Bastion élettere a fogdában történtek után a nappalira, a szobájára és azt az összekötő helyiségekre és folyosókra szűkült. A konyhánál és étkezőnél általában nem ment távolabb, a kertbe sem lépett ki azóta. Ideje nagyrészében a valamelyik kanapén a tv előtt fekve lehetett megtalálni. Nem beszélt szinte senkivel, csak a műsorokat bámulta. Ha viszont valaki nagyon társalogni akart vele, elmenekült. Legtöbbször a szobájába, és bezárkózott, amíg a próbálkozó bele nem törődött, és fel nem adta. Nem csak a házból nem lépett ki, de még csak az ablakokat sem közelítette meg, hogy legalább ennyi természetes fény érje.

Espada sem mozdult ki otthonról, nem nagyon tudott mit kezdeni magával. De ő legalább kiment a kertbe, lement az alagsori edzőterembe – annak a szobának a szomszédságába, amiben régen Luther a mágus mestert bújtatta. Esetleg segített Félixnek, ha nagyon unatkozott. De Bastion még ennyit sem tett. A fiú egyik nap annyit csípett el, hogy bátyja a villán át besurrant a garázsba, és régi fényképeket nézegetett, de ha valaki rajta kapta, onnan is elmenekült.

Bastion éjszakánként aludni sem tudott. Luther későig dolgozott, és a nyitott dolgozószoba ajtón át többször hallotta, ahogy keservesen felnyikordul a lépcső, ahogy fia fel-alá járkált a házban. A Magister elgondolkozott azon, hogy megállítja, és megpróbál beszélni vele, hátha mond valamit a gyötrelmeiből. De végül csak nem kelt fel az íróasztala mellől, hagyta Bastiont bolyongani az éjszakában.

Hajnalra abbamaradt a járkálás, a fia végül mindig elhelyezkedett a nappaliban a tévé előtt, Luther nem tudta, tudott-e aludni valamennyit, de egy idő után már nem hallotta a csatornaváltásokat kísérő pár pillanatnyi csendeket. Aztán a tévé előtt fekvés folytatódott reggel és délelőtt is. Bastion pedig végig szörfözött a különböző műsorok között, de egyikből sem tudott volna felidézni semmit. Apját kifejezetten idegesítette ez a viselkedés, ahogy az is, hogy akárhányszor átment a nappalin semmi mást sem hallott, csak a csatornaváltások miatti szófoszlányokat, de semmi olyat, aminek értelme lett volna.

Aztán egyszer csak abbamaradt a kapcsolgatás. Sőt Luther a szeme sarkából azt is látta, hogy Bastion felül a kanapén, a távirányítót szorosan a kezében fogta, és közelebb hajolt a tévéhez, mintha attól jobban láthatna, vagy hallhatna. Beletelt pár pillanatba, mire a Magister megfejtette, hogy Bastion épp a Transcontinental Show ismétlését nézi. Sóhajtott egy nagyot, még ő maga sem nézte meg azt az adást. Nem akart szembesülni a legutóbbi szereplésével. Nem volt rá büszke. Nem volt profi. Nem úgy sikerült, ahogy szerepelnie kellett volna.

„– …egyet érteni a kijelentéssel. Egyáltalán nem könnyű, mégis megértem, és elfogadom a vádakat, amikkel illetnek.” Hallotta meg a saját hangját a tévé hangszórójából. Ez megállásra kényszerítette. A kamera egy az egyben őt mutatta. És senki sem szólt neki, hogy ennyire rosszul nézett ki… Felháborító! A kialvatlanság fekete árkai a szeme alatt, kifejezetten „jól” mutatott együtt a kopaszságával, és már-már betegesnek tűnő sárgás-sápadt bőrével. És az a megvilágítás sem segített rajta.

Persze hiúságát azonnal elhallgatta a látvány, amit Bastion nyújtott. Kócos volt, és ő maga is sápadt. A barnaságnak, amit a Régi-kontinensről hazahozott, már nyoma sem maradt rajta. És persze az a soványság. Egyikük sem tudott ételt diktálni bele. Csak akkor evett nem kevés unszolásra, amikor már elviselhetetlenül éhes volt. Luther mellé lépett, azt az adást ő maga nem bírta nézni.

– Nincs semmi más, amivel elfoglalhatnád magad? – kérdezte tőle. – Miért nem nézel inkább valami értelmes filmet?

– Mert ez most érdekel. – Bastion felé sem fordult, a hangja is színtelenül szólt, közönyösnek és érdektelen hangzott –, tudni akarom, miket mondtál… tudni akarom… hogy kérdeztek-e rólunk… És hogy te válaszoltál-e…

– Hidd el, nem volt semmi olyan, ami… áh, mindegy – adta fel Luther, miután belátta, hogy Bastion nem figyel rá. Nem mozdult, a fejét sem fordította el a tévétől.

