Trigger Warning: Explicit szexuális tartalom, durva szex a fejezet első felében szétszórtan.

Ward Loire ágya mellett ült egy széken. Lábát megtámasztotta a kereten, és unott mozdulatokkal hintázott a széken. Fogalma sem volt róla, mióta tölti ezzel az időt. Csak afelől nem maradtak kétségei, hogy órák óta. Nem is érdekelte igazán, ebből az egészből csak a várakozás számított. Ugyan elfoglalhatta volna magát a fedélközben vagy fedélzeten járkálással, de nem akart a mágusokkal találkozni. Attól tartott, hogy ha sokat lenne szem előtt, nem tudnák megállni kérdezősködés nélkül. Neki pedig nem lenne kedve válaszolni.

Inkább veszteg maradt, és Loire-t figyelte, ahogy alszik. Lassan már majdnem teljesen kivilágosodott. Igaz, ezt inkább az időérzéke súgta, mint amennyire az aprócska kabin ablakon át látni lehetett. Azon át ugyan nem sok fény szűrődött be. A lány légzéséből tudta, hamarosan ébredezni kezd. Már mocorgott, kicsit nyöszörgött is félálomban, ahogy a másik oldalára fordult. Ward ezért óvatosabban folytatta a hintázást. Teljesen elmerült ebben, észre sem vette, hogy Loire egy ideje már csak tetteti az alvást.

– Nem unod még? – kérdezte egyszer csak álmos hangon.

– Mit? – Ward nem értette hirtelen, mire gondol.

– Ezt a rugdosódást – felelte félig ásítva a lány.

– Ja, bocs. – Egyáltalán nem hallatszott a hangján, hogy érezne bármit is. – Csak unatkoztam.

– Gondolom. Nem vagyok túl jó társaság mostanában.

– Nem hiszem, hogy ennek sok köze van hozzád – vont vállat. – Ezen a hajón egyszerűen minden unalmas.

– Miért nem jössz ide mellém? – kérdezte Loire váratlanul. Nem gondolta igazán komolyan, csak cukkolni akarta Wardot.

– Mert nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Még egy közönyös, érzelemmentes válasz. Legalábbis a férfi mindent megtett, hogy annak tűnjön.

– Szerinted sosem volt jó ötlet. Mármint… mi ketten együtt nem voltunk jó ötlet. Egyébként meg a jobbnál jobb ötleteinkkel tele van már a padlás. Kezdve azzal, hogy Chealsey-nek hazudtam magam. Talán ideje lenne vállalni a rosszakat is.

– Nem teljesen értem, mit akarsz ezzel. – Ward szándékosan értetlenkedett, olyan gondolatai gyötörték, amiket nem mert nemhogy vállalni, kimondani sem. – Kettőnk közül mindig te voltál az, aki megfutamodott… ahogy te mondtad, rossz ötleteink elől. Ha jól emlékszem, mindig te voltál az, aki rettegett apától.

– Igen, mert tudtam, hogy sok van a rovásomon, és nem akartam azt kockáztatni, hogy megszabadul tőlem. Féltem, hogy lezárat, de attól is, hogy nem, csak kitesz otthonról. Az egyetlen helyről, amit valaha is otthonnak nevezhettem. Ez a dolgok önző része. – Loire elhallgatott.

Túl hirtelen jött ez a némaság, Ward tökéletesen biztos volt benne, hogy valamit nem mer elmondani.

– Önző része? – kérdezett rá kendőzetlenül. – Van még valami, amit tudnom kéne? – Aikor a lány nem válaszolt, hanem zavarában félre fordult, különösen nem hagyhatta annyiban. – Gyerünk, kicsi lány, ki vele, ne kelljen könyörögni.

– Jól van – sóhajtott egy hatalmasat. – Elmondom, de… nem olyan könnyű.

Vett egy hatalmas levegőt, majd lassan kifújta. Fejét a párnán nyugtatta, megint félre fordult. Ward pedig végig figyelte. Nézte a zavart az arcán, ahogy megremegett a szája széle, mintha meg akarna szólalni. Míg a magyarázatra várt, elgondolkodott Loire iménti felajánlásán. Szíve szerint mellé bújt volna, hátha ez a közelség bátorságot önt belé is, ahhoz, amiket meg kell majd tenniük.

Legalábbis ezzel áltatta magát. Az igazság az volt, hogy vágyott a lány közelségére. Hazudott volna magának, ha bármi mást állít. Embertelen vágyakat érzett. Már akkor rátörtek, amikor megtalálta Loire-t a mezőn. De akkor még tudott parancsolni magának. Csakhogy minél több időt töltött ennyire a közelében, a kísértés egyre nagyobb, és nagyobb lett, és egyre inkább rátelepedett az agyára. Mintha az emberi érzéseiből lassan nem maradna semmi azon kívül, hogy birtokolnia kell. Remegett utána, bármit megtett volna érte, bárkit és bármit elpusztított volna, aki vagy ami ártani merészel neki. A Lényt is, ha hatalmában állt volna.

Szerencsére annyira még tiszta maradt a feje, hogy emlékeztesse magát arra, ami a helyes. Legalábbis arról győzködte magát, hogy meg kell tartania a távolságot kettejük között. Így nem mozdult meg, továbbra is a széken ülve hintázott. A lány figyelte egy darabig, majd kissé felemelkedett az ágyban, és megtámaszkodott a könyökén.

– Úgy látom, nem akarod igazán tudni – villantott rá egy mosolyt, ami lassan vigyorrá szélesedett ahogy észrevette a zavart a férfi arcán.

– Dehogynem – jelentette ki ő határozottan.

