Este nyolcra érkeztek meg a szórakozóhelyre, ahova Harmadik hívta őket. Nem épp Lombardia legjobb környékén volt fellelhető. Inkább lehetett volna késdobálónak nevezni, mint bármi másnak. Espada és Bastion is azonnal megértették, itt miért nincs mitől tartania társuknak. Itt valóban érdektelennek tűnt a többi jóval keményebb kötésű alak közt.

Simon persze azért amennyire tudott, biztosra ment. Mikor eléjük jött, nem a megszokott Harmadik állt meg előttük. Arcát sűrű borosta borította, sőt talán már inkább szakállnak lehetett volna nevezni. Igaz, már Dōrban sem vette a fáradtságot, hogy megborotválkozzon, de mostanra már kifejezetten elburjánzott az a szőrzet. Haját is hagyta, hogy úgy álljon, ahogy épp akar. Hogy még kevésbé hasonlítson magára, színes szemlencséket is viselt, amitől aztán még szokatlanabb lett a külseje. Bastion és Espada döbbenten méregették, ha nem ismerték volna olyan jól, talán el sem hiszik, hogy őt látják.

– Ne bámuljatok már így – vigyorgott rájuk –, mintha kísértetet látnátok.

– Talán mert önmagad árnyéka vagy, és nem erre számítottunk – replikázott azonnal Espada.

Harmadik jót nevetett a kijelentésen. Egyáltalán nem volt sértő. Egyvalaminek volt csak az árnyéka. fiú régebbi indulatos, rosszindulatú megnyilvánulásainak.

– Hiányoztál, hallod? – közelebb lépett hozzá, de látszott rajta, mennyire zavarban van ennyi ember között, ezért nem csókolta meg a fiatalabbat, hanem a baráti hátbavágás mellett döntött. Kicsit erősebbre sikerülhetett, mert minden levegő kiszorult Espada tüdejéből tőle. Vagy talán csak az érintés tette?

Ezek után Harmadik a nyüzsgésen, és csoportokba verődött emberek tömegén át bevezette őket a kocsmába. Egy félreeső boxig terelte őket, megvárta, hogy elhelyezkedjenek, majd ő is becsúszott melléjük. Majd elmondta, hogy kifejezetten szereti ezt a helyet, többször jött ide kikapcsolódni, amikor korábban forró lett lába alatt a talaj. Bár ekkor veszélyben még sosem volt a saját kontinensén. De szerencsére mindenhol akadtak barátai, vagy lekötelezettjei, akik időben figyelmeztették, hogy szívódjon fel, vagy elrejtették, ha épp arról volt szó.

– Már rendeltem – nézett társaira mondandója végére érve –, szóval azzal sem kell vacakolnotok.

– Jó lesz az nekünk? – pillantott körbe gyanakodva a kocsma belsejében Bastion.

– Most igen – vigyorgott rá a borostája mögül Harmadik –, a holnap már kérdéses.

– Én is épp ettől tartottam – rázta meg a fejét bizonytalanul az iménti.

– Ugyan, ne majrézz már! Ward is túlélte, mikor velem ivott.

– De ha jól sejtem, nem rajtad múlt – szólalt meg Espada is.

– Megnyugodhattok, most sem rajtam fog. – Harmadik továbbra is vidáman pillantott hol az egyikükre, hol a másikra. – Az itteni piát nem én keverem. Közöm sincs hozzá. Maguktól is tudják, mi a tuti.

Ahogy ezt kimondta, megjelent mellettük egy testes pincérnő. Fiatal volt, szép arcú, bár arra senki sem figyelt. Minden tekintetet magára vonzottak hatalmas keblei, amik épphogy ki nem buggyantak a szűkös, minimális anyagfelhasználással készült uniformisból. Azt sem lehetett a pincérnőtől elvitatni, hogy a minden teltsége ellenére is millió, egyáltalán nem ártatlan pillantást vont magára.