Luther ezért inkább elhallgatott, és ő maga is leült az egyik fotelbe. Ha Bastion gyötörni akarja magát ezzel, az apjaként nem futamodhat meg. Akkor megnézik együtt. Neki sem árthat, ha tisztában van vele, miket mondott, amikor az agya ledobta az ékszíjat. Azóta nem is válaszolt semmilyen média-megkeresésre. Nem érezte úgy, hogy bármit tudna mondani, vagy bármit kellene mondania. Minek? Nem tartozik magyarázattal senkinek sem. És most legalább végre megmondta a magáét, bár még így sem úgy, mint ahogy szerette volna.

„– …addig, míg a hírszerzésünk nem értesült róla, hogy újabb mágus betörés készül, és nem figyelmeztettük őket. A Mély elfogadta a felkínált segítségünket, bár eddigre aktiválták a mágikus védelmüket. Egy ősi mágia felkeltette a halottaikat, amivel vissza tudták verni az addigi támadásokat.

– Igen, ez a része már történelem. A szakértők azóta is értetlenül állnak ennek a mágiának a ténye előtt. Senki nem tudta, hogy ilyen védelme van a Mélynek. Talán még a saját vezetőik sem, amíg szorongatottságukban rá nem kényszerültek, hogy használják. Épp, mint Csillagfényfokon. Ott is egy halott sereg segített bevenni a várost.

– A Régi-kontinensnek megvannak a maga titkai…”

Bastion indulatosan fordult Luther felé. Megérezte magán fia metsző tekintetét, kimért mozdulattal irányította ő is rá a pillantását, hagyta, hogy a mágus a szemébe nézzen. Látta a dühöt abban a szempárban, mégsem fordult félre előle. Állta azt a tekintetet. Állt már rosszabbat is. De akármit érzett is, semmi sem látszott rajta, Bastion sem tudott olvasni a vonásaiból.

– Ne kímélj, hadd halljam! – fagyosan szóltak a szavai, amikor megszólalt, próbálta kiprovokálni Bastionból az indulatokat.

Nem bírta már ezt a katatóniát, valamit tennie kellett, hogy a fia elbillenjen valamerre. Dühöngjön, vagy sírjon, de az a mostani nem volt állapot. Nem is kellett nagyon megpiszkálnia, ugyanis szinte azonnal kibukott belőle minden, amit próbált magában tartani.

– Hogy mondhattatok ilyeneket? – kérte számon apját. – Azokat a halottakat Loire keltette fel Csillagfényfokon! Hogy állíthattad azt, hogy valami régelfeledett mágia? Hogy hagyhattad, hogy ez a ripacs Jonas is ezt állítsa? Tisztában vagy vele, hogy nélküle egyikünk sem élte volna túl? A halottak nélkül esélyünk sem lett volna bevenni azt a rohadt várost! Te pedig valami mutatvánnyá degradáltad…

– Nem degradáltam semmivé – rázta meg a fejét Luther, nem emelte fel a hangját, nem magyarázkodott, csak egyszerűen kifejtette a saját igazát. – Loire-t védtem. Egy egyszerű animus keltése is szigeti-mágusprivilégium, nemhogy egy egész seregé! Tudod, mit vonna a fejére, ha kiderülne?

– Szerencsére már semmit! – kiabálta Bastion, képtelen volt parancsolni a dühének. – Hiszen nincs itt, senki sem tudja, mi lett vele…

– Pontosan. És ha él? Csak még nem találtuk meg… A mágusok célpontja lenne… hiszen az olyanok, mint ti, nem élhetnek a Szigetek hatalmával. Nem keverhettem gyanúba… Ha viszont nem él… nem mocskolhattam be az emlékét. Hiszen így is hős. Mint bármelyikőtök.

– Nem vagyunk hősök… – rázta meg a fejét a fia. – Ward az volt… Talán Loire is… Még az öcskös is helyt állt… De én? Nem vagyok hős… csak teher voltam nekik.

– Nem voltál teher – tiltakozott Luther –, megmentetted őket… Épp úgy helyt álltál…

Bastion nem figyelt rá, talán nem is hallotta, visszafordult a tévé felé. Valószínűleg megragadta valami a figyelmét, mert még a kezét is felemelte, hogy Lutherbe fojtsa a szót. Ő pedig elhallgatott. Tudta, mikor van értelme bármit is mondania, és mikor nincs. Akkor épp nem volt. Inkább maga is visszafordult a műsor felé. Némán nézték és hallgatták tovább a szemük előtt zajló beszélgetést.

Luther nem is gondolta, hogy ennyire eltorzult az arca a dühtól, amikor a verekedésre terelődött a szó. De amiatt azért büszke volt magára, hogy a hangja majdnem teljesen nyugodtan szólt. Csak arca kifejezése és villámló tekintete árulta el, hogy milyen indulatokat érzett. Megnyugtatta a tudat, hogy annyira nem kelt ki magából. Azt hitte, ennél sokkal rosszabb volt a helyzet. De most arra a megállapításra jutott, hogy nem annyira vészes, hiszen lehetett volna sokkal rosszabb is. Ez még az a szint, ami kifejezetten az ő malmára hajtja a vizet. Hiszen, ki ne érezne együtt vele?

