Trigger warning: kínzás és vér a fejezet második felében (az elválasztó után)

Harmadik sóhajtott egy hatalmasat. Nem volt könnyű megtalálnia Pascal rejtekhelyét, hát még feltűnésmentesen eljutnia oda. Autót nem mert bérelni, a tömegközlekedést, és a zsúfolt helyeket is kerülte, ahogy a kamerák kereszttüzétől is igyekezett távol maradni. Azt sem bizonyult egyszerűnek megtudnia, hogy Aeterniát nála találja majd. És ennél a hírnél talán csak az lepte meg jobban, hogy milyen jó környéken bújt el ez a senkiházi.

Persze túlzás lett volna azt állítani, hogy Lombarida legjobb negyede volt, de kellőképpen nyugodt és feltűnésmentes, ha elég pénzzel és hatásosan el akart tűnni valaki a figyelő szemek elől. Sok kamera figyelte az utcákat a házfalakról, de közel sem annyi, hogy ne lehessen kicselezni őket, ha tudta az ember, merre óvakodjon. A Népmegfigyelés persze más kérdés volt, a mágusok fülei mindent hallottak, és ki tudja kihez került az a sok információ. Persze Harmadiknak volt egy erős tippje, csak épp senkivel sem akarta megosztani.

Megállt az épület előtt, és felnézett rá. Eddig minden egész jól ment, de feljutni a lakásig nem tűnt könnyűnek. Attól nem tartott, hogy nem fog tudni besettenkedni, csak abban nem volt biztos, mennyi küszködéssel jár majd. Először is el kell még osonnia a portaszolgálat előtt, fel kell loapkodnia a megfelelő emeletre, de liftbe nem szállhatott a kamerák miatt. Maradt hát a rengeteg lépcső. Nem baj, ennyit még kibír.

Egyébként is úgy volt vele, hogy most semmilyen plusz óvintézkedés nem lehet túl sok. Nem bízott Pascalban. Tudta, mennyire simulékony, ahogy azt is, hogy Luthernek dolgozik. Rögtön azután kiszagolta, hogy megjelent a Castitae-ben. Utána járt, mert ez is a feladatai közé tartozott, ki kellett derítenie, hogy honnan jöttek az újak. De mégsem Pascalt nem leplezte le. Tartott tőle, ahogy Magistertől is, akinek a közvetlen közelében dolgozott. Némaságát az biztosította, hogy kétségtelenül több baja lenne a lebuktatásával, mint amennyi előnye származna belőle. Mert ugyan mit ér az előléptetés, ha egy sötét sikátorban elvágják a torkát, és jó eséllyel kiirtják a testvéreit is?

Pascal persze nyíltan sosem mondta ki, hogy ő is tudta, mi a másik dolga, vagy pontosan mit tud róla, de félreérthetetlenül utalt rá. Szóval Harmadiknak nem volt kifogása az ellen, hogy megmaradjanak a törékeny, ámbár idilli egyensúlyi állapot mellett. Egyikük sem mondott a másikról semmit. Ennek tükrében Harmadik nem volt biztos a dolgában, sem abban, hogyan kellene eljárnia, vagy mire számítson. Bár az ösztönei azt súgták, hogy Pascallal kapcsolatban jobb a legrosszabbra készülni.

Simon felosont a megfelelő emeletre. Elég jó kondiban volt, mégis azt hitte a tüdejét is kiköpi mire felért a huszonakárhányadikra. Egy pár percig még a lépcsőházban maradt, amíg folytottan lihegett, és próbálta uralma alá vonni remegő tagjait és ziháló lélegzetvételeit. Aztán kilesett a folyosóra. Mivel nem látott senkit, elindult Pascal lakása felé, közben azon morfondírozott, hogy mennyire jól fizet a köpönyegforgatás. Neki is valami hasonlót kellett volna kezdenie az eszével, nem a világ elleni dühében elkötelezni magát a Castitae mellett.

Az ajtó előtt kihúzta a zsebéből a tolvajkulcsot, de mielőtt a zárba dughatta volna, bentről kattanás hallatszott, és az ajtó kinyílt. A küszöbön Pascal állt. Harmadik egy pillanatig döbbenten meredt rá. Arra nem készült fel, hogy ajtót nyitnak neki. Ezzel az egy pillanattal viszont épp akkora hátrányba került, hogy Pascal kényelmesen lelőhette volna, ha épp akarja. De szerencsére nem akarta, borostásan, kedélyesen állt látogatója előtt. Aztán ellépett az ajtóból, hogy beinvitálja.

