Miután Loire-t az ágyra fektették, megérezte az ismeretlen kezet a bőrén. Időbe telt, mire felfogta, hogy vizsgálják, de erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy tiltakozzon. Aztán eltöltötte az a furcsa érzés. Az amikor a Lény járta át a belsejét. Most is ez történt. A Lény végig ott volt vele, amíg az orvos felmérte az állapotát, majd ráolvasott. Ezalatt szorosan összezárva tartotta a szemét, hogy a valami jelenlétét ne árulhassa el lila derengés. Az a fény a tudata falán ragyogott, és a feje belsejében is vakított. Loire-t nagyon zavarta ez az egész, de kénytelen volt eltűrni, hogy osztoznia kell a koponyáján már megint. Ezért inkább igyekezett a feje felett zajló beszélgetésre koncentrálni.

Így végighallgatta az egészet, persze nem fogott fel mindent, de úgy érezte, hogy a lényeget megjegyezte. Nem nyugtatták meg a hallottak, de képtelen volt akár csak a kezét is megemelni. Türelmesen várt hát, egészen addig, amíg végül csak sikerült álomba merülnie. Ez az álom sem hozott igazán nyugalmat, hiszen megint a már korábban is megismert feketeségben találta magát.

Tünetei a Lény hatalmának köszönhetően enyhültek valamennyit, ahogy felült az ágyon, tagjai sem mozogtak olyan nehezen, mint korábban. Nem tudta, hogy valóban jobban van-e, vagy csak az álom adja neki ezt az illúziót. Oldalra fordult, lelógatta a lábait az ágyról. Ahogy lenézett lábfeje beleveszett a kabin padlóján terjengő feketeségbe. Pár másodperc lefelé bámulás után inkább körülnézett a Lény után. Tudta, hogy ott kell lennie. Szinte azonnal észre is vette a szomszédos ágyon ülve. Őt figyelte. Loire-t egy pillanatra összezavarta, hogy Wardot nem látja sehol. Csak ketten voltak a kabin feketeségében, csak ő és a lila fényben ragyogó, áttetsző Aaden.

– Hol van Ward? – tette fel azonnal a kérdést, ahogy tudatosult benne a férfi hiánya.

– Őt hiába keresed, nincs itt – felelt neki Fény-Aaden. – Nem vonok be senkit feleslegesen ebbe az álomba. Így nehezebben vesznek észre.

Loire bólintott, mégis tépelődve meredt a Lényre. Azon elmélkedett, vajon szóvá merje-e tenni azt, ami a legjobban aggasztotta akkor. Aztán vett egy nagy levegőt, és csak kimondta bizonytalanul csengő hangon:

– Meg fogok halni? Azt mondták… Akkor viszont nem fogom tudni megtenni neked…

– Nem fogsz meghalni – rázta meg a fejét tagadólag Fény-Aaden.

– De… azt mondták, sőt te is azt mondtad, hogy a betegséget nem lehet meggyógyítani, hogy neked nincs hatalmad fölötte. És azt is hallottam, miről beszéltek a fejem fölött.

– Nem voltam teljesen őszinte. Az nem igaz, hogy nem tudok véget vetni a betegségnek. Mondtam már korábban, ez az indulataim miatt van. És hiába vagyok csak a fogvatartóimra dühös, a haragom és az undor mindenkit megbetegít, aki tőlem származik, és akit valamilyen módon elérek. Szóval, ha kiszabadulok, és már nem érzek dühöt a fogság miatt, meggyógyulnak azok, akik még életben lesznek. De te nem ezért fog életben maradni.

Loire ajkára ezer kérdés tolult, de magára parancsolt, hogy hallgasson. Hiába gyötörte a kíváncsiság, tudta, a Lényt úgysem siettetheti. Mindent elmond majd a maga idejében. Arra is rá akart kérdezni, mit érthetett a Lény azon, hogy „aki tőle származik”. Mégis csendben maradt, Fény-Aaden pedig tovább beszélt.

