A következő találkozót Luther késő éjszakára szervezte. Olyannyira, hogy Harmadiknak ezalkalommal módja nyílt lifttel felmenni a Magister irodájáig. Természetesen szigorúan csak Félix kíséretében. De mennyivel kényelmesebb volt így megtenni az utat a legfelső emeletig a tüdeje kiköpése nélkül!

Luther az irodájában várta. Az asztalán kávé gőzölgött, de most nem csak számára. Számíthatott rá, hogy ez hosszúra nyúlik majd. A kávés kancsó mellett három csésze sorakozott. Szóval még Félixre is gondolt. Persze, nem fogja kihagyni az öreget a döntésből, a testőre véleménye is meghatározó lesz majd az ötleteivel kapcsolatban.

Amikor Félix a Magister elé kísérte, a magas rangú férfi előzékenyen elé ment, kezet rázott vele, hellyel kínálta. Harmadik pedig nem tudta eldönteni, mi a félelmetesebb. Ez a szívélyes Luther, vagy az, aki képes lett volna kalapáccsal egyesével darabokra törni a bordáit. Mindenesetre jobbnak látta nem kísérteni a szerencséjét, ezért helyet foglalt a felkínált széken, sőt a kávéra sem mondott nemet. Félix kitöltötte neki a feketét, és elé tette, miközben Luther Harmadik felé fordította a laptopját.

Harmadikat nem kellett külön utasítani, ölbe vette a hátizsákját, és kikeresett belőle egy tárolót. Majd szótlanul csatlakoztatta Luther gépéhez. A Magister ezalatt bekapcsolta a kivetítőt. Harmadik megnyitotta a tárolóról a terveket, amiket meg korábban ígért.

– Jól van, Simon – bíztatta Luther –, ha már feláldoztam a vacsorát a gyerekeimmel, szeretném tudni, mit tervezett nekem.

– Igyekeztem valami olyat, ami széleskörben felhasználható – vigyorodott el ő.

Sosem gondolta végig, milyen hatásai lehetnek a terveinek, egyszerűen élvezte a kihívást, hogy megvalósíthat valamit, amiről valaki csak álmodik. Amire valaki vágyik. Így volt most ezzel a fegyverrel is, amit Luther kért tőle.

– Pisztolyokat és puskát is terveztem – kattintott az első diára. – Nem tudom, melyik lesz majd szimpatikusabb, vagy praktikusabb – lépetett tovább –, bár mivel sokoldalú felhasználásra terveztem, vannak nehézkesen használható részei is.

– Kezd felcsigázni – meredt érdeklődve a kivetítőre Luther.

– Olyan fegyvert kért, ami egyaránt használható mágusok és varázstalan emberek ellen is. Éppen ez adja a nehézkességét. – Luther néha Simonra pillantott, aki teljesen felvillanyozott arccal magyarázott, már ennyiből is tudta, hogy megérte rá bízni. – Ha mágusok ellen akarja használni, könnyű dolga lesz. Minden mágus teste egyforma rezgést bocsát ki, ezért úgy terveztem a fegyvereket, hogy felismerjék ezt a rezgést. Egyébként egy teljesen mezei mesterlövész puska vagy sima pisztoly elvén működnek. Célkövető lövedék funkcióval.

– Álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel Luther a kezét. és fojtotta Harmadikba a szót. – Több ponton is lemaradtam – próbálta tisztázni a kétségeit. – Azt állítja, hogy a mágusok teste egyforma rezgést bocsát ki?

– Igen – vágta rá azonnal, semmi kétség sem csendült a hangjában.

– Ebből arra következtetek, hogy a varázstalan embereké eltér.

Simon azonnal erre is határozottan bólintott, majd hozzátette:

– Nemcsak a mágusokétól tér el a varázstalanok rezgése, hanem egymástól is. Nincs két egyforma varázstalan. Mi hárman sem vagyunk egyformák.

– Tudja ezt bizonyítani valamivel? – kérdezte Luther, és az ő arcán is csillogott a kíváncsiság.

– Persze, hogy tudom, készültem – nyúlt bele ismét a hátizsákba.

Egy lencsékből és fém merevítőkből összeszerelt tákolmányt húzott elő belőle. Leginkább úgy nézett ki, mint valami furcsa nagyítónak, és egy mágikus műszernek a keresztezése. Átnézett a lencséken, kicsit állítgatott a pozíciójukon, majd átnyújtotta Luthernek.