Úgy tett, mintha sóhajtana egyet, majd arcán közönyös kifejezéssel abbahagyta a hintázást. Kimért mozdulatokkal felemelkedett, mintha még mindig mérlegelné tettei helyességét. Végül elszánta magát, és bemászott Loire mellé az ágyba. Az tiltakozva nyikorgott a súlya alatt, de egyikük sem foglalkozott vele. Amikor Ward elhelyezkedett, az oldalára fordult, ő is felkönyökölt, és a fejét megtámasztotta a jobb tenyerén. Szórakoztatta Loire első pillanatban döbbent arca, láthatólag a lány nem számított erre. Aztán az a döbbenet egy pillanat alatt tova tűnt vonásairól. Sőt egyszerűen közelebb húzódott hozzá, mintha ez a közelség a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Szóval – nézett mélyen a szemébe Ward –, most, hogy nem tudsz hova kitérni előlem, mit kell még tudnom?

A másik nem válaszolt azonnal, inkább még szorosabban a férfi mellé bújt, arcát szinte belefúrta hideg mellkasába. Ő egy pillanatra megfeszült a szívét tépő közelségétől, de végül hagyta, hogy mellette maradjon.

– Nos – vett egy nagy levegőt Loire –, tényleg mindig féltem tőle… Luthertől… Igazából nevezhetném apának is, mert végül is sosem szabadult meg tőlem… Sőt mindig kihúzott a bajból, pedig minden alkalommal azt mondta, hogy utoljára teszi. De nem erről akartam beszélni… Emlékszel, mikor egyszer ott aludtam nálad, és mekkora pofont kaptál tőle másnap reggel?

– Persze hogy emlékszem – vigyorodott el Ward. – De az nem pofon volt, hanem egy kő kemény öklös, egyenesen a képembe. Azután történt, hogy Espadát elgázolták, nem? Nagyon fájt az az ütés, nem gondoltam volna, hogy akkorára képes. De az igazság az, hogy a méltóságomnak rosszabbul esett, mint a képemnek.

– Tudod, ha magamtól nem is tudtam volna, hogy miattam húzott be neked egyet… Lu… apa leült velem beszélgetni utána. Hogy mit vár el tőlünk testvérektől. És hogy mennyire nem tetszik neki, amit lát köztünk. Azt mondta, veled is elbeszélget majd. Nem tudom, hogy ezt megtette-e végül, de nekem azt mondta, minden alkalommal, ha valami olyat lát köztünk… téged fog megbüntetni, mert én mégiscsak lány vagyok… Azt is mondta, hogy az aznap reggeli pofont nyugodtan vehetem biztosítéknak. És hogy nemcsak ütések vannak a tarsolyában. Olyan arcot vágott… Biztos voltam benne, meg is teszi majd.

– Nekem egészen másokat mondott. – Ward nem nézett rá, nem akart ennyire őszinte lenni. – Nekem azt mondta el, mit vár el tőlem veled… igazából mindannyiótokkal kapcsolatban. – Korábban ennyit sem mondott volna, de már nem számított. – És én mindent megígértem neki. Ő pedig hitt nekem. Elhitte, hogy minden parancsát teljesítem majd. Szerintem sosem gondolta volna, hogy képes vagyok hazudni neki.

– Ezt egyikünk sem gondolta. – Loire leírhatatlan kifejezéssel az arcán figyelte a férfit, aki leginkább büszkeségnek könyvelte el ezt a nézést.

– Sajnálom, ha csalódást okoztam – vigyorodott el kajánul.

– Dehogy okoztál. Tele vagy meglepetésekkel. Nem gondoltam volna, hogy te is teszel rá.

– Ez azért erős egy kicsit. – Vigyora semennyit sem fakult. – Inkább mondjuk azt, hogy kreatívan értelmeztem pár utasítását.

– Nem örülne, ha ezt hallaná – bújt hozzá Loire még közelebb –, de nem is kell tudnia. Egyébként sem azok vagyunk már, akik elindultak Lombardiából. Dönthetünk másképp. És amit ő tehet, annyi, hogy beletörődik.

– Ejha – pillantott le döbbenten rá Ward –, nem gondoltam volna, hogy ennyire elszánod magad.

– Muszáj volt. Ha tőle félek, semmihez sem lesz merszem, amit meg kell tennem. Nem félhetek senkitől. Ráadásul most már te is itt vagy. Ennél többet nem is kívánhattam volna.

Azzal óvatosan felemelkedett, egészen közel húzódott választottjához, teljesen hozzá simult. Bátortalanul megcsókolta. Ward pedig határozottan viszonozta a csókot. Heves volt és türelmetlen. Szabad kezével még közelebb húzta magához Loire-t. Újra és újra megcsókolta. Majd a hátára fordította, és fölé magasodott. Loire kinyújtotta utána vékony, fehér kezét, hogy a tarkójánál fogva húzza vissza, közel magához.

– Soha többé nem engedlek el. Soha többé nem mehetsz el – súgta –, megtalálom, hogyan menthetlek meg.

– Már megtetted – fújta ki a szavakat Ward két csók között. – Ennél többet nem tehetsz.

Loire nem mondott többet, csak hagyta, hogy a férfi az arcát, nyakát simogassa a csókok között, hagyta, hogy egyre lejjebb vándoroljanak az ujjai. Szédítően izgató volt a belőle áradó vágy. Érezni akarta újra, teste minden porcikájában, titkolni is képtelen lett volna, hogy mennyire erre vágyik.

Ward tenyere eddigre besiklott a ruhái alá, Loire megborzongott az érintésétől, ahol végigsimította a melleit, az oldalát, kiálló bordáit. Közben szüntelenül csókolta, levegőt is alig kapott tőle, annyira nem engedte el. Annyira szédítő volt az egész. Semmi mást nem akart akkor, csak érezni magában. Észre sem vette, hogy ő is milyen határozottan segített megszabadulni Wardnak a ruháitól. Nemsokára már semmi sem volt rajtuk, egyedül a kabin fülledt melege takarta be őket.

