Espada az utóbbi pár napban nem nagyon tudott aludni. Éjszaka általában álmatlanul forgolódott, és az odaát történteken jártak a gondolatai, mintha egy része – valami belőle – a csatatereken maradt volna. Vagy ha épp nem a Régi-kontinens miatt nem tudott aludni, akkor Tara hol vidám, hol könnytől maszatos arcocskáját látta maga előtt. Akkor pedig azon kezdett el elmélkedni, hogy vajon mit rontott el, mit kellett volna másképp csinálnia. De nem jutott semmi értelmesre, csak arra, hogy elöntötte a düh Eleanor irányába.

Ezt általában az hűtötte le, hogy emlékeztette magát, Harmadiknak biztos lenne valami jó ötlete a helyzet megoldására. A férfinak sok testvére volt, akiket imádott, éppen ezért Tarát is szeretné és szárnyai alá venné. Furcsa melegség áradt szét mellkasában, ahogy elképzelte a kislányát, amint hurkás karjait Simon nyaka köré fonja, és pici, piros szájával gyermeki puszit cuppant az arcára. Az az egy kép több boldogságot árasztott, mint bármi, ami Eleanorral közösen jutott neki.

Nem is értette, mi varázsolhatta el benne eredetileg… de ahhoz kétsége sem fért, hogy az eredeti vonzalmából mára semmi sem maradt. Talán a testiséget és a lángolást keverte össze a szerelemmel annyira fiatalon, de ahhoz a harcokból hazatérve kétsége sem fért, hogy az akkori érzéseinek semmi köze nem volt ahhoz, amit Harmadik iránt iránt érzett. Tessék… legalább magának beismerte – ha már senkinek nem beszélhet arról –, mennyire gyötri a másik férfi hiánya, és mennyire menthetetlenül, visszafordíthatatlanul beleszeretett.

Ezektől az érzésektől annyira sajogni kezdett valami a szíve környékén, hogy el kellett terelnie a figyelmét Simonról. Megpróbált a korábbi indulataira koncentrálni, gyűlölni Eleanort azért mert az a másik kellett neki, olyannyira, hogy megtette volna a gyerekük apjának. Legnagyobb döbbenetére nem tudott haragudni a nőre a választása és a döntései miatt. Mivel tökéletesen megértette és elfogadta a saját érzéseit, amik azzal jártak, hogy ezerszer inkább Harmadikot választotta volna volna ahelyett, hogy mártír módjára Eleanor elvárásait szolgálja ki.

Nem azért gyűlölte a nőt, mert talált mást helyette. Nem, ha már épp ennyire őszinte volt magával, azt is beismerte, hogy régen elérkezett az ideje már annak, hogy tovább lépjenek abból a mocsárból, amivé az a soha-nem-szerelem mérgeződött, ami korábban köztük vibrált. Ettől függetlenül Eleanor meghagyhatta volna neki azt a kis örömöt, hogy néha láthassa Tarát. Legalább ennyi kutya kötelessége lett volna. Miért nincs benne ennyi belátás? Tara négy éves, nem fog elfelejtkezni róla teljesen… Ugye, ugye nem? A négyévesek elég nagyok már, ahhoz mindenképp, hogy ne felejtsék el az igazi apjukat… Hiába próbálta magát ezzel nyugtatni, ő maga sem hitt igazán benne.

Ezeknek a gondolatoknak pedig mindig az volt a vége, hogy ideges fel-alá járkálásba kezdett a szobájában. Ezt addig folytatta, míg ki nem világosodott annyira, hogy a komornyik felkeljen, elvileg elsőként a háztartásban. Ilyenkor csatlakozott hozzá – sokszor már az apjuk megérkezett is a konyhába nem sokkal utánunk, hiszen ő is mindig a tyúkokkal ébredt. Bár Espada gyanította, hogy ennyire korán kelő ő is csak az utóbbi időben lett, de nem akart rákérdezni, mi gyötri. Hiszen tudta…