– Nézzen bele, látni fogja! – fűzött hozzá magyarázatot. – Ezzel a kis kütyüvel láthatóvá válik a testek által kibocsátott rezgés. Egyszerűen mondva, színük lesz. A mágusoké mindig fémes lilás függetlenül a mágiagától, amit birtokolnak. Igaz, most egy mágus nincs itt, hogy meggyőződhessen róla, hogy igazat mondok. – Luther csak intett, hogy folytassa. – A varázstalanoké viszont a sárgán, kéken és zöldön át bármi lehet. Nincs összefüggés a színek közt. Én legalábbis nem találtam.

– Honnan van magának ilyen kütyüje? – vizslatta gyanakodva a Magister.

Miközben átnézett a lencséken. Először Harmadik felé fordította, majd Félix felé. Az előbbi alakja sárgás zöldesen ragyogott, az utóbbié viszont inkább kék volt. Luther csodálkozva adta vissza az eszközt Harmadiknak, és továbbra is a válaszára várt. Amint azonnal meg is kapott.

– Egy feltaláló versenyre csináltam, mikor még éltek a szüleim, és volt pénzünk ilyenekre benevezni – vonta meg a vállát nemtörődöm módon Harmadik.

Luther mindent megtett, hogy ne üljön ki döbbenet az arcára. Nem gondolta volna, hogy Simon ekkora zseni. Hogy már gyerekként ilyen dolgok jutottak az eszébe, és hogy a megfigyelésükre eszközt is tervezett. Mindenképp jó ötlet volt maga mellé vennie. Talán jobb, mint a lelki megkönnyebbülés, ami a megölésével járt volna.

– És mi lett a sorsa a feltaláló versenynek és találmánynak? – A Magister érdeklődése töretlen volt.

– Semmi jó – vont vállat ismét Harmadik. – Egy mondatban összefoglalva, visszavonták a helyezésemet és kizártak, meg évekre eltiltottak a versenyzéstől. Csak tízen pár éves voltam. Fogalmam sem volt, mibe nyúlok bele. Nem vizsgáltam meg ötven mágusnál többet, de az eredmény sokkoló volt. A fémes lilás szín árnyalatra pontosan mindenkinél megegyezett. Szóval logikusnak tűnt a feltételezés, hogy ezer mágust is megvizsgálhatnék, nem találnék eltérést.

– És ebből milyen következtetésre jutott? – vonta fel a szemöldökét Luther.

– Ugyanarra, amire Ön is. A mágusok olyanok, mintha valaki a saját képére formálta volna őket. De csak őket. Én pedig voltam annyira naiv, hogy ezt is megírtam a találmányt kísérő esszében.

– És hogy maradt meg ez a kütyü? Gondolom, nem akarták magánál hagyni.

– Dehogy hagyták – vigyorgott Harmadik –, lefoglalták. De sajnos másnapra valaki ellopta a raktárukból.

– Gondolom, köze sem volt hozzá – nevetett fel a Magister.

– Nekem? Soha semmi törvénytelenhez – próbált komoly képet vágni Harmadik.

– Akkor mondja el, hogy működnek a fegyverek – tért inkább vissza a tárgyhoz Luther, erről és minden egyéb találmányáról ráér majd kifaggatni Simont. Ha valamire, erre bőven szán majd időt.

– Ahogy mondtam, két funkciója van – lépett tovább a következő diára engedelmesen. – Ahhoz, hogy elő tudja hívni őket, első lépésként bele kell építeni ilyen lencséket – mutatott az el nem nevezett kütyüre. – Ezekkel lehet majd váltani a célpontok típusai között. Itt van viszont az egyik gyengepontja is a fegyvereknek. Ha mágusokra állítja, mivel minden mágus rezgése ugyanolyan, nem fog tudni rájuk megbűvölt célkövető golyókat használni. Mármint de, de azok eltalálnak majd mindenkit, akinek a rezgése megegyezik a beállítottal. Ami azt jelenti, hogy ha esetleg az Ön emberei között lesznek mágusok, rájuk is veszélyt jelent majd a puska.

– És mi lesz az az egyszerű emberekkel? – folytatta a kérdezősködést Luther.