Látta maga mellett, ahogy Bastion még előbbre hajolt, a térdére könyökölt, a távirányító megremegett a kezében. Luther nézte pár pillanatig azt az arcot, amint az ő szavai hallatán ezer érzelem suhant át rajta. Aztán visszafordult a képernyő felé.

„– Ezek nem az én sérelmeim. Hanem a fiamé. El tudod képzelni, milyen érzés volt véresen látni a cellapadlón? Aztán utána körbeautózni a várost hajnalban, és orvost találni? Máskor sem lett volna könnyű, de most a járvány miatt… Maga volt a gyötrelem. És tudod mit?”

Bastion kimerevítette a képet egy pillanatra. Pont azt a mozdulatot kapta el, amikor apja irritált mozdulattal megtörölte a homlokát, majd a vizes pohárért nyúlt. Figyelte egy kicsit azokat a feszült vonásokat. Aztán a mellette ülőt is alaposan szemügyre vette. Meglepően ugyanazt az arcot vágta, mint a tévében, minta ismét ott lenne, mintha ismét azokat a válaszokat adná, amiket akkor. Mikor eleget nézte, mindkét alakot, ismét elindította a műsort.

Figyelmesen hallgatta, amiket mondott, amennyire Luther látta, levegőt is alig vett, minta a légzés miatt elszalaszthatná a szavait. A Magister eközben ismét azt a dühöt érezte, amit korábban a forgatáson. Ha újra kellett volna csinálnia, nem volt benne biztos, képes lett volna ezt a higgadtsági szintet hozni.

„– Éppen ezért minden jó érzésű polgárnak kötelessége elutasítania ezt a fajta értelmetlen erőszakot. A velünk élő mágusok közénk tartoznak. A védelmük, biztonságuk a mi kötelességünk.

Elég volt. Befejeztem.”

Ahogy a felvételen látható önmaga felkelt, hogy kivonuljon a stúdióból – egy hangos csattanással tette vissza az asztalra a vizespoharat, mintegy előjeleként annak, amire készült –, Luther is felemelkedett a fotelből. Nem akart tovább a nappaliban maradni, nem bírta tovább Bastion társaságában. De alig tett meg pár lépést, a fia utána szólt. Vagyis, Luther először nem is volt biztos benne, hogy neki szólnak azok a szavak, annyira bizonytalanul és halkan mondta ki őket.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket mondtál… nem gondoltam volna, hogy igazán számítunk neked. Már a céljaid elérését leszámítva… De ez a műsor… úgy látszik, vannak érzéseid.

– Sajnos vannak – torpant meg Luther, kényszerítette magát, hogy visszaforduljon Bastion felé. – Pedig könnyebb lenne, ha nem lennének. Mindannyian számítotok nekem. Tudom, hogy nem hiszed, de még Loire is. Mindannyian a gyerekeim vagytok. Az a tizenöt év, amíg felneveltelek titeket… nyomot hagyott rajtam. Olyat, amiről nem tudtam, amíg el nem küldtelek titeket… és amíg Ward meg nem halt… tudod, végig hallgattam. Felhívott…

– Szóval te voltál, akit hívott – fordult most ő is Luther felé. – Harmadik sosem mondta, hogy rájött-e, kivel beszélt utoljára. Igaz, annyi minden történt, hogy kérdezni is elfelejtettük… Gondolhattuk volna…

– Én voltam – fordult félre Luther -, Félix is ott volt. Végignézte, ahogy szétzúztam a dolgozószobát.

– Nem tudtam – sütötte le a szemét Bastion is.

– Mert nem mondtam. Nem is akartam mondani.

– Kösz, apa… hogy elmondtad.

– Nem kell így szólítanod, tudom, hogy mindig nehezen ment.

– Máskor igen, de most úgy éreztem, így kell szólítsalak. Nem vagy jó apa, de a legjobb vagy, akit ismerek.

Luther csak állt ott Bastionnal szemben, és képtelen volt bármit is mondani. Képtelen volt szavakba önteni a sajnálatot, ahogy azt sem tudta kifejezésre juttatni, hogy a történtek után sem fog megállni, akkor is véghez viszi a kezdeti terveit. Legfeljebb a megmaradt két kölyköt nem használja fel hozzá. De abban egészen biztos volt, hogy soha senkit nem hagy majd ártani nekik. Ahogy módot talál arra is, hogy megvédje Eshter mágusait. Már csak azért is, mert az új világban jól jönnek majd, ha mellette állnak. Azt magának is nehezen ismerte be, hogy ezzel csal hitegette magát. Nem a tervei miatt akarta megvédeni őket. Hanem a fia miatt. Bizonyítania kellett neki.

Némán egymásra meredtek Bastionnal. Egyikük sem tudta, mi mást mondhatnának az elhangzottak után. Ennek az egész idétlen helyzetnek az vetett véget, hogy Luther telefonja váratlanul megszólalt. Kivette a készüléket a zsebéből, megnézte a kijelzőt, Pascal hívta. Sarkon fordult, és otthagyta Bastiont, azt is csak épphogy oda tudta mondani neki, hogy mennie kell.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com