Harmadikot legnagyobb meglepetésére reggel Pascal személyesen kereste fel az otthonában. Épp ébredezett, amikor meghallotta a csengőt, ami aztán minden álmot kiűzött a szeméből. Pizsamanadrágban és szakadt pólóban nyitott ajtót. Látogatója nem udvariaskodott vele, köszönésre sem méltatta, hanem egyből Harmadikra zúdította, amiért jött.

– A Vezér látni akar – közölte vele teljesen szenvtelenül. – Lódulj, készülj össze! Nem szereti, ha váratják.

Harmadik Pascal háta mögé sandított, és azonnal észrevette a bérház sötét, kivilágítatlan folyosóin a lépcsőfordulókban és beszögellésekben várakozó fekete ruhás fogdmegeket. Már ennyiből tudta, nincs sok választása, erre a szívélyes invitálásra nem mondhat nemet. Már amennyiben jót akart magának. És a testvéreinek.

– Itt várj, mindjárt jövök! – Arra sem hagyott módot Pascalnak, hogy egyáltalán bólinthasson a kijelentésére, hanem egyetlen határozott mozdulattal az orrára vágta az ajtót.

Nem vesztegette az időt, azonnal magára rángatott egy tisztességes nadrágot, félig gyűrött inget, amivel persze nem törődött, mert úgy volt vele, hogy majd eltakarja az elegánsan kopott zakó. A Vezérnek ilyen korai órán legyen elég az, hogy egyáltalán megjelenik a színe előtt, ne nézze, hogyan. Éppen ezért a szakállával sem is kezdett semmit, a haját is csak megnedvesítette, hogy könnyebben engedelmességre bírhassa.

Már épp a cipőjét húzta, amikor mocorgást hallott az egyik szoba felől. Valamelyik testvére felébredt a készülődése neszeire, hiába nem csapott szinte semennyi zajt sem. Meg kell majd magyaráznia neki, hova megy. Sőt mivel a Vezér nem szokott csak úgy akárkiket a színe elé rendelni, a legrosszabbra is fel kell készítenie. Mondjuk arra, hogy sokáig nem hallanak majd felőle, vagy talán soha többé. Ahogy felegyenesedett cipőhúzás után, legidősebb húgát vette észre.

– Hova mész ilyen korán? – Kérdezte tőle.

– A Vezér hívat. – Ő volt az egyetlen a testvérei közül, aki majdnem mindent tudott a viselt dolgairól, vele ezért mert majdnem teljesen őszintén beszélni.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez mennyire jó neked… vagy nekünk – nézett rá nagy barna szemével a lány.

– Hát, ezt látod, még én sem tudom – próbált bíztatóan rá mosolyogni. – De tudod, mit kell tennetek, ha nem jövök meg estig. Felszívódtok, hogy senki se találhasson rátok. Aeternia biztonságban van, őt ne keressétek. Ne vállaljatok ezzel kockázatot.

– De visszajössz, ugye? – remegett a szája széle és orrcimpája, ahogy ezt kérdezte.

– Ha tudok. Mindig visszajövök – simított végig a lány fényes barna, hosszú haján. – De addig is vigyázz rájuk.

– Lassan elgondolkodhatnál azon, hogy végre valami kevésbé veszélyes dolgot csinálj – feddte meg a szokásos rituáléjuk szerint a bátyját.

– Ne most beszéljük ezt meg, kiscsikó. Te is tudod, nem egyszerű megszabadulni ezektől az emberektől – suttogássá halkította a hangját. – Addig sehova sem léphetek ki, amíg haza nem hozom Aeterniát. Vigyáznak rá, de csak addig, amíg azt teszem, amit mondanak.

– Tudom – fújta ki hosszan a levegőt a lány –, de így sosem lehetsz szabad. És mi sem.

– Dehogynem – mosolygott biztatóan Harmadik –, már nagyon jó úton haladunk. Csak bízz bennem!

Adott egy puszit a lány homlokára, majd kilépett bejárati ajtón, és becsukta maga után. Sosem búcsúzkodott, babonás volt. Egyébként is minek elköszönni, ha úgyis visszajön? Ezzel a szent meggyőződéssel csatlakozott a folyosón várakozó Pascalhoz. Megvárta, hogy kattanjon a háta mögött a zár, és csak utána indult a feketébe öltözött alakok felé. Legnagyobb döbbenetére nem fogták közre, nem kötözték vagy bilincselték meg, még csak egy pofont sem kapott. Ezt határozottan jó jelnek könyvelte el.

