Másnap reggel – legalábbis úgy sejtette, hogy akkor – Loire arra ébredt, hogy a fejét forgatják, a karján és nyakán hatalmasra nőtt hólyagokat vizslatják. Beszéltek is a feje fölött, de nem értett belőle semmit, minden hang úgy zúgott a hallójárataiban, mintha csak víz alatt lebegve érnék a szavak. Kinyitotta a szemét, de elmosódott foltokat látott csak. Levegőt is alig kapott, minden lélegzet sípolva áramlott a tüdejébe, és égette a belsejét.

Azt sem tudta, hol van, csak abban volt biztos, hogy minden fájt. Ennyire még sosem volt rossz létezni. Rátört a rettegés, hogy egyedül van idegenek közt. Félt, hogy meghal. El akarta zavarni magától azokat, akik körülállták, akik lefogták és vizsgálták. El akarta lökni a kezeket, de nem mozdultak a tagjai. Kiabálni akart, Wardot hívni, hogy legyen ott mellette, hogy fogja meg a kezét, hogy ne hagyja, hogy ezek a szörnyek hozzáérjenek. De képtelen volt megszólalni, a hangszálain épp annyira nem sikerült uralkodnia, mint semmi máson sem a testében.

Aztán egyre távolabb került az ébrenlét valóságától. Egyre messzebbre sodródott, egyre kevésbé fájtak a tagjai, a hólyagok. Egyre kevésbé égette a láz. A tudata is mind ködösebb lett, szeme lecsukódott, egyébként sem volt értelme nyitva tartani őket, mert színeken és fényeken kívül úgysem látott mást velük. Aztán végre elhaltak a hangok is, végre a semmi vette körül. Csönd és megnyugtató feketeség.

Loire-nak arról persze fogalma sem lehetett, hogy a feje fölött mi zajlott pontosan. Reggel a Fő bejött, hogy meglátogassa, hogy megnézze, mi van a beteggel. És azt találta, hogy a hólyagok teljesen elborították a testét, hogy gyöngyház fénnyel ragyog a bőre alatt a mágia. Elég lett volna csak egy aprócska tűszúrás, hogy kifakadjanak.

És az a megbűvölt hulla ott ült mellette, próbálta felébreszteni. Segítséget is hívott, de a házában mindenki gyáva féreg, nem mertek a lánya közelébe menni. Egyébként sem engedelmeskednének egy halott parancsainak. Akkor pedig ő a lánya szobájába rendelt mindenkit, akiket eredetileg azzal bízott meg, hogy figyeljenek rá. Látta a kelletlenséget az arcukon, ahogy azt is, hogy továbbra is vonakodtak a beteg közelébe jönni. Rettegtek a lánytól, a betegségétől, de ugyanúgy rettegtek tőle is. És milyen helyesen tették!

Üvölteni akart velük, legszívesebben porrá és hamuvá égette volna őket, de nem tette, ahhoz, hogy ezt az értékes gyereket megmenthesse, szüksége volt rájuk. Felkelt Loire ágya mellől, jeges tekintetével Wardot figyelte.

– Te! – Szólította meg. – Ha akarod, hogy éljen, hozd utánam.

Kilépett a szobából. Ward pedig gondolkodás nélkül felnyalábolta a lányt, és követte a nőt. A dühéből, elszántságából biztosan érezte, képes lesz tenni érte. Elérni, hogy jobban legyen. Nem érdekelte, hogyan, vagy mi az ára. Az számított csak, hogy Loire felébredjen. Teste könnyű volt a karjában, nem tért magához, zaklatottan, kihagyásokkal lélegzett. Égett a láztól, mégis hideg volt a bőre az egész testét borító betegség-verejtéktől.

A Fő határozott léptekkel haladt, hátra sem kellett néznie, hogy az animus követi-e. Nem mutatta, de magában elismerte, hogy lenyűgöző példányt csodálhatott benne. Korábban maga is kísérletezett animusokkal, próbált olyanokat előállítani, amiknek van magukhoz való eszük. Aztán felhagyott ezzel, amikor rájött, mindenkinek jobb és kényelmesebb az, ha csak engedelmeskednek. Neki mindenképp, hogy ne kelljen aggódnia, hogy valaki eltéríti majd őket mellőle. A lánya is rájön majd erre.