Loire szétnyitotta a lábait, hogy akadálytalan bejutást biztosíthasson párjának, aki nem is késlekedett, egy pillanat nem telt el, és már utat is talált magának a lány mélyébe. Hevesen és türelmetlenül kezdett mozogni a testében. Abban a pillanatban annyira átcsaptak rajta a vágyak, hogy képtelen volt bármire is gondolni azon kívül, hogy itt van, hogy végre megkapta. Egészen addig nem is vette észre a saját erejét, amíg Loire fájdalmában fel nem kiáltott.

Ward akkor mintha csak valami bűvöletből ébredt volna, döbbenten nézett le a lányra, aki könnytől és a fájdalom emlékétől csillogó szemmel feküdt alatta. Teljesen kijózanította az a kép, sosem akart fájdalmat okozni neki. De az a hatalom, amit a teste magába zárt… nem gondolta volna, hogy ennyire képtelen lesz uralkodni rajta.

– Sajnálom… úgy sajnálom – remegett a hangja, ahogy arcát Loire-éhoz nyomta. Aztán a lány nyakába fúrta a fejét, fényes, fekete tincsei közé temetkezett. – Nem tudom, mi van velem… Sosem akarnék ártani neked… Bocsáss meg…

A másik nem mondott semmit, csak a fejét rázta. Ward érezte, ahogy a könnyei a füle mellett lefolynak, és az ő arcát is megnedvesítik. Nem sírt, azok még a korábbi fájdalom okozta könnyek voltak. Aztán Loire vékony ujjai útra indultak a férfi kócos, ezerfelé álló tincsei közt. A lány tarkóját simogatta, a hajával játszott, ő pedig annyira megdöbbent ezen, hogy felemelte a fejét. Ahogy Loire-ra nézett, és pillantása találkozott azzal a pocsolyazöld tekintettel, az a látvány akkor is a szavát szegi, ha történetesen épp tudott volna bármit is mondani. A lány kitörölte a könnyeket a szeméből, dacosan, mégis remegő hangon szólalt meg:

– Semmi baj… azt hiszem, tudom, mennyire nehéz lehet bírni ezzel az új hatalommal.

– Ne ments fel! – rázta meg a fejét Ward. – Fájdalmat okoztam neked…

– Valóban – Loire elmosolyodott. – De változtat ez bármin? Ugyanúgy szeretlek. Te is ugyanúgy szeretsz. Ezért most elnézem neked, te pedig jobban figyelsz, hogy ne legyen még egy ilyen.

– Meg sem érdemellek – súgta Ward, miközben hagyta, hogy a lány ismét megcsókolja.

– Szerintem pedig tökéletesen megérdemeljük egymást – lehelte a férfi ajkaira.

Ward hagyta, hogy most a lány lökje őt a hátára. Fölé emelkedett, haja beborította, elfedte előle a kabin semmilyenségét. Az egyetlen dolog, amit a világból látott, a választottja volt, ahogy őt csókolta. Lassan átemelte magán az egyik lábát, nem bírt tovább várni. Érezni akarta maga körül. Látni akarta, ahogy remeg fölötte, azt hogy neki köszönhetően boldog. Feloldozást akart a korábbi állatiasságára.

Aztán minden gondolat kihullott a fejéből, amikor Loire szinte birtokba vette. Bár mielőtt az egész világot elfelejthette volna, kopogtattak a kabin ajtaján. Ward felmordult. Az bezzeg ki tudott menni a fejéből, hogy ilyenkor szokták a reggelit hozni. A másik is sóhajtott egy hatalmasat, és megadóan ledőlt Ward mellé. A hátára fordult, dühösen fújtatott. A lehető legrosszabbkor zavarták meg őket. És az alkalmatlankodó nem tágított, mivel nem válaszoltak, és ajtót sem nyitottak, újra bekopogott.

– Megnézed, ki a fene az? – kérdezte Loire miközben visszahúzta magára a pólóját, és derékig betakarózott.

– Meg – Ward is épp olyan kelletlenül kelt fel, mint amilyen a lány volt mellette.

Belebújt a nadrágjába, magára rántotta a pólót, beletúrt a hajába, hogy álljon valahogy, de a rőt tincsek az igyekezetétől függetlenül teljesen úgy álltak, ahogy épp kedvük tartotta. Loire pedig megigézve nézte. És ismét arra a megállapításra jutott, hogy a sápadt, fehér bőrét, lilásan fénylő szemét leszámítva semmivel sem néz ki kevésbé élőnek, mint bárki a hajón.

– Tökéletes vagy így – villantott Wardra egy fáradt mosolyt –, én elhinném, hogy most ébredtél.

– Az már félsiker – nézett vissza rá Ward, kacsintott egyet miközben kinyitotta a kabin ajtaját.

A küszöbön ugyanaz a fiatal, esetlennek tűnő mágus állt, aki minden alkalommal a kabinba hozta az ételüket. A hajó legénysége nem várta el, hogy „Chealsey” és az elvarázsolt szolgája velük étkezzen. De a kényelmük és ellátásuk érdekében mindent megtettek. Az ételre sem lehetett panasz, hiszen a legjobbat kapták, ami ezen a hajón csak fellelhető volt.

– Ma kicsit korábban jöttem. – Hangja remegni kezdett, ahogy Ward őt figyelve felvonta a szemöldökét, a kölyköt mintha megfélemlítették volna, biztonytalanul beszélt tovább. – Nemsokára kikötünk. Azt mondták, hozzam előbb a reggelit.

– Mennyi az a nemsokára? – kérdezte tőle a férfi.

