Mikor Harmadik hazaért, már minden testvére aludt, egyetlen lámpa sem égett az akkor épp hetüknek szűkös lakásban. Halkan levette a cipőjét, és besurrant a dolgozószobaként, nappaliként és étkezőként is használt legnagyobb szobába. Felkattintotta a kislámpát az asztalán, és bekapcsolta a laptopját. Mielőtt nekilátott korábban kiötlött terve megvalósításának, kivett még egy energiaitalt a hűtűből. Szükségét érezte, hogy rendesen gondolkodni tudjon. Ezt az édes, szénsavas löttyöt szürcsölgetve ült le gépe elé.

Belépett a Népmegfigyelési Archívumba – már régen betört ide –, a korábban jól bejáratott útvonalakat használta. Most is ugyanolyan elővigyázatosan járt el, mint a korábbi alkalmakkor is bármikor. Nem hagyhatott nyomokat, nem engedhette, hogy visszakeressék, ki ő, és honnan lépett be. Éppen ezért mindig kiválasztott egy viszonylag magas jogosultságokkal rendelkező aktív felhasználót, és vele egyidőben böngészett, nehogy valakinek szemet szúrjon. Aznap éjjel sajnos nem talált ilyet.

Gondolkodott egy kicsit, kinek az adataival lenne érdemes elrejtenie a saját jelenlétét, és akkor észrevette belépni Luthert. Fogalma sem volt róla, hogy a Magister mit csinálhat az Archívumban az éjszaka közepén, persze ki tudta volna deríteni, ha nagyon akarja, de most nem azért jött, hogy utána kémkedjen. El sem merte hinni, hogy ennyire szerencsés lehet, hiszen így a legmagasabb jogosultságokkal kutakodhat teljes lelkinyugalommal.

Annyi hátránya származott csak ebből a megoldásból, hogy úgy állította be a bent tartózkodást, hogy a saját biztonsága érdekében őt is dobja ki a rendszer, ha a másik, akivel párhuzamosan bent van, kilép. Így garantáltan nem tudott lebukni, viszont azt sem tudta előre megjósolni, hogy meddig tudja használni az Archívumot.

Akkor épp Eleanorról akart összeszedni mindent, ami csak fellelhető róla a Népmegfigyelés rendszereiben; beszélgetéseket, dokumentumokat, fényképeket igyekezett előásni róla. Aznap éjjel kifejezetten mellé szegődött a szerencse. Több dolgot is talált róla, mint amire eredetileg számított. Egészen pontosan rövid úton kiviláglott előtte, hogy amióta csak kiderült, hogy a lány Espadától vár gyereket, a család minden költségét Luther, majd később Espada fizette. Harmadik persze pontosan ezt várta, meg azt, hogy Eleanor a legkevésbé sem követ ésszerű költekezési szokásokat, hiába él mások jóindulatán.

Mennyire örült neki, hogy pontosan arra jutott a kutakodásai alatt, amire számított. Bastion igazat mondott, a nő valóban nem tudott ellenállni a kísértésnek. Rengeteg olyan kiadása volt, ami bár gyanúsan egy gyerek kiadásainak tűnt, nem lehetett Taráé. Könyvek, gyógyszerek, ruhák, cipők, tévé játékok. Valakire rengeteget költöttek. Valakire, aki idősebb volt, mint Espada kislánya. Harmadik pedig egy pillanatig nem hitte, hogy Tarának szereznék be előre a majd később szükséges dolgokat.

Épp egy bankszámla kivonatot akart kinyomtatni, amikor meghallotta, hogy kinyílik a nappali ajtó a háta mögött. Gyorsan rányomott a nyomtatás ikonra, majd ugyanazzal a rendülettel kilépett az Archívumból. Hátra fordult, és legidősebb húgával találta szemben magát. Döbbenten és kissé morcosan nézett a lányra.

– Miért nem alszol, kiscsikó? – szegezte neki szemrehányón.

A lány a szemét dörzsölgetve állt vele szemben. Kifejezetten Loire-ra emlékeztető látvány volt kócosan, mezítláb, kibolyhosodott pizsamában.