– Nem számítottam vendégekre. Rád meg különösen nem, Simon. De ha már itt vagy, fáradj be. Jók ezek az kamerák az ajtóban nem? Egyáltalán nem látszanak, de én mindig tudom, ki akar bejönni. És hogyan. A nappali arra van – mutatott irányt Harmadiknak –, nyugodtan foglalj helyet. Kérsz egy italt?

– Nem bazsalyogni jöttem, Pascal! – próbálta elhárítani az ál-előzékenységet.

– Hát persze, hogy nem – hagyta rá a másik, miközben a bárpulthoz lépett, és kitöltött két pohárba valami minőségit.

Harmadik összevont szemöldökkel figyelte minden mozdulatát. A poharat kellőképpen kelletlenül vette át, de nem ivott bele.

– Ugye nem akarsz megsérteni? – húzta meg a saját italát Pascal. – Hidd el, a megmérgezés nem az én asztalom. Én inkább lelőlek, vagy elvágom a torkod. De itt inkább egyiket sem tenném. Tudod, az a sok vér. Macera feltakarítani. Szóval most egyikkel sem élnék.

– Ez igazán kedves tőled – könnyebbült meg Harmadik, és végre maga is belekortyolt az italba, de még mindig annyira feszült volt, hogy szinte semennyire sem érezte az ízét. – De vérdíjjal a fején nem lehet elég óvatos az ember.

– Hát igen, hallottam, mennyire felbosszantottad a Magistert – intett elismerően a poharával Harmadik felé. – Kétszer is. Pedig először azt hittem, futni hagyott. De azok után, amibe a két megmaradt gyerekét keverted… Nem csodálom, hogy ki van rád bukva.

Harmadik határozottan kellemetlenül érezte magát. A felismerés megdöbbentette, ahogy a saját ostobasága is. Hogy nem esett le neki előbb? Sok embernek volt a bögyében, de egynek sem annyira, hogy kontinenseken átérjen utána a keze, ha arról van szó. Már csak azért sem gondolta volna, hogy épp a Magister tűzetett vérdíjat a fejére, mert vigyázott a gyerekeire Ward után. Hogy a francba is! És olyan szívélyes volt vele minden üzenetváltáskor, elaltatta minden gyanakvását.

Ő pedig mintha még azt is elfelejtette volna, mi az óvatosság, a csapdáról mit sem tudva, önként az egyik embere karjai közé sétált. Nemhogy nem érezte biztonságban magát Pascal mellett, abban sem volt biztos, hogy két órával később életben lesz-e még. De egyáltalán nem akarta könnyen adni magát, csak nem tudta, hogyan vehetné elő bármelyik fegyverét feltűnésmentesen úgy, hogy a másik ne ölje meg kényelmesen legalább kétszer, miközben ő próbálkozik.

– Miért jöttél, Simon? – Tért a lényegre Pascal. – Gondolom nem azért, hogy a fejedre tűzött vérdíjról diskuráljunk. Okos gyerek vagy, ezt biztos magadtól is tudtad már.

– Hát valóban nem a vérdíj érdekelt – vont vállat közönyösen Harmadik, pedig az álarca mögött mennyire nem volt az! – Azt csivitelték a madarak, hogy te rejtegeted a húgomat. Gondoltam beugrom, megköszönöm, hogy vigyáztál rá, és hazaviszem.

– Hazavinnéd? – vigyorodott el gonoszul Pascal. – Gondolod, nem keresték ott? Hogy nem mennek vissza időről időre? Szerencsére az idősebb húgaidnak van esze, és megléptek onnan, miután figyelmeztettem őket. Majd máskor megköszönöd – fojtotta bele Harmadikba a szót. – De mindentől függetlenül, sajnos Aeterniát nem viheted el. Mellettünk rendes családja van, és nem abban a csürhében nevelkedik, amit a többi testvéred alkot.

– És mondd csak – próbált több információhoz jutni Harmadik –, ugyan ki miatt tartod magad mellett? Az új vezér miatt? Vagy fel akarod használni a Magisternél? Ismerem a fajtádat, semmit sem tesztek megfelelő ellenérték nélkül.

