Harmadik szokásához híven bosszankodott. Közben pedig egyre magasabbra mászott a nyugati lépcsőházban. Hajnalban Félix hívása ébresztette, miszerint a Magister azonnal – vagyis amint meg tud érkezni – látni kívánja a Közös Együttélés Minisztériumából kialakított taktikai központban. Meg kellett csörgetnie az öreget, miután elérte az épület mögötti egyik szűk utcát. Azt mondták neki, ott bújjon meg a kamerák elől, amíg másra nem utasítják. Akkor mondta neki Félix, hogy surranjon be a nyugati vészlépcsőházba, és kaptasson fel a legfelső emeletre. Addig ő megbuherálja a kamerákat, hogy biztosan azt mutassák, senki sem járt arra.

Harmadik dühösen vette tudomásul, amire kérték. A hatalmas belmagasságú épületben egyáltalán nem volt egyszerű feladat felmászni a tizedik emeletre. Legalább harmincnak érezte, ha nem negyvennek. De nem tehetett mást, Félix határozottan megtiltotta neki, hogy a liftet használja, mert ott könnyen összefuthatott volna az épület dolgozóival. A Magister viszont nem szeretett volna kellemetlen kérdésekre válaszolni a gyanús alakokról, akik bejárhatnak hozzá.

Harmadik lihegve ért fel a megjelölt helyre, és mielőtt kilépett volna a lépcsőházból, még a falnak vetette a hátát, és igyekezett visszalassítani légzését. Mellkasa heves ütemben emelkedett és süllyedt, ahogy élvezte a levegővételek örömét. Ép kezével tartotta a törött ujjú másikat. Az ereiben eszeveszetten száguldó vér miatt most fájdalmasan lüktettek. Bármit megadott volna azért, hogy Loire meggyógyítsa a szilánkosra zúzott csontokat.

De azóta sem hallott semmit a lányról. Harmadik pedig nem kereshetett fel más mágust. Egyrészt azért sem, mert a Scientia Castitae a test saját gyógyulásában hitt. Másrészt azért, mert nem árulhatta el magát, hogy ilyen megdrágult, az utóbbi időben határozottan luxusnak számító szolgálatásokra költ. Akik ismerték, tudták, hogy nem engedhetné meg magának. Hiába telt volna rá a busás összegből, amit Luthertől a „próbaidőre” kapott, nem buktathatta le magát, csak azért mert ő két fájó ujj miatt kényeskedik.

Lassan csillapodott heves lihegése. A nadrágzsebében megrezdült a telefon. Amint felvette, Félixtől kapta meg a következő utasítást:

– A folyosón nem működnek a kamerák. Menjen a miniszteri tárgyalóba. A lépcsőház ajtótól balra a második hangszigetelt ajtó.

Harmadik nyugtázta az utasítást, nem válaszolt rá, csak elindult a megadott irányba. A terembe lépve félhomály fogadta. Az egyik asztalon égett csak egy lámpa, és amellett ült Luther.

Simon odalépett elé, de nem foglalt helyet le vele szemben. Hiába volt odakészítve még egy kényelmesnek tűnő szék, és hűtött ital az asztal felé eső végén. Köszönte szépen, ennyi dacot megengedett magának. Sőt, inkább lépett egy lépést hátra, és vállát féloldalasan megtámasztotta a puha kárpittal borított, hűvös falon. Mikor Luther belátta, hogy nem fogja tudni engedelmességre bírni, maga is felállt a kényelmes, karosszékből, megkerülte az asztalt, és arra ült fel, miután elegánsan arrébb rúgta aszéket, és arrébb tolta az italokat. Igyekezett ezzel a közevetlenséggel megnyugtatóbb hangulatot teremteni, de Harmadiknak épp semmi hangulata nem volt a nyugalomhoz.

– Látni akart, uram – mondta neki annyira közönyösen, amennyire csak telt tőle.

– Tudni akarom, hogy halad – jelentette ki türelmetlenül a Magister.