– Nagyjából két óra… – Mintha csak menekülni akarna, a férfi kezébe nyomta a tálcát – És… majdnem elfelejtettem. A kapitány azt üzeni – nézett határozottan Loire-ra, tőle nem félt –, hogy értesítette a Főt is. Ő is kijön a kikötőbe majd a fogadásunkra. Remélem, elégedett lesz. És hogy Önök is azok mindennel…

– Persze – próbált bátorítóan rá mosolyogni a lány –, minden tökéletes a körülményekhez képest. Majd hamarosan mi is felmegyünk a fedélzetre. Meg akarom nézni a Szigeteket.

– Már megbocsásson… – nézett rá furcsán a fiú, mintha nem értené. – Én úgy tudom, sokat utazott a Fővel, nem hiszem, hogy bármi újat tudna mutatni ez a Sziget.

– Hazatérni mindig más – vonta meg a vállát közönyösen Loire, de belül egyáltalán nem volt az.

A Fő, vagyis az anyja is ott lesz a kikötőben. Ha valaki, ő biztos azonnal felismeri majd, hogy nem Chealsey. Nem tudta, mit kellene tennie, a lány nem tudta úgy elváltoztatni a külsejét, mint a másik. Sőt, még ha képes is lenne rá, valaki, ki felnevelte, létrehozta azt a szörnyeteget, épp ő ne tudna különbséget tenni köztük?

Annyira elmerült a gondolataiban, észre sem vette, hogy a fiatal mágus szinte menekülve távozott. A kabinajtó csapódására sem figyelt fel. Az zökkentette ki az aggodalomból, amikor Ward visszahuppant mellé az ágyra, és letette elé az ételes tálcát. Hatalmas adag zabkása gőzölgött rajta, a tetejét friss gyümölcsök borították. Ahogy Loire szemügyre vette a reggelit, fájdalmasan összerándult az éhségtől a gyomra. Ezért inkább úgy döntött, hogy félreteszi a aggódást, legalább addig, amíg eszik annyit, amennyit bír. Mohón és hirtelen kezdte lapátolni, az sem érdekelte, mennyire forró az étel. Ward elégedetten figyelte.

Viszont minden éhsége ellenére a betegség alatti kényszer koplalás alatt annyira összeszűkült a gyomra, hogy a felét is alig ette meg, és már nem bírt többet magába erőszakolni. Finnyás mozdulattal tolta el a tálcát maga elől, a férfi pedig előzékenyen elvette előle, és a kabinban található egyetlen kis asztalra tette. Aztán visszaült az ágy szélére mellé, és pár pillanatig csak figyelte, ahogy Loire visszahanyatlott a párnákra, és a plafonra meredt.

Elhatározta magát. Visszamászott a lány mellé, és egy határozott mozdulattal lerántotta róla a takarót. A másik elvigyorodott erre, incselkedve hívta maga mellé. A férfi megmarkolta a pólóját, és ellentmondást nem tűrően azt is lehúzta a másikról. Fölé emelkedett, figyelte, ahogy fehéren fekszik alatta, és várakozva néz rá.

– Végül is van még két óránk – adott magyarázatot neki egy vigyor kíséretében.

– Én is épp ezt akartam mondani – emelkedett fel Loire, hogy közelebb húzhassa magához.

Ward nem várta meg, hogy odaérjen, előre hajolt, és megcsókolta, miközben visszanyomta a párnák közé. Végig simított a lány belső combján, amire a lábai annyira szétnyíltak, hogy kényelmesen közéjük férhessen. Akkor mindent megtett azért, hogy láncra kösse magában a szörnyet. Figyelmes volt és óvatos, Loire minden rezdülésére azonnal reagált. Lassan haladt befelé, hallgatva párja türelmetlen sóhajait. Közben csókolta előbb az ajkait, majd lejjebb vándorolt Loire nyakára, formás kebleire.

A lány közben a lepedőbe kapaszkodott, minden egyes hűvös érintésre kellemes borzongás futott végig rajta. Ekkor tudatosult csak benne igazán, hogy belehalt volna, ha ezek nélkül az érintések nélkül kell élnie. Az, hogy együtt voltak ők ketten, olyan természetes volt, mint a lélegzés. É itt nem volt senki, akitől félteniük kellett volna a titkukat.

Aztán Loire gondolatai szétestek, ahogy Ward mozogni kezdett benne, lebegett a boldog semmiben, és ismét átjárták azok az érzések, amiket olyan kevés alkalma volt csak megtapasztalni. A férfi vállába kapaszkodott, igyekezett minél mélyebben magába húzni, nem is volt tudatában a boldog, követelőző nyögéseknek, amik elhagyták az ajkát.

Wardon is szédületes erővel csaptak át az érzések, megmarkolta Loire csípőjét, úgy szorította magára a lányt, mintha csak elmenekülhetne alóla. Felemelkedett, megtámasztotta széles tenyerét, Loire keskeny, törékeny vállai mellett, és csak nézett le rá, miközben továbbra is mozgott benne. A lányt pedig megigézte a hullámzó izmok látványa, az a gyengéd erő, ami áradt belőle.

Ahogy Ward fél kezével egyszer csak megmarkolta Loire egyik mellét, ujjai végig siklottak a széles, szabálytalan sebhelyeken a mellkasán, amiket még Csillagfényfok ostroma alatt szerzett. Megdöbbentette, hogy ennyire nem vette észre ezeket. Óvatosan végighúzta rajtuk az ujjait, egyiken a másik után. Loire megborzongott ezektől a finom érintésektől. Közben pedig a férfi arckifejezését sem tudta nem észrevenni. Aggódva szólalt meg.

– Tudom, hogy nem szép… De tényleg ennyire zavar?