Kár, hogy egy ideje képtelen nőkhöz vonzódni, pedig régebben talán neki is tetszett volna a látvány. Azóta, hogy Hamradik felébresztett benne valamit, amiről sosem gondolta volna, hogy ott lehet benne. De egyáltalán nem bánta, nem cserélte volna el ezeket az érzéseket semmiért. Ezért inkább azt figyelte, ahogy a lány egy-egy korsó sörnek tűnő italt tett le mindegyikük elé. Csak a folyadék színe és a benne kergetőző buborékok és csillámok árulkodtak arról, hogy nem közönséges ital van előttük. Espada gyanakodva méregette, meg sem fordult a fejében, hogy mennyire szakmai ártalom, annak vizsgálata, nincs-e valamelyik korsóban valamilyen méreg. Harmadik persze észrevette, hogy megszaglászta és alaposan szemügyre vette.

– Nyugi öcsi – vigyorgott bíztatóan Espadára –, csak egy kis sör feljavítva. Erősebb, mégis jobban fogod bírni tőle a piálást.

– Remekül hangzik – emelte meg a saját korsóját Bastion, és a másik kettő is követte a példáját. Koccintottak, aztán mindhárman alaposan meghúzták az italukat, ami meglepően sörnek tűnt, bár volt valami megfejthetetlen utóize. Talán a csillámok tették…

Hamarosan kiderült, hogy Harmadik nemcsak a nyitó italról gondoskodott, hanem jópár környit rendelt előre. Ugyanis ahogy kiürült egy korsó, azonnal érkezett a következő. Nem feltétlenül ugyanazzal, de látszott mindegyiken, hogy gondos válogatás eredménye. És tényleg úgy hatott, ahogy Harmadik megjósolta nekik. Hamarosan kellemes bódultság lett úrra rajtuk, de döbbenetesen jól bírták az ivászatot.

Eleinte a velük történtekről beszélgettek, felidézték a Régi-kontinensen töltött idő emlékezetes pillanatait. A vicceseket és a kevésbé vidámakat. Például kifejezetten sokat nevettek azon, hogy Bastion milyen képet vágott, amikor Loire előkerült a hallott-táncoltatás után. Ahogy azon is, mennyire nevetséges ötlet egy animus-színház. Bastion is a másik kettővel nevetett. Inkább azon, ahogy ők nevettek, hiszen neki most kifejezetten fájt, hogy akkor nem állt ki jobban Loire mellett.

Aztán felemlegették azt is, hogy a kölyök – ezt Espada akadozó nyelvvel ugyan, de határozottan kikérte magának –, mennyire Ward idegeire tudott menni. Harmadik itt nem felejtette el megemlíteni, hogy szerencsére ő mindig ott volt, hogy segítsen a hadnagynak megőrizni a józan eszét. Aztán a többedik kör után lassan halkulni kezdett a nevetés.

Bastion már egyáltalán nem volt vidám hangulatban. Azt is érezte, hogy inni sem bír többet, mert akkor csak még rosszabb lesz. A másik kettővel ellentétben ő kifejezetten depressziós részegre itta magát aznap. Nem értette, mi történhetett, de a korábbi jó hangulat és vidámság tovatűnt belőle. Lassan már mosolyogni sem volt képes a felidézett emlékeken. Társaai is észrevették, hogy valami nincs rendben vele.

– B-bocs s-s-r-rácok – dadogta Bastion, és eltolta maga elől a korsót, már a nyelve sem forgott megfelelően –, d-de nem bírom. Azt h-hiszem, egy kis l-levegő k-kell…

Kiverekedte magát a boksz-ból. Szerencsére Harmadiknak maradt még elég koordinációja ahhoz, hogy ki tudja engedni. A mágus pedig egy szó nélkül eltámolygott a kijáratig, szinte kiesett az ajtón. Elvergődött az épület sarkáig, megpróbált megkapaszkodni a falban, hátha az segít stabilabban állni. Kóválygott a gyomra, lüktetett a feje, levegőt is alig kapott, azt hitte, megfullad. Ködös tudatával elmerengett azon, ha esetleg lenyúlna a torkán, és minden visszajönne, amit aznap este leküldött, az segítene-e?