Harmadik fészkelődött egy kicsit a fal mellett, el akarta kerülni, hogy a másik meglássa még mindig törött ujjait.

– Hogy őszinte legyek, nem túl jól. – Simon a legkevésbé sem volt nyugodt amiatt, hogy ennyire kedvezőtlen hírekkel kénytelen szolgálni Luthernek. – Lawrence paranoiás, ráadásul Pascal sem enged senkit a közelébe. Igazság szerint még Pascalig sem jutottam el. Még csak szaglászok.

– Ezek szerint tényleg nem áll túl sikeresen. Pedig egy pillanatig azt hittem, költői túlzás volt a részéről.

– Nem. – Hangja nyugodtan szólt, Harmadik nem félt Luthertől, teljes mellszélességgel felé fordult. – De, azt már kiderítettem, hogy nem is fogok tudni a Vezér elé kerülni, hacsak fel nem keltem a figyelmét valamivel.

– És mivel gondolja felkelteni a figyelmét? – ütött meg érdeklődő hangot vele a Magister.

– Fogalmam sincs – vont vállat Harmadik. – Gondoltam, majd Ön megmondja. Amennyire észrevettem, régi jó barátok, biztos jobban ismeri nálam. Én még a képét sem láttam. Tudja, nagyon óvatos, sosem mutatkozik feleslegesen olyanok közt, akik nem méltók erre.

– Hogy mondta? – meredt most rá döbbenten Luther. – Tényleg azt hiszi, még sosem látta? Ne vicceljen velem!

– Dehogy láttam. Csak a nevét ismerem, mint a legtöbben a Castitae-ben. – Harmadik nem értette a furcsa hangsúlyt a Magister hangjában.

Luther erre nem mondott semmit, csak kissé hátradőlt fél kézzel megtámaszkodva az asztallapon. Kihúzta az egyik fiókot. Kotorászott benne, nem zavartatta magát, arra sem nézett fel, hogy kinyílt a tárgyaló ajtaja, és Félix lépett be rajta. A Magisterrel ellentétben Harmadik összerezzent a zárkattanástól, majd az ajtócsapódástól is. Ironikus módon Félix felbukkanása kevésbé zaklatta fel. Közben Luther is kibányászta a fiókból, amit keresett. Egy nagyméretű fotót nyújtott át Harmadiknak.

– Ő lenne az. Ő Lawrence – fűzte hozzá a szükségtelen magyarázatot.

Harmadik bal kézzel nyúlt a fotó után, majd minta meggondolta magát, visszahúzta azt, és jobbal vette át a fotót. Elhűlve meredt, arra az arcra, akkor döbbent rá, hogy tényleg ismeri. Vagyis… talán az ismeri szó némiképp túlzás. De találkozott vele. Dōrban. Ward barátja, vagy ki tudja mije volt. Kinyitotta a száját, majd a döbbenettől szinte azonnal be is csukta. Egy ügyetlenül tátogó, esetlen halnak érezte magát. Sosem gondolta volna, hogy ennyire kicsi a világ, és hogy ez a Lawrence az a Lawrence.

Csakhogy az a döbbenet sem Luther, sem Félix figyelmét nem kerülte el. Ahogy az sem, hogy Simon nem használta a bal kezét. Luther egy pillanatig mérlegelte, hogy mit vessen fel előbb. Aztán praktikussági szempontból döntött.

– Látom, nem gyógyíttatta meg az ujjait. Kéri az én orvosom elérhetőségét? Higgye el, kellőképpen diszkrét.

– Két törött ujj semmiben nem gátol. – Harmadik nem emelte le a tekintetét a fotóról, a ráncos arcot fürkészte, a mély barázdákat, a férfi szeme és szája kőrül az alkoholizmus összetéveszthetetlen jeleit. Majd tovább beszélt: – A Castitae viszont így elhiszi, hogy a szökésemnek ára volt. Ha egy karcolás nélkül úsztam volna meg, az gyanús lenne, nem?

