Félix egy olyan kávézóba vitte, amilyet még sosem látott. Még a szája is tátva maradt, amikor az öreg az elfüggönyözött boxhoz vezette. Harmadik azonnal tudta, hogy itt aztán tényleg nyugodtan beszélhetnek bármiről, minden titok a megbűvölt függönyök túloldalán marad. Elképzelni sem tudta, mennyibe kerülhet ebben a kávézóban egy óra, de ahogy jobban belegondolt, talán nem is akarta. Az öreg széthúzta előtte a függönyt, és intett neki, hogy beterelje. Ő maga nem ült be hozzájuk, kint maradt a boksz előtt állva, hogy még biztosabbra menjen afelől, hogy senki sem zavarhatja meg őket.

Bent Luther előzékenyen Harmadik elé tolta az itallapot, és ő már annyitól úgy érezte, hogy soha többé nem lesz szomjas, hogy az árakat végignézte. A Magistert szórakoztatta az a felháborodott döbbenet, ami Simon arcára kiült. Nem is mulasztotta el szóvá tenni.

– Azt ne mondja, hogy sokallja a kávék árát! – vigyorgott vele szemben, miközben maga is az itallapot lapozgatta. – Amennyit a szolgáltatásaiért fizetek a hónap minden napján végigihatná itt az egész választékot.

– Az lehet – pötyögte be rendelését a mágikus rendelőlapon Harmadik –, de nem szeretek felesleges dolgokra költeni. Pláne nem ennyit. De a mai reggelem után azt hiszem, tehetek ennyi kivételt.

– Ennyire megviselte, ami Lawrence-nél történt? – méregette Luther, bár nem látszott rajta, hogy együtt érezne vele a megpróbáltatásai miatt.

– Elég gyakorlott hazudozó vagyok – nézett kemény kifejezéssel az arcán a Magisterre –, kifejezetten, ha tudom, miről van szó. De képzelheti, hogy meglepett, amikor számonkérte rajtam, hogy miért magának akarom eladni a fegyvert, amit terveztem. Ha már partnerek vagyunk, vagy ha már kényszerűségből együtt dolgozom magával, nem akarja elmondani, hogy mi a fenét tervez?

– Csapdát akarok állítani Lawrence-nek – jelentette ki teljes természetességgel Luther.

– Higgye el nekem, hogy erre magamtól is rájöttem. Azt nem értem csak, miért nem szólt róla, hogy épp vevőket keresek, és a jelöltjeim közt nemcsak a Magister van ott, hanem a mágusok is. Belegondolt egyáltalán, mekkora veszélybe sodor ezzel engem és a testvéreimet is? De ne aggódjon, csak az utóbbi miatt vagyok nagyon dühös.

– És Lawrence hogy fogadta? – Luther fel sem vette a szemrehányást.

Harmadik sóhajtott egyet. Biztos volt benne, hogy Lutherből nem fog tudni érzelmeket kicsikarni, de még egy bocsánatkérést sem. Ezért vállát megvonva, kényszeredetten válaszolt neki.

– Kidumáltam magam, és szerintem hitt nekem. Viszont kellemetlen helyzetbe hoztam Pascalt. Remélem, nem gond. – Szándékosan nem mondta el a teljes igazat, ennyit titkolózás a korábbiak után neki is járt.

– Ügyes gyerek, majd kijön belőle. Viszont akkor beszéljük át a fegyvereladás részleteit, hogy legyen mit továbbadnia Lawrence-nek. A mágusokat nem kell túllihegni, szerintem a közös barátunk előzékényen meghívja őket majd.

