A díszes fekete ruhás nő autójában viszonylag sokáig utaztak a szigeten. Egészen magasra mentek, talán a sziget legmagasabb pontjáig. Loire közben végig kibámult a fekete autó sötétített ablakán. Mindent igyekezett memorizálni. Az utat, az utak menti házakat, a fákat, amikről hihetetlennek tűnt már csak az is, hogy gyökeret tudtak verni a sima köveken, nemhogy elég tápanyaghoz jussanak. A növényzet jelenléte először nem is ütött szöget a fejében. A sziget legkopárabb részein is fényűző épületek álltak, de semmi élő nem látszott az alacsonyabb részeken. Egyetlen szál kókatag fű sem.

Ahogy elnézte az embereket az utcákon, a játszótereken játszó gyerekeket, a körülményeiket, úgy tűnt, hogy a Szigeteken mindenki jómódban él, és nem nélkülöz semmit. Ennek a gazdagságnak az ellenére is sivárak voltak a sziklák, a növények ellenére sem lehetett ezt nem észrevenni.

A bőség és gazdagság ellenére a fák nem tudták elfedni a kopárságot, azt hogy a Szigeteken mennyire halott a föld. Hiába borította sok helyen park és fű a csupasz köveket. Ha erre képesek – annak ellenére is, hogy ez a zöld messze elmaradt a Mélyben látott mágikus kertektől –, miért függ a szigetek léte a kontinensekkel való együttműködéstől? Csak egy magyarázat lehet, mégpedig az, hogy ezek a növények nem teremnek. Semmit sem adnak a szépségen kívül.

Az egyszerű érdeklődésen kívül Loire egy másik ok miatt is szinte itta az út és utcák látványát. Mindent meg akart jegyezni, ami később hasznos lehet számukra. Persze tudta, hogy Ward mindent jobban az emlékezetébe vés nála, tudta, ha ő meg sem erőltetné magát, a férfi akkor is mindenre emlékezne, amit útközben látott. Ettől függetlenül hasznosnak kellett éreznie magát.

Aztán megérkeztek. Egy hatalmas villa előtti parkban szálltak ki az autóból. És ahogy a lány körbepillantott a zöldön, a lélegzete is elakadt az őket fogadó pompától, a terméketlenség ellenére is burjánzó növényektől. A díszes fekete ruhás nő – Loire képtelen volt az anyját látni benne, Luther ezerszer inkább volt az apja, mint ez a nő az anyja –, az arckifejezését látva kedélyesen felnevetett. Tökéletesen leolvasta az arcáról, hogy mit gondol. Éppen ahogy Ward is olvasott a vonásairól.

– Olyan keveset tudtok, ti elszakadtak, erről a világról – nézett ő is körbe a palota előtti kerten. – Láttad a Mély legendás kertjeit, és már érted, itt nem olyan. Hosszú lenne most elmagyarázni, miért van ez így. Jó látni, hogy már az is érted, mit akarunk. Lassan kezded sejteni, hogy mindannyiunknak jobb lenne, ha azok a kertek minket szolgálnának. Ha a Mély járatai elrejtenék a mi titkainkat.

Loire nem felelt erre semmit. Nem is tudott mit. De ennek ellenére végre tényleg megértett valamit. Próbált úgy tenni, mintha az anyja rátapintott volna a lényegre, mintha eltalálta volna érkezése célját, bár nem volt biztos benne, mennyire sikerült parancsolni az arcvonásainak. A felismerését mindenképp el kellett fednie, azt, hogy a Lény nem adott kertet a mágusoknak. Kínozhatták akárhogy – afelől a lánynak nem voltak kétségei, hogy a kegyetlenségük nem ismert határokat –, mégis ellenállt. Valószínűleg ezek a fák, ez a zöld annak az eredménye, amire a Szigetek mágusai maguktól képesek voltak. Ezek a növények csak léteztek, de nem volt bennük elég erős mágia ahhoz, hogy teremjenek is.