– Ha ezt előbb mondja, lett volna még ötletem, hogy hihetőbb legyen az álcája. – Luther kedélyesen felnevetett, Harmadik pedig megborzongott.

– Nincsenek kétségeim a kreativitása felől. – Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Luthernek ez az egész csak egy szórakoztató játék, ennek megfelelően válaszolt hát neki. – Szerintem ez a két törött ujj meg az enyhe agyrázkódás a téglák miatt, bőven elég bizonyíték a Castitae-ben. – Visszaadta a képet a Magisternek. – Szóval Lawrence. Gondolom, tudta, hogy találkoztam vele Dōrban.

– Tudtam, hogy ismeri. Tudja, mindketten rajta voltak azon a fotón, amit Espada küldött az ostrom után. De egészen addig meg sem fordult a fejemben, hogy mennyire hasznos lehet nekem ez az ismeretség, amíg az alkalmazásomba nem állt.

Amíg Espada valamilyen csodával határos módon meg nem győzte az apját, hogy kímélje meg az életét. Harmadik jobbnak látta ezt a gondolatot megtartani magának. Ennek megfelelően válaszolt.

– Az, hogy ismerem, túlzás, igazából csak egyszer találkoztunk. De Ward és az ikrek ismerték. Úgy értem, korábbról, ha jól sejtem. – Amikor Luther semmivel sem reagált közönyös nézésen kívül, tovább beszélt: – Olyannyira, hogy Bastionnak nem volt kifogása ellene, hogy ő legyen a tárasasága a kórházban, amíg mi a hegyek közt voltunk.

– Mit tud még róla? – faggatta Luther.

Harmadik elmesélte azt a nem sokat, ami velük történt, például a kártyapartit, a borzasztó másnapot, amivel járt. Azt is, hogy Loire és Bastion Espada kíséretében felkeresték másnap, hogy rávegyék a fotóra. Azt nem tudta, mivel győzték meg, mert ő nem ment velük. Warddal maradt, akinek a legkevésbé sem tetszett a fotózás ötlete.

– Nem tudom, mi lelte… – fejezte be az elbeszélést. – Mármint Wardot. De kifejezetten ellenséges lett Lawrence-szel egyik pillanatról a másikra. Valaminek történnie kellett köztük miután én eljöttem a partiról. Utána Ward a fotózáson sem szólt hozzá, sőt olyan gyorsan hagyott minket faképnél, ahogy csak tudott. Nem mertem faggatni, akkor még nem voltunk barátok.

Luther csak hümmögött. Ő tudta, mi volt az a pont, amin kibillent Ward szeretete a korábbi testőr iránt. Lawrence megpróbálta megingatni a fia hűségét, de nem járt sikerrel. A fia minden bizonnyal ezért lett ellenséges vele.

– Nem tudom, milyen bizniszük lehet – rázták fel Harmadik szavai a gondolataiból a Magistert –, de valami azt súgja, hogy Ward ellenséges viselkedésének köze van Önhöz. És gondolom, Lawrence sem véletlenül rühelli magát.

– A testőröm volt – zárta le ennyivel a témát Luther.

– Ezt tudom.

– Akkor gondolom, azt is tudja, hogy nem tartozom magyarázattal. Legyen elég annyi, hogy nem értett egyet a módszereimmel. És jobban a kölykök apjának képzelte magát, mint amennyire az nekem tetszett. Meg kellett volna öletnem. Ezer és egy lehetőségem lett volna rá. De a franc sem gondolta volna, hogy képtelen meghúzni magát valahol. – Elhallgatott egy pillanatra, mintha mérlegelne valamit. Ez a csend nem tartott sokáig, hamarosan ismét megszólalt: – Viszont eszembe jutott valami. A találmányával, és a dōri szép emlékekkel biztos a közelébe tud majd kerülni.

