Loire a tengeri utazás első pár napjában alatt többet aludt, mint amennyi időt ébren tudott tölteni. Eleinte csak akkor tért magához, amikor Ward ébresztette, hogy a mágusok enni hoztak nekik, és belediktált valamennyi éltelt, a többitől pedig óvatosan megszabadult, hogy senki se foghasson gyanút a személyét illetően. A férfi azt sem engedte elfelejteni, hogy bekenje a kiütéseit a mágikus kenőccsel. Loire minden alkalommal kétségbeesetten tiltakozott mindkét inzultus ellen, de végül csak beadta a derekát.

Ha lassan is, de kezdett látszani rajta a javulás. Az orvos viszont mintha egyre rosszabb bőrben lett volna minden nappal. Ward nem tette szóvá, pedig látta, mennyire igyekszik az orvos, hogy senki ne vehessen észre semmit. Jól csinálta, és csak a katona nem élő szeme előtt nem tudott elrejtőzni.

Ward mivel szint végig csak a mélyen alvó Loire-t őrizte a kabinjukban, nem kissé unatkozott az eltelt idő alatt. A mágusok közé érthető okokból nem nagyon járt ki, ha fel is ment a fedélzetre körülnézni, senki sem vett róla tudomást. Tekintetük, testtartásuk azt üzente neki, nem foglalkoznak vele, amíg nem árt nekik. De ha bármilyen okot ad… Szóval inkább próbált észrevétlen maradni.

Ideje nagy részében Loire minden rezdülésére figyelt, leste, változik-e az állapota. Időközben annyira kiismerte a lány beteg szuszogását, hogy szinte mindig tudta, mikor alszik álomtalanul, vagy mikor álmodik. Amennyire meg tudta állapítani, az idő többségében álmodott. Hol nyugtalanul forgolódott emiatt, hol csak kissé vett másképp levegőt.

Loire pedig minden alkalommal, mikor felébresztették – akár Ward, akár az orvos –, úgy érezte, mintha kitépték volna egy másik valóságból. Nem tudta, mikor van ébren, és mi a valóság, vagy hogy melyik az ő élete. Abban a lázas állapotban mindegyik az volt. Megviselte, amikor a hóból, fagyból hirtelen a kabin fülledtségében találta magát. A tenger hullámzásától felfordult a gyomra – és még éltelt is kényszerítettek bele –, a szél zúgásától még a kabinban is alig hallott. Láza is sokáig gyötörte, mire elkezdett végre lejjebb menni. És közben végig érezte a vigyázó tekinteteket magán, Wardét, vagy Kirikét, vagy néha ő maga volt Kirik, aki a beteg Aaden felett őrködött.

Már napok óta rostokoltak a Félúti Horizonton. Aaden egyszerűen nem volt olyan állapotban, hogy tovább lehessen menni vele. Amikor talán egy fél hete elérték a mesterséges szigetet, már magánál sem volt. Odáig felváltva cipelték a hátukon Jeff-fel, és fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek azután. Mire elérték szigetet, már tudták, hogy Aaden nem csak egyszerűen megfázott, vagy tüdőgyulladást kapott.

Valami olyan betegség gyötörte, amilyet még sosem láttak. Nem hasonlított a Mély járványához, annak ellenére sem, hogy himlőszerű, fényes, apró kiütések és magas láz kísérték. Azt sem tudták, hogy ragályos-e, hiszen nekik kutya bajuk sem lett mellette. Ennek ellenére Kirik sem volt teljesen jól. A lába nem gyógyult, gyengének érezte magát, amit betudott az egyre rosszabbodó sebnek.

Amióta Aaden nem volt magánál, hogy megnézze, és időről időre kitisztítsa a sebet – ő nem törődött vele igazán, mert a minél gyorsabb haladás fontosabb volt –, azóta egyre romlott. Begennyesedett, szaggatott és fájt, hiába kente a kenőccsel, amit még az orvos adott rá, nem javult.

Szerencsére jól tűrte a fájdalmat, mert így kellőképpen kemény tempót tudott diktálni. De az út vége fele már nem tudott sziszegés nélkül ráállni sérült lábára, sőt lassan már minden lépésnél ügyelni kezdett, hogy a szükségesnél tovább véletlenül se nehezedjen rá. Ez nem jelentett többet a másodperc tört részénél. Jeff előtt meg sem próbálta titkolni a fájdalmát, értelme sem lett volna, a J egyszerű volt, nem hülye.

Olyannyira nem, hogy Jeff a menetelés utolsó szakaszán úgy döntött – ez pedig napokat jelentett –, hogy nem engedi át neki Aaden cipelését. Az hiányzott volna még bármelyiküknek, hogy a plusz megterhelés miatt tovább romoljon az állapota, és ne tudjon tovább menni. A J olyan komolyan vette ezt a törődést, hogy egybe pakolta a hatizsákjaik tartalmát, és azt az egy gigantikus batyut előre vette a mellkasára. Ez volt a legtöbb, amit tehetett, hogy megkönnyítse neki az utat.

Az utóbbi pár napban a J annyira igyekezett mindenben tehermentesíteni, hogy az ételszerzést, vagyis a horgászatot is magára vállalta. És nem is csinálta rosszul. Mindig bőven elég halat fogott nekik, amiket hol megsütöttek, vagy ha az éhség miatt nem bírták kivárni, hogy elkészüljön, megették nyersen, úgy ahogy a pikkelyeikből kiforgatták a horogra akadt halakat.

Kiriket borzasztóan frusztrálta ez a tehetetlenség, annak ellenére is, hogy képtelen lett volna a hídpillérek szélen egyensúlyozni, és a vadul küzdő halakat kirángatni a szárazra. És az is bosszantotta, hogy az utóbbi időben neki csak Aaden-felvigyázás jutott. Félreértés ne essék, az életét is odaadta volna, ha azzal megmentheti az orvost, ha azzal megválthatja… De így, hogy választottja csak lázálmokban vergődve, nyöszörögve feküdt, amíg ő csak ült mellette, míg Jeffre várt… nem érezte magát épp hasznosnak.