Aztán az átvirrasztott éjszakákat és járkálással töltött hajnalokat kóválygós nappalok követték. Azok voltak csak igazán rosszak! Annyira nem tért még vissza a Régi-Kontinensről, hogy fogalma sem volt, mit kezdhetne magával. Emberek közé nem vágyott, a főváros, Lombardia sem vonzotta. A legtöbb időt a szobájában töltötte egyedül. Épp ahogy Bastion is. Ha valaki, hát ő még nála is kevésbe találta magát. A szeme állandóan vörös volt a kialvatlanságtól, enni sem nagyon evett. Míg odaát jártak sokat fogyott, mint – Wardot leszámítva – bármelyikük, de a soványsága lassan kezdett aggasztó lenni. Egész nap lézengett csak valamerre, esetleg a tv csatornáin szörfölt, de egyetlen műsort sem nézett igazán, vagy pár percnél tovább.

Espada aznap hajnalban is épp szokásos ide-oda köreit rótta, amikor csipogni kezdett a telefonja az éjjeliszekrényen. Fogalma sem volt, ki írhat neki üzenetet ilyenkor. Mégsem a korai időpont lepte meg igazán, hanem az üzenet érkezésének ténye. Nem voltak barátai, a testvérein kívül. Mindig is Loire-hoz állt a legközelebb, mert az osztálytársai mindig tartottak tőle a fém karjai és lobbanékony természete miatt. De ha őszinte akart lenni, nem is hiányoztak neki a barátok. Szóval telefont is szinte csak azért tartott, hogy a családja el tudja érni szükség esetén. Éppen ezért nem is volt ahhoz szokva, hogy bárki üzenetet küldjön neki.

Döbbenten vette fel a készüléket az éjjeliszekrényről, és még jobban elcsodálkozott, amikor az üzenet mellett Harmadik képét látta meg. Egy kicsit előnyösebb volt az a fotó, mint ahogy a való életben kinézett – különösen az utóbbi időben. Már ettől a gondolattól nevetnie kellett. Igaz, a férfi megígérte nekik, hogy keresi majd őket, de Espada mégsem számított rá, hogy be is tartja majd azok után, amilyen slamasztikába a hazatérésükkor került.

Sokkal jobb kedve lett az üzenetet látva. Ismét az a korábbi melegség járta át a mellkasát. Mit nem adott volna, ha Simon ott lehet mellette, és bátorítóan átöleli! Természetesen sosem vallotta volna be ezt a gyengeséget – még neki sem –, de ettől függetlenül még egy olyan ártatlan érintés is jól esett volna akkor. Végül vigyorogva nyitotta meg az üzenetet.

„Helló. Gondoltam rátok férne egy kis feszültség levezetés. Tudok egy jó helyet. Mondjuk ma este.” Csak ennyi állt benne.

„Neked nem bújkálnod kéne? Nem azon rettegtél, hogy vérdíj van a fejeden?” Írta vissza aggodalmasan azonnal, és meg sem lepődött, hogy szinte rögtön jött is a válasz. Onnantól kezdve pedig beindult az üzenetváltás.

„Olyan helyet választottam, ahol ez nem probléma. De megható az aggodalmad.”

„Nem miattad aggódom, hanem magunk miatt.”

„Van is miért, ha épp annyira nem tudsz aludni, ahogy én sem. De szóval, jó a ma este? Ha igen, küldöm a címet, meg időpontot.”

„Megkérdezem Bastiont. Tudod, nagyon maga alatt van. Még mindig semmi hír Loire-ról.”

„Annál is inkább rátok fér a kikapcsolódás. Nem merem azt mondani a történtek miatt, hogy boldogra isszuk magunkat, de tisztességesen berúgunk. Neked is illene. Hogy tarthatod magad igazi férfinak, ha még szét sem csaptad magad tisztességesen?”

