123. Transcontinental Show – Esti kiadás

„Ez itt a Transcontinental Show Esti kiadása. A stúdióban Mirror Jonas, és vendége az Új-Kontinens Magistere, Luther!”

– Köszönöm, Shirley. Előjáróban szeretném elmondani a kedves nézőknek, hogy mekkora kihívásokat jelentett mindannyiunk számára megszervezni ezt a ma esti beszélgetést. Bárki, aki nyomon követte az eseményeket, tisztában lehet vele, hogy miken ment keresztül a Magister az utóbbi időben. Ilyen volt a két merénylet, vagy a gyermekeit ért borzalmak. Ezután a hosszabb felvezetés után viszont már tényleg szeretnék hozzád fordulni, Luther. Gondolom, te is sejted, miről fogunk beszélgetni. Emiatt különösen köszönöm, hogy elfogadtad a ma esti felkérést. És talán éppen a komoly téma miatt ez az adás nem lesz annyira könnyed, amit eddig a nézők megszoktak a műsorunktól.

– Valószínűleg igazad van, Jonas. Még mindig nem tudom, hogy fogok a történtekről beszélni, vagy a kérdéseidre válaszolni. De igyekszem mindent megtenni, hogy a lehető legjobban helytálljak. Azt viszont előre kell bocsátanom, hogy előfordulhatnak témák, amikről képtelen leszek bármit is mondani.

– Igen, ezt sejtettem. Tökéletesen értem, hogy csak olyanoknak lehet fogalmuk a fájdalmadról, akik ugyanazokat a veszteségeket szenvedték el, mint te. Akik nem éltek át hasonlót, elképzelni sem tudják, min mehetsz át. Hogy apaként ez mennyire lehet szörnyű… Senki sem szeretné, hogy a gyerekei ilyen helyzetbe kerüljenek.

– Sajnos ehhez én sem tudok mást hozzáfűzni. Csak egyetérteni a kijelentéssel. Egyáltalán nem könnyű, mégis megértem, és elfogadom a vádakat, amikkel illetnek.

– Szerintem az utóbbi idők történéseinek tükrében mind tisztában vagyunk azzal, hogy a mágusok árulása követelte azt a rengeteg áldozatot. Ha nem avatkoztak volna be Csillagfényfokon, és ha nem indítják azokat a rosszul szervezett, többszöri támadásokat a Mély ellen, talán sokkal több áldozatot szenvedtünk volna el. De a jól szervezettség és azonnali segítségnyújtás a Mélynek minden alkalommal, megnyerte nekünk a bizalmukat. Így pedig újult erővel tudunk ellenállni, bármire készüljenek is. Ennek tükrében talán nincs is mit a szemedre vetni.

– Ez azért nem volt annyira egyszerű. Elsőre szerencsénk volt, és épp a Mélyben tartózkodott egy csapat, akik Csillagfényfokról tértek vissza. Ők jó helyen voltak jó időben, és meg tudták akadályozni a nagyobb vérontást.

– Ebben a csapatban ott voltak a gyerekeid is, ha jól tudom.

– Igen, ott voltak, az első betörésnél ők segítettek megvédeni a föld alatti városokat. Aztán ők a parancsaiknak megfelelően visszatértek Dōrba, a Mély pedig bezárkózott. Egészen addig, míg a hírszerzésünk nem értesült róla, hogy újabb mágus betörés készül, és nem figyelmeztettük őket. A Mély elfogadta a felkínált segítségünket, bár eddigre aktiválták a mágikus védelmüket. Egy ősi mágia felkeltette a halottaikat, amivel vissza tudták verni az újabb támadásokat.

– Igen, a szakértők azóta is értetlenül állnak ennek a mágiának a ténye előtt. Senki nem tudta, hogy ilyen védelme van a Mélynek. Talán még a saját vezetőik sem, amíg szorongatottságukban rá nem kényszerültek, hogy használják. Épp, mint Csillagfényfokon. Ott is egy halott sereg segített bevenni a várost.