– Nem, dehogy… hova gondolsz? – rázta meg a fejét tiltakozva. – Csak eszembe juttatták, hogy majdnem elkéstem… Hogy zavarhatnának? Hiszen élsz…

Azzal, mintha csak közelebbről is meg akarná nézni a megbűvölt golyók szaggatta sebek megmaradt nyomait, közelebb hajolt hozzájuk. Lassan, óvatosan mindet megcsókolta.

– Ugye, nincs emiatt lelkiismeret furdalásod? – kérdezte bizonytalanul a lány. – Te is tele vagy sebhelyekkel…

– Azokat én kértem, hogy hagyd rajtam – rázta meg a fejét mélyen a másik szemébe nézve –, és egyiket sem éreztem. Nekem azok a sebek nem tudtak már artani. De te… meghalhattál volna. Már csak keveset érzek, de ezt az egyet igen… A bűntudatot. Az én létezésemnek csak a tiéddel együtt van értelme…

– De… még mindig együtt vagyunk. Mert te ott voltál. Megmentettél. Mindig, mikor bajban voltam.

Felemelkedett, hogy hosszan megcsókolhassa, majd ezután Ward ülő helyzetbe emelkedett, majd magára emelte Loire-t. A mellkasuk összesimult, A lány átkarolta a nyakát, átadott minden irányítást Wardnak. Hagyta, hogy mozogjon benne, és elveszett az eszeveszett érzések hullámaiban. A férfi pedig arcát végig Loire verejtéktől hűvös bőrébe fúrta, fülében dobolt a lány vérének vad dallama, szédítő érzés volt. Észre sem vette, hogy egy ideje már a saját szívverésének heves ütemeit is hallja.

– Sosem akarlak elengedni – szólalt meg Ward váratlanul, hangja reszelős volt, és követelőző, de Loire-t nem zavarta.

Tetszett neki, ahogy Ward a heves, türelmetlen mozdulatok közepette legelteti rajta a szemét. Aztán még mélyebben siklott belé. Ez az érzés annyira új volt, és annyira intenzív, hogy a lányból szinte azonnal kirobbant egy meglepett, de örömteli kiáltás.

Ahogy az a két erős kar köré fonódott ahogy szorosan tartotta, elmondhatatlanul vad és izgató volt. Ez a felfokozott állapot pedig tovább tüzelte őket, ahogy Ward mozgott benne, Loire karjai remegni kezdtek, ahogy a férfi nyakába kapaszkodott, annyira elgyengült az érzésektől. Ward egyik széles tenyerével végigsimított Loire hátán, a lapockáján, a gerincén, majd visszatért a vállához, megkapaszkodott benne, és úgy húzta egyre lejjebb magára. Loire pedig azoktól a mélységektől egyre inkább érezte, hogy megállíthatatlanul közel van.

– N-nem bírom tovább… – szólalt fátyolos, bizonytalan hangon.

A következő pillanatban megremegett az egész teste, és felsikoltott az örömöktől. Wardot ez annyira felajzotta, hogy ő sem bírta tovább. Erőt kellett vennie magán, hogy ne legyen durva, ahogy önkéntelen hevességgel gyorsabban kezdett mozogni.

– Nem mehetsz nélkülem – lihegte Loire nyakának finom bőrére.

Loire Ward minden rezdülését felerősítve érezte, a szeme előtt darabjaira hullott a szoba, azt hitte ő is szétesett, hogy egybe olvadjon a másikkal. Közben Ward sem bírta sokkal tovább nála, ő is remegett és lihegett belé kapaszkodva. A következő pillanatban Ward is elérte a csúcsot egy félig lenyelt kiáltás kíséretében. Ahogy kifulladva eldőltek az ágyon, a férfi bőréből sugárzott a hő. Loire Ward keze után tapogatózott.

De a férfi elhúzódott előle, felült és az ágy szélére csúszott. Hátat fordított a lánynak. Nem tudott rá nézni. Hallgatta egyre gyengülő, egyre lassuló szívverését. Nem akarta, hogy Loire érezze, hogy a teste ismét kihűl, hogy a visszanyert emberség visszaalakul azzá, amivé a Lény tette. Örökké valóvá. Változatlanná.

– Találok megoldást – ígérte meg neki elszántan Loire, amikor rádöbbent, mi zavarja.

– Nem hiszem, hogy van megoldás – fordult vissza felé a férfi, arca ismét kifejezéstelen volt.

– Biztos vagyok benne, hogy van – meredt rá eltántoríthatatlanul –, ez a mostani és a korábbi is bizonyítja. Már csak tartóssá kell tenni. A Lény tudja, kiszedem belőle.

– Ahogy gondolod – hagyta rá Ward –, nekem csak azt az egyet ígérd meg, hogy magadat nem sodrod veszélybe.

– Ward – nézett most rá felvont szemöldökkel –, ezt most te sem gondoltad komolyan. Mindjárt kikötünk a mágusok fő szigetén, és te annyit tudsz mondani, hogy ne sodorjam magam veszélybe? Azóta veszélyben vagyunk, hogy Chealsey bőrébe bújtam, és felszálltunk erre a hajóra!

– Akkor úgy helyesbítek – fordult vissza hozzá, hogy még egyszer megcsókolhassa –, ne csinálj nagyobb hülyeséget, mint amiből még ki tudlak rántani.

– Reményeim szerint ez talán menni fog – vigyorodott el a csók után Loire.

– Na gyere, szedjük össze magunkat – nyújtotta neki a kezét –, menjünk fel a fedélzetre.

Loire nem ellenkezett, hagyta, hogy a másik a kis fürdőbe terelje, ahogy megtisztálkodtak. Majd magukra vették azokat a ruhákat, amiket a mágusoktól kaptak a koszosak helyett. Aztán kiléptek a kabinból. Felmentek a lépcsőn, át a fedélközön, fel a fedélzetre. A lány egyenesen a hajó korláthoz sétált, áthajolt rajta, mintha így jobban elnézhetne a messzeségbe.