És bár első hallásra úgy tűnhet, de a Mélyt elsősorban nem az étel és megélhetés miatt akarják a mágusok. Loire remélte, hogy nem ült ki az arcára a felismerés miatti döbbenet, de elképesztette a felfedezés. A varázslók tartottak tőle, hogy a világ előbb-utóbb rájön, mi a hatalmuk forrása. De a Mély örökre elfedné mindenki elől ezt a titkot. Éppen ezért a Lényt a Hegyek legtitkosabb részébe akarták zárni. Ehhez viszont az útjukban vannak a hegyek lakói.

Az érzett undorból az rántotta vissza, hogy Ward óvatosan megrázta a fejét. Abban a pillanatban Loire azonnal tudta, hogy minden igyekezete ellenére elragadták az érzései, és arcának vonásai árulkodtak a gondolatairól. Azt persze nem tudta, hogy addig mennyire voltak beszédesek valaki olyannak, aki semennyire sem ismerte őt, nem úgy, mint a mellette álló férfi, aki a legkisebb rezdülését is képes volt értelmezni. Remélte, hogy nem sodorta bajba magukat, és Ward még időben figyelmeztette. A lány félszegen a díszes öltözékű nőre pillantott, de azon nem látszott semmi. Az sem, hogy egyáltalán észrevett-e Loire arcváltozásaiból bármit is.

A következő pillanatban a nő átfogta a vállát. Akár még kedves is lehetett volna a mozdulat, ha a lány nem undorodott volna tőle. Anyja előzékenyen próbálta beterelni a villa ajtaján, egy kissé nehezítette ezt, hogy Loire teste a döbbenettől és tiltakozástól megfeszült, az arcán megint átsuhantak az érzelmek. De végül magára parancsolt, izmai ellazultak, és hagyta, hogy bevezessék a széles, szárnyas ajtón. Ward szobormerev mozdulatokkal követte őket.

Bent szolgák sorakoztak. Mágusok, akik talán még póri sorban sem voltak a díszes ruhás nőhöz képest. Engedelmesen várták az utasításokat. Loire érzékeit túlterhelte a benti pompa és fényűzés, azonnal nem is vette észre a falak beszögelléseiben észrevétlenül parancsra várakozó, mozdulatlan animus őrök sorát. Ward viszont azonnal megérezte ezeket a halott katonákat. Azonnal látta rajtuk, hogy nem olyanok, mint ő, csupán mágiával mozgásra bírt testek, akik képtelenek gondolkodni, beszélni, csak parancsot teljesítenek. Talán, ha úgy alakul, Loire tudja majd irányítani őket, hogy ne árthassanak nekik.

Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a lány milyen elvarázsolt csodálkozással figyel mindent a szemet gyönyörködtető előtérben. Talán a királyok sem éltek ilyen fényűzésben. Ennyi szolga között, akik közül egy sem mert mozdulni, míg a Fő utasítást nem adott nekik. Ő pedig egyenesen egy idősebb nő elé vezette Loire-t. Először lányához szólt, mindenkinek világosan értésére adva a háztartásában, hogy felettük áll.

– Most itt kell hagyjalak egy időre. – Szinte kedvesen mosolygott rá. – A házamban oda mehetsz, ahova csak kedved tartja. De el nem hagyhatod. Az emberek bizalmatlanok a betegekkel, nem akarom, hogy bajod essen. Jobb, ha senki sem lát. – Ezután fordult a szolgáihoz. – Hallottátok! Teljesítsétek minden kérését. De ki nem mehet. Nem érintkezhet senkivel, senki sem tudhatja, hogy itt van. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy Chealsey jött haza.

– Értettük, úrnő – hajtotta meg a fejét az idősebb nő, akinek a szavait címezte –, nem fog kimenni. Nem érintkezik majd senkivel.