A nő értette, miért ragaszkodik ehhez az emberhez, ő is ragaszkodott egy ideig hozzájuk. Amíg meg nem világosodott. Rájött, hogy a varázstalanok semmivel sem érnek többet egy haszonállatnál, amit a húsáért vagy az erejéért tartanak. Ugyanez volt a véleménye a házában szolgáló alacsonyabb rendű mágusokról is. Otthont adott nekik, és úgy általában életet, és erre tessék, hálátlan csürheként viselkednek. Éppen azt nem teszik meg, amivel megbízta őket, hogy a távolléte ügyeljenek a gyerekre, nehogy rosszabbul legyen. A felkeltett halottak sosem szegülnének szembe vele gyávaságból.

Hátra pillantott az animusra. A lány ernyedten lógott a karjában. Még egyszer megnézte magának a férfit. Irigység töltötte el. Az ő animus seregében kifejezetten jól mutatna. Ezüst páncélban, fekete címerrel. Már a látványa rettegéssel töltene el bárkit, aki terveket forral ellene. De egyelőre még vár ezzel. A lánynak láthatólag kellett ez a háziállat. Egy darabig engedi még, hogy megtartsa, amíg meg nem szokja, hogy mennyivel jobban mennek itt a dolgok, mint a varázstalanok közt szolgaként.

Egyébként is mindenkinek kell egy hobbi. Az ő hobbija az animus gyűjtés volt, talán ezzel a szenvedéllyel közelebb juthat a gyerekhez. Csak meg kell csodálnia a világ minden részéről beszerzett animusait. Akik közt sötét bőrűek, majdnem teljesen feketék, vastag, telt ajkakkal, hatalmas, sötét szemekkel. Sárgás bőrűek, keskeny apró szemekkel, irigylésre méltó, puha, tömött fekete hajjal. Voltak sápadtak, akiknek majdnem átlátszott a bőre alatt a hús. És szerzett egy albínót is, akire kifejezetten büszke volt. Mindegyik világraszóló szépség, és ez halálukban sem fakul semennyit többé. De módosított nem gazdagította ezt a gyűjteményt. Azokat nehéz volt beszerezni. Már a becserkészésük is kihívás, és még nehezebben hagyják megölni magukat.

Ez a módosított annál is jobban mutatna a gyűjteményében, hogy Luther egyik fia. Micsoda elégtétel lenne rendelkezni vele, a saját apja ellen küldeni! Akit még szeretett volna az animus seregében látni, az a lány hasznavehetetlen ikertestvére volt. Kár, hogy őt nem hozta magával. Vajon mi lett vele? Chealsey azt mesélte, megsebezte. Talán sikerült megmenteniük? Vagy meghalt, ahogy a módosított is, és a lány választani kényszerült kettejük közt? Ez végül is mindegy. A lényeg, hogy legalább ők ketten itt voltak.

Loire magától jött hozzá. Ez pedig azt jelentette, hogy ő is vágyik a hatalomra, amit adhat neki. Csak egy kicsit kell formálnia rajta, és tökéletes lesz. Messze túlszárnyalja majd Chealsey-t, aki sosem érhetett a nyomába. Másra nem is volt jó, mint arra, hogy hazairányítsa a tökéletes örököst, a Fő mását. Mert hát mi más lehetne? Tökéletes bizonyítékát adta azzal, hogy megölte azt, aki feleslegessé vált.

De még sokat kell tanulnia. Az első rögtön az, hogy ne bízzon meg gondolkodó animusokban, mert nála erősebb mágusok ellene tudják fordítani őket. Ezeket az „okosabb” halottakat a saját érzéseik és a létezéshez ragaszkodásuk miatt sokkal könnyebb másoknak is irányítania, mint az üres hullákat, akik csak annak engedelmeskednek, aki felkeltette őket.

A terve is készen állt, hogy erre megtanítsa a gyereke. Ellene fordítja majd az alkotását. Egy jól irányzott pofon ettől az animustól jó lecke lesz. Megtanulja tőle, hogy csak az övéiben bízzon, és a saját hatalmában. Senkiben, akiben az eredeti énjéből meghagyott akárcsak egy darabot is. És ha már nem kell neki ez az animus, a saját kezével fogja elpusztítani benne az ént. Onnantól pedig a Fő seregének éke lesz. Egy ajándék a lányától, a hűsége jele.

Elhaladtak a beszögellések mellett, ahol az animus őrök várakoztak türelmes mozdulatlanságban. Wardnak már a látványuktól is borsódzott a háta. Ennél rosszabb sorsot el sem tudott volna képzelni. Bár valószínűleg ezek a mágiától mozgásra bírt testek nem éreztek semmit. A tudat, ami azzá tette őket, amik életükben voltak, már rég távozott belőlük.

