A Fő aznap már nem jött vissza, valószínűleg jó messzire szólította az elfoglaltsága. Loire-t pedig annyira kimerítette a sok izgalom, hogy végül egy kisebb séta után a palotának is beillő házban és kertben, inkább úgy döntött, hogy lepihen. Pedig eleinte gyermeki lelkesedéssel ment egyik szobából a másikba, egyik ajtót nyitotta ki a másik után. Aztán mind kedvetlenebb lett, mikor nem talált semmit, ami érdekes lehetett volna. Nem lelt semmit, azon a felismerésen kívül, hogy az a magát anyjának valló szörnyeterg rajong a gazdagságért és az indokoltatlan pompáért.

Egyébként sem foglalkozott vele senki. Nem szóltak hozzá, elkerülték. Eddigre már maga is érteni kezdte, mit értett Ward azon, hogy csak megtűrik. Akárhova ment a pompázatos épületben, a férfi mindenhova vele tartott. Így szemmel tarthatta az őket észrevétlenül a követni igyekvő szolgákat. Loire bár néha látta őket, de pillantásra sem méltatta egyiküket sem.

Ahogy Loire szobája felé tartottak a végeérhetetlen folyosókon, a lány az egyik ajtó mögött egy könyvtárat fedezett fel. Ez feledtetni tudta vele mennyire fáradt. Órákat töltöttek el a hatalmas, oszlopos olvasó teremben, a tömött polcok közt járkálva. Ezer olyan könyvet zsúfoltak ezekre a polcokra, amikről sosem hallott még. Talált itt egy szép állapotban megőrzött példányt a Hallgatjuk, Doktor úrból is. Leemelte a polcról, végigsimított a makulátlan borítón, és rögtön látta rajta, ezt a könyvet soha senki nem nyitotta még ki. Végigpörgette a lapokat, megérezte azt a jellegzetes új könyv illatot. Aztán fájdalmas kifejezéssel az arcán tette vissza a könyvet a polcra.

Eddigre már az erejének végére ért, visszatért a láza, lépni is alig bírt. Legszívesebben leült volna az olvasó terem egyik kifejezetten kényelmesnek tűnő karosszékbe, hogy azon nyomban elaludjon rajta. De persze Ward mellé lépett, átfogta a vállát, hogy visszaterelje a szobájukba. Az utolsó métereken a férfi már nem csupán támogatta, sokkal inkább vitte.

Útközben találkoztak az egyik szolgával, aki szintén észrevette, hogy valami nincs rendben. Távolról, a folyosó túlsó végéről figyelte őket. Tudhatott róla, hogy Loire beteg, mert a legkisebb jelét sem adta annak, hogy tenne érte bármit, vagy hogy egyáltalán szeretne közelebb jönni.

– Fektesd le a szobájában! – utasította Wardot, nem volt különösebben udvarias, eddigre a szolgák közt körbe ért a hír, hogy a kisasszony mennyire ragaszkodik a furcsa animushoz. – Holnap az úrnő majd meglátja, mi tehet.

Mikor Loire legközelebb felébredt, nem volt egészen biztos benne, hogy ez tényleg elhangzott. De az határozottan rémlett neki, hogy az ágyát nem a saját erejéből érte el. Aztán szinte azonnal vissza is aludt.

Nem tudta volna megmondani, mikor csuklott össze, de mintha a betegség és a láz újult erővel gyötörte volna. Az ágyon elnyúlva épphogy megérezte az ágyneműk puhaságát a bőrén, aztán még okáig aludt. Nem szokott ennyit, ráadásul mindig magától ébredt. Kivéve a következő reggelt, mert akkor az riasztotta fel, hogy egy adag jeges víz zúdult a homlokára és az arcára.

– Sajnálom… – hallotta meg Jeff hanját – De sehogy sem tudtalak felébreszteni. Még őt is könnyebb volt…

Felült, és közben nem mulasztott el még jónéhány gyilkos pillantást vetni J-re. Majd pillantása Aadenre siklott, aki mellette ült a hálózsákjában. Határozottan jobban festett, mint ahogy Kirik érezte magát. Az orvos nem szólt, mintha egyet értett volna azzal, ahogy Jeff ébresztette. A K sem szólt. Nem volt ereje, sem kedve. A torka is kapart, másrészt, mert zavaros volt körülötte minden. Fájtak az izmai és az ízületei, fojt az orra – jobb híján a kabátja ujjába törölte –, nehéz volt a feje. Bizonytalan mozdulattal a homlokára emelte a kezét. Szinte égetett. Nem is értette, miért lepődik meg ezen.

Így ébredés után hirtelen nem tudta, hol van és miért. Erőltetnie kellett az emlékezetét. Hiába nézett körbe, először nem ismerte fel a falakat, amik körülvették, nem emlékezett rá, hogy ismert egy régi raktárat a mező alatt, amit régebben módosítottak serege használt. Súlyos évekkel ezelőtt, mielőtt még írtani kezdték volna őket. Arra sem emlékezett, hogy ő vezette ide a társait, amikor hajnalban végre lejöttek a hídról.

Lassan kezdett felrémleni előtte az előző éjszaka. Kellett egy hely, ahova elbújhattak, mivel nem akarta, hogy meglássák őket a közeli településekről. Képek derengtek el, hogy a göcsörtös, deformált fák és magas fű ismerősnek tűnt neki. Akkor jutott eszébe a raktár…

Abban a pillanatban az út utolsó szakasza egyetlen villanással robbant Kirik láztól gyötört elméjébe is. És gyötörni kezdte a lelkiismeret is, ahogy az emlékek magukkal hozták az első idők árnyait is, amikor még azt hitte, ő maga kiváltságos, mikor azokat a parancsokat kapta… Vajon hány J-t és K-t ölt vagy öletett meg az embereivel az utasításoknak engedelmeskedve? Egészen addig, amíg az ő csapata is sorra nem került, amíg rá nem jött, hogy ők is feláldozhatók…

És akkor dezertált, mert nem maradt más választása. Az emberei is szétszóródtak, amikor a megölésük helyett azt választotta, hogy szélnek ereszti őket. Azóta nem hallott felőlük, azt sem tudta, hogy élnek-e még. Akkor is itt bújt meg, amíg kitalálta, hogyan tűnjön el a föld színéről. Senki sem találta meg itt, így láztól félig öntudatlanul is helyénvalónak tűnt a feltételezés, mi szerint senki sem tud a raktárról, ezért nem is fog erre járni senki.