– A Régi-kontinensnek megvannak a maga titkai – Luther sejtelmesen mosolygott, kissé félre is fordult, hogy a kamera ne kaphassa le, ahogy furcsa érzelem átsuhant az arcán. Eszébe jutott Loire. Az, hogy a világnak nem mondhatja el, mennyire büszke rá, nem érdekelte, de az, hogy már a lányának sem, végtelenül elszomorította.

– Hát igen, a mágusok kétezer év után kimutatták a foguk fehérjét. Teljesen alattomos módon rúgták fel Sverker szerződését. Tudod, sokan már azt is feltételezik, hogy a Pátriárkák és Tacticusok elleni merénylethez is közük van, ahogy az Etriában történtekhez is. Hiába állít mást a Scientia Castitae.

– Nézd, Jonas, én nem szeretnék feltételezésekbe bocsátkozni. Egyébként is a Népmegfigyelés feladata az, hogy fényt derítsen az ilyen súlyos összeesküvésekre. A Magisteré ellenben viszont az, hogy az eredmények tükrében megfelelő döntéseket hozzon, nem tépelődhet azon, amiről nem áll rendelkezésére elég információ. Természetesen, ha igazolást nyer, hogy közük volt hozzá, az nem marad megtorlás nélkül. De ha jól sejtem, a mai estét nem a politikának szeretted volna szentelni.

– Igazad van, valóban nem. És már jó sok időnk el is ment erre. Hogy őszinte legyek, a mostani alkalommal Lutherről az emberről, az apáról szerettem volna szentelni. Úgy tudom, hogy Csillagfényfokot még mind a négy gyereked elhagyta, de Dōrba már csak hárman tértek vissza.

– Igen, ez így volt. A legidősebb fiam, Ward áldozatul esett a harcoknak. Pontosan nem tudom, mi történt, a gyerekeim nem beszélnek róla, annyit tudtam csak meg tőlük, hogy a hegyeket nem hagyta el.

– És a katonai jelentések?

– Biztos vagyok benne, hogy abban minden benne van. A csapatuk rangidőse, egy bizonyos Simon Lexington mindenről beszámolt felsővezetésnek. A dōri főhadiszállás nekem is megküldte a jelentést. De hogy őszinte legyek, nem volt erőm elolvasni eddig. A fiamról van szó… mégis képtelen vagyok rá.

– Talán mindannyian így lennénk a helyedben. Most így elnézve téged, sokat változtál az eltelt hetek alatt. Öregebbnek és bölcsebbnek tűnsz.

– Köszönöm, Jonas, az előbbivel egyet értek, de az utóbbit sajnos nem érzem. Talán csak komorabb lettem…

– Emlékszem még, amikor nem sokkal az első vonatok indulása előtt – talán azt is mondhatnánk, hogy az ostrom előestéjén – itt ültél velem szemben. Magabiztosan, elszántan. Akkor is szóba kerültek a gyerekeid, hogy ők is hadba vonulnak… Mikor erről kérdeztelek, már akkor beszéltél róla, hogy mennyire nem volt könnyű döntés elengedned őket. Most pedig a történtek tükrében azt szeretném megtudni, hogy változott-e a véleményed így utólag.

– Ez egy nehéz kérdés – hatalmas sóhaj –, ha egyszerűen kellene válaszolnom, az felelném, hogy nem. Hiszek benne, hogy az volt a helyes döntés, hogy elküldtem őket. Hiszen, hogy várhattam volna, hogy bárki kövessen, higgyen a terveimben, ha én annyira sem bízom az sikerünkben, hogy odaengedjem a gyerekeimet. Az, hogy visszacsinálnám-e, vagy saját emberi esendőségemben döntenék-e másképp, az már más kérdés. Ne higgye senki, hogy nem szakad meg a szívem minden egyes alkalommal, mikor elmegyek az üres szobák előtt. Vagy amikor szembe kell néznem a megmaradt kettővel.