Espada ezt az üzenetet látva csak irritáltan fújt egyet. Volt már tapasztalata berúgásban. Nem is egyszer. Azzal nem is volt probléma, de a másnapokat kifejezetten utálta. Legalább annyira, mint amennyire Harmadik is utálta Dōrban. Sőt, azt sem szerette, hogy Ward, aki szinte sosem tudott berúgni – ez alól például Dōr volt az egyik kivétel, mikor Harmadikkal ittak –, minden alkalommal előzékenyen kiröhögte. Végül a fiú összeszedte a gondolatait, és lepötyögte a választ.

„Nem hiszem, hogy berúgásból tudnál olyat produkálni, amit korábban nem próbáltam. De tudod mit? Benne vagyok, tőlem mehetünk. Megpróbálom rávenni Bastiont is, de helyette nem tudok mondani semmit.”

„Legfeljebb elhozod erővel a hátadon.”

„Mert egy mágust annyira egyszerű…”

„Több hatékony cselekvés, kevesebb nyöszörgés!”

„Menj a fenébe, Harmadik.”

„Ezt igennek veszem. Ügyes gyerek vagy, biztos megoldod. Foglalok asztalt, aztán küldöm a címet.”

„Rendben. Gondolom, nem szabadulunk tőled.”

„Te egészen biztosan nem. Már hogy szabadulnál?”

Espada majdnem félrenyelt az utolsó üzenetet olvasva. Hirtelenjében azt sem tudta, mivel reagáljon rá, azt még sem írhatta, hogy nem is akar szabadulni, sőt ha rajta múlna, akkor Harmadikot sem engedné ki még egyszer a látóteréből. Mivel hosszú percekig nem reagált semmit, kezdett attól tartani, hogy Simon befejezettnek és lezártnak tekinti a beszélgetést. Erőltette az agyát, hogy valami frappáns, csattanós valamivel tudjon előállni, de minden cserben hagyta akkor. Szerencsére Harmadik megkönyörült rajta, mert nemsokára a következő üzenet érkezett tőle:

„Wardnak is tartozom annyival, hogy elviszlek titeket, és iszunk rá.”

Erre már könnyebbnek bizonyult felelnie:

„Mondasz valamit.”

„Ugye? Nekem mindig igazam van, mert én vagyok a rangidős. Ha esetleg még sincs, akkor életbe lép az előbbi szabály.”

„Persze, persze. Inkább foglalj végre valahova. Mégsem várhatunk egész nap, hogy jutsz-e valamire.”

„Értettem. Akkor én most lépek is, és intézem.”

Espada vigyorogva tette zsebre a telefont, és szobája ajtajához lépett. Gondolta, ő maga is megteszi saját részéről szükséges előkészületet, és beszél Bastionnal. Meg kell győznie, hogy kimozduljon a villa négy fala közül. Rá is ráférne végre egy kis társaság. Még ha az a társaság nem is áll másból, mint Harmadikból és belőle. Határozott léptekkel indult meg bátyja szobája felé. Tudta, hogy ébren van, többször hallotta a fel-le járkálástól nyikorogni a lépcsőfordulóban azt az egy rossz fokot.

✨✨✨✨✨

Bastion ajtaját szokás szerint nyitva találta, ő pedig épp pakolászott a szobájában. De láthatólag még nem döntötte el, hogy mit is akar csinálni, mert csak értelmetlenül tett dolgokat egyik helyről a másikra. Espada jelenlététől sem zavartatta magát, kezdett hozzá szokni, hogy furcsán néznek rá mostanság. Értette, miért. Tudta, mennyire furcsán viselkedik.

Félig üresnek és alaktalannak érezte magát. Loire eltűnésével rettenetesen hiányzott a fejéből az a korábbi bizonyosság, hogy ők ketten adnak ki egy egészet. Most pedig mintha ketté vágták volna. Egyedül volt. Nem kellett senkire figyelnie vagy vigyáznia, ki sem nevethette húgát az ügyetlenségéért. Nem volt már sehol az, aki róla is szavak nélkül tudott mindent. Ezt nem értette, és nem is érthette meg senki. Espada sem, aki igyekezett mindent megtenni azért, hogy ő jobban érezze magát.