Követte őket a liftig, majd le a földszintre, és hogy még mindig életben volt, határozottan megnyugtatta. Persze kicsit gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy beszállt a fekete, sötétített üvegű terepjáróba, de nem mutatta. Az autóban is nyugodtan ült, türelmesen várta, hogy Lombardia egyik félreeső negyedének legeldugottabb zugáig guruljon vele, oda, ahol a Scientia Casitae a főhadiszállását legutóbb berendezte.

Rendszeresen máshova költöztették a rejtekhelyet, nehogy egy idő után a hatóságoknak feltűnhessen, és kellemetlen rajtaütéseket szenvedjenek el emiatt. Kevesen tudták, hol húzzák meg magukat, a Vezérre kifejezetten vigyáztak, ezért Harmadik is csak sejtette, merre lehet aktuálisan a főhadiszállás. Ő maga még sosem járt itt. Sőt úgy általában a Vezér színe elé járulni sem kapott engedélyt. Éppen ezért kissé talán úgy is érezte magát, mint egy osztálykiránduláson.

Igyekezett mindent alaposan szemügyre venni. Ki tudja, mire lesz még később szüksége a most itt látottakból. Azon nem lepődött meg, milyen negyedbe hozták, ahogy azon sem, mennyire gyanús, sőt inkább nyugtalanító állapotú volt az az épület, amibe bevezették. De azon már határozottan elcsodálkozott, hogy minden nem túl megnyerő megjelenés ellenére is mennyire viszonylag tűrhető volt a belső tér.

Kísérői nem törődtek a csodálkozásával, sőt még Pascal sem szólt hozzá, ha nem volt muszáj, egyszerűen csak hallgatásba burkolózva egy a bejárattól kifejezetten távoleső tárgyalóba vezette. Persze Harmadik figyelmét nem kerülte el a rengeteg őr, akik igyekeztek minél kevésbé feltűnőek lenni, annak ellenére, hogy olyan helyeken voltak az őrposztjaik, ahol bárki láthatta őket.

A terembe lépve Lawrence várta. Pontosan az a Lawrence, akivel kártyáztak Dōrban. Ugyanúgy festett, mint akkor, az ott készült fotóról is kiléphetett volna. Persze Harmadik, amikor meglátta – miután a tárgyaló félhomályához hozzászokott a szeme –, nem felejtett el döbbent képet vágni. Ez olyan jól sikerült, hogy az arcát tanulmányozva Lawrence kedélyesen felnevetett.

– Jól van, fiúk! – fordult Pascalhoz és a Harmadikot kísérő többi emberéhez, miután elunta a nevetést. – Hagyjatok minket magunkra.

– De, uram – próbálkozott Pascal –, talán biztonságosabb lenne…

– Nekem az is épp elég biztosíték, ha az ajtó előtt őrködtök – zavarta el őket ellentmondást nem tűrően Lawrence.

Így pedig gyorsan négyszemközt maradtak. Harmadik ezek után tényleg zavarba jött. Fogalma sem volt, mire számítson. Bizonytalanul toporgott a mívesen faragott asztal mellett, kínosan feszengve állt egyik lábáról a másikra. Lawrence persze láthatólag jól szórakozott mindkettejük helyett is.

– Gyerünk, ne kéresd magad! – mutatott az egyik bőr fotelra az asztalnál, miközben ő maga a másikba ült le. – Csak beszélgetni szeretnék egy kicsit. Nem értem, miért lepődtél meg ennyire. Azt hittem, amilyen okos vagy, rég utána jártál, ki a vezér.

Harmadik fel sem vette, hogy tegezi. Ugyanolyan közvetlenséggel beszélt vele, mint Dōrban a kártyapartkor. Mintha Wardon keresztül őt is időtlen idők óta ismerné. Ennek ellenére hangja sürgető volt, időhúzást nem tűrő. Simon nem váratta, lehuppant a fotelba, közben persze könnyedén válaszolt.

