Harmadik még fel sem ocsúdott az aznapi rengeteg történésből, és már azon kapta magát, hogy a Bastiontól kapott címen fellelhető étterem felé sétál. Jól elment az egész napja Lawrence-szel, Lutherrel, meg utána a tervezgetéssel. De legalább indulásig egész pofás és jól használható mágia detektort tudott kiötleni Félixnek. Még összebütykölni is elkezdett egy alapverziót, csakhogy arra döbbenjen rá, nincs sem elég, sem megfelelő fajta alkatrésze úgy megcsinálni az alaplapot, ahogy megálmodta.

Nem akart feleslegesen kockázatot vállalni azzal, hogy helyettesítő alkatrészeket használ, és egy kevésbé jól működő dolgot rak össze. Félix ennél többet érdemel. Már csak azért is, mert a maga módján megpróbálta kimenteni a Magister karmai közül. Nyugtalanul, mégis elszántan hagyta úgy a félkész detektort, hiszen idő kell majd, hogy tökélyre fejlessze.

Teljesen autópilóta üzemmódban ment át egy zebrán, nem is nézte, zöld-e a gyalogos lámpa – szerencséjére az volt. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy észre sem vette, a túloldalon mennyire kiáll a járdaszegély egyik kockaköve. Jól bele is rúgott annak rendje és módja szerint. Majdnem felbukott, alig tudta visszaszerezni az egyensúlyát. A lábujjaiba hasító sajgást tompán, távolról érzékelte csak, miközben lopva körülnézett, hányan láthatták ezt a szégyenteles mozdulatsort.

Gyalogosok épp nem nagyon voltak a környéken, így nagyjából senki. Az autósok meg jobban figyeltek a saját lámpájukra, minthogy valaki olyanra pazarolják a pillantásukat, aki az út szélén botladozik. Harmadik teljes nyugalommal folytatta útját az étterem felé. Gondolatai hamarosan ismét elterelődtek az aktuális valóságról.

Lawrence járt a fejében, hogy másnap őt is fel kell keresnie, mivel beszámolót vár a Magister terveiről. Elő kell adnia azt is, hogy Luther semmit sem sejt abból, ki keres vevőt a csodafegyverre. Nem várta ezt a találkozót, nem ringatta magát illúziókban, tudta, hogy a Vezér nem hisz neki, de legalábbis gyanakszik rá. Ráadásul a háta is borsódzott tőle. Látni sem bírta a megszállottságot a szemében. Azt elhitte neki, hogy Luther gyerekei iránt érez valamit, de abban is biztos volt, hogy őrületében ártani is kész nekik, ha nem úgy reagálnak az érzéseire, ahogy elvárja.

Teljességgel igazat mondott Luthernek azzal, hogy a Magistert tartja a kisebb rossznak, aki minden megalomániája ellenére is teljesen józanul látta a dolgokat. Ha nehezen is, de hatottak rá észérvek. Sőt Harmadik nem szívesen ismerte be magának, de még arra is képesnek látta, hogy egy egész világot elkormányozzon, mint a régi korok királyai. Az persze teljesen más kérdés, milyenné formálná a világot. Nem érzett magában elég képzelőerőt ahhoz, hogy ezt végig merje gondolni.

Sóhajtott egy hatalmasat, már megint valami olyanba sikerült keverednie, amitől jobb lett volna távol maradni. Máskor talán lelkiismereti kérdésként tekintett volna a helyzetére, hiszen a Castitae megmentette őket, mikor semmilyük sem volt, és ha jól nem is, de megéltek az eszéből. Lawrence viszont… egyértelműen csak is a személyes vendettájához akarta felhasználni a szervezetet. Amivel ki tudja, mennyit ártott volna Bastionnak és Espadának is, nem beszélve arról a csoportról, ami a Castitae-n belül Simoné volt. Már ezt is megtervezte, a saját embereit hozza majd a Magister által tervezett leszámolásra. Más út nem volt egyikük számára sem.

Nem értette magát, minek agyal ilyeneken, hiszen már az első percben határozott. Luther oldalát választotta, már csak el kellett érnie, hogy a Magister családostól mentse ki az embereit a közelgő tisztogatásokból. A napnál is világosabbnak tűnt, más vége ennek az egésznek nem lehet. Forrtak az indulatok a Castitae-n belül. Ha nem Luther lesz az a bizonyos szikra, akkor majd valaki más a szervezeten belül. Csakhogy arra neki semmi ráhatása nem lesz, így csupán megsaccolni tudta az áldozatok számát, és nem mellékesen nem szeretett volna köztük lenni.