– Mostanában rosszul alszom – felelte neki álmos hangon. – Csak akartam inni valamit, és láttam, hogy ég a villany.

– Igen, gondoltam, még dolgozom kicsit – kacsintott rá Harmadik. Már az ő szeme is égett a rengeteg monitorbámulástól és a fáradtságtól.

– És megint mennyire illegális az, amit csinálsz? – kérte számon a lány. – Láttam, hogy bezártad, amin dolgoztál, mikor beléptem. Tehát legális nem lehet…

– Oké, oké… – adta meg magát Simon. – Nagyon illegális, rendben? Jobb is lenne, ha nem érdeklődnél ennyire.

– Nem, a legjobb az lenne, Lex, ha nem csinálnál ilyeneket – Harmadik megdöbbent, annyira idegennek csengett a húga ajkáról a neve. Pedig mindig is, minden testvére így szólította, ennek ellenére már nagyon régóta nem érezte magát Lexnek, sem Lexingtonnak, de még Simonnak sem. A régi kontinens visszaváltoztathatatlanul átformálta. Harmadikká.

– Tudom – nézett félre a férfi –, egy barátomnak segítek. Ez most tényleg fontos. Nem valami megbízás, hanem magánügy.

– Annyira, hogy még mi sem tudhatunk róla? – A férfi nehezen bírta, ahogy húga nagy szemekkel vizslatta. – Olyan furcsa vagy, amióta hazajöttél – lépett hozzá egy lépést közelebb.

– Háborúból jöttem haza – felemelte a kezét, így akadályozta meg, hogy közelebb jöjjön. Tudta, hogy meg akarja ölelni, de nem viselte volna el. – Az lenne a furcsa, ha minden a régi lenne.

– Semmit sem tudunk rólad, amióta hazajöttél. – A lány csak nem adta fel. – Semmit sem mesélsz.

– Nem kirándulni voltam! – Harmadik bár suttogott, kiáltásnak is beillett volna az a három felháborodott szó a szoba csendjében. Leplezni sem tudta, hogy egyre fogy a türelme. – Semmi olyan nem történt odaát, ami gyerekeknek való!

– Már nem vagyok gyerek! – utasította el a kijelentést a lány. – Tudod, nemcsak te öregszel. Egy ideje már én is nagykorú vagyok. De ez mindegy. Szükségünk van rád, Lex, tudnunk kell, min mész keresztül. Legalább arról mondj valamit, ami azóta történik veled, hogy hazajöttél! – Húga szinte könyörgött neki. – Eltört két ujjad… Tudom, hogy valaki eltörte őket. Megint valami rosszba keveredtél, amiről nem beszélsz. De ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni neked. Azt sem tudom, őket hogyan védjem meg attól, amiben benne vagy! – Hevesen a szoba felé intett, ahol a testvéreik aludtak, kétséget sem hagyva afelől, kikről beszél.

– Most senkit sem kell megvédened senkitől – bizonygatta a lánynak. – Most nem dolgozom. Tényleg csak egy barátnak segítek. Becsszó – visszafordult a gép felé, és rendezgetni kezdte a papírokat, amiket kinyomtatott.

Közben az órára pillantott, ami a monitor szélén villogott, hajnali fél öt volt. Ha most elindul legalább egy óra eljutnia a város másik végére. Ha Eleanor nem lesz még ébren, hát majd ő felébreszti. Egy vékony mappába pakolta a papírokat. Kikapcsolta a gépet. Majd visszafordult a húga felé.

– Mennem kell. – Nem tettszett neki a kifejezés, amit a lány arcán látott. – Tudom, hogy szeretnél tudni a legújabb munkáimról. Azt is, hogy megértenéd, ha elmondhatnám. De nem tehetem. Valaki olyannak dolgozom, aki nem szereti, ha kifecsegik a titkait. De ha sikerrel jár a terve, minden jobb lesz.

Elment a lány mellett, nem nézett rá. Nem érdekelte, hisz-e neki. Ő mindig is mindkettejük helyett aggódott. Harmadik kiment az előszobába, hogy felvegye a cipőjét. Hallotta, hogy a húga követi. A férfi kinyitotta az ajtót, de mielőtt kilépett volna a lakásból, megállt, és még egyszer visszafordult a lányhoz.