– Hozzatok hármat a szolgák közülük a lány szobájából! – adott utasítást indulatoktól megacélozott hangon a Fő. – Azt sem érdekel, hogy hány csontjuk törik, de élve kellenek. Kössétek be a szájukat valamivel! Nem vagyok kíváncsi könyörgésükre.

Az animusok egy része a parancsot hallva kilépett a beszögellésekből, és a korábban Loire rendelkezésére bocsátott szoba felé indult. Ward nem nézett rájuk, amikor döngő léptekkel elvonultak mellette, észre sem vette, hogy önkéntelenül kissé jobban szorítja magához Loire-t. Talán így a mostani létébe is kapaszkodott. Nem akart olyan lenni, mint ezek. Abba már nagyjából beletörődött, hogy másképp létezik, de lélektelen, mozgó, üres porhüvely nem akart lenni.

Ekkor tusakodás hangjai és kétségbe esett kiáltások hangzottak fel a szoba felől. Kegyelemért esedeztek, de az animusok nem foglalkoztak velük. A dulakodás lassan abbamaradt, egyértelmű volt, hogy a halottak ellen esélyük sincs. Maguk után vonszolták a mozgásképtelenné tett varázslókat, úgy mentek a Fő után, aki viszont megállt az egyik beszögellés előtt, amiben egy másfajta páncélzatot viselő animus várakozott türelmesen a parancsokra. Üres tekintetű szeme a semmibe révedt, csak arca fordult a nő felé, amikor megszólította. Albínó volt, fehér hajjal, homályos, fakó piros szemekkel.

– Menj előre! – utasította a holtat. – Mondd meg a Vénnek, hogy jövünk, készítsen elő mindent a rituáléhoz. Az áldozatokkal ne bajlódjon, azokat én hozom. Csak legyen ott a kalitkánál, mire megérkezünk.

Az animus kifejezéstelen arccal bólintva nyugtázta a parancsot, majd hangtalan lépésekkel elindult oda, ahova küldték. Előttük ment, addig, amíg a Fő ki nem engedte a nagy bejárati kapun, de utána megszaporázta a lépteit. Gyorsabban haladt náluk, hamarosan eltűnt a szemük elől. Ward hiába nézett utána, miután befordult az épületek takarásába.

Fogalma sem lehetett, hogy hova tartanak, abban volt csak biztos, hogy a Lény színe elé. Loire mesélt neki arról, hogy kalitkába zárták, amiből nem tud kitörni. Viszont, ha már így alakult, kihasználja az alkalmat, megjegyzi az utat, és minden apróságot, ami majd később a hasznukra lehet. Minél többet meg kell tudnia a szigetről, ahol vannak, minél jobban megismerni az embereket, a helyeket, ahova módja nyílik most belesni.

Gyorsan haladtak, nem késlekedtek. Ward azt szinte azonnal észrevette, hogy a sziget legmagasabb pontján áll egy szentély. Legalábbis ő annak könyvelte el. Egyértelműen oda tartottak, az épület könnyen elérhetőnek tűnt. Inkább csak időigényesnek bizonyult, ahogy a központba vezető utakról letértek a szentély jóval keskenyebb útjaira. Sőt nemsokára, mintha a városból is kimentek volna.

A sziget közepén magasodott egy szikla, ami körül széles sávban nem voltak épületek. Az emberek lakta területeket oszlopszerű, égbetörő, furcsa emberi alakokat formáló szobrok választották el a szentély területétől – talán a régi korok nagy mágusai lehettek, merengett el Ward. A sávot színes kövekkel rakták ki, ami miatt napsütésben a lila és arany minden árnyalatában ragyogott a szikla körül a levegő. Épp, mint aznap reggel is.

A sziklabejáratig szintén az oszlopszerű, emberszabású szobrok mutatták az utat, viszont a közlekedőt egyszerű szürke kövekkel borították. Ward felnézett a csupasz, természeti képződményekből álló falakra, amiket templomszerűre faragtak. Lenyűgöző volt az a megmunkálás az ablakokkal, erkélyekkel, oszlopokkal, az oszlopokat befutó, bonyolult növény faragványokkal. Csúcsaik az égbe törtek, a legmagasabb tetején nyílás lehetett, azon át lövelltek ki a villámok.