– A lencsékkel, és szükség esetén egy mesterlövész puskákhoz való távcsővel bárkit megtalálhat, és célkövető lövedékekkel egészen távolról is megszabadulhat bárkitől. De van még egy bökkenő.

– Mi lenne az? – nézett rá érdeklődve az idősebb férfi.

– A fegyverek gyártása – felelte egyszerűen Harmadik.

– Nem hiszem, hogy annyira nehéz lenne – merengett el a Magister. – Puskákat és fegyvereket már évszázadok óta gyártunk. A lencsékhez, meg az összes többihez magának megvan a tudása és a technológiája.

– Csak helyem nincs – mutatott rá a legfontosabb problémára Harmadik.

– Ez nem lehet gond, több gyárat is tudok, ami megoldja majd.

– Nem jó bármilyen gyár.

Azzal tovább léptetett még egy diát. Ez volt eddig a legzsúfoltabb. Millió információt soroltak fel rajta. Kezdve attól, hol kellene lennie a gyárnak, és milyen felszereltséggel kell rendelkeznie az adott intézménynek. Rengeteg mindenre volt szükség a fegyverekhez, a legnagyobb nehézéget pedig a mindenféle nehezen beszerezhető mágikus alkatrészek jelentették.

Luther már ennyiből tudta, hogy a tömeggyártást akár el is felejtheti. Ahogy a szükséges dolgok listáját nézte, az a gyanúja támadt, hogy Simon szándékosan tervezte így a fegyvert. Nélküle nem készülhet el, mert senki sem ért hozzá, senki sem tudja úgy összefésülni a technológiát és mágiát, mint ez a senkiházi. Aki ráadásul tökéletesen tisztában van ezzel. Ahogy azzal is, mekkora hatalmat zártak a koponyájába. És nem ad ki a kezei közül többet, mint amennyit még jónak lát.

Tökéletesen tisztában volt vele, hogy tehetne bármit, sem fenyegetéssel, nem pénzzel, sem kínzással nem tudná rábírni Simont, hogy úgy alakítsa át a fegyvereket, hogy tömeggyárthatóak legyenek. Nem adna ekkora hatalmat a kezébe. Nem bízik benne, csak együtt játszik vele, közben pedig mindenre felkészült. Elég pénzt szerzett tőle, hogy a testvéreit biztos helyre vigye, ahol nem érheti el. Aeterniát pedig Luther maga biztosította be Pascallal. Hiszen az a patkány megkedvelte a kölyköt, sosem hagyná, hogy ártson neki. Simon pedig csak a húga és Espada miatt dolgozik még neki. Odáig viszont Luther nem akart elmenni, hogy a saját fiával bírja nagyobb engedelmességre ezt az önfejű zsenit.

– Olyan helyen kell lennie a gyárnak – rázta fel gondolatai közül Harmadik –, ahova észrevétlenül be tudok surranni, ahol nem keveredhetek gyanúba a Castitae előtt. Ha megvannak a fegyverek, beállítom a lencséket Lawrence rezgésére, vagy bárkiére, akitől meg akar szabadulni közülük. Elintézem, hogy Lawrence közelébe jussak, de a többit, hogy a puskacső elé kerüljön… Ahhoz már kevés vagyok. Azt magának kell megoldania.

– Meglesz – bólintott rá a megállapodás rá eső részére Luther. – Félix pedig majd időben meghúzza a ravaszt.

Harmadiknak tökéletesen megfelelt a terv így. Elég biztonságot adott neki, és elég kihívást is, hogy lekösse az agya kreatív részeit. A sikeres megbeszélés után már épp menni készült, de mielőtt kimenthette volna magát, a Magister még kirántotta a gondolati közül.

– Ahogy elnézem a listát, nem fog túl sok dolog kikerülni belőle. Mennyi fegyver készülhet ezekből?

– Egy puska és egy pár pisztoly – felelte egyszerűen, de határozottan Harmadik.

– Ejha – döbbent meg Luther –, ez kevesebb, mint amire számítottam.