Egyik alkalommal, talán egy nappal azelőtt, hogy elérték volna a Félúti Horizontot, már képtelen volt magában tartani ezt a frusztrációt. Jeff bosszantásával igyekezett az indulatait levezetni, miközben arra várt, hogy a J előkészítse az aznap este fogott halakat. Az étel Aadenbe diktálása megmaradt az ő feladata. Jeff nem tudott volna beleerőszakolni egyetlen falatot sem, Kirik viszont az orvos érdekeit nézve nem engedett. Ahhoz, hogy célba érjenek, Aadennek ennie kellett. Ő gondoskodott róla, hogy egyen.

Csakhogy a saját kínjai miatt eljutott arra a pontra, amikor már Aaden lázas, magatehetetlen nyöszörgése is idegesítette. Minden hang emlékeztette a lüktetésre a lábában, arra, hogy nincs aki enyhítsen az ő kínjain. Ha tehette volna felpattan, és ideges járkálásba kezd, vagy összetör valamit, mondjuk a kézközépcsontjait, mikor ököllel püfölni kezdi az egyik szimpatikus merevítő oszlopot. De meg sem próbálkozott vele, tudta, elgyötört lábai nem bírnák el. Így fordult vissza a tekintete Jeff felé, aki gyakorlott mozdulatokkal pucolta az egyik halat.

– Ma kifejezetten szerencsések vagyunk – vigyorgott rá az óriás, amikor észrevette, hogy figyeli. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen messze a partoktól is lehet lazacot fogni.

– Valószínűleg csak rossz irányba indult el – jegyzete meg Kirik, nem törődött vele, mennyire szurkálódik –, tudod, halak. Semmire sem emlékeznek sokáig. Biztos mindig elfelejtette, hogy irányt kellene váltania.

– Akkor többen is voltak, akik elfelejtették. – A J igyekezett nem felvenni a piszkálódást. – Egy egész halommal láttam belőlük a vízfelszín alatt úszkálni. De nagyon ijedősek voltak, nehéz volt őket a csalihoz édesgetni. És nézd meg, milyen szép példány!

– Szerintem csak megsajnáltak – vigyorgott irritáltan Kirik –, és odazavarták neked a leggyengébbet, hogy megkönyörüljenek rajtad.

– Ráfoghatod a melegre is – bosszantotta, hogy mennyire nem sikerül indulatokat kiváltania Jeffből, aki rendre még vissza is vágott neki. – Lehet, csak megszédültek ebben a jó időben.

– Tök mindegy – hagyta rá puffogva a J-re, bár azt magában el kellett ismernie, ügyesen megfelelt neki.

Az utóbbi időben tényleg jobb volt az idő, nem havazott, a szél is elállt, a néha feltámadó szellő nem hatolt a csontjaikig. Aaden miatt ezért igazán hálás volt. Sőt, néha még a nap is kisütött, a ragyogó napfényben valamennyire még olvadni is kezdett. Ez persze nem változtatott sokban a mostoha körülményeken, amikben a napjaikat tengették a hídon.

Pillantása Aadenre siklott, majd Jeffre, és újból feltámadtak benne az indulatok. De inkább nem szólalt meg. Nem akarta még azzal is idegesíti magát, hogy a J mennyire nem partner a kötekedésben. Persze biztos volt benne, hogy vérig tudná sérteni, ha igazán akarná, de fáradt volt ahhoz, hogy még ezért is meg kelljen küzdenie.

Aadennel viszont nem finomkodott, amikor a vállánál fogva felrázta lázas álmából. Az orvos tiltakozott, nem akart nemhogy enni, de felébredni sem. Csakhogy ő nem adta fel, kíméletlenül felébresztette, és addig nem hagyta békén, míg bele nem kényszerített egy-két szelet vékony nyers halat. A lazac egyébként is jó nyersen, és ők a J-vel aznap éhesebbek voltak, minthogy azzal vacakoljanak, hogy a remegő lángú örökmécses fölött falatonként megsüssék.

– Ne idegesíts! – hordta le ingerülten Aadent, amikor félrefordítta a fejét a haldarab elől.

– Nem… nem kérek – tiltakozott gyengén, a szemét is alig nyitotta ki. – A szagát sem bírom…

– Nincs szaga! Teljesen friss… – csattant fel felháborodva Jeff.

– Akkor sem… – Aaden továbbra is ellenállt az unszolásnak.

– Akkor is enni fogsz! – jelentette ki türelmetlenül Kirik. – És mivel nincs más, ezt fogod megenni.

Az orvos mintha nem is hallotta volna. Nem reagált semmivel. A katona pedig nem foglalkozott tovább vele. Apró darabokra szaggatott egy darab lazacot, majd laza gombócokat gyúrt belőlük, olyanokat, amik könnyen szétesnek majd. Egy kulacsot is maga mellé készített. Legalább édesvíz miatt nem kellett aggódniuk, a hó bőven szolgált iható folyadékkal.

Miután mindennel elkészült, combjára vonta Aaden fejét, a szeme sarkából látta, hogy Jeff gyankodva figyeli minden mozdulatát. Lövellt felé egy indulatos pillantást, „szeretnéd inkább a magad módján csinálni?” üzente az a tekintet. Amikor a J zavarában félrefordult, Kirik nekiállt megetetni választottját. Először is befogta Aaden orrát, majd ahogy kinyílt a szája, egyetlen gyors, határozott mozdulattal letolt egy falatot a torkán. Olyan mélyre, hogy ne legyen más választása, mint lenyelni. Szerencsére meg tudta ismételni ezt egy párszor, mire Aaden öklendezni kezdett.

– Igyál egy kicsit! – tartotta a szájához a kulacsot. – Ez majd segít leküldeni, és lent tartani.

A másik gyengén engedelmeskedett, megemelte a fejét, hagyta, hogy Kirik pár kortynyit a szájába löttyentsen a kulacsból. Aztán ismét félrefordult, és Kirik nem erőltette tovább.

– Nem bírok többet – nyögte Aaden.