Nem vette észre, hogy Espada azonnal utána indult, és épp olyan fürgén tűnt el az ajtó mögött, mint minden részegségével együtt korábban Bastion is. Harmadik is követte volna őket, csakhogy útját állta testes a pincérnő. Karon fogta, és félrehúzta a pult oldalában lévő kiszögellés takarásába.

– Idefigyelj, Simon – súgta neki figyelmeztetően –, arról nem volt szó, hogy mágust is hozol ide.

– Hogy mi? – Ennyi ital után már Harmadik sem volt épp gyors észjárású.

– Hallották, miről beszéltek – magyarázta neki a nő –, az árulás óta itt sem kedvelik a mágusokat. Akartam szólni korábban is, mégiscsak törzsvendég vagy…

– Hát már mindenkinek elment az esze? – kérdezett közbe zavarosan Harmadik.

– Nem ez a lényeg. Azt hittem a többi vendég bír magával. Nézd, ők azok, a ti boxotokkal átellenben. – Harmadik érezte, ahogy a nő feléjük fordítja a fejét, ami ekkorra már tisztességesen kóválygott. – Vidd el innen a barátaidat, amíg valaki nekik nem megy!

A figyelmeztetés nem is jöhetett volna jobbkor, mert abban a pillanatban két megtermett és a legkevésbé sem megnyerő arcú férfi Bastion és Espada után indult. Harmadik kihúzta magát, próbált kevésbé részegnek tűnni, mint amennyire annak érezte magát.

– Nincs is jobb, mint pár ital után verekedni – indult volna a másik kettő után, de a pincérnő visszarántotta a gallérjánál fogva.

– Ha összetörtök valamit, hozzáírom a többihez! – Majd kissé közelebb lépett, és annyit súgott csak csábosan Harmadik fülébe. – Aztán majd fizetsz, ahogy tudsz!

Simon zavarában nyelt egyet, azt most mégsem fejhette ki, hogy előbb fog befagyni minden pokol, minthogy ő nőktől akarjon bármit. Különösen azután, hogy végre Espada is rászánta magát, hogy tegyen egy próbát kettejükkel. Óvatosan lefejtette a gallérjáról a nő ujjait, és annyit válaszolt csak:

– Angyal vagy, Shirley.

Azzal barátai után indult. Így is majdnem későn érkezett, mert Espadát vérző orral a földön fekve találta, épp próbált feltápászkodni. Hiába erős a kölyök, a másik kettő jóval nagyobb volt nála, és a sok ital sem segített, hogy ne tudjak legyűrni. Harmadik elszántan tartott társai felé, viszont ez elfogyasztott töméntelen mennyiségű alkoholtól először észre sem vette, hogy valami nem stimmel a két támadóval.

– A fal mellett gyere! – Hatolt el hozzá Bastion dühtől remegő hangja.

– Mi? Hogy a francba! – fogott szentségelésbe, amint felocsúdott a döbbenetből, hogy épp lepattant a mágus láthatatlan faláról.

Ez volt a furcsa. A két megtermett férfi láthatólag levegő után kapkodott, az egyik térdre is esett, majd őt követte a másik is. Az egész jelenetet Bastion szürkés, ezüstös-dühösen izzó pillantása követte. Harmadik egyelőre ráhagyta a leckéztetést, első körben azt akarta felmérni, mi van Espadával. Mellé lépett, segített neki felkelni.

– Jól vagy? – húzta óvón maga mellé és fogta át a vállát. Azonnal észrevette a fiú fémkarján a szétrepedt könyökillesztéket.

– Jól persze – törölte meg vérző orrát épebb kezével Espada –, csak az egyik barom eltörte a karom…

Harmadiknak nem kellett elmondani, hogy történt, elég kocsmai verekedést látott már, vagy vett részt benne. Valószínűleg az egyik egy jólirányzott ökölcsapással – lehetőleg hátulról, vagy onnan, ahonnan nem számított rá az áldozat – a földre küldte. A másik pedig megragadta a karját, kifeszítette, és teljes erővel a könyök ízületbe taposott. Harmadik nem gondolta volna, hogy Espada végtagjai annyira rossz állapotban vannak a Régi-kontinensen átvészelt csaták után, hogy eltörjön az illeszték.