– Szerintem meg pont elég – igyekezett finoman kifejezésre juttatni azt, miszerint nem ment el az esze, hogy olyan tömegpusztító fegyvert adjon a Magister kezébe, amivel forradalmasíthatja a hadviselést, és hatékonyabbá teheti a varázstalan emberek számára, hogy kiirtsák a mágusokat. Hiába nem értett egyet a viselt dolgaikkal, de már csak ikrek miatt sem tehetett volna ilyen kegyetlenséget. Éppen ezért inkább másképp fogalmazott. – Háború van. Feltételezem, magának sem lesz egyszerű mindenhez hozzájutni, amit azon a listán lát. Különösen most, mikor Eshter kapcsolata nem a legfényesebb a mágusokkal. – Ezután az öreghez fordult. – Félixnek pont elég lesz. Úgyis vele végezteti majd piszkos munkát. Vagy tévedek?

– Nem, nem téved – vágott kelletlen képet Luther. – De nem örülök ennek a fordulatnak, hiába van igaza abban, hogy Félixnek valóban elég lesz. Ha megvan a gyár, előkészült a gyártósor és megvannak a munkások, meddig tart majd?

– Nagyjából két nap kell hozzá, és meglesz. Golyókat otthon is tudok önteni a fegyverekhez, bár igényel némi elővigyázatosságot a kölykök miatt… Szóval, ha van még valamilyen extra igénye, azt is fel tudom venni a listára.

– Fehér ürömmel töltött golyókat akarok – nézett rá elszántan Luther –, és olyanokat, amik nem tévesztenek célt. Lehetőleg egyben.

– Ezt nem teljesen értem – vonta fel a szemöldökét Harmadik. – Nem ismerem annyira a testőrét, de abban biztos vagyok, hogy nem szokott mellélőni. Ebben az esetben viszont nem értem, miért van szüksége célkövető és mérgezett golyókra is.

– Ez legyen az én dolgom – Luther elutasító és rideg hangon felelt. – Gondolom, ez a része nem okoz problémát. Ami viszont fontos, hogy szükségem van egy fontos változtatásra a fehér üröm kivonatban. Csináljon vele valamit, hogy a mágusok se tudják meggyógyítani a mérget. Pascaltól tudom, hogy a Castitae azzal kísérletezik, hogy mesterségesen gátolja; nem átkokkal, hanem tudománnyal a mágusok képességeit.

– Akkor többet tud, mint én, mert velem ezt az apróságot senki sem közölte. Mondtam már, hogy kevéssé bíznak bennem amiatt, mert a vendégszeretetét élveztem? Nehezen hiszik, hogy a Magistertől meg lehetett szökni… khm… két törött ujj árán…

– Nem érdekel a mellébeszélés – mutatta meg a valódi arcát Luther. – Meg tudja csinálni, vagy nem?

– Meg – Harmadik nem kételkedett magában, amikor választ adott. Bár egy kis magyarázatot azért kénytelen volt hozzáfűzni. – Elméletben meg tudom csinálni. Persze ehhez, hozzá kell férnem ahhoz, amire eddig jutott a szervezet. Már ha volt eredménye a felfedezésnek. Félkész eredményekkel nem tudok csodát tenni. De ha megoldották, ellopom, és megkapja a golyókat.

– Akkor reméljük, hogy jó eredményekre bukkan majd. Ezeket a golyókat viszont tömeggyártani akarom. Szerencsére fehér ürömünk van bőven.

– Csak nem maga is neki akar menni akar a mágusoknak? – esett le a tantusz Harmadiknak, és érezte, hogy még a vér is meghűl ettől a felismeréstől az ereiben.

– Csak a szigetek mágusainak. És azoknak, akik a mi mágusainkat fenyegetik.

– Bosszút akar állni Bastionért – került az utolsó kirakós darab is a helyére Simon fejében.

– Azt is. De nem csak ez a célom. – Harmadikat megdöbbentette, hogy semmit sem tagad. – Első sorban rendet akarok. Ha majd a véresszájú csürhe képtelen lesz gyógyulni, azonnal megtanulják, hogy ki az igazi ellenség, és mit nyert nekik az elvakult gyűlölet. De most menjen! Éppen eleget raboltam az idejét.

Harmadik is éppen így ítélte meg, és sejtette, hogy bár Luther nem mutatta, éppen eléggé próbára tette a türelmét a fegyverrel, hiába elégíti ki a Magister minden igényét. Ennek ellenére nem tartott semmitől, tudta, hogy Luthernek lesznek még kérései hozzá. De arra az estére mindkettejüknek elég volt. Szóval sietősen elköszönt, és hagyta, hogy Félix kikísérje.