Megrázta a fejét, aznap este nem gondolkodhat ilyeneken, hiszen kikapcsolódni érkezett. Nem hagyhatja, hogy a nyugtalanság elszigetelje Espadától és Bastiontól. Eddigre már majdnem elérte az éttermet. Majd másnap folytatja az aggodalmaskodást. Ahogy belépett az ajtón, a közeli pult mögül rögtön elé lépett az egyik pincér. Minden megkövetelt udvariasság ellenére is gyanakodva mérte végig. Pillantása nem titkolva elidőzött sínbe tett bal kezén. „Persze,” gondolta Harmadik, „azok akik ide járnak, soha nem viselnek semmilyen külsérelmi nyomot.”

– Simon Lexington? – kérdezte tőle egy kimért köszönés után udvariasan, amire Harmadik megilletődve bólintott. Nem volt ő ilyen helyekhez szokva. – Megmutatom az asztalukat. A többiek már várják. Erre parancsoljon.

– Köszönöm – találta meg a hangját végül, ahogy elindult a pincér után.

Egy félreeső boxhoz vezették, amiben Espada és Bastion ültek. Helyet foglalt köztük, majd jól megnézte őket magának. Bastion most valamennyivel jobban festett, mint legutóbb, ezt mindenképp jó volt látni. Persze Loire hiánya továbbra is sütött róla, de mintha már elkezdett volna vele megbirkózni. Espada megjelenése viszont nyugtalanította. A legutóbbi találkozásuk óta ő lett sápadt és kedvetlen. Mintha a két testvér csak cserélt volna.

– Mi ez a sok savanyú ábrázat? – kérdezte tőlük köszönésképp. – Azt hinné az ember, hogy örültök nekem.

– Örülünk – vágta rá azonnal a mágus –, csak Espada érzi magát elhanyagolva.

A kijelentés hallatán valami fájdalmasan rándult össze Harmadik bordái mögött. Az utóbbi időben tényleg többet foglalkozott Luther és Lawrence hatalmi játszmáival, mint a fiú érzéseivel. Gondolatait a kölyök tiltakozó kiáltása vágta félbe, ami annyira hangosra sikerült, hogy több asztalnál is a vendégek odafordultak feléjük:

– Bastion! Ezt most miért kellet?

– Sajnálom – nézett akkor rá őszintén, zavarában füle tövét vakarta –, de nagyon elúsztam a munkával…

– Tudom – vont vállat lemondóan Espada. –, ahogy azt is, hogy nagyobb biztonságban voltál távol apától.

– Az lehet, de az sem mentség, hogy feléd sem néztem – próbálkozott egy bátortalan mosollyal Harmadik. – Legalább üzenhettem volna, hogy megúsztam a legutóbbi kalandot.

A fiú erre ismét csak megrántotta a vállát, Bastion pedig kezdte határozottan kellemetlenül érezni magát. Azon gondolkozott, hogyan hagyhatná feltűnésmentesen magára a másik kettőt. Talán eljönnie sem kellett volna, hiába tudta, hogy ő volt az egyetlen, aki elrángathatta ide az öccsét. Emellett azt is meg kellett még valahogy az este folyamán oldania, hogy egy öt percre négyszemközt maradjon Harmadikkal, mert neki is beszélnie kellett vele a kölyökről.

Történt valami az utóbbi pár napban, amitől Espada még jobban magába fordult, és nem egy alkalommal itta le magát Luther mindenféle puccos italaival. Bastion első alkalommal azt hitte, valami a kölyök és Simon között törhetett el, de ahányszor megemlítette öccsének a másik férfit, mindig mindig felderült egy kissé. Viszont semmit sem tudott kiszedni belőle arról, mi borította meg ennyire.

Szerencsére épp abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Luther kereste. Nem kellett volna ettől kimenekülnie a boxból, de ő mégis kihasználta a kínálkozó lehetőséget, hogy magára hagyja a másik kettőt. Ha meg a szükségesnél tovább marad távol az asztaluktól, azt egyiküknek sem kell tudnia. Még épp elkapta Harmadik hálás pillantását, ahogy felemelkedett székéből, amire válaszul csak egy bíztató mosolyt dobott felé.

– Mi viselt meg ennyire? – fogta át a fiú vállát és húzta magához gyengéden közel Simon, amint magukra maradtak a boxban.