– Akkor Bastion ezért van ennyire bepöccenve? – tette fel a kérdést Simon, ahogy visszafordult a két támadó felé. Arcára feszült az a vigyor, de mindennek érezte a helyzetet, csak viccesnek nem.

– Megérdemlik a rohadékok! – meredt rájuk sötéten Espada. – Azok után, amiket a mágusokról mondtak…

Harmadik csak elhűlten nézte a két szenvedő alakot. Valami továbbra sem stimmelt. És nem csak az volt a furcsa a két korábbi támadó betonon térdelve agonizálásában, hogy az egyik alatt vértócsa gyűlt. Simon kezdte sejteni, hogy ennek az estének jó vége már nem lehet. Most bármit megadott volna, ha egy kicsit józanabb, hogy okosabban tudjon cselekedni.

– Az ott miért vérzik? – kérdezte szárazon kaparó torokkal, szinte azt is érezte, ahogy csikorognak a kerekek az agyában, mikor gondolkodni próbált.

– Szerinted? – vigyorodott el gonoszan Espada. – Éles a fém, ha törik. Átvágta a cipőjét, és elvágta a lábát. Vérezzen csak el! Megérdemli!

– Nem biztos, hogy erre van szükségünk – nyelt egy hatalmasat Harmadik.

Abban a pillanatban azt is megértette, mit talált furcsának. A két szerencsétlen az ürességet, vagyis inkább a láthatatlan falat kaparta, az egyiknek még a körme is beszakadt, véres volt a kézfeje. Arcuk kezdett elszíneződni. Nem kapnak levegőt! Döbbent rá Harmadik. Ettől a felismeréstől valamennyire ki is józanodott.

– Bastion! – szólt rá a mágusra. – Mit művelsz velük?

– B-bezártam ő-őket – dadogott részegen, de a düh összetéveszthetetlenül áradt minden kimondott szavából –, e-egyre k-kisebb k-körülöttük. M-megérdemlik, hogy m-megd-dögöljenek…

– Nem! – tiltakozott Harmadik. – Mármint, ha meg is érdemlik… Már nem Dōrban vagyunk. Itt nem ölheted csak úgy meg őket. Vannak törvények, aszerint kell…

– Törvényeink? – Bastion magából kikelve üvöltött rá, Simon sosem látta még ilyennek. – És ezeknek is vannak törvényeik, mi? – Úgy fordult, hogy Harmadik láthassa a vágást a jobb felkarján és a vállán, majd egy recés pengéjű kést rúgott Simon lába elé. – Mit ártottunk nekik? Azok, akik meghaltak odaát, ezekért a szemetekért is harcoltak… Nem érte meg… nem érte meg meghalniuk ezekért… ezek helyett…

– Nem, valóban nem érte meg. – Harmadik tökéletesen értette barátját, sőt egyet is értett vele. – De változik attól valami, ha megölöd őket? Visszajönnek, akiket elvesztettünk? Neked jobb lesz tőle? Te is tudod, hogy nem.

Bastion meredt pár pillanatig rá. Majd pillantása Espadára siklott, aki még mindig vérző orral állt Simon oldalába húzódva. Amennyire látta, a fiú sem kevésbé volt indulatos, mint ő maga. Egy pillantásból értette, hogy öccse megtenné, hagyná őket megfulladni a rájuk szűkülő, láthatatlan falak közt.

De Loire nem. Ő dühöngene Espada helyett, törne, zúzna, de nem ártana senkinek… Elképzelte, hogy nézne rá most. Biztos csalódott lenne, és ijedt. Megrázta a fejét, nem akarta azt az arcot látni. Megremegett a keze, a szemében is lassan kihunyt az indulatos fény. Hatalmas levegőket vett, próbált úrrá lenni hullámzó indulatain.