– Ha épp tudni akarod, az új vezérnek ehhez semmi köze, bár jól jön neki, hogy Luthernek is súgok. A kölyök nem érdekli, amíg baja nem esik. Harap a gyerekek elleni erőszakra. Épp tőle nem kell féltened. De azt, hogy vigyázzak rá, kifejezetten a Magister kérte. Tudod, úgy volt vele, hogy ez majd elhoz neki téged. Előbb vagy utóbb. És látod, nem is tévedett.

Harmadik abban a pillanatban szúrást érzett a jobb vállában. Ahogy hitelen oda kapott, csak még jobban a bőrébe nyomta a kis fém tűt. Döbbenten pillantott fel Pascalra, és már ez alatt az idő alatt homályosodni kezdett a látása. Kicsúszott a kezéből a míves kristálypohár, és ő is magatehetetlenül lefordult a székről a szőnyegre. Nem értette, Pascal hogy volt képes így elterelni a figyelmét. De semmi gyanúst nem tett, semmit, ami fenyegető lett volna rá nézve.

Még egy darabig a tudatánál volt, mindenre képtelenül meredt csak fel a borostás férfire. Kicsavarodott nyakkal, kényelmetlen pozícióból nézte. Pascal mellé a következő pillanatban egy csinos nő lépett. Harmadik nem ismerte túl jól, de abban biztos volt, hogy hogy látta már a Castitea-ben. Fúvócsövet tartott az egyik kezében. Szóval végig nem voltak egyedül. De most már hiába átkozta magát a gondatlanságáért. Azért hitt csak Pascalnak, mert azt sejtette vele, Aeternia is itt van, így joggal feltételezte, előtte nem mer majd ártani neki. Hatalmasat tévedett.

Pascal mellé guggolt, és a hátára fordította. A teste úgy engedelmeskedett a lökésnek, mint egy zsák, de ő maga az ujját is képtelen volt mozdítani. Egyre nehezebben pislogott, vészesen sodródott az eszméletlenség felé. Pascal pedig csak meredt rá. A nő mellé lépett, de Harmadik most csak a formás lábait látta, és azt, hogy a férfi a átfogja a lábszárát, és elismerően felnéz rá.

– Szép lövés volt – dicsérte meg, majd visszafordult hozzá. – Tudod, ő mindig talál. A húgodnál is telitalálat volt. Jó, hogy anyának nem szólítja. Azt kell mondanom, tud a jó öreg Magister. Az emberekhez ért, hogy a fene egye meg! Én sem kívánhatnék jobbat. És még a kellemetlen randikat is megspórolta nekem. Na de komolyra fordítva a szót. Aeternia miatt nem kell aggódnod. Sosem fogja megtudni, hogy itt jártál, ahogy azt sem, mi történt veled. De azt megígérem, hogy rendes embert nevelünk belőle, és néha a többire is ránézek majd. Ennyit megtehetek azért, mert sosem buktattál le. Tudom, hogy te mindig is a Castitae-hez húztál, de okos is vagy. Belőlem is hasznot akartál. Hát ennyi hasznod lesz belőlem.

Harmadik a végét már alig-alig hallotta. Az utolsó gondolata az volt, reméli, sosem fog felébredni még egyszer. Ha igen, valószínűleg azt kívánja majd, bár sose tért volna magához.

✨✨✨✨✨

Mikor ébredezni kezdett, tényleg azt kívánta, bárcsak meghalt volna. A feje olyan nehéz volt, mintha sziklákkal tömködték volna tele. A szemgolyói pedig úgy feszítettek, mintha ki akarnának robbanni az üregükből. A koponyájában színes fényekkel cikázott a fájdalom, érezte, hogy csorog a nyála, de képtelen volt bármit tenni ellene. Ahogy arra is, hogy a fejét megmozdítsa abból az előre billent helyzetből, amiben ki tudja, mióta volt már.