– Egyszer majd talán elmesélem – elnézett mellette, mintha nem a lakást figyelné, hanem elmondhatatlan távolságokat –, a legjobb barátom meghalt odaát. Én húztam be a sírba, amiben hagytuk. Néha még érzem a karomban a súlyát.

– De most ez az egész nem miatta van, igaz? – nézett rá megértéstől és együttérzéstől ragyogó tekintettel a lány.

– Nem – rázta meg a fejét, azon már meg sem döbbent, hogy megint átlátott valaki rajta. – Most az öccsének kell segítenem. Megígértem a barátomnak, hogy vigyázok a testvéreire. De… egyet mégis elvesztettem közülük… A többit nem hagyhatom…

– Megint nem arról beszélsz, ami miatt ezt az egészet csinálod, Lex. Azért hajtod, ennyire magad, mert… azt hiszem, beleszerettél…

Erre a kijelentésre viszont Harmadik felkapta a fejét. Honnan tudta mindezt a húga, amikor egyszer sem említette az érzéseit. Nem kérdezett rá, kapart a torka. Sosem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz akár csak ennyit is bevallania. Ward rettenetesen hiányzott neki. Loire miatt pedig bűntudata volt, legyen akárhol, legyen vele akármi. De Espada… a mellkasát feszítő érzéseket lehetetlennek tűnt szavakba öntenie. Wardért és a két mágusért bármikor egyetlen szó nélkül meghalt volna. De azért semmi sem lett volna elég drága, hogy a fiatal férfiért, akit a szíve választott, a lehető legtovább élhessen. Hogy neki köszönhetően Espada bármeddig élhessen…

Húga figyelte a fájdalom és vágyak rándulását az arcán, egészen közel jött hozzá, és csak nézett rá nagy barna szemével. Szerette volna megölelni a bátyját, de korábbi elutasító viselkedése miatt nem merte. Harmadik pedig nem szerette, amikor így vizslatta. Próbált félre fordulni a nézése elől, de valahogy képtelen volt rá.

– Könnyebb olvasni benned, mint azt hinnéd – szánta meg a lány végül. – Ismerlek, és tudom, hogy sosem voltál még szerelmes. Egészen mostanáig. Más körülmények közt hidd el, én lennék utánad a legboldogabb emiatt. De azóta, hogy hazajöttél, és látom, mennyire más vagy… féltelek amiatt, amire tudom, hogy képes vagy. Féltelek, hogy ha róla lesz szó, nem lesz, ami visszatartson…

Az, hogy Harmadik a testvérei iránt érzett szeretet és felelősség ellenére is odadobna bármit a lány számára ismeretlenekért – első sorban természetesen Espadáért –, kimondatlan maradt. Ez az aggodalom viszont megérintette Simon lelkét. Ő volt az, aki a húga nyakába borult végül.

– Fontos nekem – suttogta a fülébe –, Espada. Így hívják. És igen, bármit megtennék érte és a testvéreiért is. De ígérem, igyekszem megtalálni az egyensúlyt köztük és köztetek.

– Mind a ketten tudjuk, hogy semmit sem csinálsz félig – fejtette ki magát az ölelésből, és közben bíztatóan rámosolygott a bátyjára. – Ez pedig az jelenti, hogy egyensúlyt sem tudsz most tartani. Ez pedig nem baj. Én csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra, akármibe mászol is, és néha azért beszélj velünk is. Ezt pedig ne hagyd itt – nyomta a kezébe a mappát majd bátorítóan megveregette a vállát –, gondolom kelleni fog. Morcos lennél, ha vissza kellene fordulod emiatt.

– Hát, igen… köszi – vette át egy bizonytalan mozdulattal.

– Lódulj végre, és legyél annak az Espadának hőse! – terelte a bejárat felé.

– Te vagy a legjobb – vigyorgott rá akkor megkönnyebbülve.