Végül szertefoszlottak a láthatatlan mágia. Mellette a két szerencsétlen előre bukott, ahogy megszűntek körülöttük az egyre inkább rájuk zsugorodó falak. Sípolva, kapkodva töltötték meg tüdejüket oxigénnel, de mozdulni sem mertek. Még csak felnézni sem próbáltak Bastionra. Az egyik csak annyit ismételgetett szinte önkívületi zavarában: „Dōrban volt”.

Harmadik pedig már épp megkönnyebbült volna, amikor egyre közeledő rendfenntartó szirénákat hallott meg. Sőt a távolabbi házfalakon már a vörös-kék villogást is látni lehetett. Döbbenten fordult körbe. Ekkor vette csak észre, hogy mennyien gyűltek köréjük, és mennyien lesték, hogy mi fog kisülni ebből a morbid jelenetből. Ebben a kocsmában nem volt ritka, hogy kihívták a rendfenntartókat egy-egy eldurvult szóváltáshoz vagy balhéhoz. Már csak ez hiányzott nekik…

Abban Harmadik egészen biztos volt, hogy számukra semmi jó sem származhat ebből. Ha itt találják őket, kérdés nélkül mindhármukat beviszik. A rendfenntartókat nem fogja érdekelni, hogy a Magister gyerekei, jó eséllyel meg sem hallgatják őket. Bastion pedig jól jár, ha nem húznak a fejére egy varázserőt gátló koronát. Harmadik agya vészsebességgel kereste a megoldást, de a környéken levő sikátorok és zsákutcák nem kedveztek a menekülésnek. Könnyű volt eltorlaszolni őket, ahogy annak is nagy esélye volt, hogy még mindig részegen csapdába fussanak.

Nem is sikerült kitalálnia, hogy menekülhetnének meg, amikor a szírénázás szinte elviselhetetlen hangerejűre erősödött, és feltűntek az első autók. Úgy határozott, lesz, ami lesz, berángatja a másik kettőt a legközelebbi sikátorba, és ott majd kitalálja, hogyan tovább. Épp csak lépett egyet feléjük, amikor rántást érzett a gallérján. Mivel még eleve nem állt elég stabil lábakon, hátratántorodott, valami puhának szédült neki. Fázis késéssel fogta csak fel, hogy telt keblek támasztották meg a hátát, és akadályozták meg, hogy hátra essen.

– Elment az eszed? – súgta a fülébe ingerülten Shirley. – Mit gondolsz, mi lesz veled, ha vérdíjjal a fejeden bevisznek? Zsákban akarsz ma hazamenni?

– Nem hagyhatom itt őket! – nyögte Harmadik, a gallér szorításától levegőt is csak nehezen kapott.

– Mert ha meghalsz, annyival többre mennek veled, mi? – gúnyolódott Shirley. – Gyere velem, kijuttatlak innen.

Fél pillanat mérlegelés után Harmadik arra jutott, okosabb ötlet most olajra lépnie. Mégis képtelen lett volna egy szó nélkül itt hagyni a másik kettőt. Ezért nem is engedett azonnal Shirley-nek.

– Nyugi srácok, mindent elintézek – szólt oda társainak, de nem bízott benne, hogy meghallották.

A rendfenntartók eddigre már két barátja mellé értek, és lefogták őket. Bastionnak úgy a hátára sóztak gumibottal, hogy nekiszédült a kocsma falának. Az egyik egyenruhás kezében felvillant a korona, és a következő pillanatban már Bastion fején is volt. Onnantól kezdve mintha csak egy rongybaba lett volna, képtelen volt ellenállni, azt csináltak vele, amit csak akartak. Harmadikban pedig ismét feltámadt a hősködhetnék, még azt is elfelejtette, hogy az előbb menekülni akart.