Gondolataiban elveszve nagyon furcsa arcot vághatott, mert Aaden nyugtalanul szólalt meg mellette.

– Jól vagy? – figyelte a zavart a tekintetében.

– Nem – bukott ki belőle még azelőtt, hogy bármilyen hazugságot kitalálhatott volna.

– Mi az, Kirik? – Aaden csak nem hagyta annyiban. – Csak akkor vágsz ilyen fejet, ha fáj a fejed valami engedetlenség miatt.

– Rendben, fáj a fejem… – Nem volt ereje tiltakozni. – A láz tehet róla.

– Hazudik, nemcsak ez a baja – jelentette ki egyszerűen őt hallgatva Jeff.

Döbbenten fordult felé. Tudta, hogy a J jól ismeri, azt is el tudta képzelni róla, hogy tökéletesen átlát rajta, mégis bízott benne, hogy magában tartja az észrevételeit. De természetesen Aadenhez hűségesebb volt, mint hozzá.

– Nem akarsz valamit elmondani nekünk? – kérdezett rá kendőzetlenül az orvos is.

– Semmi olyanról nincs szó, amit tudnotok kéne, vagy ami a küldetésünkhöz tartozna.

Ekkor már ura volt a testének és a gondolatainak is. Sorra vette a történteket. Hajnalban elérték Határpartot. De nem merték túlságosan megközelíteni a várost. Nem akartak sem mágusokkal, sem katonákkal összefutni. Az utóbbiakkal azért nem, mert nem tudhatták, nem vadásznak-e dezertőr J-kre és K-kra. Biztonságosabbnak ítélték, hogy várjanak sötétedésig, és csak akkor osonjanak át a kikötőbe. Ott csak találnak egy csempészhajót, ami elviszi őket a Főszigetig. Aaden azt az egyet félreérthetetlenül az értésükre adta, hogy nem jó akármelyik sziget.

Tétlenül töltötték hát a napot. Kirik alig várta a sötétedést, fel akart menni a felszínre ebből a föl alatti lyukból. Nem tudta, miért vágyik ennyire arra, hogy felnézhessen a fekete égre. Azzal áltatta magát, hogy nincs vesztegetni való idejük, és csak a sietség hajtja, hogy körülnézzen hajó után. De még mielőtt elindulhatott volna a rozsdás létra felé, Jeff hangja megállította.

– Szét vagy esve! – Ez a kijelentés hideg zuhanyként érte. – Már akkor észrevettem, mikor hajnalban idevezettél minket. Jogunk van tudni mindenről, ami esetleg minket is veszélyeztet.

Loire érezte, mennyire dühösen néz Jeffre. Annak ellenére is, hogy tudta, igaza van. Mégsem volt arról szó, hogy Kirik kísértetei veszélyt jelentettek volna a barátaira, de tényleg szétszórt volt az őt ostromló emlékek miatt.

– Semmi sem veszélyeztet titeket – fordult körbe az üres, félhomályos pincében, amiben csak az örökmécseseik égtek. A láz miatt nem tudott annyira hideg, és távoli maradni, mint amilyen mindig is volt a múltjával.

– Akkor mi zavar? – kérdezett rá Aaden is végtelen türelemmel.

– Semmi. Csak nem gondoltam, hogy még egyszer visszajövök ide – vont vállat. – Akkor voltam itt, mikor még nem voltam áruló. Mikor még parancsok határoztak meg mindent.

Loire viszont Kirik fejébe szorulva, tudta, hogy nem csak erről van szó. Tudta, hogy nem mondott igazat a másik kettőnek. Fogalma sem volt, miért hazudott, úgy sejtette, Jeff miatt nem akarja elmondani. Nem akarta, hogy a J tudjon erről. Viszont a lány tudni akarta, szinte követelte, hogy mondja el. De Kirik úgy döntött, hogy a részéről ennyivel lezáródott ez az időrabló őrlődés. Csak megrázta fájó fejét, és néma maradt.

Bizonytalan, remegő tagokkal, szédelegve állt lábán. Ügyetlenül bújt bele a bakancsába, érzéketlen ujjakkal kötötte be a fűzőt. Ha nem lett volna elég a láz, akkor remekül tette teljessé a rosszullétet a szédülés is lefele nézéskor. Ez a mágusbetegség igazán kellemetlen, pocsékul érezte magát tőle. Ha ilyen ütemben rosszabbodik, hamarosan rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben Aaden volt a Félúti Horizonton. Még az előtt el kell érniük a Főszigetet.

– Mondott neked valamit – küzdött a gyomorsav ízű hányingerrel, miközben végig induláshoz készülődött –, hogy mennyi idő elérni hozzá?

– Azt mondta, jó időben egy hét. – Kiriket határozottan bosszantotta, hogy Aaden ennyire jól van, ő meg ennyire vacakul. Csak Jeff volt ugyanolyan, mint mindig.

– Az nagyon sok idő! – bukott ki a reménytelenség belőle. – Tartok tőle, hogy addig nem bírom… A csempészek általában munkaerőért cserébe engednek fel a hajójukra. Ha nem leszek jól, nem fogjuk tudni kitermelni az utazási költséget…

– Nem lesz szükségetek csempészekre – szólalt meg most Aadenen keresztül a valami.

Kirik még mindig nem tudta megszokni, hogy az utóbbi pár napban csak úgy jött-ment. Általában őt szállta meg, ezért az ő állapota gyorsabban romlott, mint Aadené. Ez a része nem zavarta, ő kérte, hogy így tegyen, mert az ő szervezete erősebb, mint az orvosé, és biztosra vette, jobban bírja majd ezt az igénybevételt. De a mágusbetegségnek úgy látszik, nem számított.