– Most nem is kell. – Kirik erőt vett magán, hogy lenyelje az ingerültségét. – Egyelőre ez is elég.

– Nem… nem a halról beszélek – küszködött tovább –, nem tudom, meddig bírom még…

– Mit nem bírsz? – Kirik próbálta szándékosan nem érteni Aaden mondandóját, de Loire érezte, hogy összeugrott a gyomra az aggodalomtól. – Nem neked kell bírnod, Jeff cipel.

– Azt sem bírom már…

– Dehogynem! – Robbant ki a tiltakozás a J-ből. – Nemsokára elérjük a Félúti Horizontot, ott pedig lesz orvos. Ugye lesz…? – Alig hallhatóan kérdezte, Kirikhez fordulva megerősítésért.

– Lennie kell – hagyta rá, bár ő maga nem mert reménykedni.

Ezek után inkább hagyták aludni Aadent, abban bízva, hogy az talán segít. Kirik indulatai ezután még kevésbé csillapodtak, már a tehetetlenség miatt is átkozta magát. Igyekezett nem szólni Jeffhez, tudta, nem lenne jó vége. A J is sejthetett valamit, mert ő maga is került minden eshetőséget, amikor szót kellett volna váltaniuk.

Egészen másnap délutánig folytatódott ez az állapot, és Jeff továbbra sem hagyta magát felidegesíteni, módot sem hagyott rá, hogy Kirik villámhárítónak használja. Azt persze nem tudhatta, hogy a másik már rég letett a kötekedéstől, egyszerűen csak beszélni nem volt kedve.

Ebben az állapotban pedig a megváltással ért fel mindkettejüknek, hogy másnap délután végre elérték a Félúti Horizontot. A mesterséges szigeten meglepően sok lakót találtak, akik döbbenetesen szívélyesen fogadták őket. Persze kissé hűvösebb lett a légkör, amikor megtudták, hogy beteggel jönnek. Ellenségesek mégsem lettek, csak távolságtartóbban kezelték őket. Az érkezők rendelkezésére bocsátottak egy szobát, kaptak enni, kaptak mindent, amire szükségük lehetett, azt is megígérték nekik, hogy a gyógyítójuk felkeresi majd őket.

Kirik ismerte a mesterséges szigetet, sok információt gyűjtött róla még azelőttről, hogy elárulta volna a Birodalmat, hogy kikiáltsák a függetlenségüket. Ezért sem voltak kétségei, hogy befogadják, és elrejtik a harcok, a háború menekültjeit, érkezzenek bármelyik oldalról. A hatalmak pedig elnézték a Félúti Horizontnak, hogy semlegességet játszik egy egyáltalán nem semleges világban.

A feleknek volt elég baja, ami lekötötte őket. Meg akarták nyerni a háborút. Mindkét oldalon tudták, mennyire végesek a készleteik, és mennyire megfogyatkozott a hadseregük. Nem akarták hát még jobban szétforgácsolni, azzal hogy csapatokat küldenek az óceán közepére, az összes fronttól egyformán távol eső mesterséges szigetre. Elégnek ítélték nem foglalkozni velük, magukra hagyni őket a saját nyomorukkal. Ha meghalnak maguktól, megoldódik a probléma. Ha esetleg túlélik, a harcok végeztével a győztesek még mindig kiirthatják az ottaniakat. Vagy visszaédesgethetik őket maguk mellé. Olyan, ez mint a fogság, de legalább őrökre sem kell, hogy gondjuk legyen.

Kirik bízott ezekben az értesülésekben. Afelől nem voltak kétségei, hogy a Mély lakói ilyen ítéletidőben nem fognak messzire eltávolodni a biztonságtól. A hegyeket úgy ahogy átkutatják majd, és amikor nem találják őket, tavaszig elnapolják a további kutatásokat. A Félúti Horizontig esetleg egy-egy katona merészkedik majd el, aki azt a parancsot kapja, hogy menjen minél messzebb utánuk kutatva. Ha pedig megtalálja őket, ne kegyelmezzen.

Tudta, nem bízhat senkiben, aki esetleg a Hegyekből érkezik. Ahogy azokban sem, akiknek az itteniek közül esetleg kapcsolatai vannak a Méllyel. Emiatt nem maradhatnak túl sokáig sem. Minden itt elvesztegetett nappal egyre csak kísértették a szerencséjüket. De Aadennel ebben az állapotban nem indulhattak tovább. Ahogy az ő lába miatt sem. Bár vesztegelésük alatt, az itteni gyógyító ellátásának köszönhetően, a sebe javulni kezdett. Az orvos viszont nem. Eszméletlen volt és lázas, semmilyen gyógymódra nem reagált. Kirik viszont végig mellette maradt, hiába szakadt meg a szíve minden alkalommal, amikor önkívületében félre beszélt.

Egyik éjszaka épp ebben a végtelen nyugtalanságban feküdt Aadenhez bújva. hallgatta Jeff nyugodt szuszogását a szoba túlvégében, miközben párja minden fájdalmas lélegzetvételét saját bőrén érezte remegni. Amikor már nem bírta tovább, óvatosan felült, idegességében a takarót gyűrögette. És akkor hangokat kezdett hallani. Idegesen nézett körbe. Azt hitte, megőrült, ahogy rádöbbent, a hangok a fejében szólnak.

– Megígérted, hogy elhozod hozzám! – tett szemrehányást neki a valami.

– És meg is tartottam a szavam. – Ingerülten suttogott a fejében szóló szemrehányásra, bosszantotta, hogy magában beszél. – Mindenre felkészültem… csak erre a betegségre nem…

– Látnom kell! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez irányítani foglak.

Nem kért engedélyt, onnantól ő rendelkezett Kirikkel. Talpra állította, Aaden mellé küldte, nem érdekelte a fájdalom sem, amit a járással okozott neki. Az orvos mellé érve megvizsgálta a bőrét, megnézte mennyire lázas. Még csak fényre sem volt szüksége, amikor ő nézett át Kirik szemén, látott velük a sötétben. A katona nem értette, mi történik, semminek sem volt ura a testében. Talán negyed óra múlva szállt ki belőle, ő pedig majdnem összeesett Aaden ágya mellett.