A komornyik leliftezett vele az üres épültben, kinyitotta neki a kaput, kiengedte, majd gondosan visszazárta mögötte a súlyos üvegajtót. Figyelte egy pár pillanatig, ahogy Harmadik lelépdel az épület előtti lépcsőn, majd nézte, ahogy elnyeli a sötétség. Aztán amikor már nem látta, visszaindult Lutherhez az irodába. A magistert az asztalánál ülve találta, épp Harmadik terveit vizsgálta alaposabban.

– Tudja, nem gondoltam, hogy ekkora zseni ez a senkiházi. – Fel sem nézett a monitorról, ahogy épp két alkatrész kapcsolódási pontjait nézte. – Nem hittem volna, hogy így össze lehet fésülni a mágiát és a tudományt. Pedig még csak nem is mágus.

– Nem – ült le mellé Félix is –, csak rá volt kényszerítve, hogy életben maradjon. Ezért megtanult olyan dolgokat, amiket a legjobban tudott hasznosítani. Az persze más kérdés, hogy mennyire szerencsés az eszével.

– Az. – Luther mérgesen nézett maga elé. – Azt sem hittem, hogy ennyire csőbe húz. A tizedét nem értem annak, ami ide van írva, pedig én sem vagyok hülye. És sajnos nincs olyan emberem, aki a terveiből meg tudná fejteni, hogy működik. Hacsak ő nem teszi lehetővé, nem fogom tudni tömeggyártatni ezeket a fegyvereket.

Félix csak hümmögött. Részéről ő maga sem bánta, ha nem lepik új fegyverek a világot. Neki a vérében volt a harc és háborúzás, tudta, mit jelentenének az új fegyverek a frontokon. És azt is egyre jobban látta, hogy Luther milyen elfogult szentimentalizmussal kezeli a harcokat. A Hatodik Pátriárka üzenetét, ami mindent elindított, és amiből azóta szent küldetést csinált magának. De a gazdájának fogalma sem volt arról, milyen a frontokon. Az elméletet és az embereket ismerte, éppen ezért a tervei jól működtek, de a maga szemével nem látta a harcmezőket. A gyerekei látták, de még ők sem járták meg az igazi poklokat, csak megközelítették. Luther pedig csak az ő tapasztalaikból ismerhette meg a valóságot, amit mégsem vett elég komolyan.

Félix viszont tudta, a pokol az, ami a régi kontinensen dúl Csillagfényfok falain kívül. A városok szembenállása, rivalizálása a forrásokért. A boszorkányvadászatok a varázstalan gyógyítók után, hiába nincsenek mágusaik, de a régi tanítások annyira erősek, hogy a rendfenntartók nem tűrik az újakat és a képviselőiket. És a hajtóvadászatok a megmaradt módosítottak után. Akiket elfognak, nem biztos, hogy megölik, ha a soraikba tudják állítani őket, életben maradhatnak egy darabig. Családosoktól persze megszabadulnak, azok nem átnevelhetők. Kivételt képeztek a kisebb termetű nők. Őket általában megtartották, hogy nekik szüljenek katonákat.

Sosem beszélt ezekről. Azért támogatta Luthert, mert remélte, ha egyesíti a világot, ezektől a Túl-Kontinensen basáskodó szörnyetegektől is megszabadul. És minden arra mutatott, hogy meg is teszi. Félix tudta, hogy Luther senkit sem tűr, aki a hatalmát fenyegetné. Ezért szabadult meg a Pátriáktól, és ezért fordult a Szigetek mágusai ellen is, kétsége sem lehetett afelől, hogy a régi kontinens rendfenntartói is a listáján szerepelnek. De az az új fegyver, amit ez a Simon Lexington tervezett, elrettentőnek tűnt még a sokat megélt, öreg módosítgott előtt is. Elképzelni sem tudta, mi lenne, ha a tömeggyártás miatt előbb-utóbb a rendfenntartók is szert tennének ilyen fegyverekre. Ha meg nem is fordítaná a háborút, de sokkal jobban elnyújtaná, még kegyetlenebbé tenné.