– Hogy őszinte legyek, miután hazajöttünk, a legkisebb bajom nagyobb volt a titokzatos új Vezér kiléténél. Meghalt a legjobb barátom, egy másik pedig eltűnt.

– Igen hallottam Loire-ról – szúrta közbe Lawrence. – Igazán sajnálom. Luthernek is tudnia kellett volna, hogy az a kislány nem alkalmas háborúra – parázslott hangjában a gyűlölet –, nem csoda, hogy az idegei felmondták a szolgálatot. Tudod, én is küldtem ki embereket a mezőre titokban. Hátha mi megtaláljuk. Mindig is szívemen viseltem a kölykök sorsát. Ilyen apa mellett valakinek törődnie kellett velük.

– Érdekes, nekem nem panaszkodtak – vetette ellen Harmadik, majd témát váltott. – Én is segíteni akartam, megakadályozni, hogy leugorjon a vonatról. De pár túlbuzgó Castitae-tag megvert, mielőtt bármit tehettem volna. Akkor tudtam meg, hogy nem mellesleg vérdíjat tűzött a fejemre az elődöd.

– Igen, hallottam róla – legyintett Lawrence. – Próbáltam kideríteni, ki kérhette, de nem jutottam semmire. Egyébként én eltörölhetem. Minden csak attól függ, hogy felelsz a kérdéseimre.

Harmadik előre hajolt kissé, ép kezén támaszkodott. Törött ujjú tenyerét a sima, hűvös asztallapra fektette, nem bírta már, hogy sajog. Azonnal megérezte magán, egészen pontosan törött, sínbe kötözött ujjain a Vezér tekintetét. Megmozdította a mutató és hüvelykujját, hogy kizökkentse.

– Milyen kérdésekre válaszoljak? – nézett Lawrence szemébe érdeklődve.

– Igazán kíváncsi lennék, hogyan kapott el a Magister, és hogy sikerült meglógnod tőle. – Továbbra sem nézett fel Harmadik ujjairól, mintha valami nagyon érdekeset tanulmányozna rajtuk. – Tudod, szívesen meghallgatnám a te verziódat is. Többen elmesélték már nekem, akik hallották tőled, vagy akik utánad szaglásztak a kedvemért, de többed kézből mindig sérül az információ.

– Felkerestem Pascalt – kezdett bele a korábban Félixszel jól megkomponált hazugságba. – Valószínűleg akkor szúrtak ki az emberei, mikor eljöttem tőle.

– Mi dolgod volt Pascallal? – vonta fel a szemöldökét Lawrence.

– Hozzád akartam eljutni, tudod vérdíj, ilyenek. – Ő is átvette a másik kendőzetlenül közvetlen stílusát. – És mivel tudtam, hogy ő a testőröd, csak nála láttam értelmét próbálkozni… De persze visszapattantam róla. Azt nem is reméltem, hogy te magad akarsz majd személyesen látni. Azt sem gondoltam, te vagy a főnök. Jó munkát végzel, kevesen ismerik az arcodat.

– Nem azért vagy itt, hogy rólam beszéljünk – állította le a számára érdektelen irányt Lawrence. – Látom, megkínoztak valamennyire, de gyanúsan nem eléggé. Tudnál erről többet mondani nekem?

Harmadik hányni tudott volna ettől a negédes, kedveskedő hangtól, mégis szemrebbenés nélkül felelt meg a Vezérnek. Nem tetszett neki az az érdeklődés, vagy inkább megszállottság sem, amit Luther gyerekei – az ő barátai – irányába mutatott.

– Én is meglepődtem rajta, hogy ilyen könnyen megúsztam. Az elején egyáltalán nem hittem, hogy élve kerülök ki onnan. Gondoltad volna, hogy engem okol Ward haláláért? Meggyőződése, hogy a Castitae azért küldött egy vonaton velük, hogy megölhessem a gyerekeit. Az igazság viszont az, hogy semmi közöm sem volt hozzá, hogy meghalt.

– Tudom, hogy nincs. Azt is tudom, mennyire jóban vagy a megmaradt gyerekeivel is. Főleg Espadával. – Harmadik nyugtalanul nyelt egyet, amit nem is sikerült időben palástolnia. Lawrence veszélyesen sokat tudott róluk. – Arról is értesültem, hogy találkoztál velük. Azt is hallottam, hogy bevitték őket.