Szóval ide van bezárva a mágusok hatalmát adó Lény, vonta le a következtetést Ward. Elég könnyen megérkeztek ide, az utakat nem őrizték, de még a szentély bejáratokat sem. Bár jobban belegondolva, minek kellett volna? Ugyan kitől féltenék a titkukat? Az itteni mágusok tökéletesen tisztában vannak vele, mit őriznek odabent. Nekik nincs semmi ellenvetésük. Tudják, hogy minden hatalmuk onnan ered. Ebben nőttek fel, talán meg sem kérdőjelezték a Lény bebörtönzésének a jogosságát.

Ward a Főt kezdte figyelni, ahogy közeledtek a szentély bejárathoz. Úgy tűnt, nem gyanít semmit. Loire egyértelműen kellett neki, ezt a reggeli jelenettel is nyilvánvalóvá tette. Jó eséllyel meg sem fordult a fejében, hogy a lány akár veszélyt is jelenthet rá. A férfiról meg láthatólag senki sem feltételezte, hogy egyedül is képes cselekedni. Hiába tudták, hogy több egy egyszerű animusnál. Ennél jobban elrejtőzni sem lehetett volna a mágusok között. És mivel továbbra sem akarta magára vonni a figyelmet, némán haladt a társasággal. Nem nézett hátra az összekötözött mágusokat cipelő animusokra, és igyekezett nem bámészkodni szükségesnél tovább.

Legnagyobb döbbenetére a szentélyben nem felefelé indultak el, hanem lefelé. Amikor beléptek, tágas, kör alakú térben találták magukat, aminek a közepén széles lyuk tátongott. Innen csaptak ki a villámok. Egészen az égig. Ward óvatosan felpillantott, nem akarta, hogy bárki észrevegye kíváncsiságát. A plafon elmondhatatlanul magasan húzódott a fejük fölött, már ha lehet egyáltalán plafonnak nevezni. Minta egy kürtő mélyén áll volna, és onnan nézne fel az égre a torony csúcsán nyitott lyukon át.

De persze nem látta az eget, a villámok miatt csak a lilán szikrázó kupola helyén tátongó nyílás szegélyeit tudta kivenni a cikázó fényekben. Nem is nyílt ideje sokáig nézelődni, mert a Fő egy pillanatra sem állt meg. A falakat úgy vésték ki, hogy csigalépcsőket martak a sziklákba, amik a bejárattól jobbra felfelé, balra pedig lefelé kígyóztak.

Ahogy elfordultak balra, Ward vetett még egy pillantást az ég felé, és akkor észrevette azt is, hogy a falakon meghatározhatatlan magasságokban ajtók vannak a lépcső mellett. Valószínűleg azokon át lehet kijutni az erkélyekhez, amiket kívülről láttak. Nem merengett ezen, mert szinte azonnal lefelé indultak el. Nagyon sokáig ereszkedtek, mintha egyenesen a poklokig akarnának alászállni. Ha Ward még a régi lenne, minden bizonnyal szédülni kezdett volna ebben a kerengőben. Veszélyesen keskenyre marták ezeket a fokokat, amik a végtelenbe kígyózó csigalépcsőt alkották. Semmi kapaszkodó nem volt sehol, az egyik oldalon csak a sima fal nyújtózott a mélybe és felfelé némi támaszként.

Ward elmerengett rajta, hogy vajon az évszázadok alatt hányán szédültek le lépcsőről, és borultak a mélységbe szörnyet halni? Némán követte a Főt, és hallgatta, a szerencsétlenek nyögéseit, akiket az animusok maguk után rángattak a kémény, kő lépcsőfokokon. A kíváncsisága nem számított, csak az, hogy megtudja, hol és milyen körülmények közt tartják fogva a Lényt. És hogy megmentsék Loire-t.

Aztán végre, hosszú percek múlva megérkeztek a szentély mélyére. Ugyanolyan körben vette őket körül a fal, mint a fenti szinten, ahonnan elindultak. Ahogy felpillantott nem látta a torony csúcsát a villámlás fényében, csak a felső platform kőpadlózatát vélte kivenni magasan a fejük fölött. Belegondolni is félelmetes, milyen kifinomult mágia kellett ahhoz, hogy ezt a belső teret a sziklába faragják.

Aztán tekintetét visszafordította a kövekre a lába alatt. Ezen a szinten nem volt lyuk a padlón. Csak egy irdatlan méretű kalitka állt a kör alakú tér közepén. Azt közelítették meg, és Ward ahogy nézte, még az ő halott szemét is bántotta a börtön rácsai közül sütő lila ragyogás. Egészen közel mentek a ketrechez, olyannyira, hogy a férfi már a bőrén is érezte a villámok bizsergető sercegését.