– Nem tudod meggyógyítani velem? – kérdezte továbbra is suttogva Kirik. – Ahogy engem feltámasztottál… rajta keresztül tetted. Ha tudsz irányítani, használj erre…

– Most nem elég csak annyi, hogy valakit irányítok – szóltak a szavak továbbra is fejében.

– Mi kell még? Mit kell még tennem, hogy elég legyen? – érzete magában a kétségbeesést, de az elszántságot is.

– Ez nem egyszerű betegség. Nem lehet meggyógyítani. Eddig még csak a mágusok láttak ilyet a Szigeteiken. Csak úgy lesz jobban, ha a betegség egy része átkerül másba. Az nyer majd neki annyi időt, hogy elérjen engem.

– És akkor te majd meggyógyítod? – Kirik ismét reménykedni kezdett.

– Meg – felelte neki egyszerűen a valami. – De addig még sok minden vár rátok. Kerülnek titeket az itteniek. Mindent tudok, amit te is – felelte egyszerűen Kirik szavakká nem formálódott döbbenetére. – Senki más nem jön a közletekbe a gyógyítón kívül. Őt kell felhasználnom. Bele át tudom tenni a betegség egy részét.

– Feláldoznád az orvosukat? – Kirik nem értette, miért bizonytalan. Bárkit képes lett volna odadobni azért, hogy Aaden jobban legyen, de pont az orvos miatt mégsem érezte ezt helyesnek. A gyógyítóra az ittenieknek is szüksége van… Másrészt pedig betegséggel fizetni a jó szándékért? Aaden kikérte volna magának.

– Ki mást áldozzak fel? A másikra és rád szüksége lesz, tehát nincs más választásunk.

– De… ha a gyógyító megbetegszik, ő megfertőzi az ittenieket? – Kirik tudta, semmi nem függ ettől a választól. Ha nincs más lehetőség, már eldőlt, hogy mit tesznek. Az ismerős fejfájás sem tudta megingatni ebben az elhatározásban.

– Nem – hangozott a határozott válasz –, de a gyógyító idővel belehal majd. Ez a betegség csak mágusokat fertőz, meg olyanokat, akiknek én átadom.

– Mágusokat? – bukott ki belőle a döbbenet, a mondat másik felére szinte nem is figyelt. – Aaden nem mágus.

– Ő nem. De én vagyok a mágia. Megérintettem őt is és téged is. Te is veszélyben vagy. Az, hogy még nem érzel semmit, nem jelenti azt, hogy nem ér utol téged is. Addig is más dolgunk van. Legközelebb, ha jön a gyógyító, hogy átkötözze a lábad, kérdezz rá, miért kerülnek titeket. Faggasd ki, hova lett a beteg mágus, aki először hozta közéjük a betegséget. Talán a válaszai mindkettőnknek segítenek majd.

– Ki volt az a mágus? – Egyre újabb kérdések tolultak Kirik ajkára. – Őt is ugyanazért hoztad ide, mint Aadent? – Elhallgatott egy pillanatra, mert megvilágosodott. – Várjunk csak… A Mély mágusa volt! Ezért ment el olyan hirtelen… Mert te elhívtad, ahogy Aadent is megpróbáltad…

– Mielőbb tovább kell mennetek innen. – A valami egyértelműen az értésére adta, hogy többet nem mond neki erről. – A barátod is ébren van. Magyarázatot vár. Beszélj vele! Én pedig megint eljövök majd.

Kirik magára maradt a fejében, a következő pillanatban pedig megérezte magán a J elhűlt, döbbent pillantását is. Ő csak a beszélgetés felét hallotta, de az is épp elég volt ahhoz, hogy ne értsen semmit. Mégis biztos lehetett benne, valami komoly bajba kerültek.

– Jeff? – szólította meg, és maga is megdöbbent rajta, mennyire bizonytalan a hangja. – Azt hiszem tudni akarod…

– Jogom van tudni! – javította ki a J. – Mmindig is tudtam, hogy nem vagytok őszinték. Eljöttem vele idáig. Benne még mindig megbízom… De már régóta az az érzésem, hogy miattad van ez az egész. De nem kérdezhettem rá, mert ő nem akarta volna…

– Ő most sem akarná, Jeff. Könnyebb neki így. De igazad van. Eljöttél eddig. Jogod van tudni. Elmondom, csak tartsd titokban előtte, hogy tudod.

Lerogyott az ágyára. Pár pillanatig meredt csak a társára. Aztán belekezdett, elmesélt mindent onnantól kezdve, hogy meghalt a mágus-betörés után. Elmondta, hogy Aaden hogy támasztotta fel, és utána jött el először érte a valami. Beszélt a megállapodásukról, hogy miért épp Jeffre esett a választása. Meggyónta azt is, hogy miért mérgezte meg a J-t, azt hallgatta csak el, hogy Aaden is benne is volt. Jeff figyelmesen hallgatta. Meg nem értette, de tudomásul vette. Talán Kirik valamennyit az elvesztett bizalomból is vissza tudott nyerni ezzel az őszinteséggel.

A vallomással ő is megkönnyebbült. Soha nem gondolta volna, hogy ekkora szüksége van arra, hogy elmondja valakinek. Az pedig, hogy az a valaki épp Jeff volt, nem számított. Csak az, hogy miután a végére ért, már biztosan tudta, elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy folytatni tudja az utat. Ettől lett elég erős ahhoz, hogy megtegye másnap azt, amit meg kell. Hogy hagyja a valamit feláldozni azt, aki addig segített nekik. És abban is biztos volt, hogy Jeff is támogatni fogja. A fejfájást meg majd csak legyűri. Bár abban talán csak Aaden tud majd segíteni.

Loire néha felébredt az álmokból. Ilyenkor csak percekig pislogott maga elé. Nem értette, mi történik, mintha nem jó helyen és időben lenne. Mintha ez az élet nem az övé lenne. Egyre nehezebbnek bizonyult megfejtenie, mikor van igazán ébren. Minden, amit Kirik szemén át látott, amit a módosítottként élt meg, annyira valóságosnak tűnt. Minden alkalommal küzdelemmé vált megtalálnia magát a saját a világában.