– Az orvos, aki megvizsgált… Miatta nem fogsz meghalni. – Loire értetlenségét látva kedélyesen tovább beszélt. – Képzeld el a betegséget úgy, mint egy átkot. A testedbe költözik, és tönkre tesz. Kitépni nem lehet, mert akkor is megöl. De fokozatosan, több darabban át lehet kényszeríteni másba. De hát te is tudod, hogy így működik, te is csináltad már mások átkaival.

Loire lelki szemei előtt felrémlett a rémült, üres tekintetű fiatal katona, akit feláldozott Bastionért. Mostanában nem kísértette, eszébe sem nagyon jutott. Volt ezer más, ami aggasztotta és kínozta. És persze most sem esett jól felidézni azt a szürke, halott arcot. Szívesen tett volna szemrehányást a Lénynek, amiért eszébe juttatta. De inkább letett róla, hiszen mit érne vele.

– Szóval – próbálkozott mással számonkérés helyett –, az orvost betegíted meg helyettem?

– Azt ne mondd, hogy sajnálod! – A Lény képtelen volt leplezni az indulatait. – Bár te nem ismered. Fogalmad sincs, miket tett a Szigeteken a gyerekekkel, akik nem kellettek… Hidd el, nincs sok különbség közte és Chealsey között. Őt pedig annyiért meg akartad ölni, hogy hozzáért a katonádhoz.

Loire nem javította ki, hogy az csak a kisebbik baj, hogy hozzáért. De bosszút állni elsősorban nem emiatt akart a lányon.

– Mi fog vele történni? – kérdezte inkább óvatosan.

– Minden alkalommal, amikor megvizsgál téged, átvesz valamennyit az átokból. Ő annyival lesz rosszabbul, amennyivel te jobban. Teljesen meggyógyulni valószínűleg így sem fogsz majd, de azzal, hogy átmegy bele a betegség egy része, bőven elég időt nyer majd neked.

– De ha ő rosszabbul lesz… lebukik, nem? – Loire maga sem tudta, milyen választ vár erre.

– Nem fog. – Fény-Aaden elmosolyodott, a lány pedig úgy érezte, a Lénynek határozottan fogalma nincs, mire szolgál a mosoly, és hogyan kellene használnia – Tudja, hogyan titkolja, és hogyan lassítsa. Tisztában van vele, hogy bánnak a betegekkel, hiszen ő találta ki, amikor igazán súlyosra fordult a járvány. Veled csak azért nem mernek úgy tenni, mert Chealsey-nek hisznek.

– Kicsoda Chealsey, hogy ennyire tartanak tőle? – faggatózott tovább.

– Nem tőle tartanak – rázta meg a fejét Fény-Aaden. – Ő csak egy elkényeztetett, kegyetlenkedő kölyök, aki tisztában van vele, hogy bármit következmények nélkül megtehet. A mágusok az anyjától tartanak, sőt tőle még Chealsey is félt. Az anyja uralja a Szigeteket, erős kezű és könyörtelen. Chealsey is tőle tanulta a kegyetlenséget.

– Remekül hangzik – szúrta közbe Loire. – Szóval ilyen az anyám. Csodálatos viszontlátás lesz…

– Számítanak rád – nyugtatta meg a Lény. – Vagy Chealsey-re, de ez mindegy is. Az a fontos, hogy visszatérsz közéjük. Én pedig a Főszigeten raboskodok, ha te is ott leszel, könnyen találunk módot rá, hogy kiszabadíts.

Loire erre nem felelt semmit, ő személy szerint nem volt benne biztos, hogy ez az egész annyira sétagalopp lesz, mint ahogy a másik elképzelte. Egyikük sem tudott úgy igazán semmit arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a Főszigeten. Ha tényleg ott van a Lény, és tényleg annyira fontos fogoly, valószínűleg nem fogják csak úgy engedni, hogy bárki besétáljon a cellájába, vagy akárhova, ahol őrzik.

Lassan kezdett kellemetlenné válni a hallagatás. Úgy látszik, Fény-Aadennek nem volt egyéb mondandója, vagy épp türelmesen ki akarta várni, hogy Loire reagáljon az iméntiekre. A lánynak pedig már a beszélgetés legelején szöget ütött valami a fejében. Fény-Ádenre nézett. És abban is biztos volt, eljött az ideje, hogy válaszokat kapjon.