Amennyire meg tudta állapítani, a feje magától hasogatott, még senki sem segített rá, nem verték meg. Ezt talán elkönyvelhette a nap eddigi egyetlen pozitívumának. Azt viszont már csak negatívumként volt képes megélni, hogy a tagjait még mindig nem tudta megmozdítani. De azt már érezte, hogy valami vágja a csuklóját és a bokáját. Ebből annyit legalább ki tudott következtetni, hogy nagy valószínűséggel egy székhez kötözték. Nem mintha lenne esélye megszökni. Aztán lámpákat kapcsoltak körülötte, amitől feszítő szeme könnyezni kezdett, a fejébe pedig újult erővel hasított bele a fájdalom.

– Köszönöm, Pascal – hallott szavakat maga mellett Harmadik –, innen átveszem. Elmehet.

Az áruló úgy látszik nem akart szólni az érdekében, mert némán, azonnal távozott. Még csak el sem köszönt, csupán cipősarka kopogása kísérte távozását. Simon fel is jegyezte képzeletbeli noteszébe, hogy ezt egyszer még a szemére veti. Aztán valaki a hajába markolt, és visszabillentette a fejét. Kissé túlságosan is, mert a koponyája hátsó része kemény téglafalnak ütközött. A szeme még képtelen volt fókuszálni, ezért csak egy elmosódott foltot látott a másikból. Annyit tudott kivenni, hogy jó eséllyel kopasz. De mielőtt tovább elmélkedhetett volna, egy idősebb férfi hangja zökkentette ki merengéséből.

– Bármennyire is nem szeretné hallani, mégis el kell mondanom az ellenvetéseimet, uram.

– Hallgatom. – jött a kelletlen felelet.

Közben ennek a másiknak kezdtek kitisztulni a vonásai Harmadik szeme előtt, és kezdett határozottan a Magisterre hasonlítani.

– Ha ez a gyerekei tudomására jut, abból lehet még kellemetlensége – figyelmeztette az öreg, aki mögötte állt. – Ön is tudja, hogy mennyire jó barátok lettek. Talán nem kellene ekkora kockázatot vállalnia.

– Én vele értek egyet – szólalt meg bágyadtan Simon. – Bármiről legyen is szó.

– Remek – vigyorgott rá Luther, csakhogy semmi humor nem volt abban az arckifejezésben –, örülök, hogy magához tért.

– Én még nem… – szúrta közbe Harmadik.

– Egyébként meg, ne aggódjon, Félix. – A Magister nem szentelt több figyelmet a fogolynak. – Majd igyekszem, hogy ne maradjon rajta semmi nagyon maradandó. Nos, akkor Lexington…

– Harmadik – javította ki azonnal, annyira nem volt még magánál, hogy parancsolni sem tudott magának. De az utóbbi időben annyira Harmadik lett. Sokkal inkább a magáénak érezte ezt a nevet, mint a Simont vagy Lexingtont.

– Rendben, akkor legyen Harmadik – egyezett bele Luther is. – Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. Nem mondom, egy kissé csalódott voltam, hogy Bastion trükkjével meg tudott lépni, és tudja egy rövid ideig hajlandó lettem volna elnéző lenni azért, amit értük tett. De az a kocsmai verekedés… feltépte a régi sebeket is.

Luther tenyérrel felfelé fordította Harmadik balkezét, a férfi pedig felszisszent, ahogy a műanyag pánt súrlódva felsértette a bőrét.

– Ha jól tudom, jobb kezes, ugye? – kérdezte tőle szinte kedvesen Luther, Harmadik pedig nyelt egyet és félszegen bólintott.

Nem számított semmi jóra, úgy meg különösen nem, hogy a Magister a mellette levő asztalról felvett egy kis kalapácsot. Egy nagy levegőt sem volt módja venni, mert máris lesújtott vele a kis és gyűrűs ujjára. A csont reccsenésével egyszerre bobbant ki Harmadikból egy fájdalmas kiáltás. Lihegve bukott előre, törött ujjai deformáltan meredtek a plafon felé. A következő csapás ugyanazt a két ujját érte, és Harmadik azt hitte elájul a kínoktól. A kisujjából fehéren meredt elő egy csont – remegő pillantásával úgy látta, hogy csak egy –, mellette pedig komótosan csorgott a vér. Luther kissé hátrébb hajolt, és elégedetten nézte a művét, aztán ismét megszólalt.

– Nem tudom, hallotta-e, mit tettek a fogdában Bastionnal. – Nyugodtan, csevegő hangon beszélt, Harmadik pedig csak a fejét rázta kínjában.