– Akármi legyen is a találmány, először Pascalon kell átjutnom vele – fonta össze a karját a mellkasa előtt Harmadik, persze csak óvatosan, hogy törött ujjai ne feszüljenek meg. – Ő viszont kemény dió. Kiválóan védi Lawrence-t. Én a helyében nem bíznék benne.

– Nem bízom Pascalban, használom – helyesbített Luther, majd Félixre pillantott szinte kedvesen. – Kevés emberben bízom csak. Ezért vagyok még mindig életben. Pascal még nem döntötte el, melyik oldalt válassza. De szerintem ő is tudja, hogy vége, ha rosszul választ. Vége, ha választ. Ezért tökéletes nekem és Lawrence-nek is. Mindkettőnkkel őszinte, és mindketten tudjuk, hogy az. Tökéletes bábú.

Pár percre elhallhatott, leszállt az asztalról, és járkálni kezdett a tárgyalóban. Sem Félix, sem Harmadik nem merték megzavarni a gondolataiban. Aztán egyszer csak megállt, és visszafordult Simon felé.

– Tudom már! Találjon fel egy fegyvert. Ellenem – leintette Félixet, mielőtt az öreg felháborodva tiltakozásba kezdhetett volna. – Csinálja meg úgy, hogy nagy távolságról, mondjuk egy autóban is elkaphasson. És azt akarom, hogy legyen bevethető mágusok ellen is. Mondja el nekik, mire jó. Én meg elérem, hogy mágusok ellen is akarják használni.

– Az nem lesz egyszerű – merengett el Harmadik is. – Sok illegális cucc kell hozzá, amikhez csak fekete piacon lehet hozzájutni.

– Mindegy, mi kell hozzá. A listát Félixnek adja, ő pedig mindent elintéz. Mára viszont azt hiszem végeztünk. Mehet is. Egy hét múlva ismét megkeresem, majd akkor beszámol arról, hogy áll a tervekkel.

– Nem kell annyi idő – indult az ajtó felé engedelmesen Harmadik. – Holnaputánra meglesznek a tervek.

– Remek – vigyorodott el elégedetten Luther –, akkor holnap után reggel, ugyanebben az időben ugyanitt.

– Ugyanarra ki tud jutni, amerre be is jött – nyitotta ki neki a tárgyaló ajtaját Félix.

Harmadik kisurrant rajta. Kissé összerezzent, amikor az ajtó éles döndüléssel bevágódott mögötte. Ebből is sejtette, hogy most olyan beszélgetés következik, amihez neki semmi köze. Ezért sietős léptekkel iramodott a nyugati lépcsőház felé. Még véletlenül sem akart egy szót sem elkapni valami olyanból, ami nem rá tartozik.

Okos volt, talán túlságosan is, ahhoz mindenképp elég okos, hogy ne akarja Luthert még egyszer magára haragítani. A Magister érzései Espada iránt egyszer már kihúzták a biztos halálból, de ki tudja, mi lesz legközelebb. Tudta, hogy a Luthernek bárhova elér a keze. Mi lesz, ha következő alkalommal nem őt veszi elő, hanem mondjuk Aeterniát? Vagy bármelyik másik testvérét… Egyértelműen nem akart idáig jutni. Ezért igyekezett azokat a húgait és öccseit bebiztosítani, akikre még ő felügyelt. Ezért kért annyit a szolgálataiért, amennyit. Abból a pénzből semmilyen biztonság nem volt drága.

✨✨✨✨✨

Félix bevágta az ajtót Harmadik mögött. De pár másodpercig, míg a másik lépései el nem halltak a lépcsőházban, tűrtőztette magát. Csak akkor robbant ki belőle a dühe, amikor már biztosan senki sem hallhatta őket.

– Önnek teljesen elment az esze? – Esett neki Luthernek. – Mégis honnan jött az az elmebeteg ötlet, hogy önként fegyvert ad Lawrence kezébe?

– Csillapodjon, Félix! – szólt rá könnyed vigyorral a szája szélén. – Higgye el, mindent végiggondoltam.