Tudta, hogy neki is nyitottabbnak kellene lennie az öccse bajaira, hiszen világosan látta, hogy valami miatt ő is maga alatt van. Mégis képtelen volt a saját kínján kívül másra is figyelni. Nem tudta, hogy Espada ezt észrevette-e, hogy bántja-e. De őszintén, igazán nem is érdekelte. Sok időt töltött a garázsban egyedül, és a régi fotókat nézegette. Közben győzködni próbálta magát, hogy mivel Loire nincs még meg, talán jól van, és előkerül majd. Persze egyre kevésbé tudott hinni benne. Hiszen annyi minden miatt tűnhet el valaki – vagy egy test – egy mezőről…

Espada a szobájába lépett, hanyag mozdulattal levetette magát az ablak melletti fotelbe, és őt figyelte. Nem szólt semmit. Hogy ez mennyire irritálta Bastion! Hogy még tisztességesen egyedül sem hagyják… Mert valakinek mindig rá kellett néznie, mintha az változtatott volna bármin is! Vagy Espada járt a nyakára, vagy a komornyik. Ez az utóbbi még olyan kérdésekkel is zaklatta, hogy nem kér-e enni vagy inni valamit, mintha ő nem tudná kiszolgálni magát!

Az egyetlen, aki tisztességesen kerülte, az Luther volt. Nem szólt hozzá, ha a pillantásuk véletlenül mondjuk a vacsora mellett találkozott, azonnal félre fordult. Sokszor egy légtérben sem tartózkodott vele. Ha még is úgy alakult, hogy egy helyiségben kellett lenniük, Luthernek gyorsan más dolga akadt máshol. Bastion minden alkalommal észrevette rajta a bűntudatot, de nem tudott semmit mondani, amivel könnyíthetett volna a lelkén. Pedig nem haragudott.

Mindig is tudta, hogy Luther üzletember. És hogy ára lesz annak, hogy az eredeti tervei ellenére Loire-t is magához vette. Azért sem neheztelt, hogy háborúba küldte őket. Felfogta úgy, hogy ezzel fizettek Loire boldog gyerekkoráért. Sóhajtott egy hatalmasat. Ha a húga soha nem is kerül elő, ez az idő is több, mint amit a Szigeteken jutott volna neki. Már csak emiatt sem lehet dühös Lutherre. Csak… ő is hozzászokott a jóhoz, és kezdte úgy kezelni ezt az életet, mintha járna nekik.

Pillantása ismét Espadára tévedt, el is felejtette, hogy még ott van a szobájában. Azt hitte, rég elunta már, hogy őt figyelje. De láthatólag még nem akarta magára hagyni. Nem baj, pár sértés talán elég lesz ahhoz, hogy megharagítsa és távozásra bírja.

– Nagyon nincs most kedvem társasághoz, öcsi – mordult rá végül, ez általában be szokott válni. – Szóval nyugodtan csinálhatsz valami értelmeset is. Nem kell rám vigyáznod.

– Ühüm – dünnyögött Espada, és bosszantó módon a legkevésbé sem vette magára az ellenségességet. – Talán tényleg nem kéne. Az lenne a legegyszerűbb, hogy ne foglalkozzak veled. De tudod, az okosok azt mondják, hogy ez a viselkedés néma segélykiáltás. Milyen testvér lennék, ha nem hallanám meg?

– Mondd csak, nem hallgathatnád valahol máshol ezeket a néma segélykiáltásokat? – Pár pillanatig csak figyelte öccsét, majd ismét megszólalt. – Tényleg semmihez sincs kedvem. Hozzád sem.

– Ez kemény volt! – kapott a szívéhez színpadiasan Espada.

– Komolyan mondtam.

– Tudom – vigyorodott el a fiú –, de akkor is az a dolgom, hogy ne hagyjalak békén. Sőt kötelességem. Egyébként is az a véleményem, hogy önsajnálni bármelyik másik nap lehet. De ma este ki kell mozdulnunk. Mindkettőnkre ráfér, hogy leigyuk magunkat. Úgy meg különösen, hogy Harmadik hívott minket.