Eleinte a valami tartotta magát Kirik kéréséhez, csakhogy gyorsan rá kellett jönnie, hogy Aaden semennyire sem ért a tervezéshez, mindent amit eddig kitaláltak, és véghez vittek, a K-nak köszönhették. Emiatt, ha azt kellett megtárgyalniuk, hogyan tovább, a valami inkább Aaden testébe bújt, hogy könnyebben beszélhessen Kirikkel. Jeff ilyenkor eleinte csak döbbenten figyelt, de aztán lassan megszokta ezt a jelenséget.

– Mi az, hogy nem lesz szükségünk csempészekre? – kérte számon a valamit. – Máshogy hogy érjük el a Szigeteket? A mágusok hajóira nem szállhatunk fel csak úgy! Az egyetlen esélyünk az, ha fogunk egy olyan hajót, ami értéktelenebb gyerekekért megy, és hajlandó kitérőt tenni a mi fajtánknak tiltott Főszigetre…

– Nem találtok olyat – rázta meg Aaden fejét. – A csempészek mind gyávák, de ha valami csoda folytán mégis rávennétek őket a kitérőre, egy olyan csürhével sosem juttok át a szigetet védő mágián. Mágus hajó kell. Csak az én segítségemmel szerezhettek olyat.

– Akkor használj engem! – ajánlkozott azonnal az orvos helyére. – Erősebb vagyok nála, jobban bírom még betegen is.

– Igen – helyeselt a valami –, jobban bírod, és valóban erősebb is vagy. Ezt tesz téged olyan nehézzé. Nemcsak a tested erős, de az akaratod is, ezért nehéz irányítani téged. Nehéz elnyomni a tudatod. Megerőltet, kifáraszt. Ráadásul te K-vagy, le sem tagadhatnád. De ő, akár még mágus is lehetne, elhinnék róla. És ez a test – mutatott Aaden mellkasára –, csodalatos. Tudom, hogy te gyengének tartod, de úgy átjárja az erőm. Szinte bármire képes vagyok vele. Bármilyen hajóra szerzek nektek helyet.

– És mi lesz vele, ha még jobban megbetegíted? Ha megölöd? – aggodalmaskodott továbbra is.

– Rosszabbul lesz – bólintott a valami. – De ha találunk egy hajót, azon lesz valaki, akinek átadhatok a betegségetekből. Akkor jobban lesztek. Ő is jobban lesz – erősítette meg Kiriket. – Most viszont elengedem. Menjetek a kikötőbe. Keressetek egy közepes hajót, viszonylag kevés legénységgel. A többit pedig bízzátok rám.

Aaden megrázkódott, amikor a valami kiszállt belőle. Megrogyott a lába is, de szerencsére Jeff ott volt, és időben elkapta, így nem esett össze. Kicsit zavaros tekintettel nézett körül, miközben kimászott a J karjai közül.

– Szóval, jól rémlik, hogy azt kérte, keressünk egy hajót? – elevenítette fel a beszélgetést.

Mindketten tapasztalták, hogy a bennük eltöltött időtől függően hol jobban, hol rosszabbul emlékeztek a fejükben történt vendégeskedésre. Ahogy Kirik most a barátját figyelte, úgy tűnt neki, egész jól megmaradt emlékezetében a beszélgetés.

– Jól emlékszel – hagyta rá. – Maradj itt Jeff-fel, én elmegyek fejhajtok egy hajtót, aztán visszajövök értetek.

– Miért nem megyünk inkább együtt? – tiltakozott Aaden. – Akkor azt az időt is megspórolnánk, amíg visszajössz értünk…

– Nem akarok felesleges kockázatot.

– Akkor küldd Jeffet! – erősködött tovább Aaden. – Biztos vagyok benne, hogy azt a hajót, ami nekünk kell, ő is meg tudja találni.

Jeff ezt hallva, kihúzta magát, hogy még nagyobbnak tűnjön, mint amilyen általában volt. Bárki láthatta rajta, bármilyen küldetést önként vállalt volna a másik kettőért. Kirik is tudta, amikor ránézett, mégsem egyezett bele.

– Meg tudná – jelentette ki szenvtelen hangon –, de én azt akarom, hogy rád vigyázzon. Ha rosszabbul leszel, kell melléd valaki.

– És mi olyat tud ő tenni mellettem, amit te nem? – háborodott fel Aaden. – Te is beteg vagy! Lázasabb, mint én, tagadni se próbáld, hogy alig állsz a lábadon! Nem értem, miért hősködsz, ahelyett, hogy nyugton maradnál!

– Nem maradhatok nyugton – kezdett fogyni a türelme. – Szerinted, miért akarom, hogy Jeff maradjon veled? Azért, mert ha valami rosszul sül el a kikötőben, és nem jövök vissza, ő még mindig itt lesz, hogy feljuttasson egy hajóra. Akkor is, ha a valami hatalma még jobban megbetegít, és nem leszel magadnál, ő vigyáz rád. Jeff egészséges, és megállíthatatlan. Jobban meg tud védeni, mint én. Ezért kell neki veled maradnia.

Aaden lesütötte a szemét.

– Rendben – egyezett bele kényszeredetten.

– Nyugi – ütötte meg a vállát barátian, és Aaden arcrándulását látva biztos volt benne, hogy nemcsak az egész karja, de a gerince is belesajdult –, én mindig visszajövök hozzád.

– Hogy lehetsz ennyire nyugodt? – nézett rá nagy, vizenyős szemekkel az orvos.

– Segítene bármin az idegeskedés? – fordított hátat, és indult el a pince létra felé.

– Valószínűleg nem…

Csak sejtette, hogy Aaden a maga halk, bizonytalan hangján ennyit mondott még. Ő minden rosszulléte ellenére hosszú, ruganyos léptekkel gyorsan mászott felfelé, majd kint a mezőn hamar eltávolodott a raktár bejárattól.