A fiú testéből vibrált az idegesség, izmai pattanásig feszültek, mégsem igyekezett kiszabadulni a másik félszeg öleléséből, sőt inkább a mellkasának dőlt, fejét a vállára ejtette. Így maradtak pár pillanatig, amíg Espada tagjai lazulni nem kezdtek. Harmadik ezt kifejezetten jó jelnek könyvelte el. Ahogy a a fiú kissé felfelé billentette a fejét, pillantásuk találkozott, és Simon legszívesebben megcsókolta volna. A bizonytalanság, amit a teltházas étteremben ücsörgők miatt érzett, kiülhetett az arcára, mert Espada egy sóhaj kíséretében szólalt meg:

– Nem kell bujkálnunk senki előtt. Apa már tudja, ha figyeltet is minket valakivel, nem fog tudni semmi olyat mondani neki…

– Tudom – hallgatta el akkor már határozottabban Harmadik ujjaival végigsimítva az arcán.

– Tudod? Honnan? – emelte fel fejét csodálkozva a a fiú, és Simon azonnal meg is bánta, hogy tudott lakatot tenni szájára. Valamit felelnie kellett, de igazat nem mondhatott.

– Azok után, ami Bastionnal történt, és figyelmeztettél, hogy mennyire dühös – fogott bele az óvatosan megkomponált hazugságba, majd suttogva folytatta –, sejtettem, hogy több félni valóm lesz tőle, mint a Castitae-től. Aztán, miután nem ért utol a haragja, sőt ma még találkozni is tudtunk, arra kellett jutnom, hogy beszéltél vele. És mi mással tudtad volna jobb belátásra téríteni, mint azzal, hogy őszintén bevallottad neki, hogy mit érzünk egymás iránt?

– Sajnálom, hogy nem neked vallottam be először – súgta akkor félre fordulva pillantása elől Espada.

– Hé, ne viccelj, hálás vagyok. Biztos vagyok benne, hogy megmentetted ezzel az életemet.

Ép tenyerébe fogta a fiú arcát, közelebb hajolt annyira, hogy bármikor meg tudja csókolni. Amikor pedig Espada ajka megremegett a várakozástól, Harmadik sem húzta tovább az időt. Az étteremben körülöttük tartózkodókra tekintettel nagyon óvatosra, finomra hagyta ezt a csókot. Csak annyi szenvedélyt engedett beleszivárogni, amitől még többet akarnak majd később.

Espada persze nem törődött bele ebbe, hevesen Harmadik nyaka köré fonta két karját, és követelőzően húzta magához még közelebb. Az vetett végett ennek a hevességnek és a csóknak is, amikor Simon is hasonlóan elszántan igyekezett átfogni a fiú derekát, és ügyetlenségében bekötözött ujjai elakadtak a másik pólójának redőiben, és meg is feszültek miatta. Ahogy Harmadik felszisszent a fájdalomtól, Espada azonnal elengedte az ajkát, és illendő távolságra húzódott tőle.

– Légy velem őszinte! – siklott Simon törött ujjaira a pillantása. – Apa tette ezt veled? Mégsem sikerült vele időben beszélnem?

– Dehogy! Ne viccelj! – fogott azonnal heves tiltakozásba, majd a fiú szeme elé emelte bekötözött kezét. – Ez? ez a saját ügyetlenségem. Szereltem otthon pár dolgot, és hagytam, hogy a kölykök elvonják a figyelmem. Tulajdonképpen talán meg is érdemeltem, hogy rácsaptam a kalapáccsal… – nevetett fel kényszeredetten, majd Espada arcát látva szinte azonnal el is hallgatott.

– Nem mondasz igazat, ugye? – látott át rajta minden igyekezete ellenére a fiú. Kényszeredetten megrázta a fejét, de száját vékony vonallá préselte, jelezve, hogy nem válaszolhat. Szerencsére Espada ebből is értett. – Akkor egyelőre annyiban hagyom. De annyit legalább árulj el, miért nem mentél vele orvoshoz? – méregette komoly tekintettel.

– Te is tudod, miért – Akkor Harmadikon volt a félrefordulás sora. – Nem lett volna miből. És mielőtt belekezdenél, tudom, hogy hozzád fordulhattam volna, de én…

– Tudom… jobban féltél apától – segítette ki Espada, amikor a másik szégyenkezve elhallgatott.