– Harmadik? – Ezt hallva Bastion abbahagyta az ideges járkálást, és az öccsére meredt. – Nem rejtőzködnie kéne inkább?

– Én is ezt kérdeztem tőle – vonta meg a vállát Espada –, de valamit biztos intézett, ha most ennyire biztos abban, hogy jó ötlet emberek közt mutatkoznia.

– Remek – sóhajtott fel Bastion –, remélem, nem csinál semmi hülyeséget. Lehet, hogy jobb lenne, ha a seggén maradna.

– Ismered. Ha a fejébe vett valamit, akkor véghez viszi.

– Csak ismételni tudom magam: remek… És egészen biztos vagy benne, hogy éppen vele akarsz inni? Nem emlékszel, hogy ő volt az, akinek sikerült asztal alá innia Wardot? Kétlem, hogy ez jó ötlet…

– Ez egy kiváló ötlet. A többi miatt meg majd agonizálunk másnap. Na, mit mondasz? Benne vagy?

– Hát… nem hiszem, hogy kellek én oda kettőtök mellé… Elég hálátlan szerep a gyerta-tartás.

Mindketten tudták, hogy ez az utolsó érv, ami még a tarsolyában megmaradt. És amíg Bastion bízott benne, hogy az öccse békén hagyja miután emlékeztette arra, hogy nélküle eltölthetne kettesben egy estét Harmadikkal, addig Espada hallani sem akart arról, hogy kibújjon a meghívás alól.

– Akkor ezek szerint benne vagy, most hogy minden hülye kifogásodat kilőttük – vigyorgott a mágusra. – Vissza is írok neki – vette elő a telefonját a zsebéből, és azonnal pötyögni kezdett.

– Visszaírsz neki? – meredt rá döbbenten Bastion. – Téged megkeresett?

Bastion az ajkába harapott. Mi volt ez a hülye kérdés? Természetesen Harmadik kettejük közül Espadával fogja felvenni a kapcsolatot. Az, hogy az öccsén keresztül rá is kiterjesztette a meghívást, nem más mint udvariasság, és ha valaki ő utált kötelesség vagy teher lenni. Mielőtt ezeket a gondolatait szavakba önthette volna, a fiatalabb felnézett a telefonjából.

– Szerintem neked is írt, de van egy tippem, hogy azóta nem töltötted, hogy hazajöttünk. Ne csodálkozz, hogy nem ért el.

Bastion arra sem vette a fáradtságot, hogy a fejét megrázza. Minek magyarázkodjon arról, hogy a telefonja volt az egyetlen dolog, amire az eltelt napokban igazán figyelt? Mi máson érnék el, ha Luther emberei hírekkel akarnak szolgálni neki Loire-ról? Persze tudta, hogy az apját ezerszer előbb keresnék meg, mint őt, de ezt az egy reménytelei hangocskát képtelen lett volna elhallgattatni a fejében. Inkább másra terelte a szót:

– Rendben elmegyek veletek este, de ha annyira egymásba feledkeztek, akkor ne csodálkozzatok majd, ha hazaszökök. – Bastion akkor először vigyorodott el őszintén, és ettől végre határozottan élőnek kezdett tűnni.

– Azt hiszem, ezzel a feltétellel tudok élni – viszonozta a vigyort a fiú, az ő szeme is huncutul csillogott. – Viszont ha segít rajtad, akkor feláldozzk magunkat, és csak diszkréten ülünk majd egymás mellett.

– Az hiányozna csak, hogy ekkora áldozatot kelljen hoznotok! – robbant ki Bastionból egy meglepően őszintének tűnő nevetés.

– Csak maradjon is ilyen a kedved estig! – figyelmeztette a bátyját Espada. – Már nem gondolhatod meg magad.

– Nem fogom – ígérte meg az idősebb.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com