– Korábban azt mondtad, „aki tőled származik”, tudni akarom, ez mit jelent – szegezte a Lénynek.

– Egyszerű. Azt jelenti, aminek hangzik. – Fény-Aaden vigyorgott. – Minden mágus tőlem származik.

– Hogy micsoda? – bukott ki a döbbenet Loire-ból.

– Semmit sem tudsz a Szigetekről, igaz? – nézett a lányra elnézően. – Mit hittél, miért tartanak fogva? Szerinted bajlódnának a fogvatartásommal, ha nem érné meg nekik? Sosem tetted fel a kérdést, miért csak a Szigeteken születnek mágusok?

– De hát… – Loire nehezen találta a szavakat. – Akkor… már legalább…

Cikáztak fejében a gondolatok. Minden, amit a mágiáról megtudhatott kívülálló mágusként. Nagyjából kétezer éve volt a Világrendező Nagyháború. Évekkel utána hatalomra került Sverker király. Ő azon kevesek egyike, akik még a háború előtt születtek, és emlékeztek a régi világra. Sverker évekig csak a nyomor és a romok fölött uralkodott. És akkor a még rabszolga-kereskedők által uralt Szigeteken megjelentek az első mágusok. Senki sem tudja, hogyan, csak úgy lettek. Elfoglalták a Szigeteket, amiken saját országot alapítottak. Aztán ellátásért cserébe szövetségre léptek Sverkerrel, hogy együtt virágoztassák fel a világot.

– Jól sejted, kétezer éve fogoly vagyok – rántotta ki a gondolatai közül a Lény. – És már nem bírom tovább. Hosszú lenne mindent elmesélni, de röviden… Az utolsó nagy háborútok után vetődtem a ti világotokba. Lenyűgözött az itteni millió csoda, és elképesztett a pusztítás, amit véghez vittetek. A Szigetek a háború után nem volt más, csak csupasz kő és szikla az óceánban. Rabszolgakereskedők lakták, akik nőkkel kereskedtek. Oda adták el őket, ahol nem maradt elég belőlük az emberiség fennmaradásához. Borzalmas körülmények közt tartották azokat az árukat.

Én pedig megsajnáltam őket. Nem bírtam nézni a sok szenvedést, ezért hatalmat adtam az egyiküknek. Ő lett az Első Mágus. Felszabadította az övéit, és arra kért, adjak hatalmat a többieknek is, akikkel átvették az uralmat a Szigeteken. Én pedig eleget tettem a kérésének, mert nagyon megkedveltem őket.

– Őt – javította ki Loire önkéntelenül. Fény-Aaden értetlenül nézett rá, nem értette, mi szükség volt erre a közbeszólásra, de a lány magabiztosan folytatta: – Nem őket, őt kedvelted meg. Bárki kérte volna, nem tetted volna meg a kedvéért. Azért adtál hatalmat nekik, mert az az egy kérte.

– Lehet, hogy így van. Már nem számít. Mert elárult, amikor elmondtam neki, hogy tovább állok a világotokból. Kétségbeesett, könyörgött. Győzködött, hogy maradjak, mert szeret, és nem akar nélkülem élni. Én pedig hittem neki. Megígértem, hogy az élete végéig itt maradok. Hiszen, nekem az nem lett volna különösebben sok idő. Csodálatos dolgokat láttam azok alatt az évek alatt. Ahogy fejlődésnek indult a világ. Ahogy szövetségek köttettek, ahogy a Szigetek kilábaltak a háború utáni káoszból.

Az Első Mágus pedig lassan megöregedett. Sosem láttam még ilyet, pedig hallottam arról, hogy sok világban időbe van zárva az élet. A miénk sosem volt, nehéz is volt megértenem. Aztán egyik este felkeresett az Első, hogy mutatni akar valamit. Rosszul festett, tudtam, hogy közel a vég. Elhatároztam, hogy elkísérem erre az utolsó útra, és utána itthagyom ezt a világot. Egy terembe vezetett. Sok mágus volt ott, azok akiknek én adtam hatalmat még a legelején, meg azok, akik azóta a közelemben születettek. Azt hittem, elbúcsúzni jöttek. Nagy tisztelet övezte az Elsőt, nem is csodálkoztam, hogy ennyien tiszteletüket teszik az utolsó útján.