Ebben az egyben Harmadik sem kételkedett. Lawrence egyáltalán nem igyekezett véka alá rejteni, hogy kitől van a hatalma, és mennyire szimpatizál a varázslókkal. Sokan kritizálták emiatt, az ellenlábasai tábora pedig napról napra nőtt. De szerencséjére az őt ellenzők egymással is szemben álltak. A vezér elég okos volt ahhoz, hogy lássa, mennyire puskaporos hordóvá alakult a Scientia Castitae az utóbbi időben. Tudta, mennyire veszélyesek, nemcsak másokra, de a saját tagjaikra is. Idő kérdése csak, hogy a feszültségek mészárlásba torkolljanak. Akárkikébe. Hacsak valaki nem állítja meg őket. Még egy feladat, amit Simon nem kívánt magának, de belecsöppent, és kényszerpályára került vele.

– Egészen pontosan hogyan képzelte el az üzlet lebonyolítását? – tette fel a sokmilliós kérdést Harmadik azután, hogy egy mágus diszkrét kopogtatás után beadta a függöny mögé a rendelésüket.

Luther mielőtt megszólalt volna, a zakója zsebéből elővett egy várostérképet, és óvatosan széthajtogatta az asztalon, kínosan ügyelve rá, hogy nehogy felborítsa a míves, szinte már giccses csészéket.

– Arra gondoltam, hogy valami félreeső hely kellene – mutatott pár bekarikázott pontra a térképen. – Olyan, ami nincs az istenek háta mögött, de nem is túl kihalt.

– Akkor ezeket – bökött sorban öt pontra Harmadik is –, el is felejtheti. Ezek bár eléggé kihalt részein vannak a városnak, de túl sok magas épület veszi őket körül. Itt könnyen el tudnak rejtőzni lövészek…

– Épp az lenne a lényeg, hogy Félix jól el tudjon rejtőzni valahol – vágott a szavába türelmetlenül Luther.

– Ezzel én is tisztában vagyok, de egy valamit Önnek is meg kell értenie. Lawrence paranoiás. Biztosra veheti, hogy ezeknek a helyeknek az egyikére sem fog eljönni. És nemcsak a lövészek miatt. Itt mindenhol szűk utcák, és romos raktárak vannak, ami miatt nehéz menekülni, ha forró lesz a lába alatt a talaj. Higgye el nekem, nagyon jól ismeri a várost.

– Akkor mit javasol, hol legyen az üzlet? – Luther hangján érződött az ingerültség.

– Mindenképpen jól védhető, könnyen, könnyen elhagyható hely kell, és persze kevés ablak – jelentette ki határozottan Harmadik.

– A pince, ahol legutóbb beszélgettünk, majdnem megfelel ennek a leírásnak – emlékeztette a Magister gonosz vigyorral a szája szélén.

Harmadik nem volt biztos benne, hogy ez a kijelentés nem burkolt fenyegetés-e. Mindenesetre, ha Luther annak is szánta, nem vett róla tudomást. Inkább megpróbált nem eltérni a tárgytól.

– Hát, lehet, de Lawrence oda se menne le, bár határozottan érdeklődést mutatott iránta, mikor meséltem neki róla. De mit szólna ehhez itt? – mutatott egy ki tudja, hány évtizede üresen álló munkásszállóra a térképen.

Ez az épület minden igényt kielégíteni látszott. Távol is volt mindentől, de széles, jól belátható, viszont egyáltalán nem forgalmas utak vették körül majd minden irányból. A régi ipartelep jórészt magától összedőlt már, szinte teljesen széthordták Lombardia szegényei.

– A találkozó előtt ki kell füstölni az itt lakókat, de gondolom, azt meg tudja oldani. – Harmadik tudta, miféle lesüllyedt csőcselék vert tanyát azon környéken, nem is sajnálta, hogy máshova zavarják őket.

– Még ha meg is oldanám – meredt rá türelmetlenül Luther –, hova akarja itt elrejteni Félixet? Hogy fogja így lelőni Lawrence-t, meg a mágusok vezetőjét? Hiszen itt aztán tényleg semmi sincs!