Tett még egy eleve kudarcra ítélt kísérletet, hogy kiszabaduljon, nem érdekelték a következmények sem. De szerencsére Shirley vasmarokkal tartotta, senki ki nem nézte volna belőle azt az erőt. A következő pillanatban Harmadik tekintete találkozott Bastion üres tekintetével. Majd pillantása tovább siklott Espadára, aki végig rá meredt, miközben ajkai hangtalanul formálták a szót: „Menj!”. Simon elhagyta az ereje, engedte, hogy Shirley elrángassa onnan.

Azt még látta, hogy a rendfenntartók barátait az egyik autóba tuszkolják. Egyáltalán nem bántak velük kedvesen, Bastionnal kifejezetten durvák voltak. De egyik sem állt ellen, a mágus képtelen lett volna rá, Espadának pedig ezek szerint több esze volt annál, minthogy tovább rontsa a helyzetüket. Mielőtt elhajtottak volna velük, Harmadiknak épp csak annyi ideje maradt, hogy az egyik autóról leolvassa a körzetszámot. Így legalább azt tudta, melyik őrsre viszik őket.

Az első dolga, amint biztonságba kerül, az lesz, hogy telefonál. Luthert hívja majd, hogy elmondja neki, mibe keverte a gyerekeit. Sóhajtott egy hatalmasat, szerencsés lehet, ha a Magister nem tűzet külön vérdíjat a fejére.

✨✨✨✨✨

Órákkal később Espada és Bastion egymás mellet ültek, hátukat a két szomszédos cellát elválasztó rácsoknak vetve. Bastiont nemrég hozták vissza a kihallgatásról. Ekkor már nem volt a fején a korona. Ismét ura volt a mozdulatainak és gondolatainak. Mégsem mondott semmit arról, mit kérdeztek tőle, mit akartak tudni egészen pontosan. De amikor belökték a mágiaálló rácsok mögé, az orra vérzett, szája felrepedt, és a bal szeme feldagadt. Ennyi látszott csak rajta, de Espada sejtette, hogy vannak zúzódásai máshol is.

Közben a rendfenntartók Espadáról tudomást sem vettek. Kapott vizet és törölközőt, hogy letakaríthassa az arcára száradt vért. Tőle a kutya sem kérdezett semmit. Amíg egyedül várt, eleinte törött könyökét próbálgatta, de a recés fémszél gyorsan beakadt az összeroncsolt illesztékbe, és onnantól kezdve nem mozdult. Abba a kényelmetlen szögbe merevedve maradt. Persze próbálta kifeszegetni, de annyira fájt, hogy inkább feladta. Döbbenetes, hogy az az élettelen vas is mennyire tudja kínozni, mintha a valódi karja lenne.

Amikor Bastion a közös rácsok mellé húzódott, Espada mellé telepedett, de sokáig nem szólalt meg. Egyikük sem. A mágus a vérét és könnyeit törölgette, a fitalabb pedig sejtette, hogy leginkább a méltóságát siratja. Sokáig ültek egymás mellett, az egyetlen interakció az volt köztük, hogy Espada átadta Bastionnak a törölközőt és vizet. Aztán hátukat egymásnak vetve leültek a rácsok két oldalán. A fiú csak ekkor szólalt meg.

– Tudod, kicsit azért bíztam benne, hogy Harmadik, nem hagy ott minket – szégyellte magát, hogy ennyire csalódott, holott ő is tudta, nem volt más megoldás, éppen ezért küldte el ő is Sumont. – Persze hülyeség lett volna maradnia… és nem is tudom, mit vártam… Talán azt, hogy behúzzon egyet ezeknek a tetveknek…

– Egynek sem tudott volna behúzni – rázta meg a fejét Bastion. – Összecsomagolták volna velünk együtt. Az miben segített volna rajtunk?

– Tudom, igazad van. Semmiben – vonta meg a vállát. Ő sem neheztelt igazán.

– Nem véletlenül mondtad neki te is, hogy magát mentse. – A mágus ködösen emlékezett csak erre. Hangja megremegett, ahogy eszébe jutott a fejét satuba fogó hideg, vaskorona. Majd amikor érezte, hogy öccse döbbenten felé fordult, megacélozta magát. – Rémlik azért pár dolog… bár nagyon zavaros volt minden, amíg az az izé a fejemen volt.