Loire jobbnak látta csendben maradni, bár nem tetszett neki az ötlet, hogy ennyi viszontagság és vesződség után egy villába zárják. De úgy volt vele, ha ketten maradhatnak Warddal, majd kitalálják, hogyan tovább.

– Nemsokára visszajövök, és akkor mindent átbeszélünk – fordult még egyszer hozzá a díszes ruhás nő, mielőtt távozott volna.

A villa ajtaja magától kinyílt neki, ahogy közeledett felé, majd magától be is csukódott, amint kilépett rajta. Loire-nak ezt látva az a sejtelme támadt, hogy ha nagyon akarna, akkor sem tudna kijutni azon az ajtón. Biztosan valami mágia kell hozzá. Ahogy magukra maradtak az szolgákkal, az iménti idősebb nő elé lépett.

– Jöjjön, kis úrnő, körbevezetem az otthonában! – Kedvesen szólt hozzá, mégis szenvtelenül.

Loire pedig csak bólintott neki, és egyébként szótlanul követte. Mást úgysem tudott tenni. A nő határozott léptekkel indult az előtérből az emeletre kígyózó lépcső felé, de a lány döbbenetére nem arra mentek, hanem elvezette mellette. Az idősebb szolga egy széles, díszes folyosóra irányította a lányt. A folyosóra hatalmas ablakokon át ömlött be a fény, a fényáradatot fák vetette árnyékok szaggatták meg.

Kint, a folyosó falán túl a belső udvaron kert zöldellt. Fákkal, bokrokkal, kövér fűvel, termés nélkül. Ezek semmivel sem voltak élettel telibbek, mint az út menti növények, a Mély kertjeitől pedig szinte mindenben elmaradtak. Mégis felüdülést jelentettek a Sziget általános kopárságához képest. Ezek a növények egészségesebbnek tűntek, mint az utcákat szegélyező, korábban látott csenevész fák. Loire az egyik hatalmas ablak elé lépett. Őszinte csodálkozással meredt ki rajta, és ez az érzés még nagyobbra duzzadt, amikor a fák fölött meglátta a lila a villámokat.

Mivel az ablak előtt háttal állt mindenkinek, nem láthatták az arcán végigfutó érzelmeket. Azt tudta, hogy a Lény ezen a szigeten van, de most a villámokból az is kitűnt, hogy közelebb, mint ahogy azt hitték. Ha körül tudna nézni egyedül – vagyis Ward kíséretében –, kideríthetné, honnan jönnek a lila fények. Most persze be van ide zárva, így ráér még megoldáson agyalni. A Fő előbb-utóbb visszajön. Ha azt hiszi, Loire együttműködik vele, ha el nem is engedi, de kiviszi innen. Arcán elszánt kifejezéssel fordult vissza a kísérőjéhez.

– Kicsit fáradt vagyok. – Nem hazudott, a betegség miatt tényleg gyenge volt. – Inkább egy szobát szeretnék, ahol pihenhetek egy kicsit.

Ha el tudja érni, hogy egy szobában magukra maradhassanak Warddal, mindent megbeszélhet vele az eddigiekről. A fényűző villát addig is felfedezhetik maguknak. Hiszen a Fő azt mondta az imént, hogy bárhova szabad bejárásuk van az épületben. Senkinek sem kell magyarázatot adnia, miért és hova megy.

– Rendben, úrnő – bólintott kérésére a szolga –, erre jöjjön!

Továbbra is a folyosón maradtak, azon haladtak tovább. Jódarabon megkerülték már a belső kertet. Loire úgy tippelte, nagyjából félúton járhatnak az épületben. Lenyűgözték a méretei, mégsem tette szóvá, nem volt kedve semmit mondani. Hagyta, hogy mutassák az utat. Nemsokára meg is álltak. A folyosó egyik és másik oldalán is a falban egy-egy faragványokkal gazdagon dekorált ajtó nézett szembe egymással. Az egyik az udvarra nyílt. A szolga azzal nem foglalkozott, a másikhoz lépett.