Harmadik megkönnyebbülve bólintott. Ezzel végül is nem hazudott, tényleg jobban tartott Luthertől, minthogy szembe merjen szegülni vele. Szerencsére ennek a kínos irányt vett beszélgetésnek az vetett véget, hogy Bastion ismét megjelent mellettük, és becsúszott öccse mellé a boxba.

– Akkor, ha mind újra itt vagyunk – fordult Espadához Simon azzal a nem titkolt céllal, hogy még messzebb terelje magukat a korábbi kínos témától, igazán elmesélhetnéd végre, miért vagy ennyire magad alatt.

A fiú erre egy fájdalmas sóhaj kíséretében kelletlenül elmesélte a hazatérés utáni látogatást, amit Eleanornál és Taránál tett. Harmadik azonnal átlátott rajta, hogy nem ez zavarja igazán, hiába fáj ez is elmondhatatlanul neki. De mivel ő is elég komoly dolgokban hazudott már az este folyamán, úgy érezte, ennyi menekülést hagy választottjának is. Majd valami alkalmasabb időpontban szedi ki belőle.

– Tulajdonképpen nem az zavar, hogy kidobott, hiszen Tarán kívül semmi közünk sem volt egymáshoz – summázta az egészet Espada. – Ne kis lett valakije és nekem is, nincs ezen mit csodálkozni. Mindketten régóta tudtuk, hogy ez a kapcsolat sosem működött. Sosem bírtunk jól kijönni egymással, csak Tara miatt erőltettük meg magunkat, azt akartuk, hogy ő legyen a legboldogabb kislány a világon. Sosem vett észre semmit a mi problémáinkból. De most, hogy eltiltott tőle…

– Ti jóságos egek! – meredt döbbenten rá Harmadik. – Miért nem mondtad korábban?

– Mert… – megint vállat vont. – Legutóbb talán azért nem, mert Bastion rosszabbul volt, mint én.

– Nekem sem mondta – tárta szét karját az idősebb –, egészen tegnap előttig.

– Ne nézzetek így rám! – fogott tiltakozásba. – Először fel sem fogtam, mi történt. Meg talán abban bíztam, ha eltelik egy kis idő, Eleanor is megenyhül valamennyire, és felhív, hogy meggondolta magát. De… lassan rájöttem, hogy nem fogja, hiszen megkapta, amit akart. Tara egész élete biztosítva van…

– Sajnálom, kölyök, erre sajnos nem tudok bíztatót mondani – nézett rá együttérzően Harmadik.

– Nem is kell. – Espada csak lemondóan ingatta a fejét, mégis hálás volt, hogy legalább Simontól nem kell üres frázisokat végighallgatnia arról, hogy idővel biztos minden jobb lesz.

– Egyébként meg ott van a kártya, amit Eleanornak adtál – vigyorgott sokatmondóan Bastion –, amennyire ismerem azt a nőszemélyt, nagy lesz a kísértés, és vissza is él majd vele. Ha meg majd letilt, kénytelen lesz hozzád fordulni. És akkor újra tárgyalhatjátok a feltételeket.

– Nem akarom Tara jólétével zsarolni – rázta meg a fejét tiltakozva. – Én is tudom, hogy visszaél majd apa jóindulatával, de ő is tisztában van vele, hogy nem teszek semmi olyat, amiből a lányomnak kára lehet.

– Túl jószívű vagy – feddte meg a bátyja. – Tara nem fog attól éhen halni, hogy betartod, amit ígértél nekik. Egyikünk sem engedné…

Mivel Bastion láthatóan nem érezte, mikor kellene elengednie a témát, és Harmadik nem szerette volna, ha ismét annyira keserűre fordul a hangulat, mint az érkezésekor volt, magára vállalta a szerepet, hogy ismét elterelje a beszélgetést:

– Szerintem pedig elég volt ebből ma estére! Bastionnak abban legalább igaza van, hogy kénytelen vagy kivárni. Valami mindenképp történni fog, talán még az esze is megjön majd ennek az Eleanornak.

Harmadik ezzel elhallgatott, mert észrevette, hogy a pincér közeledik az asztaluk felé. Ő pedig megtartotta magának a bizonyosságot, hogy valami történni fog. A nőnek meg fog jönni az esze, ha minden jól megy, már egészen pontosan másnapra.

– Sikerült választani? – kérdezte a felszolgáló, amint illedelmesen megállt az aszaluk mellett, azt nem tette szóvá, hogy láthatólag hozzá sem nyúltak az étlapokhoz.

– Sajnos elbeszélgettük az időt, úgyhogy még nem – felelt neki hasonlóan kimérten Bastion.