– Valóban? Azt is, hogy ez garantáltan még egy merényletet jelent Ön ellen?

– Pontosan. De ezt most mi irányítjuk majd. – Félix hitetlenkedő arckifejezését látva kedélyesen folytatta: –, gondoljon csak bele! Vagy ez a Lexington, vagy Pascal leszállítják nekünk a merénylet pontos tervét. Mi meg úgy szervezzük majd, hogy ne legyen más választásuk, mint élni az általunk nyújtott lehetőséggel. Nekünk pedig azt kell majd elintéznünk, hogy véletlenül épp Suzanna legyen rossz helyen, rossz időben, és ne én. Addig pedig azt is kitalálom még, hogyan tudnánk a mágusokat is nekik ugrasztani.

– Totális háborút hoz Lombaridiába. – Félix megállapítása nem sejtetett döbbenetet, csak a tények hidegfejű, teljes önuralommal történő tudomásulvételét.

– A totális azért egy kissé túlzás, nem gondolja? – Luther szája félelmetes vigyorba szaladt. – Én inkább megfelelő méretű felfordulásnak nevezném.

– És mi lesz Suzannával? Nem azt mondta, hogy életben hagyja? Mert ennyivel tartozik neki a gyerekeiért cserébe. – A komornyik ezt a kérdést úgy tette fel, mint aki a beszélgetés hátralévő részére teljesen letette a lelkiismeretét. Mint akinek mindegy a válasz, mert úgyis az utasításnak megfelelően jár majd el.

– De igen. Igyekeznünk kell mindent úgy alakítani, hogy életben maradjon. Ennyi valóban jár neki. A lényeg az, hogy a vezető szerepből tűnjön el. Unom már, hogy túl-tacticuskodja a dolgokat. Szeretek a magam ura lenni, nem kellenek figyelő szemek a hátam mögé.

✨✨✨✨✨

Luther aznap este sokáig dolgozott. Még otthon is, miután hazaért a taktikai központból. Magára csukta a dolgozószoba ajtaját, és szinte még az időről is megfeledkezett. Félix is magára hagyta, hogy zavartalanul tervezhessen. Csak kávét vitt be neki. Nem szólt hozzá. Nem volt miért. Nem akarta megváltoztatni gazdája elhatározását.

Inkább a konyhába ment. Gondolta készít valami vacsorát a fiúknak, meg Luthernek is. Mással per pillanat nem tudta elütni az időt. Hiába érezte jobban magát harc közben, Luther mellett az évek alatt megtanulta azt is, hogy a zöldségaprítás és hússzeletelés is megfelelő feszültség levezetés tud lenni. Nem döntötte el, mit fog főzni, remélte, a végére kisül belőle valami ehető. Épp amikor a legjobban elmerült a gondolataiban Espada lépett be a konyhába, leült az asztal mellé, és felrázta a merengéséből az öreget.

– Nem látta apánkat? – kérdezte a komornyikot.

– Dolgozik – felelte neki szenvtelenül. – Eléggé el van foglalva.

– Értem, gondolja, hogy vacsorázni sem jön?

– Nem tudom, úrfi.

– Zavarja valami, Félix? – kérdezett rá kendőzetlenül a fiú, tökéletesen érezte a kelletlenséget az öreg szavaiból.

A komornyik kezében megállt a kés. Vett egy nagy levegőt. Az nem jó, ha egy tizenkilenc éves kölyök is ennyire gond nélkül olvas a viselkedéséből vagy a hangulatából.

– Ha őszinte választ szeretne – fordult most Espada felé –, igen. Zavar valami. Eléggé elfoglalt voltam, és nem tudtam ránézni Bastionra. Nem tudom, mi van vele. Ráadásul az apjuk is munkába menekül. – Elhallgatott, nem mert többet mondani.