Ezek miatt a gondolatai miatt csak félfüllel hallotta, hogy Luther beszél hozzá. A Magistert lenyűgözte Simon zsenialitása, a lehetőségek, amik a tömeggyártható golyókban rejtőztek. És a versenyelőny, amit a puska és a pisztolyok jelentettek. Luthernek ezer terve volt, egyik jobb, mint a másik, és rengeteget lendített a kilátásain. Épp arról beszélt, hogy egy helyre kell csalnia Lawrence-t és a mágusok vezetőjét, mert akkor két legyet üthet egy csapásra.

– És hogy óhajtja őket egy helyre csalni? – Érdeklődött illedelmesen Félix.

– Egyszerűen – felelte Luther, és az öreg látta rajta, hogy már mindent kitalált abban a pár percben –, a megfelelő helyeken el kell hintenünk az információt, Simon Lexington tervezett valami veszélyeset, amire vevőt keres. Annak is benne kell lennie a hírben, hogy a Magistert is megkereste, mert ő tud eleget fizetni azért a valamiért. Higgye el, maguktól fognak eljönni hozzám mind a ketten, amint megneszelik, hogy mikor lesz az „értékesítés”.

– És miből gondolja, hogy nem kürtölik majd tele a világot a fegyverről? – vonta most fel a szemöldökét Félix.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy magukban tartják majd a titkot – vigyorgott Luther –, mert mindketten maguknak akarják majd. Lawrence pontosan azért, amiért én is akarom, hogy épp úgy ellenem használhassa. De csalódni fog, mert én leszek az, aki majd felhasználja ellene. Lesz egy kis lövöldözés, meg ilyesmik, de maga majd leszedi őket távolról.

– Szóval – világosodott meg Félix. – Suzannát akarja elő pajzsnak használni – figyelte, ahogy Luther bólintott. – Így pedig az a kettő már nem kettő, hanem három. Ráadásul mindent annak a szerencsétlen Simon kölyöknek a nyakába akar varrni. Ha valami balul sül el, őt fogja elővenni mindkét oldal.

– Tudom, mire akar kilyukadni – vonta össze a szemöldökét Luther. – Mit fognak a gyerekeim, első sorban Espada szólni ahhoz, ha emiatt Simonnak baja esik. Ha baja esik. És ha kiderül. De ne aggódjon. Simon okos gyerek, most is remekül ellavírozik a vérdíjjal is a fején. Arról nem is beszélve, hogy bár nem értek egyet a fiam választásával, de azt már Ward és Loire kapcsán megtanultam, hogy nem lehet megmondani nekik, kit szeressenek. Éppen ezért nyugodjon meg. Semmi sem fog balul elsülni. Mindent megteszek, hogy biztonságban legyen Espada Harmadikja. Aki viszont járulékos veszteség lesz, az Suzanna.

– Mert eddig valóban minden a terveknek megfelelően alakult. Másra nem is volt példa! – Luthernek nem tetszett a gúnyos irónia az öreg hangjában.

– Ne gúnyolódjon! És igen, eddig minden a terveknek megfelelően alakult. Némi kilengéssel.

– Három többé-kevésbé sikeres merénylet kísérletet én nem neveznék némi kilengésnek.

– Néha nem tudom eldönteni, hogy miattam aggódik, vagy Simon Lexingtonért. – A Magister türelme határozottan kezdett fogyni. Még Félixtől sem szerette, ha kioktatta.

– Önért és a gyerekeivel való kapcsolatáért – felelte őszintén az öreg. – Használhatja az embereket, eddig is azt tette, de a saját érdekében kérem, hogy a gyerekeit ne áldozza fel semmiért!

– Köszönöm az aggodalmát. – Luther inkább dühösen sziszegett, mint mondta a szavakat. – De nem szorulok tanácsra.

– Tudom, hogy nem – Félix is közönyös álcát erőltetett magára. – De később még hálás lesz érte.

Azzal otthagyta Luthert, és a garázsba indult, hogy előkészítse az autót. Már elég későre járt, tudta, hogy a gazdája sem akar tovább maradni. Ha időben elindulnak még lesz módja beszélni Bastionnal és Espadával. Talán ha a szemükbe néz, ő is megérti, hogy vannak dolgok, amiket nem érdemes feláldoznia. Sejteni kezdte, ha nem lenne így, nem akarna bosszút állni Bastionért. Tisztában volt vele, hogy Luthernek mennyire szüksége van rájuk, csak még nem ismerte be magának. Nem hagyhatta, hogy ezt az egyet a saját fafejűsége miatt elrontsa.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (ergonofis)