Igaz ebben legalább segített az, hogy Ward mellett volt. Ha ő beszélt hozzá, és a lány is válaszolt a kérdéseire, ha azt füllentette, hogy jobban van – a férfi persze biztos átlátott rajta –, az visszavezette önmagához. Emlékeztetni tudta magát, hol van, mire is készül. Ward valóságos volt, hideg keze a homlokán, a szavai, amikkel ébren tartotta, a gyengédség, amivel ételt diktált belé. És az evés utáni, hajót dobáló hullámok miatti hányinger is valóságos volt. Talán minden őt érő inger közül az volt a legvalóságosabb.

Loire néhányszor úgy érezte, hogy felébredt, de csak egy másik álomban, a feketeségben nyitotta ki a szemét. Ilyenkor ott találta Fény-Aadent, aki vagy mondott neki valamit, vagy megnézte, hogy van, aztán visszalökte az álmok közé. Loire-t ez az utóbbi kezdte frusztrálni. Ezért amikor legközelebb a fekete álomban tért magához, Fény-Aaden elé lépett, hogy számon kérje.

– Mondj valamit! – követelte tőle. – Nem mehetsz csak úígy el megint!

– Nem gyógyulsz elég gyorsan – fordult vissza felé. – Pár nap múlva kiköttök, de még közel sem vagy elég jól. Abban bíztam, ha keveset érintkezek veled, gyorsabban javulsz majd.

– És minden alkalommal csak benézel, hogy lásd ezt? – Loire nem tudta, hogy meghatódjon-e ezen, vagy felháborodjon.

– Igen – felelte egyszerűen a Lény, nem volt mit túlmagyaráznia, hát nem is tette.

– Milyen kedves tőled! – Loire viszont arra a felismerésre jutott, hogy határozottan bosszantja. – De mondd csak, ha már úgy is alszom, mert másra nem vagyok képes a láztól… miért mutatod meg nekem mindezt? Miért nem hagysz csak egyszerűen aludni?

– Mert… – A lány érezte a Lényben a bizonytalanságot. – Mert… azt akarom, hogy tudd. Tudnod kell, ami velük történt – nézett mélyen a szemébe.

– Miért? Nézd… nem arról van szó, hogy nem érdekel… Csak… azt hiszem nem bírom… túl sok ez nekem a saját életem mellett…

– Megértem. – Fény-Aaden akkor először tűnt igazán embernek. – De… valakinek el kell mondanom, ami velük történt. Így a legegyszerűbb.

– Tudom, hogy mi történt velük! – Loire hangja élesebben szólt, mint ahogy szerette volna. – Nem jártak sikerrel. Ha azzal jártak volna, most nem lennénk itt. Én nem lennék itt, hogy megtegyem helyettük!

– Ha sikerrel járnak, egyikőtök sem lenne itt. Ha léteznétek is, teljesen másképp. A világod már arra sem emlékezne, milyen volt a mágia. És igazad van, ennek a történetnek az a vége, hogy nem jártak sikerrel.

– Ahogy nem járt sikerrel a Mély mágusa sem? – Loire figyelte, ahogy Fény-Aaden nemet int a fejével, és abban a pillanatban mindent megértett. – Lelkiismeretfurdalásod van miattuk! Nem egyszerűen elmondani akarod. Meggyónni akarsz…

– Olyan furcsa kifejezéseitek vannak – rázta meg a fejét értetlenül a Lény. – De ha ti így hívjátok, legyen, hívjuk így. Én csak azért akartam elmondani, mert megszerettem őket. Mindent tudtam róluk. És fáj, ami velük történt. Jobban kínoz, mint amit a mágusok tesznek velem… És ezt sosem mondtam el Aadennek. Amikor megtehettem volna, hazudtam neki, mert képtelen voltam több fájdalmat okozni. Annyire megszerettem őt… az Első után vele töltöttem el a legtöbb időt… És ennek ellenére sosem mondtam el neki, hogy a Mély mágusa a barátja volt, Bárd. Titkoltam, hogy megmentettem, hogy a Mélybe vezettem, hogy erőt gyűjtsön a harcokban szerzett sebesülése után. Megmentettem Aadent a háborúból, ahogy Bárd kérte, otthon szereztem nekik Hegyek mélyén… Csakhogy elragadhassam őket onnan, amikor már nem bírtam tovább. Aztán mikor Bárd nem járt sikerrel, Aadent küldtem el erre a feladatra. Visszaadtam neki Kiriket a segítségéért cserébe…

– Ugyanúgy, ahogy visszaadtad nekem is Wardot – fejezte be helyette a sort Loire. Az, hogy a Mély mágusa tulajdonképpen Bárd volt, meg sem lepte. Nem haragudott, hiszen a másik felét kapta vissza a Lénytől. Hogy lehetne dühös a cserébe elvárt feladatért?

– Igen… éppen ugyanúgy. Veled is paktumot kötöttem, nem tehettem mást, már nem bírom tovább… Mégis fáj…

– Nem vagyok épp zseni, de azt tudom, hogy ezt hívják lelkiismeret furdalásnak… – mosolygott rá megértően Loire.

– Változtat ez bármin? Hogy minek hívjátok? Ugyanúgy ki akarok szabadulni, és elmenni innen.

– Nem, gondolom, nem változtat semmin. De ha neked könnyebb, hogy elmondod… akkor legyen, mutass meg róluk mindent.

– Mennem kell… – Fény-Aaden felkészült, hogy kilökje az álomból, vissza a másik életbe. – Ha sokáig maradok, még lassabban fogsz javulni.

Loire, miközben kizuhant a fekete kabinból, vissza a Félúti Horizontra, még a Lény után kiáltott, hogy az emberek közt a szívességet illik megköszönni, de szinte biztos volt benne, hogy nem hallotta.