De az a kalitka! Sosem látott még ilyet. Megdöbbentette a felismerés, rácsai csontokból készültek. Kölyökkorában, amikor még a falkában vadként élt, sok állat csontjait látta. Nem egy esetben emberi csontokat is látott. Most is felismerte őket: bordák voltak. De azt nem tudta volna megmondani kitől vagy mitől származhattak. Azt tűnt csak biztosnak, hogy megdeformálódtak, megnyúltak, egyenetleneknek tűntek. Megtekeredtek, minta nagy hőnek kitett, meglágyult fémet csavartak volna meg.

A kalitka mellett egy vénséges öregasszony állt, Ward talán azon sem lepődött volna meg, ha az állítják róla, hogy kétszáz éves. Valószínűleg nem véletlenül nevezték a „Vénnek”. Az öregasszony egyik ráncos, aszott kezében egy nála jóval magasabb botot tartott, aminek a felső részét aprólékos faragásokkal díszítették, melyek mintázatai között lila kövek ültek, mintha csak megkristályosodott villámok lettek volna. Ward nem tudta eldönteni, hogy az a bot szolgál-e valamire azon kívül, hogy a vénasszony abba kapaszkodott.

A figyelmét az sem kerülte el, hogy az alaktalan fény-lény a vénségtől igyekezett olyan távol maradni, amennyire azt csak a kalitka lehetővé tette számára. Sőt, amikor meglátta a Főt közeledni, még kisebbre húzta össze magát. Ward csak meredt a ketrecre, elképesztő méreteire, a rácsok között egy ember – akár még ő maga is –, kényelmesen ki-bejárhatott volna, de valamilyen gonosz mágiával a Lényt mégis magába tudta zárni.

– Hé te, hulla! – dörrent a szentély csendjébe a Fő. – Ide fektesd!

A vénasszony lábai elé mutatott a sima kőpadlóra. Ward pedig nem késlekedett, úgy tett, ahogy utasították, majd egy óvatos lépést hátra lépett. Épp csak akkorát, hogy ne kerüljön még véletlenül sem túl távol.

A vénség botjára támaszkodva leereszkedett Loire mellé. Ő is megvizsgálta, megérintette a hólyagokat a lány bőrén, De ügyelt, hogy ne fakassza ki őket. Ward akkor vett észre egy-két friss sebet Loire arcán és nyakán. Lepillantott a saját koszos ingjére, és nedves csillogást látott. Még idejében magára parancsolt, hogy ne hagyja kiülni arcára az elszörnyedést, amit érzett. Tökéletesen értette, mit lát. Kifakadtak a hólyagok a lány bőrén, miközben hozta, talán épp akkor, amikor jobban szorította magához.

– Lehet, hogy neki már késő – nézett fel lemondóan a betegről a vénség.

– Ne mondj ilyet Vénanya! – tiltakozott a Fő, Ward akkor először látta alázatosnak. – Ő meg tudja gyógyítani. Mentett már meg a halálból nála betegebbeket is. Bírd rá, hogy tegye meg megint!

– Beszélj akkor vele! – intett a kalitka felé a vénasszony. – És ha nem hajlik, én majd meggyőzöm.

A Fő közelebb lépett a kalitkához, de ügyelt, hogy ne legyen túl szorosan a rácsok mellett. A Lényre meredt, aki továbbra is annyira távolra húzódott tőle, amennyire csak tudott. Alakot öltött előtte, a formátlan lila fényből egy sovány, aszott, görnyedt, betegnek tűnő férfi alakját vette fel. Nem sokkal lehetett így magasabb Loire-nál. Továbbra is áttetsző maradt, belsejében lilán fénylettek a villámok.

– Látni sem bírom, mikor ilyen szánalmas alakot öltesz! – fordult félre undorodva a nő. – Minek bajlódsz egyáltalán emberi alakkal, ha csak ilyen féregnek vagy hajlandó kinézni?

– Fogalmad sincs, ki vagyok – felelte neki a Lény, de nem magyarázta meg a választását.

– Nincs, és a legkevésbé sem érdekel! – hagyta rá a Fő türelmetlenül.

– Kérni akarsz tőlem – lépett kissé közelebb a Lény, de még elég távol maradt, nehogy elérhessék –, így el kell viselned ilyennek.

– Gyógyítsd meg! – a nő parancsolón meredt rá, miközben a földön fekvő lányra mutatott, de a valami korábbi megjegyzésére semmivel sem reagált.