– Téved – vette ki Luther kezéből a tollat, és egy pöttyöt rajzolt az épület mellé a térképre. – Pontosan itt van egy régi víztorony. Eléggé ingatag, de egy embert, maximum kettőt elbír. Ha Félix csak feleannyira jó, mint ahogy Ön állítja, nem jelenthet neki gondot ez a táv. Célkövető golyókkal semmiképp. Viszont sajnos fel kell hívnom a figyelmét, hogy priorizálnia kell. Félixnek csak egy lehetősége lesz, utána azonnal tudni fogják, hogy a víztoronyból jött a lövés. Én az Ön helyében Lawrence-t választanám, ő a közvetlen veszélyforrás a kontinensen. Ráadásul a népszerűsége sem épp töretlen, sokan nem kedvelik a mágusokkal kapcsolatos ügyletei miatt. És még rettentő paranoiás is, nem bízik senkiben, mindent maga csinál. Senki nem lát bele a dolgaiba, még Pascal sem. Tehát ha őt kiüti, a Castitae jó időre szétesik. Ez pedig Önnek is jól jön, ha meg akar szabadulni tőlük.

– Ez így egész jónak tűnik – vigyorodott el Luther. – Jól jön, hogy ennyire ismeri őket. De mondja csak, nem lesznek ellenérzései, ha felszámolom a szervezetüket?

– Remélem, hogy ad majd esélyt azoknak, akik a szanitéc program miatt kilépnének – nézett kemény tekintettel a Magisterre. – Illetve bízom benne, hogy elnéző lesz a hozzám hasonló nehéz sorsú emberekkel, akiknek nem volt más választása…

– Mindig van más választás – mérte végig sötét tekintettel Luther.

– Ahogy Önnek is volt más választása – mutatott rá Harmadik –, ahogy választhatta volna azt is, hogy nem használja öncélúan a saját érdekében a Castitae-t. Azt hiszi, nem jöttem rá? Azt hiszi Lawrence nem jött rá? – Luther nem szólt közbe, tetszett neki ez a merész arcátlanság, így inkább hagyta, hogy Simon végigmondja. – És higgye el, ha én tudom, hogy felbérelte őket a Pátriárkák kiirtására, Lawrence is tudja. De ne aggódjon, én nem kedveltem őket, szóval tőlem nem kell féltenie ezt a titkát. Sőt, még megszűntetni is segítek a Castitae-t, mert úgy látom megérett rá. Nem értek egyet a mágusok gyűlöletével, sem Lawrence köpönyegforgatásával. De azt azért szeretném, ha tudná, hogy Önnel sem értek egyet, de még mindig a kisebb rossznak tartom. Ezért bízom benne, hogy ad még egy esélyt az embereknek, akik kilépnének. Nem véletlenül maga a Magister, okos, és tudja, hogy épp úgy a hasznára lehetnek a Castitae-ből menekülők, ahogy én is. Nincs kétségem afelől, hogy az ő hűségüket is épp így meg tudja venni.

– Majd megfontolom – egyezett bele a másik, nem mutatta, de imponált neki, hogy Simon ilyen remekül kiismerte őt. – De térjünk vissza a tervünkhöz. Van még valami, amire figyelnem kell? Kissé nyugtalanít, amit arról az egy lövésről mondott.

– Arra figyeljen, hogy Félix csak az utolsó pillanatban menjen fel a víztoronyba. Lawrence biztosan átvizsgálja majd az utolsó csavarig, nem lenne jó, ha ott találnák. A mágusok is bizonytalan népség, és mivel mostanában nem titkoltan nagyon is jóban vannak Lawrece-szel, talán az sem lenne hátrány, ha egy mágust is tudna vele küldeni, hogy megtalálja a varázscsapdáikat.

– Ebben nagy segítség lenne, ha kiderítené, hogy pontosan mire is készül a barátunk – vonta fel a szemöldökét Luther.