Tudod, Jonas, hittem a győzelmünkben, mert hinnem kellett. És látod, ennek a hitnek megvolt az eredménye, mert bevettük Dōrt, ahogy Csillagfényfokot is, és szövetségre léptünk a Méllyel. Minden jó úton halad a világ újraegyesülése felé. Tudtam-e, hogy lesznek áldozatok? Biztos voltam benne… Tudtam-e, hogy ez én gyerekeim köztük lesznek? Tudtam, hogy van rá esély, de minden erőmmel hinni próbáltam benne, hogy mind a négyen hazajönnek. Ebben nem különbözöm egyetlen szülőtől sem.

– Gondolom, akkor különösen hálás vagy Suzannának, hogy hazahozta a megmaradt kettőt.

– Suzanna hármukat indíttatta útnak Dōrból. De csak ketten érkeztek meg… ebben igazad van. Loire… ő kiugrott a vonatból. Feltehetőleg nem tudta feldolgozni az odaát történteket…

– Úgy értesültem, hogy még nincs meg a holttest. Akkor a törvények szerint viszont eltűntnek számít.

– Ez így van, de azok, akik látták leugrani és földet érni, nem bíztattak minket semmi jóval. Viszont sajnálom, de ki kell jelentenem, hogy ez az egyik dolog, amiről képtelen vagyok beszélni. Ahogy Wardról is.

– Megértem, akkor ezt nem is bolygatom tovább.

– Köszönöm.

– De cserébe egy másik kellemetlen kérdést kell feltennem. Te is minden bizonnyal tisztában vagy vele, hogy minden újság azzal volt tele, és minden hírcsatorna attól volt hangos, hogy a fiaid verekedésbe keveredtek. A rendfenntartók kénytelenek voltak bevinni őket. Tudom, nehéz ilyet kérni a rengeteg borzalom tükrében, de szeretnék objektíven pár szót váltani erről.

– Szóval objektíven… – érezte, hogy elönti a düh, küzdött, hogy ne remegjen a hangja. – Egy kocsmai verekedés egyáltalán nem jó reklám az egyszeri Magisternek, nem igaz? Egy ilyenben nincs olyan, hogy valakinek igaza van, hiszen mindenki hibás, aki belekeveredik. Hibásak voltak az én fiaim is, hogy hagyták belerántani magukat.

– A tények alapján, nem egyszerű „belerángatásról” szó. A szemtanúk szerint a mágus fiad halálosan veszélyeztette az állítólag támadókat.

– És a szemtanúk azt nem látták, hogy őket is halálosan fenyegették? Hogy még késsel is rájuk támadtak?

– Nézd, én csak az mondom, amit hallottam. Ezért kérdeztem, hogy tudunk-e indulatok nélkül beszélni erről…

– Indulatok nélkül? – Luther tudta, hogy képtelen, és visszafogni sem akarta magát. – Nem, addig nem tudok indulatok nélkül beszélni erről, míg tisztába nem teszünk pár dolgot. Először is azt, hogy függetlenül attól, ki kötött bele kibe, a rendfenntartók csak az én gyerekeimet vitték be, azt állítva, hogy csak őket tartották fenyegetésnek. Arról miért nem szól a fáma, hogy Bastion karját és vállát is megvágták, amikor rátámadtak? Persze, túlreagálta, ebben a kérdésben nem is védem, de mégiscsak egy részeg mágust támadtak meg! Mégis mi a bánatot képzeltek? Hogy nem fogja megvédeni magát meg az öccsét? Ha már egyszer hatalmában áll…

– Talán le kellene higgadnod kissé… Lehet, hogy ezt a témát sem kellene erőltetnünk.

– De igen, ezt a témát mindenképpen erőltetnünk kell! Mert a hírekben a fele sem volt benne annak, ami valójában történt. Persze azt a riporterek honnan is tudhatnák, hogy milyen érzés egy apának hajnalban hívást kapni, hogy a fiait bevitték. Először nagyon megijedtem, aztán amikor hallottam, hogy mi is történt valójában, persze én is csak egy nagyon kivonatos verzióról értesültem, nem is vettem olyan komolyan.