A tenger aznap viharos volt. Szürkén kavargott az ég is, és az alattuk hömpölygő víz is. Nem annyira a távolban több fakó szikla emelkedett ki az óceánból kétség kívül ezek voltak a mágusok szigetei. A leírások valóban nem csaltak, terméketlen, kopár kő volt az összes. Nem teremhetett meg azokon a halott sziklákon semmi. Egy árva fűszál, annyi sem zöldellt rajta.

A menetirány felől hatalmas árnyék vetődött rájuk. Loire arra fordult, és a látványtól a szava is elállt. Egyenesen egy óriási meredek sziklatömb felé tartottak. A hajó ráfordult, mintha csak neki akarna menni. De ahogy még közelebb értek, láthatóvá vált, hogy hova is tartanak. A kopasz sziklában egy barlang tűnt fel. Vagyis csak hitte, hogy az egy barlang. A lány szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy megértette mit lát.

A szigetet mintha csak ketté hasították volna. A hajó jobbról is és balról is tükörsima falak közt haladt. Mintha csak egy éles kés metszette volna félbe a sziklát. Talán csak a beáramló víz miatt távolodott el egymástól a sziget két fele. Ahogy felnézett még nagyobb csodálkozására gigantikus acélszerkezeteket látott, biztos volt benne, hogy azok tartják össze a sziklákat, hogy ne távolodhassanak tovább. Ahogy jobban szemügyre vette, még jobban elhűlt a látványtól. Azok hatalmas hidak voltak! Autók és emberek jártak át rajta. A kopár köveken emberek éltek! Fent, a hajó fölött szédítő magasságokban házak, városok épültek.

Ahogy áthajóztak az egyik hatalmas híd alatt, Loire még mindig elvarázsoltan, tátott szájjal fordult utána. Sosem látott még ilyet. Aztán visszafordult előre, és egy még hatalmasabb szigetet vett észre. Egy valamiben tért csak el a többitől. Annak a közepe fölött lilán villogott az ég. A villámlás, amit a Félúti Horizontról látott, ismerte fel a lány. Ahogy nézte a cikázó fényeket, az a mellkas szorító érzése támadt, nem véletlen, hogy ennyire jó a kilátás innen a villámlásra. Biztos volt benne, hogy valamikor az a lila fény szántotta fel a tenger felszínét, és vágta félbe azt a szigetet, aminek a két fele közt most áthaladtak.

Közben észre sem vette, ahogy Ward végig figyelte, ahogy ő elvarázsolva szívta magába a látványt. A férfit mulattatta ez a lenyűgözött csodálkozás. Loire-t tényleg annyira megbabonázta a szigetek látványa, hogy semmit sem érzékelt a külvilágból. Azt sem vette észre, hogy egy mágus kislány egy ideje őt figyeli, érdeklődve nézi az elragadottságát.

– Most jöttél erre először? – szólította meg kisvártatva Loire-t miután elég bátorságot gyűjtött.

Az a vékonyka hang kirántotta a lányt addigi bűvöletéből. Loire először gyanakodva mérte végig a gyereket. Fényes barna haja volt, ragyogó mogyorószín szemekkel. Ártatlannak tűnt, olyannak, amilyen talán ő is volt ennyi idősen. Éppen ezért minden ellenérzése ellenére sem igazán tudott úgy nézni rá, mint a Szigetek mágusaira. Talán ezt a gyereket még nem rontották el, talán belőle együttérző, kedves felnőtt lesz, ha végre helyre teszik ezt a felborult világot.

Végül úgy döntött, szóba elegyedik vele. De azért óvatosan körülpillantott, nem akart lebukni, hiszen ő mégiscsak Chealsey volt most. Nem szerette volna, ha a beszélgetésüknek bárki a fültanúja lesz. De a gyerek láthatólag egyedül volt a fedélzeten. Odalépett hozzá, és leguggolt vele szemben.

– Igen, most vagyok itt először – mondta neki Loire –, és nagyon tetszik itt. Mondd csak, te tudod miért ilyen? – mutatott fel a sima sziklafalakra.

– Anya azt mesélte, de ez titok – suttogta neki a kislány –, hogy valamikor régen a vihar szellem dühös lett. Kiabált, és sírt. És dühében kettévágta a szigetet.

– És ez a viharszellem, mitől lett dühös? – tudakolta. Nem kérdezett rá, hogy a „vihar szellem” micsoda, biztos volt benne, hogy a gyerek a Lényről beszél.

– Nem tudom – rázta meg fejét a csöppség –, anya mindig azt mondja, hogy ezt majd akkor meséli el, ha már elég nagy leszek. Nem hiszi el, hogy már elég nagy vagyok. A te anyukád sem hitte el? Azért nem mesélte el?

– Nekem csak apukám volt – súgta alig hallhatóan.

– Az furcsa – figyelte kíváncsi pillantással a kislány –, anya mindig azt mondja, az apák nem fontosak. A fiúk nem fontosak. Nem érnek sokat, csak mi lányok.

Loire észrevette, hogy a kislány lopva felpillant Wardra, bizalmatlanul, kissé talán félve méregeti. A sebhely a férfi arcán vonzotta a lányka tekintetét. A mágus pedig igyekezett nem kimutatni afeletti döbbenetét, hogy itt kislányokat már ilyen korán arra nevelik, hogy a fiúk értéktelenek, és csak használni kell őket. Nem bízott benne, hogy tud változtatni a gyerek fejében bármin is, de elhatározta, hogy megpróbálja.