– Azóta nem beszéltem velük – préselte ki magából a szavakat.

– Eltörték az ujjait. Persze nem így. Ráléptek. Gondolhatja, az mennyivel csúnyább munka volt. Viszont ezzel a kalapáccsal sokkal pontosabban lehet célozni. Tudja, nem az a célom, hogy megnyomorítsam. Tudom, mennyire ügyes. Talán még nekem is a hasznomra lehet. Ezt az egészet csak azért csinálom, mert a gyerekeim… De nyugtassa meg a tudat, hogy a rendfenntartók sokkal rosszabbul jártak.

– Nem tudom, ez megnyugtat-e… – nyögte Harmadik.

– Azt azért szeretném, ha tisztáznánk, hálás vagyok, hogy hazahozta őket.

– Ma már túl sokan voltak hálásak nekem… – Nem értette, miért képtelen csendben maradni. – És abból eddig még csak kellemetlenségem származott.

– Örömmel látom, még van ereje gúnyolódni – meredt rá Luther, most lesújtóan, kegyetlenül. – Remek, megnézzük, meddig tart a vidámsága. Tudja, vaskoronát nem lett volna értelme beszereznem, viszont sokkolót bekészítettem. Ne aggódjon, arra is sort kerítek majd. De előtte még…

A magister kezében meglendült a kalapács, végig sem kellett mondania, fém feje egyenesen Harmadik mellkasa felé száguldott. Már ettől sajogni kezdtek a bordái, hiszen még azt a verést sem heverte ki teljesen, amit a vonaton elszenvedett. Harmadik nem mert megesküdni később, hogy nem nyüszített már előre a fájdalomtól. De mielőtt a kalapács elérte volna a csontjait, megszólalt egy telefon. A csendbe váratlanul belehasító zaj annyira meglepte a Magistert, hogy megtört a mozdulata, oda lett a lendület, a keze még azelőtt lehanyatlott, hogy a kalapács becsapódhatott volna a bordái közé.

– Ki a fene mer zavarni, Félix? – mordult hátra Luther.

– Espada keresi – jelentette ki közönyös hangon az öreg.

– Francba! – szentségelt, majd a mobiltelefon felé intett. – Adja azt ide! És erre meg figyeljen itt, nehogy belekiabáljon!

Luther kivette az öreg kezéből a telefont, és a terem végébe vonult. Harmadik első döbbenetében felháborodott azon, hogy tulajdonképpen vadembernek tartják, mert feltételezik, hogy nem tisztel egy magánbeszélgetést. Aztán az is eszébe jutott, hogy ha Espada megtudná, hogy milyen helyzetben van… Ekkor vette csak jobban szemügyre a szürke kis vallató termet, amiben felébredt. Nyers téglafalak vették körül, fakók, szürkék, mintha csak hamu borítaná. Nem volt bent semmi a széken kívül, amihez őt kötözték, egy kis padon kívül, amiről Luther pattant fel az imént, és a kis asztalon kívül, amin változatos kínzóeszközök sorakoztak. Otthonosnak is nevezhette volna. Nem kevés iróniával.

Majd pillantása a Magosterre vetődött, aki a szemközti falnál állt, és Espadával beszélt. Eszébe sem jutott volna még csak pisszenni sem. Úgy meg különösen nem, hogy Félix ott magasodott fölötte. Ahogy felpillantott rá, kétségei sem maradtak afelől, hogy Luther is sok mindenre képes, de ez a Félix nevezetű vénember még nála sokkal rosszabbakra is. És a Magisternek csak egy szavába kerülne, hogy bármit megtegyen vele, amit csak el tud képzelni – vagy amit már nem.

Ebben a fenyegetettségben Harmadik próbált Luther telefonbeszélgetésére koncentrálni. Úgy sejtette, az a hívás a kulcs a szabadulásához – azt persze eszébe sem jutott volna megemlíteni, milyen kapcsolat van közte és a legkisebb fiú közt. Ennyire még nem ment el a józan esze. Némán fülelt, de a Magister eléggé halkan beszélt, és Simon feje még mindig zúgott a korábbi kábaságtól. Így eléggé töredékesen hallotta csak.