– Ezt bárki tudhatja a hírekből. Ahogy azt is, hogy bántak Bastionnal.

– Igen, bárki tudhatja – mosolygott sejtelmesen a Vezér –, de azt, hogy aznap este veled voltak egy rossz hírű bárban, már annál kevesebben. Ahogy azt sem kötötted senki orrára, milyen viszony fűz a kölyökhöz. Nem tudom, hogy Luther tud-e erről, ha előtte sikerült tartanotok, akkor én figyelmeztetnélek rá, hogy a két fia minden lépését figyelem. Miattad Espadát még jobban. Ha csak egyszer is megbántod, rövid életed végéig azt kívánod majd, bár a Magister talált volna meg előbb. Remélem, elég világosan fejeztem fejeztem ki magam. – Harmadik komoly arccal bólintott csak. Nem tetszett neki ez a fordulat. Lawrence-nek ez elég válasznak bizonyult, mert szemrebbenés nélkül folytatta: – Ezek után azt mondd meg nekem, hogy a Bastionnal történtekért is téged okol?

– Igen – bólintott engedelmesen Simon –, mikor a pincéjében voltam, el akarta törni a bordáimat is. Épp ahogy Bastionét eltörték az őrök a fogdában.

– És mi akadályozta meg ebben? – leplezni sem próbálta a hitetlenkedő kíváncsiságot a hangjában. – És valami hihetőbbel állj elő, minthogy nem figyeltek rád, és megszöktél. Én nem az embereim vagyok.

Harmadik homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. Nem akart ennyire őszinte lenni a főnökkel, de sejtette, nem maradt semmi más ütőkártyája. Vett egy nagy levegőt, és belefogott, hogy elmesélje az események valós, bár még így is erősen kozmetikázott verzióját:

– Azzal nem állítottam valótlant, hogy megszöktem. Azt viszont nem mesélhettem el senkinek, mi van köztem és Espada között. De te már úgyis tudod… Espada felhívta Luthert. Fogalmam nincs milyen csoda folytán, de megsejthette, mire készül az apja.

– Az a kölyök mindig okosabb és életrevalóbb volt, mint amit elsőre kinéznek belőle – szúrta közbe Lawrence.

Harmadik bólintott, majd tovább beszélt:

– Pont időben hívta, és ezzel megmentette a bordáimat. Amennyire kihallottam könyörgött az apjának. – Harmadik természetesen egy szót sem hallott a beszélgetésből, de ezt a másik férfinak nem kellett tudnia. – Annyit elért, hogy ott helyben ne törjön össze. Luther ezek után magamra hagyott, amíg kitalálja, mit kezdjen velem, és mit hazudjon Espadának.

– Nem hiszek neked! – rázta a fejét haragosan vicsorogva Lawrence. – Senkiben sem bízom, akinek köze van Lutherhez. És ennek ellenére te azt akarod bemagyarázni nekem, hogy még az öreg vérebet sem hagyta melletted?

– Luther egyedül akart elbánni velem. Minden emberét elzavarta. Még az öreget is kiküldte. Azzal kezdte, hogy beverte a képem. Szerencsére ez már nem látszik – simított végig a szeme alatt –, aztán eltörte az ujjaimat. De ezt te is tudod. Amit nem tudtál, hogy a hívás után otthagyott. Sokáig egyedül maradtam. Mivel eltörte az ujjaimat, annyira nem is volt vészes kirángatni a kezemet a bilincsből. Aztán kisurrantam. Nem volt senki a labirintusban, ahova lehurcoltak…

– Hol van ez a pince? – csapott le Lawrence.

– Nem tudom pontosan. Azt hiszem, valahol Iusticia Hallja környékén. Csak abban vagyok biztos, hogy a város alatt van. Mikor kijöttem a teremből, ahol fogva tartott, egy folyosóra kerültem, amibe sok másik járat kapcsolódott. Fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy ezek hova visznek. De ott sem maradhattam. Hallgatóztam egy kicsit, és végül arra indultam, ahonnan nem hallottam semmilyen zajt. Sokáig bolyongtam a járatokban, teljesen elvesztettem az időérzékemet, a telefonomat elvették, bár egyébként sem hiszem, hogy lett volna térerő…

– Hol jöttél fel a járatokból?