Espada nem szólt, némán elismerte, nem haradszik Harmadikra. Azt sem akarná, hogy ott most ő is itt várja a sorsa alakulását melléjük zárva. A kölyök nem felejtette el a másik fejére tűzött vérdíjat. Jobb is nem próbálkozott hősködéssel.

– Örülnöd kéne, hogy meglógott – beszélt tovább Bastion félreértve öccse hallgatását. – Szerinted mi történne vele itt?

Ezt valahogy úgy mondta, hogy Espada megborzongott tőle.

– Sajnálom – Ennyit tudott csak felelni neki.

– Mit? – fordult akkor felé értetlenül az idősebb. – Nem te vertél meg…

– Nem, de én beszéltelek rá az estére. Azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy én tehetek az egészről.

– Ne legyél hülye! – hordta le az öccsét, a fiú még azt is hallotta a hangján, hogy mosolyogni próbál.– Őszintén, jól éreztem magam az elején…

Nem fejezte be. Nem mondott mást nem. Espada pedig nem kérdezett rá, talán hallani sem akarta. Némaságba merültek egy időre, amíg ismét nagyon kellemetlen lett az őket körüllengő csönd.

– Egyébként, mi történt veled, amikor elvittek? – bökte ki váratlanul a fiatalabb. – Levették rólad a koronát… Hogy tudtak akkor megverni? Azt hittem senki sem nyúlhat hozzád, ha te nem akarod.

– Tudod… – fújta ki hangosan a levegőt Bastion – én is pontosan ezt hittem. De a vallatáshoz egyébként sem hagyhatták volna fent. Annyi volt csak a probléma, hogy nem akartak kérdezni semmit. Csak bevittek egy vallatóterembe. Olyanba, ami meggyengíti a mágusok varázserejét. Aztán egyből ütni kezdtek. Nem tudom, mi történt pontosan, de felborultam, akkor repült le a fejemről a korona. Ezek a mocskok meg biztosra mentek, lesokkoltak. Amíg a földön fetrengtem, abban a mágiagátló teremben, én voltam az, akinek esélye sem volt, nem ők… Szóval ennyit arról, hogy senki sem érhet hozzám…

– Remélem apa megöleti őket – suttogta Espada, minden szavából áradt a gyűlölet.

– Nekem attól nem lesz kevesebb zúzódásom… neked sem lesz kevésbé törött a karod.

– Az igaz, de jobban érezném magam a tudattól. – Espada ép kézét ökölbe szorította, és indulatában a betonpadlóra csapott, amin hatalmas repedés jelent meg.

– Én nem, – Bastion hangja megint megremegett. – Nem tudom, meddig fogom érezni a bakancsokat… a rúgásokat…

Abban a pillanatban mocorgás zajai hangzottak fel a fogdába vezető folyosó végén. Kulcs fordult a fogdába vezető ajtó zárjában. Majd csikorgás hallatszott, ahogy a nehéz szerkezet kinyílt. Mindkét fiú a zajok irányába fordult. Meg sem kellett szólalnia az érkezőknek, a kemény léptekből és ütemes sétapálca kopogásból mindketten tudták, hogy Félix és az apjuk érkezett meg értük. Harmadik ezek szerint értesítette őket.

Espada közelebb lépett a cellaajtóhoz, onnan jól be lehetett látni a folyosót. Sosem örült még ennyire annak, amikor Luthert és kissé mögötte Félixet látta közeledni. Az apjuk mellett magát meghúzva az egyik rendfenntartó lépdelt, az, aki a legkevésbé sem volt kedves velük, mikor behozták őket. Most jó volt rajta látni a meghunyászkodást, hatalmas elégtétellel töltötte el Espadát.