– Hát… Bastionnal minden ugyanúgy van… már, ha lehet ilyet mondani. Nem mozdul ki, leginkább fel sem kel. Ha nem a szobájában fekszik, és sajnálja magát, akkor a nappaliban teszi ugyanezt a tévé előtt.

– Csak nem összekülönböztek valamin? – érezte meg a ki nem mondott ingerültséget a fiú szavaiban.

– Így is mondhatjuk – túrt a hajába zavarában Espada.

Félix megnyugodva konstatálta, hogy a fiú keze végre rendesen mozog. Bár a járvány miatt nem lehetett olyan szakembert fellelni, aki tisztességesen megjavította volna a karját, Luther mégis felhajtott egy mérnököt, aki bár nem volt mágus, tudott szerezni egy megbűvölt könyökízületet. Senki sem kérdezte tőle, honnan van, ezekben a vészterhes időkben az is csodaszámba ment, hogy akadt egy. Csak cseréltették a töröttet, és busásan megfizették a mérnököt a jól végzett munkáért. Espada sziszegve tűrte a beavatkozást. Mégsem érdekelte a fájdalom, sem az, hogy az új ízület teljesen más fémből készült, mint a régi. Az elütő szín sem zavarta. Csak az számított, hogy újra mozog.

– És mi volt a nézeteltérés tárgya? – kérdezett rá Félix, most ő zökkentette ki a fiút a merengéséből.

– Azt hiszem, minden – vont vállat Espada –, hogy nem lehet vele beszélni, hogy bunkó, hogy nem lehet rávenni semmire… Én is ugyanazokat vesztettem el, akiket ő… nekem is éppen ugyanúgy fáj… – Indulatosan törölte meg a szemét, majd ugyanazzal a lendülettel az orrát is.

– Valószínüleg azért is ilyen, ami az őrsön történt – próbálkozott Félix.

– Hogy megverték? – Espada megrázta a fejét. – Azt az érzésem, csak ürügynek használja… Nem vitatom el, hogy trauma volt, ami vele történt… De az istenek áldják meg, háborúból jöttünk haza! Tudja, hogy meg is halt? Csillagfényfokon… Annyi mindenen mentünk át… És most nemcsak azt nem hagyja, hogy bárki segítsen neki… De az sem érdekli, hogy nekem is szükségem lehet rá… Én is úgy érzem, hogy nem maradt senki…

Félix leült Espadával szemben, úgy döntött, inkább később rendel valamit vacsorára, de most a kölyök lelkének a helyretételét a fontosabb feladatnak ítélte. Ahogy figyelte, mindent le tudott olvasni ajka rándulásaiból, a szemében remegő aggodalomból. A kölyök arról a Simonról, a miatta érzett félelmeiről és aggodalomról akart beszélni valakivel. De nem tudta, hogy az öreg mennyit tud, azért inkább rébuszokban fogalmazta meg azt, amit nem mert kimondani.

Félix egy pillanatra dühös volt Lutherre. Úgy érezte, inkább az apjuk feladata kellene, hogy legyen az, amit akkor épp ő csinált. De aztán felidézte azt a tervezésbe merült, megszállott arcot. A tizenöt évvel korábbi elszántság arca volt. Félix óvatosan sóhajtott egyet. Később helyre teszi majd a gazdája fejében is a dolgokat. Miszerint a felelőssége nem ért véget annyival, hogy hazahozatta a kölyköket. Közben Espadát is hallgatta, akiből végig dőlt a keserűség.

– Megpróbáltam elérni Harmadikot is, hátha ő tud egy kis értelmet beszélni Bastionba. Tegnap előtt este minden jól ment az elején. Még azt is megkockáztatnám, hogy sikerült felvidítania is. Ezért gondoltam, hogy talán is most is jót tenne neki… De nem érem el. A telefonja kicsöng, de nem válaszol.

Na végre, kibújt a szög a zsákból, gondolta az öreg, de eszébe sem jutott hangot adni annak a gondolatnak, hogy Espada nem a bátyja mentális állapota miatt aggódik Harmadikért, hanem egyszerűen azért mert szereti, és rettenetesen megrémíti, hogy nem tud róla semmit.