– Miért tenném? – mérte végig kifejezéstelen arccal. – Fontos neked, nekem csak jó, ha meghal. Inkább végignézem, ahogy szenved. Úgy sem tart már soká.

Ward döbbenten meredt a Lényre, nem hitte el a hallottakat. Ezért vállaltak ennyi kockázatot, ezért küszködtek annyit, hogy most nemet mondjon Loire megmentésére? Könyörögni akart, hogy segítsen, kiüvölteni magából, hogy nem teheti ezt velük, mindazok után, amiken miatta keresztülmentek.

De mielőtt bármire rászánhatta volna magát, rádöbbent, hogy a Lény játszik velük. Előadja a szerepet, amit elvárnak tőle. Ha azonnal engedelmeskedne, talán még gyanút is fognának, hiszen bizonyára mindenki tudja itt, mennyire gyűlölte Chealsey-t. Miért segítene hát az utódjának? Wardot az rántotta vissza a történések közé, hogy a Fő előre lendült, kiragadta a díszes botot a vénség kezéből, és a kövekkel díszített végét a Lényre fogta. Pár másodpercig csak némán meredtek egymásra, a villámok sercegésén kívül semmi más nesz nem hallatszott.

– Nem fogom kétszer kérni! – dörrent a beállt csendbe. – Gyerünk, tedd meg!

A Lény fejét komótosan Loire felé fordította, aki még mindig a vénasszony lábainál feküdt. A lány egy-egy levegővételkor felnyögött eszméletlenségében is érzett kínjai miatt. A Lény a kalitka rácsaihoz lépett, kinyúlt közülük, alaktalan fény végtagjával megérintette Loire-t. A lány mellkasa kissé megemelkedett, amikor a természetfeletti érintéstől egy pillanatig könnyebben lélegzett, majd a lila jelenség visszahúzódott tőle, és ismét a Fő felé fordult.

– Hol van a másik lányod? – kérdezte a nőtől gonoszan vigyorogva. – Megölte, tudod? Én irányítottam a kezét, amikor darabokra vágta.

Majd ismét kicsapott a kalitkából, megérintette a Fő arcát, megmutatta neki a képeket. A nő viszont továbbra is rezzenéstelen arccal rázta le magáról a Lény érintését. Ha ki is váltottak belőle bármilyen érzelmet a látottak, nem mutatta. Ugyanolyan kemény tekintettel meredt a Lényre, a botot még mindig ráfogva.

– Tudom, hogy megölte – vigyorodott el elégedetten. – Az első dolog volt, amit elmondott nekem. Az, hogy te irányítottad a kezét, nem számít, valószínűleg észre sem vette, hogy kotorászni próbálsz a fejében. Mindketten tudták, hogy nekem csak a jobbra van szükségem közülük, és ő bizonyított. Ő lesz az új úrnőd, Chealsey méltatlan volt rá. Ne húzd az időt, gyógyítsd meg!

– Nem! – tiltakozott a Lény. – Egy szörnyetegtől megszabadultam, nincs szükségem újra helyette.

– Azért vagy itt, hogy minket szolgálj! – lépett egy lépést közelebb hozzá a Fő.

Beszúrt a díszes bottal a rácsok közé, aminek a csúcsából lila villámok csaptak ki. A lény összerogyott, összegömbölyödött a padlón. Elvesztette emberi alakját, mintha csak tiszta fénnyé olvadt volna, kavargott a kövek fölött lebegve. Wardnak legszívesebben a fülét is befogta volna a fülét, hogy kívül rekessze azt a fájdalmas visítást, amit hallatott.

Az éles hangra Loire szeme is kipattant, a hangok őt is kínozhatták, mert rángatózni, vonaglani kezdett a köveken fekve. Ward lépett felé egyet, ösztönszerűen mellé akart térdelni, lefogni, ezzel megakadályozva, hogy összezúzza magát az durva padlón. De a vénasszony szinte emberfeletti gyorsasággal ott termett, és hátra taszította. A fárfinak kifejezetten igyekeznie kellett, hogy ne borítsa fel az a varázs-lendület, amivel a vénség ellökte a lánytól. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, dühösen az öregasszonyra meredt, palástolni sem próbálta az indulatait, de az rezzenetlen nyugalommal állta a tekintetét. Sőt nem általlott még öreg, recsegős hangján hozzá szólni sem.

– Jól jegyzed meg, szolga! Adhatta ő neked azt a parancsot, hogy mindentől védd meg, de tartsd meg a távolságot, ha az övéi között van! Nem mocskolhatja be az étintésed.