A fiú oldalra pillantott Bastionra, és döbbenten látta, hogy ő nem kelt fel, nem lépett a rácsok mellé. A cella padlón ült továbbra is összegörnyedve. Espada biztos volt benne, jobban helyben hagyták, mint amennyire látszódni engedte. A közeledő hangokra legalább a folyósó felé fordította a fejét, ő is tudta, értük jöttek. A következő pillanatban kinyíltak a cellaajtók. A korábbi rendfenntartó engedte ki őket, de nem mert egyikükre sem nézni.

Luther kifejezetten alaposan szemügyre vette mindkét fia állapotát. Espada látta, mennyire eltorzult az arca a dühtől, a keze is ökölbe szorult. Nem lett volna ezeknek a szerencsétleneknek a helyében. Abban egészen biztos volt, hogy száz százalékban lefedi majd a hivatali visszaélés definícióját az, ami ezekkel történni fog. Nem bánta. Úgy érezte, kevesebbért is megérdemelnék. De azért, amit Bastionnal tettek, semmi sem elég sok vagy súlyos. Luther is hasonlóan vélekedhetett, mert a hangján hallatszott, hogy tajtékzik.

– Félix, vigye ki innen! – intett Bastion felé. – Ügyeljen rá, hogy ne kínozza meg még maga is.

– Igen, uram! – Az öreg, már bent is volt a cellában, leguggolt a mágus mellé, a szavait onnantól már neki címezte. – Tud járni, fiatalúr?

– Azt hiszem, fog menni – nézett rá kissé szégyenkezve Bastion –, bár elkél a segítség.

– Azért vagyok.

Azzal átvette a sérült egyik karját a vállán, hogy a másikkal a rácsokba kapaszkodhasson, és azzal is segíthessen talpra emelni magát. Miután már álltak, Félix megtámasztotta Bastion derekát, jobban átemelte magára a súlyát, és óvatos, lassú léptekkel kivezette.

Luther követte őket a pillantásával, majd fagyos tekintete lesújtó kifejezéssel visszatalált a rendfenntartóra.

– Takarodjon a szemem elől! – Csak ennyit mondott neki fagyosan. Bárki, akinek esze van, ettől menekülőre fogta volna a dolgot. Nem tett másképp a Magister haragjának célpontja sem.

Luther négyszemközt maradt Espadával. Egy pár pillanatig csak nézte. Aztán megszólalt.

– Nem kérdezem meg, ki volt az értelmi szerző. Simon Lexington mindent elmondott. Én már csak azt nem értem, hogy lehetett ennyi eszetek. Ilyen helyre menni, éppen vele…

– Nekem nyugodtan tehetsz szemrehányást – állta apja tekintetét. – Mondhatsz bármit, és igazad van. De kérlek… Bastiont hagyd ki ebből. Neki ez az este elég volt… Úgy sajnálom… Én beszéltem rá. Segíteni akartam… Nem gondoltam, hogy ilyen rossz vége lesz… Apa… hogy bánhattak így vele? Csak azért mert mágus… Csillagfényfokon sem voltak ennyire barbárok…

– Azok. Barbárok – hagyta rá Luther. Bár hangja kedvesebben csengett, haragja nem csillapodott, viszont nem a fiaira volt dühös. – Te jobb bőrben vagy?

– Aha – továbbra is bizonytalanul remegett a fiú a hangja –, csak eltört a könyököm… semmi komoly…

– Még hogy semmi – vetett rá egy oldalpillantást Luther, majd akkor már teljes apai aggodalommal folytatta: – nem haragszom rád, fiam. Az egészről az a Simon tehet. És nem ez az egyetlen…

Espada nem akart rémeket látni, de az a kijelentés felért egy halálos ítélettel. Mikor ő is beszállt a kocsiba – Bastion már bent ült –, és elindultak, észrevétlenül küldött egy üzenetet Harmadiknak.

„A helyedben vigyáznék apával. Nagyon zabos rád. Ne kerülj a szeme elé.”

„Sejtettem, hogy ez lesz. Örülök, hogy ki tudott hozni titeket.” Ennyi választ kapott csak.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Adam Wilson)