✨✨✨✨✨

– Jeffnek igaza van. Jogod van tudni. Ezért hoztam el a rögzítőt. Amíg gyaloglok, talán el is tudom mondani. Aztán majd meghallgatod. Vagy nem. Nekem az is jó, ha csak letörlőd. De nem akarom, hogy Jeff is tudja… nem akarom, hogy tudomást szerezzen arról, hogy nemcsak a J-t árultam el. Soha nem tudná megbocsátani nekem. És ez nem is lenne baj, de ahhoz, hogy túléld arra van szükség, hogy mi ketten együtt tudjunk működni.

Szóval… Egyszer már voltam a raktárban. De akkor nem így nézett ki. Tele volt K-val és mindennel, ami csak hadviseléshez kell. Akkor nem véletlenül vetődtem ide. Ide küldtek a csapatommal, azt a parancsot kaptuk, hogy öljünk meg mindenkit, akit itt találunk, mert árulók. Akkor még nem gondolkodtam a parancsokon. Meg sem fordult a fejemben, hogy az én szériámat is halálra ítélték. És azt sem tudtam, hogy itt azok próbálnak megbújni, akik már rájöttek erre.

Nem tudok sokat erről a pincéről. Amikor megkaptuk az utasításokat, nem mondtak többet a feltétlenül szükségesnél. Nagyjából csak annyit, hogy egy elosztó hálózat része volt, és azok, akik üzemeltették, segítettek felszívódni olyan J-knek és K-knak, akiknek nyílt lehetősége menekülni a halálos ítélet elől. Azt sem tudom, Csillagfényfok hogyan értesült erről a rejtekhelyről. De nem is érdekelt, idejöttünk, bekéretőztünk, mint bárki, aki menedékre szorul. Aztán nem kegyelmeztünk. Senki sem élte túl. Bár az egyikük, mielőtt meghalt volna, próbált figyelmeztetni, hogy mi csak bábuk vagyunk, és előbb-utóbb minket is elárul majd valaki. Nem hittem neki, végig sem hallgattam, hanem hidegvérrel lelőttem. Utána vissza sem néztünk, amikor itthagytuk a holttesteket…

Elhallgatott egy időre, de a rögzítőt nem kapcsolta ki. Loire teljesen együtt érzett vele. Miközben Kirik a láztól bizonytalan léptekkel haladt azon gondolkozott, hogy más körülmények között sosem mutatkozna gyengének. Soha, senkinek nem beszélne életének erről a szégyenteljes szakaszáról.

– Szóval… elindultunk haza. A parancsunk szerint vissza kellett térnünk Csillagfényfokra. A bérelt teherautón ülve egyáltalán nem éreztem nyugodtnak magam. Be kellett ismernem legalább magamnak, hogy mégis szöget ütött a fejemben, amit az a K mondott a halála előtt. Ezért úgy döntöttem, hogy nem egyenesen haza megyünk. Nem tudtam, mit akartam ezzel, fogalmam sem volt, hogy hogy juthatnék hírekhez, hiszen ha tényleg igaz az, hogy a szériámat halálra ítélték, valószínűleg minden döntést hétpecsétes titokként kezeltek.

Meg akartam állni a Félúti Horizonton. Hallottam a híreket arról, milyen csürhe vette be magát oda az utóbbi időben. Abban bíztam, ha valahol, hát ott juthatok valamennyi információhoz. És nem is tévedtem. Ők tudtak róla. Tudták, hogy a K széria gyártását leállították, ahogy arról is, hogy egy ideje már a megsemmisítése mellett döntöttek. Elsőként a gyerekektől szabadultak meg. Állítólag egy sem menekült a minket gyártó erőd-üzemek tüzeiből. A tisztogatás viszont mégsem Csillagfényfokon és Eshtadonban kezdődött. A Félúti Horizonton úgy tudták, a Birodalom először az Új-kontinenst akarta megtisztítani a módosítottaktól. A Régi majd csak utána jön. Addig pedig szabadon használhatták a saját hadaikat.

Megnyugtatott a tudat, hogy van még időnk. Ezért úgy határoztam, hogy visszamegyünk Eshtadonba, de nem megyünk el Csillagfényfokig. Az egész csapatom helyett döntöttem a dezertálás mellett. Úgy terveztem, hogy Dōrban felszívódunk. Azt még nem tudtam, hogyan, de arra készültem, hogy keresek valakit, aki átvezet majd minket a hegyek alatt.

Egyébként Dōrig minden rendben ment. Csillagfényfokon sem gyanakodtak ránk. A megszokott időben minden alkalommal pontosan bejelentkeztem, nem adtam okot semmilyen gyanúra. Késő éjszaka értük el a várost. Küldtem még egy üzenetet a főhadiszállásnak, hogy megszállunk Dōrban, és majd reggel indulunk tovább a tervek szerint. Nem jött válasz, de tudtam, hogy megkapták. Én pedig nem aggódtam, bíztam abban, hogy még kellünk nekik.

Aztán éjszaka, arra ébredtem, hogy üzenetet kaptam a főhadiszállásról. Megnéztem a kommunikátoron. Egy szám- és betűsorral kezdődött. Nem tudom felidézni, az igazság az, hogy soha sem tudtam, az agyam talán már az első pillanatban visszahozhatatlanul kitörölte. Onnantól pedig… ahogy elolvastam az üzenetet, teljes nyugalommal keltem fel az ágyról, elővettem a pisztolyomat, és megtöltöttem.

Emlékszel, amikor még a föld alatt arról beszéltem neked, hogy kaphatok egy furcsa parancsot? Sosem mondtam, hogy hogy működik… A J-nél egyszerűbben. Az őket jelölő azonosítóból jött az a parancs. Az ő esetükben abból a pár betű és szám karakterből könnyű volt kikövetkeztetni. Aki látta a számsort, és értett hozzá, az uralma alá vonhatott egy J-t, ami hatalmas veszélyeket hordozott magában.