Ward nem mondott semmit, még csak nem is bólintott az utasítás nyugtázásaképp. Csak megállt mozdulatlanul, ahogy bármelyik halott állt volna. Tekintetét persze nem vette le Loire-ról, akit az öregasszony próbált most lefogni. Közben a Lény még mindig kiáltozott az igazi fájdalom őszinte, vérfagyasztó hangján. Aztán egyszer csak abba maradt ez hangzavar, mintha elvágták volna. A fő visszahúzta a botot a kalitka rácsai közül, nem gyötörte tovább.

– Elég volt ennyi az engedetlenségért? – kérdezte majdnem kedvesen tőle. – Mindent hoztam ahhoz, hogy meggyógyíthasd. Állj neki, ne kényszeríts arra, hogy tovább büntesselek.

– Ha meggyógyítom, ő fog kínozni – állt ellen továbbra is a Lény.

A fő rámosolygott, még Ward is iszonyodott attól az anyainak szánt szörny-kifejezéstől, és ismét a ráfogta a botot. A Lény ismét vonaglani kezdett, ahogy Loire is.

– Lehet, hogy kínozni fog – súgta vészjóslóan a Fő –, de csak ha engedetlen vagy.

Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, arcán ugyanazzal a kedves kifejezéssel kínozta tovább. Végtelennek tűnő percek teltek el csigalassúsággal, miközben a Lény sikoltozva tehetetlenül vergődött továbbra is. A Fő csinos vonásai viszont lassan állatias, szörny kifejezésbe torzultak, látszott, hogy minden pillanatát élvezi a hatalmának. Élvezte, hogy uralkodik van fölötte, éppen úgy, ahogy mindenki fölött a Szigeteken.

Ward elviselni is alig bírta ezt az értelmetlen kegyetlenséget. Gyötörte Loire minden fájdalmas rándulásának látványa is. Egyre kevésbé bírt mozdulatlan, passzív szemlélő maradni. Legszívesebben kicsavarta volna a Fő kezéből a botot, hogy úgy arcon suhintsa vele, hogy átrepüljön a terem másik végébe. Felidéződött benne, mit érzett minden alkalommal Chealsey jelenlétében, és rá kellett döbbennie, hogy pontosan ugyanazt érzi az anyjáéban is. Sokszorosan felerősítve.

Ó, hogy csináld már, az istenek áldjanak meg! Fohászkodott némán.

És akkor megérintette a Lény fénye. Halvány volt, erőtlen, nem tartott tovább egy tört pillanatnál. Olyan gyorsan elmúlt az érzés, hogy Ward egészen biztos lehetett benne, a mágusok nem vehettek észre semmit ebből. Mégis elég volt ahhoz az érintés, hogy magával sodorja a Lény válaszát.

Hitelesnek kell maradnom. Ahogy neked is, katona. Játssz tovább te is!

A férfi nem mozdult, nem adta semmi jelét, hogy megérintenék a körülötte történtek. Hiába kívánta azt, bárcsak vége lenne már ennek az embertelenségnek. A Fő még percekig nem hagyta, változatlan hévvel és gyűlölettel gyötörte a Lényt. Ward, hogy elterelje a saját gondolatait, elmerengett rajta, vajon honnan jön ez a rengeteg indulat, és miért irányul a Lény ellen. Hiszen a mágusoknak hálásaknak kellene lenniük a hatalomért, amit tőle kaptak, ami rajtuk kívül nem adatott senki másnak. Mégsem adták a hála és alázat legkisebb jelét sem.

– Elég, nem bírom tovább! – alakult hirtelen érthető szavakká a Lény kiáltozása. – Megteszem, csak hagyd abba… kérlek…

A Főnek is hallania kellett, mégsem mozdult. Kezében nem remegett, nem ingott meg a bot. Továbbra is kínozta. Továbbra is fájdalmat okozott neki. Mintha csak még jobban emlékeztetni akarná a saját hatalmára és a Lény kiszolgáltatottságára. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elfordította a botot róla, és visszaadta a vénségnek.

– Akkor, gyerünk láss hozzá, már így is eleget vesztegetted az idejét.

Azzal a Fő intett az animusoknak, akik belendítették a foglyul ejtett mágusokat a kalitkába. A közelükben maradtak, nehogy valamelyiknek eszébe juthasson a menekülés. Az alaktalan fény-lény a mágusokra telepedett, ott lebegett felettük, azok pedig sorra összeestek, mintha mázsás súly nyomná őket a padlóra.