– Természetesen azon leszek, de semmit sem csinálhatok ész nélkül, nehogy gyanút fogjon. Viszont készüljön úgy, hogy ha sikerül megölniük Lawrence-t, elszabadulnak az indulatok. A kiskirályok egymásnak mennek majd, és persze mindenki másnak is. Csúnya nagy lövöldözés és vérfürdő lesz. A mágusok viszont biztos, hogy a víztoronyra összpontosítanak majd, úgyhogy Félixnek a lövés után azonnal pucolnia kell onnan. Talán pár mágus követő golyót kiküldhet a vakvilágba, hogy időt nyerjen magának, de ez esetben be kell áldoznia azt a mágust, aki vele lesz.

– Nem bízom a mágusokban – rázta meg a fejét ellenségesen a Magister –, éppen ezért minél kevesebbet akarok közülük a soraimban. Tud bütykölni Félixnek valamit, amivel megtalálhatja a mágikus csapdákat?

– Kitalálhatok valamit, de az én legjobb detektorom sem lesz jobb egy mágusnál – figyelmeztette Harmadik.

– Bízom az eszében. Ennyi kockázatra hajlandó vagyok. – Ez a kijelentés persze a legkevésbé sem volt megnyugtató. Már csak azért sem, mert biztos lehetett afelől, hogy ha bármi balul ütne ki, az rajta lesz leverve.

Harmadik nem mondott semmit, sőt kezdett kifejezetten feszengeni. Szívesen túllett volna már ezen a kellemetlen beszélgetésen. Annál is inkább, hogy megint sikerült megígérnie még egy eszköz elkészítését, pedig megfogadta, hogy a Magisternek a szükségesnél több dolgot nem tervez.

Az igazsághoz persze hozzátartozott az is, hogy a Lutherrel szembeni minden ellenérzése ellenére Félixet kedvelte. És nemcsak azért, mert a Magister józan esze volt, amikor épp kalapáccsal akarta darabokra törni a csontjait. Az öreg szimpátiát ébresztett benne. Emiatt is úgy volt vele, hogyha egy mágikus detektor növeli az esélyét, hogy épp bőrrel elmenekülhessen a toronyból, akkor meg fogja csinálni.

– Azt hiszem végeztünk is – rázta fel merengéséből a Magister. – Lawrence-nak nyugodtan számoljon be róla, hogy kiválasztotta az üzlet lebonyolítására a helyet, az időpontról meg majd később értesíti. Alig várom, hogy mindenki ott legyen. A mágusok is. Hiszen egy olyan eszközt, amivel ennyire könnyű kiiktatni őket, biztos maguknak akarnak majd.

– Nem értem, miért segítették hatalomra Lawrence-t – gondolkozott hangosan Harmadik –, a Castitae nem arról híres, hogy kedvelné őket.

– Nem véletlen, hogy őt választották. Hosszú történet, de az utóbbi időben nekem sem felhőtlen a kapcsolatom a mágusokkal. Lawrence kellemetlenül sokat tud rólam, a Castitae pedig épp elég nagy hatalmat ad neki, hogy keresztbe tegyen nekem. A mágusoknak ez éppen elég, hogy támogassák.

Simonnak ekkor eszébe jutottak a Dōrban történtek. Ward és Loire mesélték neki, hogy Chealsey irányítani tudta feltámasztott barátját a szikrákkal. És hogy arra akarta zsarolni a lányt, hogy átálljon hozzájuk. Mielőtt parancsolhatott volna magának, már el is mesélte mindezeket Luthernek. Talán úgy volt vele, ha nem is stratégaként, de apaként fontos, hogy tudjon erről.

Luther erre azt felelte neki, hogy Ward halála után Dōrban is voltak őt érintő furcsaságok. Ő maga is elmesélte a huzavonát, hogy mennyire nem akarták hazaengedni a gyerekeit. Ott akarták tartani őket, hogy valahogy megtudhassák tőlük, pontosan hol hagyták a holttestet. De a miértekről ő sem tudott sokat, csak annyit, hogy a mágusoknak kellett Ward.