– Ennek az Elsőnek nincs neve? – vágott közbe teljesen érdektelen kérdéssel Loire.

– De van… volt – felelte Fény-Aaden. – De… képtelen vagyok kimondani. Egyébként sem fontos már. A fontos az, ami akkor történt. Az egybegyűltek elé mentem, hiszen valamennyire mindannyian a gyermekeim voltak. Üdvözölni akartam őket, ők pedig a kezüket nyújtották felém. Köztük is mindig olyasmi ember-formában jártam, mint amilyenben most te is látsz.

Aztán amikor hátat fordítottam, az Első egy kifejezetten számomra készített késsel leszúrt. Ő ismerte minden titkomat, tudta, hogyan gyengíthet meg. A padlóra tűzött, én pedig tehetetlenül néztem végig mindent, amit a gyermekei azután tettek. Kivágták a bordáit. Ő pedig az összes csontot megátkozta. Azok a szavaira megnyúltak, átalakultak, Azokból a bordákból letettek a ketrecem rácsai. Ide vagyok bezárva azóta is. Mielőtt kihunyt volna az Elsőben az élet, annyit mondott még, hogy tudja, nem értem meg. De félti az övéit, nem engedhet el, nem hagyhatja, hogy a gyermekeink magukra maradjanak.

Érted már? A ketrec azért tud bezárni, mert egy olyan valakiből készült, akinek olyan hatalmat adtam, mint az enyém. Az öröklétet is neki adtam volna… de azt tiltották a törvényeink… De mivel egy ember zárt be, csak egy ember engedhet ki…

– Ezt nem teljesen értem – ingatta a fejét Loire, nem tűnt túl logikusnak a magyarázat.

– Tudom, de nem mondhatok el mindent most egyszerre. Ha eléred a ketrecet, mindent megértesz majd. Addig… nem tudok többel szolgálni. Nincs másom, csak a szavam.

– Azt hiszem, kénytelen leszek beérni ennyivel – enyhült meg a kifejezés Loire arcán –, végül is előre törlesztettél. Visszaadtad Wardot és Bastiont is. De mond csak, hogy működik ez a dolog? Hogy születnek a mágusok? Chealsey azt mondta, számukra a fiúk értéktelenek.

– A születendő gyermek akkor lesz mágus, ha a közelemben fejlődik. Minél több időt tölt az anya a Szigeteken, persze hozzám minél közelebbin, a gyermek annál erősebb lesz. A hatalmam megtermékenyíti a magzatot, így hozzám hasonló lesz. A mágusok pedig tévednek. A nőtől sem függ, hogy mi lesz a gyermekből, csak az időtől és közelségtől.

– Akkor te férfi vagy? – Loire maga sem értette, ez miért fontos.

– Nem tudom, ez miért számít – csodálkozott a Lény –, nekünk nincs nemünk. De ismerve, ti hogyan lesztek, azt hiszem, értem a kérdésed. Mégsem tudok jó választ adni rá. A hatalmam termékenyíti meg a magzatokat, nem a testi adottságaim. Az Első volt az egyetlen, aki számára azért öltöttem férfi alakot, hogy emberi módon adhassak gyermekeket neki.

– Ez jelentheti azt, hogy valami istenféleség vagy? – Loire-t nem hagyta nyugton ez az utolsó kérdés.

– Isten? – Fény-Aaden furcsán forgatta a nyelve alatt a szót, majd megrázta a fejét. – Nem vagyok. Egyszerűen csak hatalmasabb vagyok, mint ti. De ettől még nem leszek isten. Nem áll hatalmamban világokat létrehozni, vagy életet teremteni. Persze világokat elpusztítani képes vagyok, de még ez sem tesz Istenné, hiszen ez a hatalom bennetek, emberekben is ott van. De most mennem kell. Legközelebb akkor szólok majd hozzád, ha elértétek a Főszigetet.

– Várj! Még kérdeznem kell valamit! – kiáltott az álom feketeségébe Loire.