Azt gondoltam, hogy kölyök… Most jöttek haza Dōrból, tele vannak még feszültséggel a testvéreik elvesztése miatt, és nem jól engedték ki a gőzt. Azt hittem, megrongáltak pár virágládát, meg betörtek pár kirakatot. Fogalmam sem volt semmilyen tettlegességről. Gondoltam, kifizetem értük az óvadékot, aztán helyreteszem a fejüket. És utána majd ebben a műsorban elmagyarázom, miért viselkedtek így.

Értesültél arról, mi fogadott az őrsön, amikor értük mentem? Bastiont úgy megverték, hogy lábra állni is képtelen volt. Eltörték az ujjait, amikor ráléptek, megrepedtek a bordái, amikor a földön feküdt, és rugdalták! És mit gondolsz, mindezt miért tették? Segítek… nem azért mert ellenállt. Semmire sem volt képes a saját védelmében, mert vaskoronát húztak a fejére. Aztán amikor az a verés közben leesett róla, úgy lesokkolták, hogy a sokkoló összeégette a bőrét. Szóval, mit gondolsz, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot?

Elárulom, egyszerűen csak azzal, hogy mágus! Mert a mágusok árulása óta valakik úgy érzik, hogy joguk van igazságot szolgáltatniuk a mágusok ellen. Egyetlen bökkenő van csak a dologban. Nem jó mágusok ellen irányul a haragjuk. Nem a saját mágusaink árultak el minket. Nem a gyerekeink, nem a hivatalainkban dolgozók, nem is a közmágusok… Nem. A szigetek mágusai fordultak ellenünk. Őket illeti minden vád. A mi mágusaink épp olyan polgárok, mint te vagy én, nem bűnösebbek ebben az árulásban, mint mi ketten.

– Megértem a sérelmeidet…

– Ezek nem az én sérelmeim. Hanem a fiamé. El tudod képzelni, milyen érzés volt véresen látni a cellapadlón? Aztán utána körbeautózni a várost hajnalban, és orvost találni? Máskor sem lett volna könnyű, de most a járvány miatt… Maga volt a gyötrelem. És tudod mit? Csoda, hogy Bastionnak belső vérzése nem lett a veréstől. Az orvos szerint meg is hallhatott volna a cellában, mire odaértem, ha felreped és vérezni kezd valamelyik belső szerve.

Szóval, nem ez a sérelem nem az enyém. Ahogy mondtam, a fiamé és a hozzá hasonló állampolgároké, akiknek nincsen semmi közük a Szigetekhez, most mégis megbélyegzik őket. De azért megkérdezném, hogy ezek a véresszájú igazság bajnokai kihez futnak, ha valami komoly bajuk van? Feltételezem, hogy ha megtehetik, nem a varázstalan szanitécekhez… Éppen ezért minden jó érzésű polgárnak kötelessége elutasítania ezt a fajta értelmetlen erőszakot. A velünk élő mágusok közénk tartoznak. A védelmük, biztonságuk a mi kötelességünk.

Elég volt. Befejeztem!

Luther felkelt a fotelből, és döngő, határozott lépésekkel távozott a stúdióból. Nem hallotta a szavait követő elismerő zsivajt és felzúgó tapsot sem. Teljességgel lemaradt arról, hogy a közönség mennyire vele értett egyet. Őt csak az érdekelte, hogy otthagyhassa a zajt és Jonas ostoba kérdéseit. Az sem tudott érzelmet kiváltani belőle, hogy esetleg az arcát is otthagyta most.

Ökölbe szorult a keze. Lenézett a szorítástól kifehéredett öklére, makulátlan volt rajta a bőr. Persze, mert Félix nem engedte megütni őket. Azt mondta, ha felrepedne a kézfeje amiatt, hogy nem tud megálljt parancsolni magának – és ugyan ki merné megállítani? –, az felesleges kérdezősködést szülne, arra pedig nincs szükségük. Akkor hagyta magát meggyőzni. De most határozottan hiányzott, hogy nem ütötte meg egyik rohadékot sem. A behízelgő képű Jonast sem.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Scheier.hr)

Hozzászólás