– Tudod, vannak olyan fiúk, akik fontosak – mosolygott rá, visszacsábította magára a figyelmét. – Ő is ilyen. Azért jött velem.

– Nekem nincs ilyen – vetett lopva még egy pillantást Wardra.

– Egyszer majd talán lesz. Ha te is szeretnéd.

– Lehet – hagyta rá a kislány, és inkább másról kezdett beszélni –, láttam, hogy tetszettek a hidak. Ne meséljek azokról?

– De mindenképp – nézett fel az egyikre Loire. – Szeretnék többet tudni a hidakról.

A gyerek nagyon fellelkesedett, hogy végre valaki kíváncsi a meséire, ezért kézen fogta a lányt, és a korláthoz vezette, majdnem a hajóorrig mentek, hogy ott könnyebben mutogathasson neki. Ward végig a nyomukban maradt. Nem mintha attól tartott volna, hogy épp egy gyerektől kell majd megvédenie.

– Anya azt mesélte, hogy miután a vihar szellem kettévágta a szigetet, süllyedni kezdett a két fele. Süllyedtek és távolodtak, napról napra. A hidakat azért építették, hogy egyben maradjon a két fél. És azóta nem süllyedt tovább. A hidak fenntartják a szigetet a vízen.

– Anna, mit csinálsz? Nem megmondtam, hogy ne tartsd fel az utasokat?

Loire döbbenten fordult hátra, az ő mozdulatát a kislány is követte. Anna azonnal felismerte mögöttük álló középkorú nőt, mert boldogan nevetve futott mellé. A nő pedig megragadta a kezét, és szorosan maga mellé rántotta a gyereket, közben pedig végig gyanakvóan, mégis meghunyászkodva figyelte a másik kettőt.

– Remélem nem untatta a gyerek, úrnő. – Loire nem mert megesküdni, de mintha egy leheletnyi félelem is csendült volna a hangjában. – Legyen vele elnéző, kicsi még. Nemrég hoztam csak vissza a piacokról…

– Ugyan, ne aggódjon miatta – Loire próbált bíztatóan rámosolyogni. – Nagyon szórakoztató volt.

– Köszönöm, úrnő! – Majd a gyereket maga után ráncigálva távozott, Loire épphogy ki tudta venni a szavait, amivel megfeddte a kislányt. – Mit mondtam neked? Most szerencséd volt. De jól jegyezd meg, az úrnő nem szereti azokat, akik a piacokon voltak.

– Ebbe meg mi ütött? – nézett utánuk döbbenten, kérdését inkább csak magának és költői kérdésnek szánta.

– Szerintem nem voltál hitelesen Chealsey – felelt neki Ward mégis, mintha tőle várna választ. – Úgy látszik a sajátjaival is kiszámíthatatlan és kegyetlen.

– Hát ez igazán remek! – sóhajtott egy hatalmasat Loire. – Fogalmam sincs, hogyan kell őrült spinének lenni.

– Addig jó !– nevetett fel Ward.

Nemsokára kikötöttek. A lány figyelte az utasokat, ahogy sorra levonulnak a hajóról. Hömpölygött a tömeg, nem is gondolta volna, hogy ilyen sokan utaztak rajta. A rámpán meglátta Annát és az anyját is. A kislány is visszanézett rá, és lelkesen odaintegetett neki. Az anyja viszont abban a pillanatban elkapta a magasba lendült kezecskét, leszorította, és erőszakosan elrángatta a gyereket a szemük elől.

Majd miután az utasok nagyjából levonultak a hajóról, a matrózok a betegeket kezdték lehordani. Sokan voltak, amennyire fel tudták mérni, a legalsó szintről hozták fel őket. Úgy látszik, Loire jól sikerült hazugsága miatt csak ők ketten kaptak jobb szállást és ellátást. Ahogy a lerakodást figyelték, az egyik hordágyon fekvőben az orvost ismerte fel. Amennyire arról a távolságról látta, nem volt magánál, teljesen ledöntötte a lábáról a mágusbetegség. Loire ahogy nézte, nem érzett semmit, a legcsekélyebb sajnálatot sem.

Ward is észrevette az orvost, de ő sem foglalkozott vele. Az ő figyelmét sokkal inkább az kötötte le, hogy egy feketébe öltözött társaságot vett észre a rámpáktól nem messze. Csupa nőkből állt, és a sok fekete ruhás közt kitűnt egy, aki messze csillogó arany díszítést viselt a ruházatán. Épp olyan fekete haja volt, mint Loire-nak, és az arcuk is nagyon hasonlított. Ward kissé oldalba lökte a lányt, és pillantását a furcsa társaság felé irányította.

– Ott van a fogadóbizottságod – mondta neki egyszerűen.

– Óriási! – rázkódott meg egy kissé idegességében. – Fogalmam nincs mit csináljak…

– Hát, szerintem menjünk oda. – Ward végig a feketébe öltözött kompániát mustrálta. – Ők már észrevettek minket. Nézd, az ott középen, aki aranyat is visel, egyenesen ide néz. Szerintem már tudja, hogy nem Chealsey vagy. Vagy ha még nem, amint megállsz előtte, és megszólalsz, tudni fogja. Mégis csak az anyátok, biztos tökéletesen ismeri a lányát. De ha tényleg téged akart, még Chealsey-nél is jobban, nem fog lebuktatni.

– Rendben, legyen így. Menjünk, beszéljünk vele, és nézzük meg mi lesz.

– Akkor talán menj előre – engedett neki utat a férfi. – Most te vagy a főnök. Én csak egy hulla vagyok. Ők is tudják.

– Ne beszélj így magadról! Nem vagy hulla! Te is tudod. Eddig legalábbis tudtad.