– De tényleg ez legyen az utolsó! – figyelmeztette a Lény.

– Azt mondtad, az Első félt attól, ami akkor lesz, ha itthagyod a világunkat – bökte ki a lány. – Tudni szeretném, mi lesz akkor… Megszűnik a mágia? És akkor mi mágusok is csak egyszerű emberek leszünk? Mi lesz a mágikus szerkezetekkel, építményekkel, mint például az Acél-híd? Vagy Eapada műkarjaival? Kénytelen lesz nyomorékként élni? mi lesz Warddal? Ő is megszűnik létezni?

– Ez nem ilyen egyszerű – adott magyarázatot a Lény. – Miattam van mágia, ez igaz. De nem lengi be a világotokat. Bennetek van mágusokban. És csak bennetek. Meg abban, amibe ti beleteszitek. Azok a mágusok, akik most élnek, nem szűnnek meg mágusok lenni, csak azért mert én elmegyek. És az sem lesz semmivé, amit eddig felépítettek. Minden megmarad. Az Acélhíd, az öcséd keze, sőt a katona is, hacsak ő másképp nem akarja. Amíg élnek mágusok, minden marad a régi kerékvágásban. Aztán ha letelt az idejük, a hatalmam velük hal. Nincs miért aggódnod, még éveitek lesznek, hogy kitaláljátok, hogyan éljenek nélkülem.

Azzal a Lény elhagyta az álmot, Loire pedig érezte, hogy rászűkül a kabin. Aztán amikor már minden teljesen fekete volt körülötte, álomtalan, gyógyító álomba zuhant.

✨✨✨✨✨

Ward letelepedett Loire ágya mellé azután, hogy magukra maradtak. Nem mert kimenni a kabinból, nem hitte, hogy jó néven vennék, ha egy szolga önállóan és engedély nélkül bóklászni kezdene a fedélzeten. Inkább a lányt figyelte. Eleinte nagyon nyugtalanul aludt, mocorgott és nyöszörgött. De nem reagált semmire. A férfi megpróbálta felébreszteni, mert azt hitte, rosszat álmodik. De nem járt sikerrel, így betudta a gyógymód mellékhatásának.

Aztán egy kis idő múlva a lány elcsendesedett. Onnantól kezdve teljesen nyugodtan, puhán szuszogva aludt. Nem hallatott semmilyen hangot, mozdulni sem mozdult. Arcán kiengedett az ideges kifejezés. Vonásai annyira kisimultak, mintha nem is lenne semmi aggódni valója a világban. És akkor a Lény megszólította Wardot.

– Amikor az orvos segíteni próbált rajta, én is beavatkoztam. – Töviről hegyire elmondta neki, mit és hogyan tett, a férfi pedig némán tudomásul vette. – Mégsem ígérhetek semmit, abban sem vagyok biztos, mennyire jön rendbe, mire elérjük a Főszigetet. Ha viszont esetleg tévedtem, és nem lesz magánál, amikor kikötünk, neked kell eljuttatnod a ketrecemhez. Megkérdezem most. Számíthatok rád ebben? Eleget teszel majd az utasításaimnak, vagy kényszerítselek inkább? Megteszem, ha ellenszegülést érzek.

– Nem, arra nem lesz szükség – suttogott, nem akarta kockáztatni, hogy Loire esetleg felébred. – Tudom, mit ígért neked. Ahogy azt is, hogy elhatározta, végigviszi. Nem fogom megakadályozni semmiben, de önmagamnak kell lennem. Mindketten tudjuk, hogy fogalmad sincs az emberekről. Nekem viszont van. Jobb döntéseket tudok hozni nálad.

– Kivéve, ha mágusokról van szó. Őket én ismerem – emlékeztette a Lény.

– Akkor majd súgsz, hogy mit csináljak – egyezkedett Ward.

– Hogy mit csinálok? – kérdezte értetlenül.

– Ellátsz tanácsokkal – fogalmazott másképp hitetlenkedve Ward, és rettenetesen hiányolt egy lemondó sóhajt, amivel ezt a kijelentést kísérhette volna.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Johannes Plenio)