tudni akarja majd – intett Loire felé.

– Ki csinál magának ilyen akaratos szolgát? – fordult a biztonsági mágusok vezetőjéhez.

– Fogalmam nincs – tárta szét a kezét a vezér –, azt sem tudom, honnan jöttek. De úgy tűnik, a Fő is kíváncsi a varázstalanra. Csak ezért tűrtük meg mi is.

Wardot ezalatt kifejezetten kezdte irritálni, hogy ennyire levegőnek nézik. Sőt, még csak nem is tartottak tőle. Persze tudta, hogy a mágusok bíznak a saját hatalmukban, és abban is biztos volt, hogy nem jó ötlet hergelni őket. Hiszen a Lény is megmondta, már csak a mágia árthat neki. Nem lenne okos provokálnia őket, és felesleges kérdéseket fevetnie. Valahogy mégis rá kellett vennie őket, hogy mondjanak valamit. De szerencsére az orvos visszafordult felé, és kelletlenül bár, de szolgált némi magyarázattal:

– A gazdád jobban ismeri a mágusbetegséget, mint te. Biztos bőven látott betegeket a Szigeteken. Ha magához tér, ő tudni fogja, mi történt vele. De mivel látom, hogy a makacsságodat meghagyta, elmondom neked is. A betegséget csak lassítani lehet. A ráolvasástól most alszik egy kicsit, ettől lemegy majd a láza. Ha szerencséje van, magához is tér majd. Ha nincs, akkor csak a Fő tud valamit kezdeni vele. És most, ha elengednél, küldetnék fel egy kenőcsöt a hólyagokra. Az majd megakadályozza, hogy kifakadjanak.

– Mi történik, ha kifakadnak? – Ward tökéletesen egyáltalán nem akarta hallani a választ, mégis rá kellett kérdeznie.

– Meghal – jelentette ki teljes természetességgel az orvos –, ha kifakadnak, a varázsereje egyszerűen elfolyik a testéből.

A férfi nem mondott semmit. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne üljön ki az arcára egyetlen érzelem sem. Hiszen ő csak egy szolga, aki úgy jár el, ahogy meghagyták neki. Szóval, az egyetlen reakció, amit a hallottakra adhatott, az a tudomásulvétel jelzése volt.

– Értem – ennyit mondott csak, aztán ellépett az ajtóból.

– A kezelésemmel nem fog meghalni a Szigetekig – fordult még vissza hozzá az orvos a küszöbről, mondandója mégis inkább a többi mágusnak szólt, társait akarta megnyugtatni. – Valamennyire akkor is jobban lesz, ha nem tér magához. Amikor kikötöttünk, a Fő majd eldönti mi lesz vele. Gyógyultak már fel páran… – Majd, mintha csak ekkor vette volna észre, hogy Ward is ott van, a férfira nézett, és már hozzá intézte a szavait. – Felküldetem a kenőcsöt. Mindenképp használjátok majd. Ez még nyerhet neki egy kis időt. Én is igyekszem többször ránézni majd.

Ward bólintott, türelmesen várta, hogy a mágusok távozzanak, és ő egyedül maradhasson Loire-ral. Gondolkodnia kellett. A legjobb persze az lett volna, ha megszólalt volna a fejében a Lény, és beszélhet vele. De akkor épp nem igyekezett megtörni a némaságot.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Glenn Case)