Másnap reggel Kirik hajnalban ébredt, képtelen volt tovább aludni. Azért, hogy próbára tegye a lábát, sétálni indult a hajnali fényben. Tudta, hogy a Félúti Horizonton korán indul a nap és vele együtt a munka, de még mindig meg tudta lepni ez a nyüzsgés. Ekkora már a mesterséges sziget apraja-nagyja talpon volt, és a bevett rend szerint tette a dolgát.

Ahogy az emberek közt sántikált, és figyelte őket, rácsodálkozott a gyakorlottságra, amivel a sziget fém szerkezetét tákolták, a tehetségre, amivel ételt kerítettek az óceánból. És nemcsak halakat, hanem a mesterséges sziget szerkezetében megkapaszkodott víz alatti növényeket is. Már akkor gondolkodni kezdett azon, honnan lehetnek ezek, amikor először tettek le elé ottani ételt. Most legalább ezt is megtudta. Akár elégedett is lehetett volna ezzel a felfedezéssel, de jó érzéseit beárnyékolta az, hogy a szigeten élők továbbra is kerülték.

Semmi új, ezt az első pillanattól kezdve tudta. Csakhogy aznap reggel az emberek palástolni sem próbálták a jelenlétük miatt érzett ellenszenvet és rosszallást. Nem egyszer észrevette, hogy összesúgnak a háta mögött, és sötét pillantásokat lövellnek az irányába. Katona volt, kifinomult érzékei üvöltöttek, hogy valami nincs rendben, hogy valami készül ellenük. Kétség sem fért hozzá: veszélyben voltak. Sejtette, hogy valami még visszatartja az ittenieket, csak ezért nem próbáltak még ártani nekik. De ha most itt a kis utcák egyikében megtámadnák, esélye sem lenne a sérült lábán ellenük.

Amint tudott, visszasietett a szállásra, szinte menekült. Jeffet az ágyán ülve találta, ahogy várt. Talán arra, hogy ő visszatérjen, és ő is mehessen valamerre, vagy arra, hogy Aaden felébredjen. Csakhogy az orvos állapota változatlan volt. Nem javult, de szerencsére nem is romlott. Kirik óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és a J elé lépett.

– Te is láttad, hogy néznek ránk. Tudom, hogy nem vagyunk biztonságban.Tudom, hogy nem vagyunk biztonságban. – Jeff megelőzte, előbb szólalt meg kitalálva a gondolatait. – Voltam kint az éjszaka. Nem tudtam aludni azok után, amiket mondtál.

– Mielőbb el kell tűnnünk innen – értett egyet vele ő is.

– Hogy van a lábad? – kérdezte akkor a J.

– Jobban, persze messze a tökéletestől – vont vállat –, de nincs több időnk. Nem tudom, meddig tűrnek még meg itt.

– Köze lehet a betegségéhez? – intett Aaden felé a fejével Jeff.

– Valószínűleg igen. De nem hiszem, hogy készégesek lennének, ha rákérdeznénk.

Még beszéltek volna tovább is, de kopogtattak a szobájuk ajtaján. Összenéztek, Kirik a ruhája ujjába csúsztatta a dobótőrét, hogy azonnal használni tudja, ha úgy alakul. Jeff is a keze ügyébe készített egy kést. Csak ezután nyitott ajtót. A küszöbön a gyógyító állt. Szakadt, ötvenes, borostás, pocakos, elpuhult férfi volt. Fogatlan, az állandó részegségtől felpüffedt, vörös foltos arccal. Semleges, mégis szívélyes mosoly játszott a cserepes szája körül. A két katona mégsem bízott benne.

– Jöttem ránézni a betegekre – köszöntötte őket kedélyesen, majd Kirik elé lépett. – Kezdjük is azzal a rendetlen lábbal.

Kirik beleegyezően bólintott, elhelyezett egy széket az ágya előtt úgy, hogy a gyógyító az ajtónak háttal legyen, ha leül. Majd miközben levetette magát az ágyra, észrevétlenül odabiccentett Jeffnek, jelezve, hogy zárja be az ajtót. A J óvatos mozdulattal oda is óvakodott, és egyetlen hang nélkül fordította el a kulcsot. Eközben Kirik lerúgta a bakancsát, a lábát pedig a gyógyító ölébe emelte, aki neki is kezdett átkötözni. Aznap reggel végre jobban nézett ki a seb.

A férfi annyira belemerült a munkába, hogy eleinte észre sem vette, hogy Jeff mellé lépett, és megtámasztotta a kését a vállán, hegyével vészes közelségben a nyaka mellett. Eddigre már Kirik tenyerébe is belesiklott a dobótőr.

Mikor a gyógyító észrevette a fenyegetettséget, amibe került, döbbenten meredt a K-ra, aki a legkeményebb kifejezéssel arcán nézett vissza rá. Nem is mert elfordulni tőle, Jeffre sem mert hátra pillantani. Afelől sem lehettek kétségei, hogy ha úgy alakul, a J biztos kézzel metszi el a torkát, mint egy érett narancsot. Szinte a vágás szisszenő hangját is hallani vélte, ezt pedig elég volt ahhoz, hogy csak nagyon óvatos mozdulatokat tegyen. És igyekezzen nem okozni semmiféle fájdalmat Kiriknek.

– Akkor beszélgessünk! – ajánlotta a K színtelen hangon a gyógyítónak.

– Mit akarsz tudni? – nézett rá úgy, mintha a nyelvét tépnék. – Nincs mitől tartanotok. Senki nem árt nektek, amíg én azt nem mondom. Vagy amíg bajom nem esik – pillantott le sokatmondóan a dobótőrre.

– Pár éve járt erre egy orvos. – Kirik hangja továbbra is szenvtelenül csengett. – Ő is beteg volt. Ugyanúgy, mint az egyikünk. Aztán eltűnt. Soha többé nem hallottunk felőle. És csak elgondolkodtam. Vajon lehet-e köze az ő eltűnésének a gyanús pillantásokhoz, amik minket kísérnek, és ahhoz, hogy az egyik társunk beteg.