A húga mellé lépett, átfogta a derekát, és ő is megölelte bátyja korábbi gesztusa tükörképeként. Harmadik egy pár pillanatig átadta magát az öt körülfogó szeretetnek, aztán eltolta magától a lányt, és a szokásos idegen mozdulattal megvakarta a füle tövét.

– Ne húzd az időt! – lökött rajta egyet a lány. – Még vissza is kell érned, hogy aludni tudj valamennyit, mielőtt belekezdesz a következő napi munkába.

– Valóban rám férne egy kiadós alvás – lépett ki a lakásból Harmadik, és hagyta, hogy a húga becsukja mögötte az ajtót.

Simon az épületből a közeli buszmegállóba ment, hogy a korábban megnézett útvonalterv alapján Eleanor házáig utazzon. A kertes ház Lombardia egyik szegényebb, külvárosi negyedében állt. Harmadik kiderítette, hogy a szülei öregségükre vidékre költöztek, a fővárosi házat pedig otthagyták a lányuknak és az unokának. A költözéshez persze kifejezetten jól jött a Magister támogatása is. Szóval lesz majd miről beszélgetniük.

Reggel hat óra előtt nem sokkal már ott is állt a küszöbükön. Azonnal észrevette a megroppant ajtókeretet, nem voltak kétségei afelől, hogy Espada haragjának a nyomát látja. Egy fél pillanatig talán együtt is érzett Eleanorral, hogy bizalmatlan a fiú kiszámíthatatlan indulatai miatt. Aztán elhessegette magától ezt az érzést, hiszen azzal is tisztában volt, hogy Espada sosem bántaná őket. Eleanor csak azért hihette azt, hogy nincs biztonságban, mert sosem vette a fáradtságot, hogy igazán megismerje a fiút. Simon gyomra összerándult erre a gondolatra. Nem is olyan rég, ő sem sokban különbözött a nőtől. Több csata és halál közeli élmény változtatta csak meg az ő véleményét is.

Becsöngetett. Várt. Elsőre nem nyitott ajtót senki. Ismét megnyomata a csengőt. Megint várt. A harmadik csengetésre már meghallotta a mocorgást odabentről. Aztán egy megtermett munkás külsejű férfi nyitott ajtót. Nem köszönönt, csak bizalmatlanul mérte végig Simont. Pillantása elidőzött törött ujjain. Egyértelműen felmérte, mire számíthat tőle, ha pofonváltásra kerülne a sor. Ő pedig kihúzta magát, és rezzenetlenül nézett a szemébe. Miután a másik arcátlanul képen ásította, amit még csak palástolni sem igyekezett, Harmadik is úgy döntött, hogy kendőzetlenül közli, miért jött.

– Eleanort keresem. Sürgős.

– Ne viccelődjél ilyen korán, haver, inkább húzzál el! – próbált fenyegetően a korai látogató fölé magasodni, ami egyáltalán nem sikerült a magasságkülönbség hiánya miatt.

Simon viszont észrevette az ajtó függönye mögött elsuhanó árnyat. Nem lehetett más csak Eleanor. Vett egy jó nagy levegőt, és akkora hangerővel szólalt meg újra, hogy bent is biztosan meghallja a nő.

– Elmehetek. De a Magister biztosan értesülni fog erről.

Ez hatott. Abban a pillanatban sarkig tárult a bejárati ajtó, és szétálló hajjal, álmosan, köntösben ott állt Eleanor. Maga mögé húzta a férfit, majd még beljebb tessékelte a házba a mellkasára gyakorolt nyomással.

– Menj, nézz rá Tarára! Félni fog, ha egyedül ébred fel. Én ezt elintézem.

A másik szívesen ellenkezett volna, de Eleanor határozottsága és Harmadik pillantása elvetette a kedvét, ezért inkább engedelmeskedett. A nő betette mögötte az ajtót, és elállta a bejáratot Simon előtt.

– Mit akar? – meredt rá ellenségesen.

– Egyelőre csak beszélgetni – villantott rá egy megnyerőnek szánt mosolyt Harmadik. – Értesültem róla, hogy nem engedi, hogy Espada láthassa a kislányt.