A K-nál már jobban kitalálták. Jobban elrejtették a számokat, a vonalkódunkba, azt pedig a nyakszirtünkre tetoválták, ahol általában nem látszik. De akinek megvan a technológiája hozzá, ki tudja olvasni a kódot. Tudta a tiszt is a Mélyben, és rendelkeztek vele a parancsnokaim a Birodalomban is. Ahhoz hogy aktiválják, elég volt látnom, vagy hallanom. És mivel megküldték üzenetben, bekapcsolták bennem. Abban az állapotban sem a J sem a K nem kérdez, nem gondolkozik, csak megteszi, amire utasítják.

A világ legtermészetesebb dolgának tűnt akkor, hogy elindulok, egyik szóbából a másikba megyek, és agyonlövöm őket. Mind a hetüket, a csapatot, akikkel gyerek korom óta együtt voltam, akikkel együtt nőttem fel, akik a testvéreim lehettek volna… Kiléptem a folyosóra, majd megálltam az első ajtó előtt. Benyitottam, nem éreztem semmit, amikor megálltam az ágy előtt. Aludt.

A homlokára szorítottam a pisztoly csövét, amitől felriadt. Még pont a szemembe tudott nézni, mielőtt meghúztam a ravaszt. Tompa hangja volt… A szeme fennakadt, a szemhéja alá csúszott, és már csak a szeme fehérjével meredt rám. Továbbra sem éreztem semmit, ugyanolyan hidegen, ahogy ide bejöttem, tovább indultam a következő szobába. És én ott is ugyanúgy jártam el. Itt nem ébredt fel, nem nézett rám, de nem volt semmivel sem kevésbé elborzasztó, amit tettem. Bár továbbra sem éreztem semmit, megfájdult a fejem, de ez sem tudott megállítani abban, hogy tovább menjek. Benyitottam a harmadik szobába, őt ébren találtam. Levelet írt. Talán a családjának, nem tudom.

Kevés módosított volt olyan szerencsés, hogy családot alapítson. Ő volt az egyik. A lánya – ugyan olyan rőt, mint közülünk bárki, a háború előtt született. Semmit sem akart jobban, mint velük lenni, mégis hozzánk, hozzám volt hűséges. Ha hívtam, mindig otthagyta őket, hogy engem kövessen. De engem ez sem akadályozott meg akkor. Ráfogtam a pisztolyt. Döbbenten emelte fel a kezét, amint észrevett. Mondani próbált valamit, de nem hagytam, hogy megszólaljon.

Nem halt meg azonnal, nem tudom miért, de nem a fejére céloztam. Az asztalra borult, ahogy átlőttem a mellkasát. Láttam, hogy mozog a szája, hogy még mindig engem figyel. Eddigre már nagyon fájt a fejem, ezért képtelen voltam tovább engedelmeskedni a parancsnak. Odaléptem mellé, lehajoltam hozzá, hogy halljam, amit mondd. Alig volt magánál, szerintem azt sem látta már, hogy ott állok fölötte, és csak annyit ismételgetett: ez nem te vagy.

Kifordult kezemből a pisztoly, összeestem mellette. Akkor már ismét önmagam voltam, és a fejem úgy fájt, azt hittem, belepusztulok. De a korábbi parancsnak legalább nem volt tovább hatalma fölöttem. Minden fájdalom ellenére összeszedtem magam. Tudtam, mit kell tennem. Felkeltettem a megmaradt négyet. Elmondtam nekik, amire kényszerítettek. Tudták, hogy működünk, nem vetették a szememre. Annak ellenére sem, hogy talán kellett volna.

De nem volt vesztegetni való időnk. Parancsba adtam nekik, hogy meneküljenek, de ne együtt. Szóródjanak szét, ne tartsanak kapcsolatot egymással. Ha nem tudják, hol vannak a többiek, akkor fel sem használhatják őket egymás ellen, ha valamelyiküket esetleg el is kapják. Tudtam, hogy ezzel másfajta veszélynek teszem ki őket, hiszen innentől senki másra nem számíthatnak. De ez még mindig jobb választásnak tűnt, mint az, hogy megölessenek minket egymással.

Miután magamra maradtam, ültem még egy kicsit az egyik ágyon. A fejem még mindig hasogatott. Meg akartam halni. Közben persze tudtam, hogy a szállóban sem maradhatok. Mert biztos embereket küldenek majd utánam. Nem hagyhattam, hogy elfogjanak. Nem engedhettem, hogy a megmaradtak ellen használjanak. Nagy nehezen elindultam, bár fogalmam sem volt, hova. Semmit sem vittem magammal, a teljes felszerelésemet, minden fegyveremet a szállón hagytam.

Mikor legközelebb feleszméltem, már a hegyek közt bolyongtam. Magasan járt a nap, azt hittem, elégek. De legalább a fejem nem fájt. Fogalmam sem volt, mennyit másztam fölfelé, de azt mondogattam magamnak, ha még feljebb megyek, előbb-utóbb minden erőm elfogy, és akkor ott maradok az ormok között, és soha többet senki nem használ mások ellen.

Elmesélhetném, hogyan talált rám a Tiszt, és győzött meg arról, hogy a Birodalom rég elbukott. De már nem számít, csak az, hogy hozzá is ugyanolyan hűséges lettem, mint korábban Esthadonhoz. Későn jöttem rá, hogy ő is ugyanúgy használt csak, ahogy korábban bárki más. Kétségem sem merült fel, hogy a Tiszt is épp úgy élni fog a paranccsal, ha úgy alakul. Ezért nem adtam rá okot neki.

Egészen addig, amíg sarokba nem szorított veled. Az elején valószínűleg nem tudta, milyen jól fog ez még jönni neki. Eleinte csak azt akarta, hogy vigyázzak rád, hogy védjem meg az árulót a sajátjaitól, mert úgy volt vele, két áruló talán jobban megérti egymást. Azt akarta, hogy állítsalak a Mély mellé. Megtettem, a Hegyek jobban az otthonod lett, mint a felszín valaha volt.