– Persze, hogy van. – A gyógyító próbálta nyugodtan kimagyarázni magát, bár Kirik észrevette a haja tövében előbukkanó, az idegesség előhívta izzadtság cseppeket. – Az itteniek félnek attól, amit nem ismernek. Nem mágusok. Én sem vagyok az. Értek pár dologhoz, de nem gyógyítom úgy a nyavalyákat, mint ők.

– Mi lett a mágussal? – Kirik nem tágított, fel sem kellett hívnia a másik figyelmét, hogy ez a kijelentése felért egy beismeréssel.

– Menjetek el, és ne bolygassátok – lökte le a bekötözött lábat az öléből, miután végzett. Nem érdekelte, hogy a másik meg tudja-e állítani, mielőtt a hideg kövön csattanna a sarka. – Vigyétek őt is. Hagyom, hogy elmenjetek, és hagyjuk ennyiben.

– Nem hagyhatjuk ennyiben – rázta meg a fejét Kirik -, az a mágus egy volt közülünk. Ha ártottatok neki, felelnetek kell érte.

– És ugyan hogyan kellene felelnünk? – Minden korábbi szívélyesség eltűnt az arcáról. – Azt állítod, hogy egy volt közületek, mégis egyedül, szinte magán kívül érkezett ide közénk. És most itt vagytok ti hárman. Ugyan mire lennétek ti képesek ellenünk?

– Mit tettetek vele? – Kiriknek ki kellett csikarnia mindent a gyógyítóból Aaden miatt. Emellett tudta, hogy a valami is tudni akarja, miért tűnt el.

– Kikérdeztük – vont vállat ellenséges közönyösséggel a gyógyító –, a betegsége érdekelt minket. Itt bárki elrejtőzhet, de ismeretlen betegségeket nem engedünk magunk közé. Azt állította, hogy a baja csak mágusokat fertőz, de most, hogy a ti társatokat is láttuk, bizonyosságot nyert, hogy nem mondott igazat. Helyesen jártunk el.

– Mi lett vele? – Érezte, hogy a düh nemcsak az övé.

– Mindent elintézett helyettünk a hideg, majd az Óceán. Ti sem élnétek már, ha nem tartottunk volna tőletek. Ide vetődik két módosított és egy beteg. Módosítottak nem kószálnak csak úgy semerre, ezért feltételeztük, hogy valamelyik Birodalom nevében jártok el. Semmilyen harag nem hiányzik a nyakunkba, ezért úgy döntöttünk, ellátunk titeket, aztán hagyunk tovább menni. De közben belehallgattam kicsit a külvilág rádióiba. A K szériát is halálra ítélték. Már csak az a kérdés, hogy jönnek-e később többen is a szériádból… Ha ők is kérdezősködni kezdenek… Bár ha jól eltűntök, nem találnak itt semmit utánatok…

Nem fejezhette be, mert Kirik felpattant az ágyról, és a következő pillanatban bal keze ujjai összezáródtak a rozoga férfi vaskos nyaka körül. Orrát megcsapta a bűzös, alkoholszagú lehellete. Nem tudott félre fordulni előle, mozdulatait a Lény irányította, lilán izzó szemmel meredt a marka szorításában vergődő szerencsétlenre. Loire szűknek érezte a helyet Kirik fejében, most, hogy a Lény is betolakodott mellé. Mintha össze akarnák roppantani. Kirik is épp úgy a tudat perifériájára szorult, oda, ahonnan a lány maga is csak figyelt.

Jeff kezében megremegett a kés, ahogy meglátta azt a lilán izzó szempárt. Ő is tudta, nem Kiriket látja, hanem azt a valamit, amiről előző éjszaka beszélt neki. Ha addig voltak is kétségei társa józan eszét illetően, azok abban a pillanatban szertefoszlottak.

– Nekik nem fogsz ártani – sziszegte a valami Kirik hangján.

Majd a gyógyítót Aaden ágya mellé lendítette, de nem engedte el. Szabad tenyerét Aaden mellkasa fölé tartotta, a beteg férfi teste megfeszült, ahogy tépni kezdte belőle a kórságot. Mivel a mágia és az átkok az egyszerű emberek számára láthatatlanok, sem Jeff, sem a Kirik szorításában fuldokoló férfi nem látott semmit a történésekből.

De K látta, a valami miatt a testében, a tudatában, az ő szemével látta a betegséget. Látta, ahogy kihúzza egy részét Aadenből. Végtelen hosszú volt, és leírhatatlanul rusnya, mintha maga lenne az oszlás. Tudta, hogy az egészet nem lehet kihúzni a párjából, az ő varázstalan testében a valami biztosan nem képes erre. Amikor a katona érezte, nem bírja tovább, az a hatalom elengedte a férfi nyakát, elszakította a betegség szálait, és amennyit addig kihúzott Aadenből, áttaszította a mesterséges sziget gyógyítójába.

– Látod, így fertőz nem-mágusokat. – Szinte kedvesen beszélt a részeges férfivel. – Nem tettem át beléd az egészet, mert nem fér el benned mind. Ha szerencséd van, maradt még pár heted. Most pedig elengedsz minket. Ők mindenképp elmennek innen – intett Jeff és Aaden felé, aki a zajokra ébredezni kezdett. – De rajtad múlik, hogy békésen vagy erőszakkal. Ha bárki bármit megpróbál, velem fogja szemben találni magát.

Aaden akkor nyitotta ki a szemét, amiben azonnal szétáradt a döbbenet és értetlenség. Szája szólásra nyílt, de először csak némán tátogott. Időbe telt, hogy hangot tudjon kicsikarni magából.

– Engedd el! – Ennyit sikerült csak kétségbeesésében kipréselnie magából.

Loire hirtelen nem is tudta, hogy ez most Kiriknek szólt, aki még mindig fenyegetően sarokba szorítva tartotta a gyógyítót, vagy a Lénynek, aki uralkodott a K-n. Mindenesetre Kirik feje Aaden felé fordult, aki összerezzent a lila pillantást látva, csak arra volt képes, hogy megismételje azt a két szót. Loire pedig érezte, hogy a barátja szavai eljutottak Kirikhez, szabadulni akart, de a Lény erősebb volt nála, nem hagyta, hogy visszavegye az uralmat a teste fölött.