– Erre azért még tőle sem számítottam – vonta fel a szemöldökét a nő. – Nem volt elég tökös ahhoz, hogy ő tegye meg, bár elkezdte – mutatott a törött ajtókeretre Eleanor –, és inkább küldött valakit maga helyett, fenyegetőzni.

– Szó sincs semmi ilyenről – rázta meg a fejét Simon. – Én csak azért jöttem, hogy megkérjem, engedje találkozni a gyerekkel.

– És miért nem ő jött ide ugyanerre megkérni minket? – vett fel elzárkózó testtartást Eleanor.

– Mert mindketten tudjuk, hogy nem állna szóba vele.

– Pontosan. És magával nincs kedvem erről beszélni. Úgyhogy meg is mondhatja neki, hogy ne küldjön se követeket, se verőembereket, mert a döntésem nem változott. Soha többet nem láthatja Tarát. Már nem ő az apja.

– Sajnos tévedésben van – mosolygott rá elszántan Harmadik –, és csak hogy tisztázzuk; én nem neki dolgozom, hanem a Magisternek. És mint ilyen, nem kerülhették a figyelmemet a pénzügyei. Ne nézzen így, tudom, hogy Espada csináltatott egy kártyát, amit csak a gyerekre használhatnak. Azt is tudom, milyen ügyesen próbálták kijátszani a jóindulatát – elővette az egyik bankszámlakivonatot a mappából, és átnyújtotta Eleanornak. – Látja ezeket a tételeket? Nagyon okos. Mert ugyan kinek lenne gyanús a gyerekosztályról bármi? De ezek fiú dolgok. Úgyhogy fel kellett tennem a kérdést, hogy ugyan kinek a gyerekét fizetik még ebből a pénzből. És higgye el, nem ez az egyetlen ilyesmi érdekesség, amit észrevettem. Vannak például védőoltások. Amiket Tara még nem kaphatott meg a kora miatt. És vannak még…

– Mit akar? – szakította félbe Eleanor.

– Először is válaszokat. – Harmadik már ennyiből tudta, hogy nyert. – Lehet, hogy Espada mindent elhisz a kislánya anyjának, de tudja, én szemfülesebb vagyok. És kíváncsi is. És nemcsak én vagyok kíváncsi. Lehet, hogy Espada készítette ezt a számlát maguknak, de attól ez még a Magister pénze. És elhiheti nekem, őt nagyon érdekelné, mire költenek ennyit.

– Rendben – adta meg magát egy sóhaj kíséretében a nő –, Rasp fia az. Van egy gimnazista fia. Bentlakásos iskolába jár, ritkán látjuk. De élnie neki is kell…

– Espadának pedig látnia kell a kislányát. Remélem mást nem kell mondanom – nézett fagyosan a Eleanorra -, mert, ha nagyon értetlenkedik, most azonnal felhívom a Magistert. – A nagyobb nyomaték kedvéért kivette a telefont a zsebéből. – Higgye el, neki nem lesz nehéz a felfogása.

– Mit akar, mit tegyek? – hunyászkodott meg végre Harmadik hajthatatlanságát látva.

– Holnap, de legkésőbb holnapután felkeresi Espadát. Bocsánatot kér tőle, elmondja neki, hogy meggondolta magát, és hogy ezentúl rendszeresen láthatja a gyereket. Ha esetleg mégsem tenné, vagy megint eltiltáson kezdene gondolkozni, talán nekem is eljár majd a szám. Ja, igen, még valami. Többet nem használja az izomagy kölykére a kártyát. Továbbra is figyelni fogom a pénzmozgásokat, és ha valami gyanúsat látok… De hát értjük egymást, nem igaz?

– Igen – felelte Eleanor kelletlenül –, értjük egymást.

– Kiváló. Pontosan ezt akartam hallani. Akkor én megyek is. További szép napot.

Azzal intett a nőnek, és elsétált a küszöbről. A szája szélén elégedett mosoly játszott. Kimért lépésekkel haladt a buszmegálló felé. Hátra sem nézett. Tudta, nyert ügye van.

– Te meg majd alkalom adtán megköszönöd – súgta maga elé a hajnali hűvösben, mintha Espada ott lenne mellette.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Kevin Canlas)