Én ott rontottam el, hogy nem tudtam megmaradni a színjátéknál. Soha nem értettem, és még most sem fejtettem meg, hogy csinálod… De te voltál az egyetlen, aki soha nem várt el tőlem cserébe semmit. Kész lettél volna meg is halni értem. Ezt már akkor tudtam, amikor a betegség ellen harcoltál a Mélyben. Értük is meghaltál volna, ha az a jó gyógymódhoz vezet, és megóv mindenki mást – engem is – a járványtól. Tudtam, hogy minden gyengeségedet túlszárnyalja ez az elszántság. És közben végig reméltem, soha sem kerül sor arra, hogy az életedet kelljen adnod értem.

Tudod, az az őszinte elszántság volt az, ami végül megnyerte neked a feltétlen hűségemet, és minden érzésemet, amire csak képes vagyok. És ez nyerte meg neked Jeffet is. A Tiszt persze észrevette, hogy valami megváltozott, és már birtokolja a feltétlen hűségemet. Akkor kezdte el sejteni, amikor hazajöttem Csillagfényfokról, és elárultam neked, amit kitervelt. Szerintem szemrebbenés nélkül átadott volna téged, ha nem tartott volna tőle, hogy ellene fordulok. Igaz, használhatta volna a parancsot, de nem tudta mekkora károkat okozhatnék addig is. Ezért inkább mindkettőnknek azt adta, amire szükségünk volt.

Ezeket nem mondtam el soha senkinek. Neked sem. Emlékszel, mikor a valami először jött el érted? Nekem minden nap eszembe jut. Mikor megszállt téged, biztos voltam benne, hogy nem fog elengedni semmilyen körülmények között sem. Addigra pedig már a Tiszt is gyanakodott rám. Észrevettem, hogy figyeltet. Akkor már biztos lehetett benne, miattad nem számíthat rám többé. Féltem tőle, hogy olyan parancsot ad, aminek éppen úgy nem fogok tudni ellenállni, mint annak a másiknak Dōrban.

Igazat mondtam mindenben, amit akkor a kórteremben hallottál tőlem… De ha nem lett volna a gyanú és minden egyéb, akkor sem hagytalak volna egyedül jönni.

Lenézett a tárolóra, és Loire az ő szemén át látta, ahogy megremeg az ujja a megállítás gomb fölött. Aztán csak megnyomta. Nem értette, miért beszélt ennyit, mire volt jó ez a vallomás. A kikötő határába ért, és a lány megérezte, ahogy a Lény ismét Kirik fejébe furakodik. Azért jött, hogy segítsen neki megtalálni a hajót, amihez majd vissza kell vezetnie Aadent. Ezt nem értette teljesen… de a hely a K fejében egyre szűkebb lett, mintha ő maga nem férne el tovább benne, kiszorult belőle.

✨✨✨✨✨

– Mit keresel? – rázta fel a kutatásból Jeff hangja.

Zavartan húzta vissza a kezét a hátizsákból. Loire vékony, erőtlen és ügyetlenül remegő karokat látott. Ismét Aaden testében volt. És éppen úgy, mint Kiriknek, az orvos feje is kóválygott a betegségtől.

– Nincs meg! – Aaden elkeseredve ejtette vissza a hátizsákot a földre.

– Ha a hangrögzítőt keresed, magával vitte – jelentette ki nemtörődöm módon Jeff.

– Mi? Minek? – csodálkozott az orvos.

– Fogalmam sincs – vont vállat a J –, de talán megkérdezheted tőle, mikor visszajön.

Aaden csak meredt rá, nem értette ezt a hangsúlyt. Jeff pedig nem fordult el vizslató pillantása elől. Egy darabig figyelte az orvost, aztán lassan elunta, és megszólalt:

– Nem értelek. Bár nem is dolgom érteni téged. De többször kaptalak azon, hogy a rögzítőbe beszélsz. Amit Kirik néha meghallgat, de néha nem. Nem értem, miért nem beszéltek inkább szemtől szemben. Sokkal többre mennétek vele. Az egész csapat többre menne vele.

– Félre érted – mosolyodott el Aaden. – Ez nem arról szól, hogy miről beszélünk személyesen. Már régóta rögzítek dolgokat. Azóta, hogy a Mélybe kerültem. Nem tudom, mesélte-e neked valaha, de én innen származom. Erről a kontinensről. Félig… Félig a Hegyek alól, de az életem nagyrészét Lombardiában töltöttem. És éppen ezért, a háború kitörése után, én is katonának álltam a Birodalom ellen. Aztán fogságba estem, és Dōrba kerültem. Gondolom, kitalálod, hogy átálltam a másik oldalra, de nem volt könnyű szembeköpnöm mindent, ami voltam. Vagy legalábbis, amiről hittem, hogy vagyok… Kirik segített. Ő adta a rögzítőt. Azért, hogy kibeszélhessem magamból, hátha így könnyebben megtalálnom magam.

– És segített? – kérdezte Jeff.

Mielőtt felelhetett volna, mindketten meghallották, hogy nyílik a pince ajtaja, amit Kirik súlyos léptei követtek a létra fokain. Bár a K megkapaszkodott a létra tetején, inkább lecsúszott róla, mint lemászott. Alig állt a lábán, Jeff pedig azonnal mellé lépett, hogy szükség esetén megtámassza. És szükség is volt rá, mert Kirik szinte azonnal összeesett.

✨✨✨✨

Nehéz volt magához térnie. A feje szinte a föld alá akarta húzni. Loire-t határozottan kezdte zavarni ez a lázas izomfájdalom, és feszítő koponya. Érezte, ahogy Kirik megmozdul – a szemét pár pillanatig még képtelen volt kinyitni –, és felnyögött a gyengeség okozta fájdalomtól. Aztán lassan kitisztult előtte a pince. Ekkor már érezte, hogy a raktár padlóján fekszik. Oldalra fordult, hogy megpróbáljon felülni. De Jeff megakadályozta azzal, hogy a mellkasára tette a kezét. Így kénytelen volt nyugton maradni.