Kinyitotta, és egy hatalmas szoba tárult fel a lány előtt. Ő pedig szájtátva állt meg a küszöbön. Az a szoba nagyjából akkora volt, mint Luther villájában az egész emelet. Csodálatos bútorokkal rendezték be, minden a kényelmet szolgálta odabent. Volt hozzá saját fürdőszoba, és minden, amit az ember csak kívánhatott ebbe a luxusba. A szolga lépett be előbb, az egyik hatalmas ablakon széthúzta a vastag függönyöket, hogy szabadon áradhasson be a kinti a fény. Majd Loire-hoz fordult.

– Az úrnő ezt a szobát régóta a kisasszonynak szánta – fűzött magyarázatot a lehengerlő látványhoz az idősebb nő.

Aztán tovább ment, és kinyitott egy plafonig érő szekrényt. Loire-t megdöbbentette a látvány. A hatalmas gardrób teljesen üresen ásított rá. Sem egy fiók, polc, de még egy fogas sem lógott benne. Már épp szóvá tette volna, hogy ezt nem teljesen érti, amikor az idősebb szolga megelőzte.

– Az úrnő készítette ezt a szekrényt, miután megtudta Chealsey-től, hogy a kis úrnő egy különleges animusszal utazik. Ide elzárhatja, ha épp nincs rá szüksége.

Loire indulatai a szolga előzékeny kedvességétől, amik eddig nyugodtan szundítottak mellkasa legmélyén, újult erővel ébredtek fel, Ward elvesztésének minden fájdalmával kísérve. Azt ahogy arca elsötétült a dühtől, nem lehetett nem észrevenni. Legszívesebben az idősebb nő arcába üvöltötte volna, hogy majd ő eldönti, mikor és mit tesz. Warddal kapcsolatban nem tűrt el semmilyen sértegetést.

Mégis néma maradt, csak egy hatalmas levegőt vett, amivel fékezni próbálta az indulatait. Gyűlölte a mágusokat, gyűlölt itt lenni köztük. Amiatt tudott csak higgadt maradni, hogy tudta, van még mit véghez vinnie. Ki kellett szabadítania a Lényt, és megmentenie Wardot. Nem ronthatja el azzal, hogy gyanút ébreszt maga iránt, és ellenségeket kreálnia maga köré az indulatai miatt. A szolga persze észrevette rajta, hogy valami nincs rendben, mert azonnal megpróbálta helyre hozni a helyzetet.

– Elnézését kérem – sütötte le a szemét –, nem akartam megsérteni. Magára is hagyom, hogy le tudjon pihenni. Használja úgy a szobát, ahogyan szeretné.

Mást nem mondott, csak távozott, és illedelmesen betette maga mögött az ajtót. Ward szótlan és mozdulatlan maradt a jelenetet figyelve. Nem akarta elárulni magát. Minél kevesebbet feltételeznek róla, annál jobb nekik. Annál kevésbé tudnak felkészülni arra, amire valóban képes. Figyelte azt is, hogy Loire a széles franciaágyhoz sétál és leveti rá magát. A férfi csak akkor mozdult meg és nézett jobban körül, amikor minden lépés elhalt a folyosón. Elindult, hogy körbejárja a szobát. Loire figyelte egy darabig, majd megszólalt.

– Figyelj Ward… – Csak eddig jutott, mert a férfi felemelte a kezét, és egyetlen intésével elhallgattatta.

A lány ismerte már annyira, hogy tudja, addig csöndben kell maradnia, míg más jelet nem ad. Ward pedig végigjárta a teljes szobát, tüzetesen átvizsgált mindent, benézett minden sarokba, minden beszögellésbe. Egyesével minden könyvet leemelt a polcról, benézett mögéjük. Kinyitotta szekrényeket, kihúzta a fiókokat. Aztán mindent visszatett úgy, ahogy eredetileg találta őket. Ahogy végzett, visszament Loire elé, aki addig csak figyelte.