– Még nem tehetem – felelte Aadennek a barátja hangján -, de el fogom, ha már biztosságban lesztek. Most azonnal indulunk.

Jeffen látszott, hogy neki nem kell kétszer mondani, ő már akkor menetkészen várakozott. A valami elengedte a gyógyítót, és amíg az orvos szedelőzködött, figyelmeztetően szólt hozzá.

– Elkísérsz minket a sziget határáig, a sínekhez. Majd ügyelsz rá, hogy senki se jöjjön utánuk! – Közelebb hajolt hozzá, fenyegetően nézte. – Láttad a villámokat a horizont határán? Ha bárki valami ostobaságot tesz, talán ide is becsap majd néhány. Remélem, világos. – Megvárta, hogy a szerencsétlen bólintson.

Kirik és Loire is tudták, hogy blöfföl. A valami gondolatai a fejében elárulták, hogy képtelen idáig elérni a villámokkal, azok egyébként is csak a dühe, indulatai megtestesülései. Amíg fogoly, nem veszélyesek senkire. Bár abban igazat mondott, hogy ha esetleg megtámadnák őket, a valami Kirik testében borzalmas pusztításra lenne képes, az más kérdés persze, hogy meglennének a következményei.

Majd Jeffhez fordult.

– Akkor mehetünk. Ha nem bírja a tempót, vedd a hátadra, nincs vesztegetni való időnk.

Megvárta, hogy a J bólintson, majd a gyógyítót maga elé taszítva kilépett a szűkös szobából. A másik kettő követte. Több eszük volt annál, mintsem késlekedni merjenek. Úgy pedig, hogy a gyógyító vezette ki őket a városból a sínekig, senki sem mert ártani nekik. A gyilkos pillantások persze minden lépésüket kísérték, de senki sem mert rájuk támadni.

A síneknél szétváltak útjaik. Hanem egy szó nélkül indultak előre, a végtelenbe a hídon hátrahagyva a gyógyítót. Ő ott maradt a sínek tövében, ahogy meghagyták neki. Tényleg ügyelt rá, hogy senki se jöhessen utánuk, és ne árthasson nekik. Nem tudták, meddig maradhatott ott, de amikor a város már majdnem eltűnt a horizont szélén, Kirik még látni vélte.

Még jó darabig mentek, amikor kezdte úgy érezni, hogy a valamivel a testében nem tud már egy lépést sem megtenni. Térdre rogyott. Aaden addig is többször könyörgött a hatalomnak, hogy engedje el, de az mindig azt válaszolta neki, hogy még nincsnek biztonságban. Ekkora viszont Kirik nem csak azt érezte, hogy minden ereje elfogyott, hanem azt, mintha a valamit próbálnák kitépni belőle. Fájt, ahogy tépték, bár azt nem tudta, hogy a saját kínjait érzi-e, vagy a másikét.

Vékony ujjak simítottak végig az állán. Megemelték a fejét, ahogy kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Aaden letérdelt vele szemben, és őt figyeli. Aggodalom és ijedtség tükröződött a szemében. Kirik mondani akart valamit, hogy feleslegesen aggódik, de képtelen volt megszólalni, még mindig a valami uralta a testét. Viszont annyira fájt minden, amit tettek vele, hogy a szeme kínoktól ismét összezáródott, keze ökölbe szorult a hidat borító havon.

– Most már el kell engedned! – hallotta meg az orvos bizonytalan hangját. – Nem tudunk tovább menni, ha ő is olyan borzasztó állapotba kerül, mint én…

Kirik érezte, hogy elvigyorodik. Te jóságos ég! Hogy mennyire nem a sajátja volt az a vigyor! Vissza akarta kapni a testét, ismét egyedül akart lenni a fejében, a karjába vonni Aadent, és annyi rettenetes, aggodalommal töltött nap után végre ismét megcsókolni! De egyelőre még megszólalni sem tudott, ha a valaminek épp nem volt mondandója. Csakhogy akkor éppen volt. Érezte, hogy kinyílik a szája, hogy folynak elő belőle a szavak.

– Nem lesz olyan beteg, mint te voltál. Még. Hidd el, egyelőre csak kimerült. Sok ez a hatalom, még egy ilyen erős testnek is. Viszont figyelmeztetnem kell titeket. Nincs sok időtök. Te csak ideiglenesen lettél jobban, nem tudtam teljesen kiszedni belőled a betegséget. És mivel felhasználtam a barátodat, hogy kijuttassalak titeket onnan, ő is hamarosan megbetegszik majd. Nem tudom elmagyarázni, hogy mi ez… De el kell érnetek, csak akkor tudok segíteni rajtatok.

Azzal a valami kiszállt belőle, ő pedig csak annyit érzett, hogy előre bukik, és hogy erős karok kapják el. Biztos volt benne, csak Jeff lehetett, Aaden nem bírná el. Elfektették, és mivel nem fázott, feltételezte, hogy ráhúztak egy hálózsákot. Miközben magatehetetlenül, félálomban lebegett, beszélgetést hallott a feje fölött.

– Remélem, csak hagynunk kell aludni egy kicsit. – Ez Jeff volt. – Maradj itt vele!

– Te hova mész? – Aaden hangja bizonytalanul csengett.

– Kicsit visszább megyek. Csapdákat állítok a hó alá, nehogy meglepetés érjen minket.

Utoljára még annyit érzett, hogy az orvos közelebb húzódik hozzá, majd minden kihunyt körülötte. Loire-t viszont fojtogatni kezdte az őt körüllengő hőség. Lassan kinyílt a szeme, pislogott párat, hogy formába rendeződjön szemei előtt a kabin félhomálya. Száraz torokkal Wardot szólította, akkor tökéletesen tudta, hol van, és ki ő. De hallania kellett a férfi hangját, hogy tudjon a valóságba kapaszkodni.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Yasmin Peyman)