Amennyire tudott, körbenézett a raktárban. Aaden hátát az egyik falnak vetve ült tőle nem messze. Csapzott haja izzadtságtól fénylő arca köré tapadt, és határozottan úgy tűnt, nehezen lélegzik. Ahogy ez a látvány az agyába tolult, megpróbálta lerázni magáról Jeff kezét, közelebb akart csúszni hozzá, de a J továbbra sem engedte.

– Nyugi! – tartotta vissza. – Jól van, csak kimerült. Azután, hogy összeestél, megszállta az a valami, segített neki a dolgainkból összerakni valamit, ami leviszi a lázad. Nem kell aggódnod, ő is vett be belőle, szóval biztos jobban lesz. Azt mondta az az izé, hogy ezzel biztos kibírjátok a hajóig.

– Jeff… – Kirik csakazértis felült, és a J most hagyta.

– Tudom – emelte most rá borostyán szemeit Jeff, a K pedig nem tudta eldönteni, hogy milyen érzéseket lát kavarogni benne –, már egy ideje. Engem nem visztek magatokkal a hajóra, a mágusok szigeteire.

– Miután elértem a kikötőt, a valami segített kiválasztani a hajót – adott magyarázatot neki. – Aztán visszaküldött hozzátok. Akkor mondta…

– … akkor mondta neked, hogy engem hagyjatok itt. – Jeff mindent értett, ennek ellenére csalódott volt. – Mert én nem lennék a hasznára. Engem nem tud úgy irányítani, mint titeket, én csak hátráltatnám a terveit. Egy ideje már számítottam erre… Csak vártam, mikor lesz bátorságod a képembe is mondani.

– Meg kell értened! – próbálkozott Kirik. – És itt kell maradnod.

– Nem! – robbant ki a J-ből. – Képtelen vagyok megérteni! Mindent hátrahagytam, mindenkit hagytam elveszni, akit valaha ismertem! Nem akarok itt maradni! Nem tudok itt maradni egyedül…

– Jeff, bocsáss meg nekem… én akartam így… – Aaden ezek szerint felriadt a kiabálásra, és Jeff panaszát hallva nem tudott tovább csendben maradni. – Miattam mondta ezeket neki. Fogalmunk sincs, innen hova megyünk, ahogy arról sem, hogy túléljük-e. De nekünk kettőnknek mennünk kell. Nincs más esélyünk a Fényen kívül.

– Aaden… – szólalt meg halkan Kirik, nem azért beszélt így, mert nem akarta, hogy Jeff hallja, hanem mert mindazok után, ami velük történt, őt is kínozta, hogy magára kell hagyniuk. – Ő J. A J képtelen az egyedüllétre, önálló életre. Kell mellé valaki, aki célt ad neki.

– Sosem akartalak cél nélkül itt hagyni, Jeff, ezt az egyet el kell hinned nekem! – Kirikhez fordult. – Nálad van a hangrögzítő?

A K bólintott, és kivette a mellényzsebéből. Átnyújtotta Aadennek, aki pár pillanatig csak forgatta a kezében. Majd ismét Jeffhez fordult.

– Azt akarom… – ennél világosabban nem tudta utasítani. – Hogy bujkálj itt egy hónapot. Annyi idő alatt vissza kell érnünk, ha túléltük.

– És mi lesz akkor, ha nem jöttök vissza egy hónap múlva?

– Azt akarom, hogy élj. Élj olyan sokáig, ameddig csak egy J élni tud. Azt akarom, hogy tarts minket is életben. Nem véletlenül kerestem ezt. – Eddig csak forgatta a tenyerén a hangrögzítőt. – Már akkor el akartam mondani, már akkor oda akartam adni – nyújtotta át Jeffnek, aki elvette tőle –, mert ha nem jövünk vissza… neked kell arról gondolkodod, hogy a világ megtudja, kik voltunk mi, és mi történt velünk. A világnak meg kell tudnia, hogy milyenek a mágusok, mit tesznek azzal a lénnyel, amiből a hatalmuk fakad.

– Képtelen vagyok… – motyogta Jeff magába zuhanva, és most ő forgatta hatalmas tenyerén a rögzítőt.

– Nem vagy az. Korábban kérdezted, segített-e ez a sok felvétel megtalálni magam. A válasz az, hogy igen. De még nem teljes, akkor lesz az, ha mindenki tudni fog arról, amit keresztül vittünk.

Kirik nem szólt, csak némám figyelt. Tudta, miért érzi a J képtelennek magát arra a feladatra, amit kapott. Egy hónapig életben tud maradni további utasítás nélkül is, de utána, ha esetleg tényleg nem térnek vissza teljesen elveszett lesz. Nem hagyhatják itt útmutatás nélkül. Hiába adta neki Aaden azt a parancsot, hogy éljen. Kirik az egyik zsebébe nyúlt, emlékezett rá, hogy kell lennie benne pár darab aprópénznek. Kitapogatta a legnagyobbat, és kivette belőle. A másik kettő értetlen pillantásától kísérve adta át Jeffnek.

– Ha nem jövünk vissza – mondta neki –, ha nem leszünk melletted, hogy döntéseket hozzunk, neked kell majd. Tudom, hogy nehéz, de nincs jobb ötletem. Használd ezt, ha választanod kell. Ha fej, legyen igen, ha írás legyen nem. De élj, csinálj könyvet a felvételekből, juttasd el mindenhova… Mi csak ennyit kérünk.

– Rendben – zárta hatalmas markába a rögzítőt, és az érmét. – Mindent megteszek.

Jeff továbbra is ott maradt a padlón ülve, miközben Kirik és Aaden szedelőzködni kezdtek. Nem szóltak egymáshoz. Úgy pakoltak össze, hogy több minden maradjon Jeffnek, hiszen a valami azt ígérte nekik, hogy feljuttatja őket a hajóra, és gondoskodik róluk. A J lesz az, akinek inkább szüksége lesz a felszerelésre. Miután végeztek, elköszöntek hátramaradó társuktól. Nem ígérték neki, hogy visszajönnek, csak azt, hogy mindent megtesznek a visszatérés érdekében.