Ráadásul bosszantó módon Luther inkább hallgatott, és hagyta Espadát beszélni. Olyanokat próbált közbeszúrni, hogy dolgozik, nem ér rá, de a kölyköt még ő sem tudta lekoptatni. Azt is mondta egyszer vagy kétszer, hogy nem haragszik. Meg, hogy megígéri. Harmadik ezt hallva, nem tudta, reménykedni kezdjen-e vagy még jobban megijedjen. Sejtette, Luther akár a csillagokat is leígérné az égről, aztán szemrebbenés nélkül mindennek az ellentétét cselekedné.

Nyelt egy hatalmasat, amikor a Magister végre kinyomta a hívást, a telefont visszaadta Félixnek, és ismét helyet foglalt vele szemben. Az valamennyire bíztató volt rá nézve, hogy egyetlen szerszámot sem vett kézbe, hanem kezét a térdén nyugtatta, és csak méregette. Simon nem mert megszólalni, nyelni, levegőt venni is alig.

– Mondtam már, mennyivel könnyebb lenne kölykök nélkül? – fordult egyszer csak Félix felé. – Espada sejthetett valamit. Megígértette velem, hogy nem fogok semmi meggondolatlant tenni.

Lenézett Harmadik véres, eldeformált ujjaira. Csillant valami állatias a szemében, hogy úgy folytatná még.

– Akkor talán nem ártana megfontolni a kérését – rázta fel Félix. – Hogy magyarázza meg neki az eltűnését, ha elássuk a többi közé?

Simon most először nyelt egy jól hallhatót, ő nem akart sehova sem elásódni. Bár sejtette, jelen helyzetében ez a legkevésbé sem tőle függött.

– De el sem engedhetem – nézett végig rajta Luther. – Ezek után? És ha elkotyogja a kölyköknek?

– Tudok titkot tartani, és hasznos is vagyok! – Ha nem lett volna megkötözve, Harmadik abban a pillanatban önként vágta volna úgy szájon magát, hogy leboruljon a székről. Nem értette, mi ez a simulékony viselkedés.

– Meg ahogy elnézem gyáva is – vetett rá egy becsmérlő pillantást Luther.

– Nem nevezném magam gyávának. – Simon mindent megtett, hogy ne remegjen a hangja. – Csak van miért élnem. – Lelki szemei előtt felrémlett Espada gunyoros vigyora, amit annyira szeretett benne. Meg őt magát is meglepte, hogy a fiú előbb jut eszébe ebben a helyzetben, mint a testvérei. Mégsem mondhatott erről semmit, ezért más taktikát választott. – Wardnak is megígértem, hogy vigyázok a többiekre.

Ahogy ezt az utolsó mondatot kimondta, rögtön tudta, mekkora hibát követett el. Luther minden előjel nélkül akkora lendülettel vágta arcon, hogy az ökle is belereccsent, nemcsak Harmadik állkapcsa. Ráadásul Simon feje éles koppanással ismét a tégláknak csapódott. Pár pillanatig csillagokat látott, még a vért is képtelen volt kiköpni, ami egyre csak gyűlt a szájában. Nem is gondolta, mennyire nehéz így beszélni, végig igyekezni, hogy ne nyelje le.

– Jogos, ezt nem kellett volna. – Nehézkesen formálta a szavakat. – Megértem, hogy zabos rám miatta. Higgye el, ezért az egyért én is őszintén rühellem magam. Tudja, hagynom kellett volna, hogy megöljön, ahogy utasította. Kiprovokálnom, vagy valami… És akkor minden másképp lenne… Akkor is, ha nem indulok el segítségért miután megsebesültünk… ha együtt találnak meg minket… Loire sosem engem gyógyított volna meg először. Akkor is minden úgy alakult volna, ahogy maga akarta…

Elhallgatott, nem tudott semmi többet mondani. Ha volt bármi, ami élete végéig gyötörni fogja, hát ez az. Hogy a lány nem tudva a helyzet valódi súlyosságról az ő életét adta vissza, ami miatt lekésett arról, hogy Wardot megmenthesse. Dacosan nézett Luther szeme közé. Bármire készen állt, amit csak tenni akarhattak vele. Luther pedig kifejezéstelen tekintettel meredt vissza rá. Majd egy zsebkendőt dobott Félixnek, és Harmadik felé intett.

– És mivel tudna a hasznomra lenni? – kérdezte tőle, miközben végig figyelte, ahogy Félix igyekezett felitatni a fogoly álkapcsán csorgó vért.