– Mi volt ez? – nézett fel mosolyogva a férfira, nem értette, miért túrta fel az egész szobát.

– Átnéztem – vont vállat ő –, én sem bízom bennük. Tudni akartam, van-e elrejtve bármi mágikus lehallgató kütyü.

– Ezek szerint nincs – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten a lány.

– Nincs – rázta meg a fejét határozottan –, ha lenne, ennyivel véget is ért volna konspirálásunk. Sehol sem tudnánk nyugodtan beszélni.

– Akkor szerencsénk van! – Jó kedve lett a hallottaktól.

– Annyira nincs – fordult féle a férfi –, miattad nincs. – Loire megütközve nézett rá, de Ward rezzenetlenül nézett továbbra is a szemébe. – Ez így nem lesz jó, kicsi lány. Minden látszik az arcodon. Minden indulat, minden gyűlölet leolvasható róla. Minden, amit csak gondolsz. Vaknak kell lenni, hogy ne lássák.

– Akkor mit csináljak? Nem tudok változtatni az arcomon – lemondó fejrázás követte ezt a kijelentést.

– Hidd el, más körülmények közt nem zavarna ez az őszinteség. Ez volt az egyik oka, hogy beléd szerettem. Hogy mindent bátran vállaltál, amit eléd dobott az élet. Hogy soha nem titkoltad, hogy érint egy-egy történés. De itt és most, könnyen a vesztünket okozhatja. Szóval, ne gondolkozz! Ezt tudom javasolni. Igazság szerint az lenne a legjobb, ha nem éreznél…

– Mond a szélnek, hogy ne fújjon – szúrta közbe fintorogva Loire, Ward pedig érezte, hogy ennek hallatán elfutja a méreg.

– Loire, hogy az istenek verjék meg! Ez most nem a kislányos dacolásról szól. Ezek itt, a mágusok, csak megtűrnek minket. Nem látnak szívesen, nem fogadtak vissza. Talán csak az anyád kivétel ez alól! És ha eddig nem vetted volna észre, nemcsak én vagyok ebben a megtűrt státuszban, hanem te is. Mert valami miatt kellesz neki. Vissza akar kapni. Mert többre tart téged, mint Chealsey-t. De ha ez nem marad így…

– Néha kifejezetten utállak! – vágott a szavába Loire mikor elfogyott a türelme a kioktatást hallgatva.

– Szíved joga – vonta meg a vállát Ward, majd összevonta fonta a karját a mellkasa előtt. – De hadd emlékeztesselek rá, hogy bár ketten vagyunk benne a te kis összeesküvésedben, én már nem tudok bukni az alkun. Szóval jó lenne, ha nem nehezítenéd meg a helyzetünket.

– De mégis mit csináljak, ha nem tudok fapofát vágni? – Loire-ból még mindig inkább a felháborodás szólt, mint a valódi érdeklődés.

– Nem tudom – vonta meg ismét a vállát Ward. – De javaslom, hogy gyorsan találj ki valamit. Amíg fel nem kelted valakinek a kíváncsiságát ezekkel az indulatokkal. Gyűlölheted őket, nem ez a baj. Hanem az, hogy látszik rajtad. Nem ragadhat el a harag minden alkalommal, ha megjegyzést tesznek rám.

– Nem vagy halott, Ward! – tiltakozott a lány, de ez a mostani kifejezetten erőtlen volt a korábbiakhoz képest.

– De igen, az vagyok – fogta meg a kezét, és a másikkal pedig maga felé fordította az arcát. – Az ő szemükben mindenképp. És neked is az kell, hogy legyek. Legalább akkor, amikor körülötted vannak. Másképp nem leszel hiteles itteni mágus. Érted? És ha nem bíznak benned, könnyen előállhat olyan eset, amiből nem tudlak majd kimenteni.

Loire lesütötte a szemét. Tudta, hogy a férfinak igaza van. Ahogy azt is, mennyire nehéz lesz féken tartania az indulatait.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Lauren Ferstl)