Loire hátra sem nézett rá, ahogy a feketébe öltözött csoport felé indult. Nem bírt Wardra nézni, hallani sem bírta, hogy így beszélt magáról. Eszébe juttatta az érzéseket, mikor azt hitte, elbocsátotta. Soha többé nem akarta azt érezni. Soha többé nem akarta elengedni. És abban is biztos volt, hogy még egyszer nem fogja. De akármit is érzett akkor, megnyugtatta a tudat, hogy a férfi ott van, és elkíséri bárhova is menjen. Nélküle tényleg nem tudná végigcsinálni. Épp ahogy Aaden is képtelen lett volna olyan messzire jutni Kirik nélkül.

Ahogy haladtak a fekete ruhás nők felé, alaposan körülnéztek a kikötőben is. Egy valami azonnal szemet szúrt nekik. Hiába nyüzsgött mindenhol hatalmas embertömeg, alig voltak férfiak. Az igazán kemény fizikai munkákat leszámítva, vagy a matrózokat a hajókon, szinte csak nőket lehetett látni mindenhol. Ez is igazolni látszott azt, amit Chealsey és Anna mondott, hogy a Szigeteken csak a nők számítanak. Férfiakat csak azért tartanak, mert muszáj.

Ahogy elérték a rájuk váró társaságot, Loire jobban szemügyre vette az arany díszes nőt a többi mágus gyűrűjében. Azonnal arra a megállapításra jutott, hogy az az egy minden mozdulatával, egész lényével kifejezte, hogy mennyivel mindannyiuk fölött áll. Hasonlóságuk sem kerülte el a figyelmét, kétségek nélkül tudta, hogy az a megközelíthetetlen méltóságot sugárzó, szoborarcú nő csak az anyja lehet. Egyetlen érzés sem volt leolvasható róla, minden vonása merev közönyt árasztott. Amikor Loire megállt előtte, és ő rámosolygott a hazatérőre, akkor is csak azt az érzéketlen közömbösséget tükrözte.

– Istenek hoztak ismét köztünk – nyújtotta a lány felé a kezét.

– Örülök, hogy látlak, anyám – felelte neki a lány egyszerűen. Loire nem nyúlt a kéz után, de el sem lépett előle, óvatos távolságot tartott kettejük között.

– Hol van a másik? – Kérdezte tőle továbbra is szenvtelennek tűnve.

– Meghalt. Megöltem. – Loire érezte mennyire kemény vonásokba merevedik az arca, egyáltalán nem sajnálta Chealseyt.

– Jó – ennyit felelt csak rá az anyja –, megmondtam neki, hogy ne bízza el magát.

A lány próbálta nem elárulni az érzéseit, de most ezt az érzéketlenséget látva azon a nőn, forrni kezdett benne az indulat. Egy kicsit talán megértette, miért is lett a húga szörnyeteg. Aztán erről szinte azonnal el is terelődött a figyelme, mikor észrevette, hogy az anyja Wardot mustrálja.

– Látom őt is elhoztad. – Nem tűnt annyira lenyűgözöttnek, mint korábban Chealsey. – Sokat hallottam róla. De most, hogy látom a saját szememmel, azt kell mondanom, hogy bár kiemelkedő, nem olyan egyedülálló, mint hittem. Persze, nem sokan képesek erre, azt be kell vallanom. Én viszont tudok ilyeneket kelteni. De milyen jóképű! Örülök, hogy egyforma jó ízlésünk van.

– Ha annyira nem nagy szám, gondolom, nem probléma az sem, ha marad – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Persze, kedves, ha ilyen játékszerekre van szükséged, megtarthatod. Mindenkinek kell valamilyen hobbi.

Loire-nak magára kellett parancsolnia, hogy ennek a hallatán ne szoruljon ökölbe a keze. Azért is erőt kellett vennie magán, hogy ne pillantson hátra Wardra. Bár afelől egészen biztos volt, hogy ő úgy áll ott a háta mögött, mint a nyugalom szobra, semmi érzelmet nem mutat.

– Most, hogy ezt tisztáztuk, gyere velem, nagyon sok dolgunk van még – fogta karon a nő, majd vezetni kezdte a sziget belseje felé. – Először is szeretném, ha a legjobb orvosaim néznének meg. Hallottam, hogy megbetegedtél. Most úgy látom jobban vagy, de aljas ez a járvány. Hozhatod a játékodat is ha gondolod.

– Ő nem egy játék! – Nem bírta tovább tiltakozás nélkül.

– Persze, hogy nem az – hagyta rá a nő. – És van esetleg neve ennek a nem játéknak?

Ahogy elindultak, Ward Loire sarkára lépett. Óvatos volt a mozdulat, más nem vehette észre, de a lány érezte. Figyelmeztetés. Loire pedig értett belőle. Nem hagyhatja, hogy az érzései elragadják, mint mikor ahagyta a Lénynek, hogy rajta keresztül megölje Chealsey-t.

– Nincs – mondta ki végül, a hangja természetesen szólt, neki mégis égette a nyelvét.

Azzal hagyta, hogy a díszes, fekete ruhás nő karon fogva elvezesse. Egyenesen egy fekete, sötétített üvegű autóig mentek. Ezzel tértek vissza a városba. Senki sem szólt, amikor Loire után Ward is bemászott a hátsó ülésre. Ha Főt nem zavarta, hogy ott van, akkor a többiek sem vettek róla tudomást.

A Fő vizslatta egyedül. Szeme sem rebbent, hogy mennyire illetlenül nézni. Loire is észrevette, mégsem tehetett semmit ellene, az anyja hazai pályáján voltak. Ezért inkább el is fordult, hogy ne lássa azt a kíváncsi, sőt inkább elégedett nézést. Fogalma sem lehetett róla, hogy a Fő tudja, kit lát, és hogy ez miért tölti el elégedettséggel.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Jubair Hossain)