– Pár utcányira a Halltól. Találtam egy létrát, sokat kellett felfelé másznom, de végül egy aknafedőhöz értem. Nem volt egyszerű kinyitni, de sikerült. És ott találtam magam egy zsákutcában, az éjszaka közepén.

– Meg tudod mutatni, hol? – követelőzött Lawrence.

– Meg, persze. De nem hiszem, hogy a pincéhez visszatalálok.

– Az nem is fontos, azt majd én megoldom.

– Miért érzem úgy, hogy továbbra sem hiszel nekem? – nézett Lawrence szemébe Harmadik.

– El kell ismernem, hogy hihetőnek tűnik ez a mese, amit előadtál – fonta össze karjait a mellkasa előtt a másik. – Csak tudod, zavar valami veled kapcsolatban. Az utóbbi pár napban azt csiripelték a madarak, hogy összeraktál valami nagyon érdekeset, amire vevőt keresel. És felkerested az én régi barátomat, Luthert is. Látod? Így kevésbé hihető a szökésed.

– Igen, terveztem valamit – ismerte el közönyösen Harmadik –, ezért akartam Pascalon keresztül eljutni az új Vezérhez, mert biztos voltam benne, hogy őt érdekelné. És cserébe elintézné, hogy a vérdíj lekerüljön a fejemről. De mivel Pascal az értésemre adta, hogy ne is álmodjak róla, elakadtam. És ha mindez nem lett volna elég, elkapott a Magister, aki arról világosított fel, hogy nem elégszik meg annyival, hogy engem darabokra tör, fel fogja keresni a testvéreimet is. Te is tisztában vagy vele, heten vannak. Szóval akkor a következőket add össze! A Vezérhez nincs esélyem eljutni sem segítségért, sem semmi másért. A Magister viszont meg akarja ölni a testvéreimet. Ha csak rám vadászna, más lenne a helyzet… de így? Tehát, mi marad nekem? Elő kell csalnom Luthert, hogy én magam szabaduljak meg tőle. És mi mással tudom ezért elérni, mint azzal, hogy vevőt keresek egy fegyverre, ami megfordíthatja vagy megnyerheti a háborút? Így már passzolnak a dolgok, Lawrence?

– Túlságosan is – fújt egy hatalmasat a másik férfi. – Tökös egy ördögfajzat vagy te, az biztos. Ez tetszik. De azt hiszem, lesz miről elbeszélgetnem Pascallal. Elég fontos dolgokat hallgatott el előlem, ami viszont nem tetszik.

– Szerintem meg nincs miről beszélgetned vele – jelentette ki indulatok nélkül Harmadik, nem szívesen mondta, de Aeternia miatt meg kellett védenie a testőrt. – Pontosan azt tette, amire tartod. A testőröd nem? A helyében én sem engednék eléd egy alakot, mint én.

– Furcsa vagy, Lexington! – nevetett fel Lawrence. – Így már értem, Ward miért kedvelt annyira.

– Nem vagyok furcsa, csak hiszek abban, hogy a Castitae-ben nem lehet széthúzás. Sőt, ha Luthert akarod, különösen össze kell fognunk. Én megszervezem a találkozót, te pedig mindenről tudni fogsz. A többit meg rád bízom.

– Rendben, legyen így – nyújtott kezet Harmadiknak Lawrence. – Én elintézem a rajtaütést, tőled meg várom a többi információt. És most az egyszer elnéző leszek Pascallal is. És levetetem rólad a vérdíjat. De készülj rá, hogy lesz egy kis átfutási idő. Addig húzd meg magad.

Azzal megnyomott egy gombot a személyi hívón, amit a zsebéből húzott elő. Pár pillanat múlva pedig a testőr lépett be a tárgyalóba. Alázatos arcot vágott, de bárki láthatta merev vonásain, borostája mögött az ideges nyugtalanságot.

– Végeztünk is a csevegéssel – pillantott rá Lawrence, de az ő arcán semmi sem látszott. – Lennél olyan kedves hazavinni a barátunkat?