– Arra nem gondolt, hogy Simon Lexingtonnak is egy régi életbe kell visszailleszkednie, mint maguknak, uraknak? – kérdezte tőle Félix elnézően. Bízott benne, hogy ez a logikus felvetés némiképp megnyugtatja a fiút, arról meg mégsem szerezhetett tudomást a kölyök, milyen veszélyeknek kénytelen kitenni magát választottja Luther parancsaira. – Lehet, hogy dolgozik, vagy munkát keres.

– Éppen Harmadik? – csodálkozott Espada.

– Olyan hihetetlen ez? – meredt rá szemöldök felvonva az öreg. – A kevésbé szerencsések kénytelenek munkával eltartani magukat.

– Ne nézzen hülyének, Félix! – villant indulatosan Espada szeme. – Ezt én is tudom… – Majd megenyhülve folytatta: – Csak… fogalmam sincs, hogy miből él. Elképzelni sem tudom, hogy mit dolgozhat.

Addig jó, a komornyik ezt a kósza gondolatot nem mondta ki. Inkább mélyen Espada szemébe nézett, és őszintén elmondta a véleményét:

– Most már mindent értek, úrfi. A saját megbántottsága zavarja. Nem meri kimondani, mert szégyelli. De higgye el, nekem elmondhatja. Nincs abban semmi szégyellni való, hogy ennyi minden után érez az ember.

– Azt hiszem, igaza van. – Espada képtelen volt parancsolni a szipogásnak és folyó orrának. – Tudja, mikor leszálltunk a vonatról… biz’ istenek, úgy sajnáltam Bastiont, hogy a szívem is majdnem bele szakadt. Kettőnk közül ő volt az, aki többet veszített. Legalábbis abszolút így éreztem. Mert ott volt a tudat, hogy engem vár… – A fiú váratlanul elharapta a mondandóját, és legkevésbé sem feltűnően teljesen máshogy fejezte be: – egy kapcsolat… hogy majd együtt nézzük, ahogy Tara a nyakamba ugrik, mikor meglát. Hogy lesz egy morzsa normális világ. Nekem. De nem Bastionnak.

Neki csak az jutott, hogy Ward meghalt. Végignéztük… eltemettünk… Azt hiszem, Loire-ban akkor tört meg valami… Egyre inkább úgy érzem, hogy őt is eltemettük vele… csak még nem tudatosult akkor egyikünkben sem. Benne sem, amíg le nem ugrott a vonatról. És én… és én… – Félix sosem látta még sírni a fiút, őrjöngeni ezerszer, de ilyen mérhetetlenül szenvedni még sosem. – Képtelen vagyok hinni abban, hogy Loire túlélte. De ezt nem mondhatom Bastionnak… mert neki a másik fele…

Azt nem is meséltem, hogy Eleanor kidobott. Ki tudja mióta van viszonya valaki mással… De tudja, ez az egyetlen dolog, ami egyáltalán nem fáj, mert… nekem ott van az a másvalaki, akiért talán meg is halnék, ha úgy alakulna. De ő nem lehet velem, nem mutathatom be Tarának, sőt Elenor bosszúvágya miatt nem is láthatom… És puff… nincs az a kis normális világ-morzsa… Mintha a talajt is kirántották volna a lábam alól. Bastionnak nem mondhatom… hogy mondhatnám? Épp elég neki a saját fájdalma… és apának is. Semmi sem látszik rajta, de szerintem éppen úgy szenved, mint mi. Azért dolgozik ennyit… És itt vagyok én köztük… És egyiküket sem érem el… Ha Ward itt lenne, ő tudná, hogy beszéljen velük… Loire betörne helyettem pár ablakot, szétdobálná a nappalit… felrázná őket… De én?