– De hát tudják, hol van… úgy értem, elmondtuk a dōri vezetésnek, hol hagytuk a testét – meredt döbbenten a Magisterre Harmadik, miközben összeálltak a fejében a korábban történtek egy teljes egésszé. – Mindent elmondtam nekik, mikor jelenteni hívtak… ezt… és a keretet különösen részletesen kikérdezték.

– Akkor azt hiszem, ideje részletesebben utána járnom, mi is folyik most a Régi Kontinensen. – Úgy megszorította csészéje fülét, hogy kifehéredtek rajta az ujjai. – De azt biztosan nem hagyom, hogy bárki megszerezze a holttestet.

Mintha csak magának mondta volna, nem is nézett igazán Harmadikra, aki nemhogy megszólalni, de moccanni sem mert. Egészen addig, míg Luther rá nem emelte fáradtságtól vizenyősen csillogó, kivörösödött szemét. Simon ekkor vette csak észre, mennyire ráncos arcán a szeme és orra körüli bőr.

– Az is nyugtalanít, amit Loire-ról mondott. – Ezt viszont már a Magister egyértelműen neki címezte. – Hogy megpróbálták maguk mellé állítani. Akárhogy töröm a fejem, érthetetlen számomra, minek kéne nekik, hiszen szegénykém semmiben sem jó igazán… az aminálást leszámítva. Viszont számot kellett vetnem egy eléggé riasztó eshetőséggel. Biztos vagyok benne, hogy Loire a mágusoknál van. Hol lehetne máshol? Semmit nem találtunk a mezőn. Nemhogy holttestet, de még a nyomát sem, hogy valaha ott lett volna. Pedig az embereim aztán tényleg benéztek minden fűszál mögé…

– Ha tényleg náluk van – vetette fel Harmadik –, a mágusoktól kell információt szereznünk. Bár amennyire ellenséges a viszonyuk mostanában, kétlem, hogy bármit beismernének a Magister lányáról.

– Pontosan – bólintott Luther –, éppen ezért kell elfognunk egyet, azon a megbeszélt eseményen. Méreggolyókra is szükségünk lesz.

– Ha Loire élete múlhat rajta, kérnie sem kell. – Luthert lenyűgözte ez az elszántság és a gyerekei irányába tanúsított hűség. Akármi történt is odaát Lexingtonnal, teljesen új embert formált belőle ahhoz képest, mint akit a jelentésekből megismert.

– Remek, ezt már szeretem hallani – mosolygott rá az idősebb, most az egyszer először őszintén. – Akkor mára már csak egy dolog maradt.

– Mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét Harmadik.

– A gyerekeimnek nem beszélhet semmiről, ami ma elhangzott köztünk. Ne nézzen így, tudom, hogy este találkozik velük.

– Maga figyelteti a telefonomat? – képedt el Harmadik.

– Nem én, a Népmegfigyelés – somolygott sejtelmesen Luther.

– Mindketten tudjuk, hogy Ön a Népmegfigyelés.

– Igen én vagyok – vont vállat a Magister –, de higgye el, nem érdekelnek a telefonbeszélgetései. A gyerekeim telefonján figyelek bejövő hívásokat és üzeneteket bizonyos személyektől. A legutóbbi események után remélem, megérti. És ahogy korábban már mondtam, nem tiltom meg, hogy találkozzon velük, de bízom benne, hogy a mostani alkalommal nem lesz olyan rossz vége az estéjüknek.

– Ha rajtam múlik, akkor egészen biztosan nem.

Harmadik nagyon jól tudta, hogy ez nem egyszerű jókívánság a legutóbbi történések tükrében. Sokkal inkább figyelmeztetés neki. Amire persze nem volt rászorulva, magától is tudta, milyen következményei lesznek, ha valami rosszul sül el aznap este. Éppen ezért biztosította a Magistert, hogy most nem kell semmi váratlanra számítania. Majd végre kimentette magát és távozott.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Louis Hansel)