Pascal vonásai rándultak egyet ennek a hallatán. Ő láthatólag nem számított ilyen fordulatra, hogy Simon barátként távozik majd erről a beszélgetésről. Ennek ellenére azonnal úrrá lett képe rándulásain, bólintott, ahogy nyugtázza az utasítást. Félreállt az útból, hogy Harmadik kimehessen a teremből, majd maga is követte. Most viszont nem vittek magukkal kíséretet, csak ketten mentek a fekete autóhoz. Harmadik alig ült be, Pascal már el is indította azt. Alig fordultak ki az épület elől, Harmadiknak szegezte a kérdést.

– Mit mondtál neki?

– Nyugodt lehetsz, szívességet tettem neked. – Azzal összefoglalta az elhangzottak rá tartozó részét. – Továbbra is a testőre vagy. Nálad van a húgom. Nem érdekem, hogy bármi bajod essen, amíg rendesen vigyázol rá. Ezek után nem szóltak egymáshoz, amíg Pascal ki nem tette Harmadikot a bérház előtt, ahonnan reggel elhozták. Utána is csak egy elnagyolt köszönéssel búcsúztak egymástól. Simon kiszállt a kocsiból, határozott mozdulattal becsapta maga mögött ajtót, vissza sem nézett a testőrre, csak belépett a bárház ajtaján. Alig szállt be a liftbe, amikor megzörrent zsebében a telefon. Kivette, hogy megnézze ki keresi. Legnagyobb döbbenetére Bastiontól kapott üzenetet. Azonnal rábökött a kijelzőn, hogy elolvashassa.

Bastion:Helló! Jó régen beszéltük. Egészen pontosan azon a nem annyira jól sikerült estén. Mi lenne, ha megismételnénk? Mármint a rossz élmények nélkül. Vagy nekem az is jó, ha csak négyszemközt találkoztok Espadával. Most az öcskösnek van nagyobb szüksége a társaságra, azt hiszem.

Harmadik gyomra kényelmetlenül ugrott össze az üzenet láttán. Azonnal le is pötyögte a válaszát.

Simon: Mi van vele? De persze, bármiben benne vagyok.

Bastion: Remek. Akkor most mindannyiunk érdekében mi választjuk ki a helyet.

Simon: Tőlem. Csak ne hagyjátok figyelmen kívül azt, hogy még mindig vérdíj van a fejemen, és nem lenne jó a feltűnés. De még nem válaszoltál, hogy mi van Espadával.

Harmadik gyomrában egy pillanatra sem engedett a fájdalmas szorítás. Sőt, a szíve is minden válaszra várakozó pillanattal egyre hevesebben kalapált. Felért a megfelelő emeletre, észre sem vette, hogy kilépett a liftből, és megállt a folyosón. Végig a képernyőre meredt, mintha azzal megsürgethetné Bastiont.

Bastion: Megoldjuk nyugi. Diszkrét helyet választunk, sőt a költségek miatt se aggódj, ma este a vendégünk vagy.

Simon: Jó fejek vagytok, de ennyire nem vagyok leégve. Várj! Ma este?

Bastion: Ne viccelj! Legutóbb te álltad, most mi jövünk. És igen, ma este. Az öcskösnek látnia kell, hogy rendben vagy, különben nem is tudom mi lesz vele…

Ez az utolsó üzenet semennyit sem enyhített az aggodalmán, ezért természetesen azonnal igent mondott a találkozóra. Azt sem akarta megemlíteni azt, hogy az a huszadrangú csehó, ahova ő szervezte az előző ivászatot, távol áll mindentől, ami drága. De sejtette, hogy nem tudná lebeszélni a másik kettőt az előzékenységről.

Ahogy zsebre tette telefonját az utolsó üzenet után, rádöbbent, hogy semmi dolga estig. Legalábbis ezt hitte, egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonja. Félix kereste, hogy Luther azonnal látni akarja. Azonnal tudta miért. Abban is biztos volt, hogy a Magister is hallani akarja az eredményeit. Az öreg közölte vele, hogy személyesen érkezik majd érte, hogy egy biztos találkozóhelyre vigye, ahol nyugodtan beszélgethetnek.

Lepillantott az órájára. Nem maradt sok ideje. Csak annyira ment csak vissza a lakásba, hogy ránézzen a testvéreire, beszéljen velük egy kicsit, mielőtt elindítja iskolába a kicsiket és munkába a nagyobbakat.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Alexander Pemberton)