Aztán elindultak. Kirik vezette Aadent a kikötő felé, aki erejét megfeszítve igyekezett lépést tartani vele. Egyenesen a hajóhoz mentek. És mire elérték, Aadent újra megszállta a valami, hogy helyet csináljon nekik a hajón. Az orvos egyenes háttal, feszes léptekkel haladt a hajópallón Kirikkel a nyomában. Határozott megjelenéséről bárki elhitte volna, hogy mágus, és hogy a K az elvarázsolt szolgája.

A mágusok azonnal eléjük jöttek, amint meglátták őket, de az Aadenbe költözött hatalommal szemben tehetetlenek voltak. Utasította őket, hogy csináljanak nekik helyet az egyik kényelmesebb, nem kérdezősködhettek, és mindenben engedelmeskedtek neki. Amikor a legénységből egy áldozatot kért, azt is egy pillanat gondolkodás nélkül biztosították számára. Az egyik öregebb mágust úgy lökték Aaden lába elé, mintha semmit sem számítana nekik az élete.

Az orvos lehajolt érte, hogy megérintse, és Loire látása kezdett elhomályosodni. Zavaros volt minden, amit látott és hallott, mintha valahonnan a távolból Ward szólította volna. Remegni kezdett előtte a mocskos fedélzet látványa. Nehezen jött rá, azért, mert valaki kíméletlenül rázta a vállánál fogva. És mire ez tudatosult benne, már csak feketeséget látott. A szemhéja takarta előle a világot. Aztán lassan kinyitotta a szemét, és előtte a homályban lassan Ward arca rajzolódott ki.

– Na végre! – látta a megkönnyebbülést azon az arcon. – Már nagyon aggódtam… lassan egy napja nem tudtalak felébreszteni. Attól féltem, hogy kénytelen leszek a mágusoktól segítséget kérni.

Loire a homlokára tette a kezét, épp úgy, mint Kirik az álomban. Ő is lázas volt, és ugyanolyan gyengének érezte magát. Felült, határozottan fájt minden mozdulat. Ward szemébe nézett, közben pedig erőt gyűjtött, hogy kiszáradt torokkal meg tudjon szólalni.

– Rendben vagyok – szándékosan nem használta a „jól” szót. – Legközelebb ne ébressz fel!

– Tessék? – nézett rá megbotránkozva Ward. – Kezdtem attól tartani, hogy meghalsz a láztól! Csak azért nem fordultam a mágusokhoz, mert az anyád, vagy ki a franc, még nem jött vissza, a többiek pedig nem segítenének, mert rettegnek tőled! És erre te csak annyit tudsz mondani, hogy ne ébresszelek fel legközelebb? Neked teljesen elment az eszed?

– Nem… nem… figyelj rám, félre érted… – Ward karja után kapott, mikor az felpattant mellőle. – Mindig, mikor alszom, a Lény megmutat eseményeket a múltból. Tudod, az orvosról meg a módosítottról, akikről a könyv szól… Muszáj látnom ezeket, hogy minél többet tudjak róluk.

– Hogy micsoda? – ült vissza mellé Ward, és palástolni sem próbálta arcán a döbbenetet. – Mióta?

– Pontosan nem tudom, mikor kezdődött. Azt hiszem, talán Csillagfényfokon. Szinte mindig őket látom, mikor alszom. Újra élem a velük történteket. És ez kimerít…

– És még jobban megbetegít – vonta le a következtetést Ward.

– Ezt nem tudhatjuk biztosan… – próbálkozott Loire.

– Nem. De ennek ellenére, nem érezted úgy, hogy nekem is jogom lenne tudni ezekről a „látomásaidról”? – Loire-t megdöbbentette a hangjában a szemrehányó él és csalódottság.

– Lehet, hogy el kellett volna mondanom – igyekezett megmagyarázni a titkolózást a lány –, de az elején még azt hittem, hogy egyedül fogom ezt véghez vinni… Miután ott hagytunk a hegyek közt a kertben, akkor pedig úgy éreztem, nincs kinek elmondanom… Kit kellett volna belevonnom? Bastiont? Aki éppen úgy összetört, mint én? Espadát, akit várt haza a családja? Vagy Harmadikat? Ugyan kinek kellett volna elmondanom?

Ward figyelte, ahogy könnyek gyűlnek Loire szemébe. Nem volt biztos benne, hogy maguk miatt sír. Sokkal inkább az ismeretlen orvos és módosított kudarca miatt jöttek azok a könnyek.

– Ezt értem, kicsi lány – fogta meg a kezét –, de mióta csináljuk ezt együtt? Mennyi ideje már, hogy utánad jöttem? És tényleg, egyszer, egyetlen ébredés után sem gondoltál arra, hogy elmondd?

– Nem… – fordult félre, égett az arcán a szégyen. – Ne haragudj, kérlek… De annyira nehéz… Elmondani sem tudom, mennyire nehéz visszatérni ezekből az álmokból. Mindig, amikor felébredek, olyan mintha valami ott maradna belőlem… Néha csak percekig nézek magam elé, és próbálom felidézni, ki vagyok… Tudom, hogy ez nem mentség, és hogy őrültségnek hangzik… De értsd meg kérlek, hogy minden ébredés után nagyjából az utolsó gondolatom volt az, hogy bárkinek is beszéljek róla… Általában az a fontosabb, hogy megtaláljam magam…

– Rendben, ezt el tudom fogadni – Ward hangja már sokkal nyugodtabban és kedvesebben volt addigra. – De ahhoz, hogy segíteni tudjak, mindenről tudnom kell. Nem tarthatsz titokban előttem ilyen fontos dolgokat.

– Nem fogok – ígérte meg Loire –, ha legközelebb álmodok velük, te is tudni fogsz róla.

– Remek – vigyorodott el megkönnyebbülten a férfi. – És nem világosítanál fel arról is, mit mulasztottam eddig? Hátha láttál valami olyat, ami a hasznunkra lehet.

– Dehogynem – viszonozta a mosolyt Loire is.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Wendy Scofield)