– Italokat hozhatok esetleg? – nézett végig rajtuk még egyszer.

Bastion és Espada egy-egy korsó sört kértek, de Harmadik arra hivatkozva, hogy még dolgoznia kell aznap éjjel csak egy kólát és egy duplakávét rendelt. Barátai szóvá is tették neki, hogy csoda lesz, ha ettől nem akad ki a szíve, de Simon csak vigyorgott rájuk a gyakorlott koffeinfüggők magabiztosságával. Miután a pincér távozott az italrendelésükkel, kinyitották az étlapokat.

Harmadik ügyetlenül lapozgatta bal kezével. Hajlamos volt megfeledkezni törött ujjairól, ha épp nem lüktettek a fájdalomtól. Egyébként is, hiába volt jobb kezes, akadt nem egy olyan dolog, amit ösztönszerűen bal kézzel csinált. A szerencsétlenkedés, és az, hogy a fájdalomtól is felszisszent, Bastionnak is feltűnt.

– Mi történt az ujjaiddal? – csapott le rá azonnal.

– Á, semmi különös, egy kis szakmai ártalom – vont vállat Harmadik.

– Két törött ujj elég súlyos szakmai ártalom – nézett a szemébe felvont szemöldökkel a mágus. – Miért nem szóltál?

– Nézzétek – Harmadik kifejezetten halk suttogássá halkította a hangját, igyekezett nem mutatni, mennyire meghatódott az ő aggodalmán is –, tudjátok, kik vannak a nyomomban. Még nagyobb bajba keverne, ha hirtelen meggyógyulnék. Már Espada is faggatott erről, és neki sem mondhattam többet. Maradjunk annyiban, ez volt az ára, hogy lekerüljön a vérdíj a fejemről. Csak így tudtam megtenni az első lépést afelé, hogy kilépjek. Tudjátok, honnan… De ha minden jól megy, végre normális életem lehet. Ehhez viszont meg kell tartanom a titkaimat. Sajnálom, srácok.

A másik kettő ezt hallva bólintott. Tudomásul vették, hogy nincs értelme tovább feszegetniük ezt a témát. Eléggé ismerték már Harmadikot, tudták, véghez viszi, amit eltervezett. Hittek benne, hogy megoldja, akármibe keveredett is. Még ha furdalta is az oldalukat a kíváncsiság, nem kérdezősködtek, hogyan tervez „felmondani”, és milyen jövőbeli tevei vannak.

– Ettől még remélem, szólsz, ha nagyobb bajba keveredsz, mint ami még kényelmes – nézett rá Bastion. – Tudod, bármiben segítünk.

– Persze, de ezt most egyedül kell megoldanom – vigyorgott rájuk Harmadik. – De legalább már megfelelő irányba haladok, hogy jó útra térjek – füllentette szemrebbenés nélkül. – Elkezdtem dolgozni egy új helyen. Persze egyelőre még a régivel párhuzamosan. Egyébként elég unalmas a meló. Meg nagyon sok a munka. Mindig van mit csinálnom. Rengeteg meeting, meg tervezés egy zsúfolt íróasztal mellett. Arra gyúrok, hogy jobbá tegyem az emberek életét.

– Téged elraboltak a manók, öregem! – vigyorgott rá Espada, két sör után kezdte elfelejteni, hogy tulajdonképpen pocsékul érezte magát egész nap. – Sosem gondoltam volna, hogy ekkorát fordul veled a világ.

– Ahogy én sem – dörzsölte meg zavarában a tarkóját Harmadik. Majd bizonytalan mozdulattal eresztette le a kezét, amikor felismerte, ez a mozdulat Wardé volt. Ő tett mindig így, ha másképp alakultak a dolgok, mint ahogy szerinte lenniük kellett volna.

Lesütötte a szemét, szégyellte magát, hogy nem beszélhet nekik arról, az apjuknak dolgozik, és nem mondhatja el, amit a Magistertől tudott meg Wardról és Loire-ról. Hogy nem ismerheti be, meg akarja menteni az embereit a Castitae-ben. Inkább hagyta, hogy a másik kettő valami teljesen másról csevegve elterelje a gondolatait.

A pincér ismét az asztaluk felé indult. Mivel nem akarták még egyszer feleslegesen odafárasztani, igyekeztek gyorsan kiváltasztani, amit aznap vacsorára ennének. Miután megrendelték az élteleket is, Espada meg Bastion kértek még egy kör sört, ezt most Harmadik is elfogadta, mert annyira tukmálták. Azzal érveltek, arra inni kell, hogy hamarosan lekerül a vérdíj a fejéről.