– Mondja meg maga. – Luther ennyiből is értette, mindent tesz majd, amit csak kér. Tisztában volt vele, hogy Harmadik nem fogja bevallani neki, mi motiválja valóban arra, hogy a szolgálatába szegődjön, de nem is tartotta fontosnak éppen most kiverni belőle. Míg ezek a gondolatok átsuhantak az agyán, a fogoly tovább beszélt: – Pascalt is tartja valamiért. De ahogy az imént mondta, ügyes vagyok. Hasznos dolgokat tervezek. És az emberekhez is konyítok valamennyire.

– Rendben. – Ha már így alakult, a lehető legjobban ki fogja használni a helyzetet. – Lawrence-t akarom. Ha a közelébe tud férkőzni, hogy elhozza nekem, akkor megegyezhetünk. De ha nem, akkor ennyi volt.

– Szerintem menni fog – vigyorodott el véres fogsorral Harmadik, Félix valamennyire megtörölte a száját, de a felrepedt seb még mindig szivárgott. – Az új vezért is érdekelheti, amit tudok. Csak tudja, a vérdíj nehezíti majd a dolgomat.

– A vérdíj marad – jelentette ki Luther szenvtelenül. – Ösztönzésképp. Meg gyanús is lenne, ha hirtelen visszavonnám a sajátomat. A többihez meg nincs közöm. Ha annyira ügyes, majd megoldja valahogy. Azt meg egyikünk sem akarja, hogy Lawrence gyanút fogjon. Úgyhogy lavírozzon, ahogy eddig is tette!

– Akkor ezzel kénytelen leszek együtt élni – sóhajtott egyet félig lemondóan Harmadik, majd ismét a Magisterre nézett. – És a gyerekei?

– Találkozhat velük – jelentette ki kelletlenül az apa. – De gondolom, arra nem kell külön felhívnom a figyelmét, hogy semmiről sem tudhatnak, ami most itt történt. És arról sem, amit ezek után nekem intéz majd. Remélem, tényleg úgy tud titkot tartani, ahogy állította.

– Nem fog csalódni bennem.

– Remélem is – majd kemény pillantással mérte ismét végig. – És abban is bízom, hogy nem kell külön elmondanom, hogy mi lesz, ha árt a fiaimnak.

– Nem, uram, magamtól is ki tudom találni – nyelt egyet Simon.

– Remek, akkor gondolom, már csak a bérigényét kellene letisztáznunk.

– Hát tudja, ilyen furcsa állásinterjúm még sosem volt.

– Én sem kasztingoltam még így senkit – hagyta rá Luther. – De gondolom, akkora bért kellene adnom, hogy mások ne tudják megvesztegetni.

– Lehet, hogy újat mondok most, de hűséges típus vagyok – tiltakozott Harmadik a vádak ellen. Azt pedig mégsem mondhatta ki, hogy már csak Espada miatt sem árulná el sosem az apját, legyen bármekkora féreg is.

– Látom mennyire – legyintett Luther –, épp most árulta el a Sciencia Castitae-t.

– Sosem voltam hűséges hozzájuk, csak éltem belőlük. Akarja tudni, hogy kihez vagyok hűséges? A fiához. – Szándékosan nem nevezte meg, melyikre gondol. Wardhoz hűséges volt, de Espadához amíg a szíve csak ver, az marad. – Őt még a poklokra is követném.

– Akkor mit kér? – Luthernek nem volt kedve hosszabb időhúzáshoz.

– Annyit, amennyiből biztonságban lehetnek a testvéreim – jelentette ki egyszerűen Harmadik.

– Rendben, megkapja – egyezett bele minden további nélkül Luther –, de Aeternia Pascalnál marad. Hogy ne legyen gyanús. Meg azért is, mert ő jobban tud rá vigyázni, mint maga.

– Köszönöm.

– Még ne köszönje. Ez még csak a próbaidő. Félix lesz az összekötője. Ha ő megkeresi, ugrik, világos? – Megvárta, hogy Harmadik bólintson. – Első lépésként találják ki, hogy szökött meg innen. – Azzal felállt, és kiment a szűkös vallató teremből, majd még egyszer visszafordult. – A fizetésével is ő keresi majd.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Benjamin Huggett)