– Espada… – lépett be a konyhába akkor Bastion, hangja fátyolosan szólt. – Én… én… nem tudtam… sajnálom…

A fiú döbbenten nézett a bátyjára. Fogalma sem volt, mióta hallgatózhatott ott. Az, hogy könnyes szemmel figyelte az öccsét, nem jelentett semmit, mostanában sokszor lehetett így látni. Mintha akkor is könnyezne, mikor épp nem sír. De az arckifejezését elnézve elég sokáig várhatott az ajtóban ahhoz, hogy majdnem mindent halljon. Félix pár pillanatig figyelte őket. Majd felkelt a konyhaasztal mellől, jelezte Bastionnak, hogy üljön le a helyére.

Mielőtt kiment volna, egyetlen gyors mozdulattal visszapakolt a hűtőbe. Úgy érezte, most jött el az ideje annak, hogy hogy megrendelje a vacsorát. Valahol máshol. Mielőtt távozott volna, még látta, ahogy Bastion leül a felkínált helyre.

– Tényleg sajnálom – szólalt meg majdnem suttogva az idősebb, miután becsukódott az ajtó Félix mögött –, nem tudtam Eleanorról.

– Nem akartalak terhelni ezzel… – szívta meg az orrát Espada, miközben kerülte bátyja pillantását. – Nem is tudtam róla beszélni.

– Kellett volna. – Espada döbbenten vette észre, hogy most mennyire a régi önmagaként viselkedett. – Nem kellene egyedül lenned ezzel…

– Na ne viccelj! – Nem is értette, miért lett ennyire dühös hirtelen. – Napok óta ki sem látszol az önsajnálatból, és most van képed azt mondani, hogy nem kellett volna egyedül lennem ezzel?

– Igen – Bastion végre állta a tekintetét. – Borzasztó nélkülük… de ez nem mentség arra, hogy ennyire vak legyek arra, hogy te min mész át. Ha máshogy nem megy, egy pofán vágást megérdemeltem volna…

– Te tényleg azt akarod, hogy pofán vágjalak? – megrándult az egyik fém keze az asztalon.

– Nem, dehogy! Természetesen nem – rázta meg a fejét tiltakozva Bastion.

– Jó, már azt hittem, még jobban elment az eszed…

– Nézd, öcsi… annyit akartam csak mondani, hogy nem vagy egyedül… Nem ígérhetem meg, hogy nem fogok kiborulni, többet vagy nem leszek furcsa… elutasító… De sokat jelent nekem az aggodalmad… Sokat jelent, hogy nem mondtál le rólam… és bánt, hogy én nem mondhatom el magamról ugyanezt. Sajnálom, hogy nem voltam ott, mikor Eleanor kirakott… sajnálom, hogy azt hitted, nem mondhatod el, mennyire aggódsz Harmadikért.

– Jól van elég lesz! – fojtotta belé a vallomást Espada, most hogy megkapta a támogatást, amire az eltelt napokban annyira vágyott, fogalma sem volt, mihez kezdjen vele. – Elhiszem, hogy sajnálod.

– Nem… ne azt hidd el… azt, hogy számíthatsz rám.

– Oké, oké, elhiszem – vigyorodott el akkor félszegen a fiú.

– Loire pedig él! – jelentette ki határozottan neki. – Nem hihetek ebben egyedül…

– Sajnálom – sütötte le most a szemét Espada –, hogy képtelen vagyok… de csodálom, hogy neked még megy.

– Majd meglátod, hogy előkerül! – Letaglózó volt a belőle áradó elszánt hit.

– Persze – hagyta rá Espada –, majd meglátom. Mind meglátjuk.

Félix elégedetten lépett el a konyhaajtóból. Ha nem is a legjobb beszélgetés testvérek között, de legalább végre elindultak valamerre. Már csak Lutherből kell kitaposnia ugyanezt. A megszállotságból talán őt is ideje lenne visszatéríteni az arany középútra. Bár tartott tőle, hogy ehhez az út Lawrence holttestén keresztül vezet csak.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Delany Turner)