Simon persze nem szeretett előre inni a medve bőrére, de mivel magyarázkodni sem akart, ezért inkább belement. Meg úgy volt vele, hogy a dupla kávé és kóla kombináció ellen nem győzhet egyetlen korsó sör. Tudta, hogy így épp eléggé friss marad ahhoz, hogy még tudjon dolgozni az éjszaka. Úgy tervezte, talán le sem fekszik reggelig, de mindent elintéz, amit arra a napra betervezett.

Az este hátralevő része nagyon jól telt. Legalább annyira, mint az előző alkalommal, mielőtt rossz fordulatot vettek volna a dolgok. Sokat nevettek, mintha tényleg semmi baj nem lenne a világon, vagy úgy általában az egész világgal. Beszélgetés közben Espada rengeteget ivott, a végén talán már azt sem tudta, hol van. Bastion viszont mértéket tartott mellette, ami Harmadikat megnyugtatta, hogy így legalább lesz valaki, aki haza tudja vinni a hátán.

Nagyjából éjfélig maradtak az étteremben. Ekkor már finoman jelezte nekik a személyzet, hogy lassan távozhatnának végre, mert lassan bezárnak. Bastion fizetett, hallani sem akart arról, hogy Harmadik is adjon bele. Majd mindannyian szedelőzködni kezdtek. Vagyis inkább Espadát igyekeztek összeszedni a kényelmes székről az asztal mellől. Amíg Bastion a vékony dzsekit rángatta fel fém vállaira – kifejezetten hűvös volt az aznapi nyári éjjel –, Harmadik tárcsázott a telefonján.

– Hívok nektek egy taxit, mert így sosem juttok haza – nézett végig kettejükön.

– Hagyál… ne s-segíts, t-tudok járni… N-nem vagyok r-részeg – tiltakozott a részegek tökéletes magabiztosságával és beszéd-nehézségével Espada.

– Persze, hogy nem – hagyta rá Harmadik –, én meg mellékállásban a Magister vagyok.

– Az v-viccnek is r-rossz l-lenne – csuklott a fiú.

Bastion csak jót nevetett rajta, ahogy elképzelte, milyen lenne Harmadik mindig valami miatt zsörtölődő, elégedetlen Magisternek.

– Nem értem, mi nem tetszik – ütötte a vasat Simon –, dirigálni zsörtölődve is lehet. De viccet félre téve, szerintem lassan itt a taxitok. Azt mondta, a közelben van – átvette a vállán Espada szabad karját, és annyi magyarázatot fűzött csak hozzá: – Segítek kivonszolni, mielőtt elalszik a válladon.

Bastion hálásan elfogadta a felajánlást. Nem az ő eleve vékony mágus termetére volt méretezve Espada cipelése, akin aztán nem kevés plusz súlyt jelentettek fém karjai. És ehhez jött még hozzá a mágus soványsága. Bár az utóbbi napokban végre elkezdett rendesen enni, de kifejezetten messze volt még attól, hogy egészségesnek nézzen ki.

Kicipelték Espadát az étterem elé a taxibeállóig, ahol már várta őket az autó. A sofőr elsőre gyanakodva mérte végig a három fős társaságot, és valami olyasmit morgott, hogy ilyen állapotban levő utast nem enged be a kocsijába. Harmadiknak és Bastionnak győzködnie kellett egy kicsit, hogy tegyen velük kivételt.

– Ha összehányja az autót, akkor mondja meg, mit csináljak? – Szegezte a kérdést a legjózanabbnak tűnőnek.

– Ők a Magister fiai – jelentette ki Simon –, gondolom, sejti, hova kell hazavinnie őket. Szóval, még ha össze is hányják az autóját, én a helyében nem aggódnék a fizetség miatt.

– Akkor legyen – adta meg magát végül a sofőr, és hagyta nekik, hogy bepakolják Espadát a hátsó ülésre.

Bastion is hátra ült mellé, hogy segíteni tudjon, ha rosszul lesz. Harmadik becsapta mögötte az ajtót, és még utánuk intett, amikor elhajtott velük a jármű. Aztán ő is elindult az utcán a metró felé. Nem volt kedve most hazáig gyalogolni. A föld alatt egyébként is sokkal gyorsabb és kényelmesebb az utazás.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Pawel Kadysz)