Aztán egy bizonytalan fénysugár – leginkább füstben elvesző halvány villámra hasonlított –, kinyúlt a kalitka rácsai közül, és megérintette Loire homlokát, majd egy másik fénysugár a mellkasát. A lány erre az érintésre elcsendesedett, újra nyugodtan, egyenletesen vett pár lélegzetet. Majd a teste szinte azonnal megfeszült, ahogy a Lény tépni kezdte belőle a betegséget. Loire ajkai szétnyíltak, fájdalmas nyögések és hörgés szaladt ki közük.

Ward még sosem látott átkokat, ahogy a betegség valódi formáját sem. Talán a Lény közelsége miatt, de annyira erős volt benne a mágia, hogy most először pillanthatta meg. Soha még ilyen rusnya valami nem került a szeme elé. Szálas volt, csimbókos, nyúlósnak tűnt, és mintha tapadós oszlásszagot is árasztott volna. Mintha csöpögne róla valami, lehetett akár elhalt mágia is. Ward lopva a Főre és a vénségre nézett, az arcukon ülő undor elárulta, hogy ők is pont ilyennek látják. Közben a mágusok a ketrecben továbbra is vergődtek, rimánkodva esedeztek kegyelemért.

A Lény súlya alól képtelenek voltak szabadulni, a ragacsos, csimbókos oszlás pedig a fény nyúlványokon egyre közelebb kúszott hozzájuk. Gyorsan mozgott, hamar elérte őket, a testükre kapaszkodott, nyitott, lihegő szájukon, fújtató orrlyukaikon, tágra feszült szemükön át mászott beléjük. Hiába próbáltak félre fordulni, szabadulni, nem volt menekvés. Hamarosan mozdulatlanná dermedtek.

– Szedd ki belőle az egészet! – parancsolt a Lényre a Fő, amikor észrevette, hogy a lányt ölelő fény elkezd visszahúzódni.

– Ez a három nem elég hozzá – felelte akkor engedelmesen, úgy látszik eleget kínozták ahhoz, hogy készségesebb legyen –, már meg is ölte őket.

– Akkor legyen elég így! – Megragadta a vénség kezében a botot, és annál fogva lendített egyet a vénasszonyon. Amikor az elvesztette az egyensúlyát, betaszította a kalitkába, egyenesen a fény közepébe. – Kerül, amibe kerül. Használd fel őt is!

A Lény nem teketóriázott, az utolsó csápokat a vénségbe parancsolta bele, aki nem adta magát könnyen, jóval tovább bírta, mint a másik három alacsonyabb rendű mágus, mire végre elcsendesedett. Ahogy a Lény végzett, elengedte a holttesteket, és a kalitka hátsó részébe húzódott. Visszavette az áttetsző emberi alakot, a sovány férfiét, és leült a ketrec hátuljában. Nem szólt egy szót sem, csak figyelte, ahogy az animusok kirángatják a holttesteket a rácsokon kívülre, és halomba rakják őket.

Majd Loire-t kezdte figyelni. A lány szeme lassan kinyílt, pislogott párat a földön fekve, majd a teljes döbbenet kifejezésével az arcán hirtelen felült. Körbenézett a kör alakú teremben, láthatólag fogalma sem volt arról, hol van. Elhűlten meredt a kalitkára, annak a távolabbi végében ülő Fény-Aadenre. Majd körbefuttatta a tekintetét a körülötte levőkön, a Főn, az animusokon.

Utoljára Wardra nézett, szája szólásra nyílt, de a férfi alig észrevehetően megrázta a fejét.

Ne! Nem árulhatod el. Azt kell hinniük, hogy ő csak egy furcsa animus. Játssz tovább, mint ahogy mi is! Szólt akkor szavak nélkül a lányhoz a Lény. A lány nem is mondott semmit, pillantását inkább a Főre emelte.

– Anyám – szólította meg –, mi történt velem?

A nő arca felderült, Ward talán még azt is meg merte volna kockáztatni magában, hogy egészen emberi lett, talán még anyai érzések is tükröződtek rajta. Letérdelt Loire mellé, hogy segítsen felkelni neki. Közben közelebbről is megnézte. A lány bőrén még halványan derengtek foltok az arcán és a karján. A korábbi hólyagok lenyomatai. Loire még gyenge volt a betegség és a gyógyulás fájdalma után.

– Rávettem, hogy gyógyítson meg téged – simított végig lánya arcán, akinek minden lelki erejére szüksége volt, hogy ne ránduljon össze az undortól. – Aljas és fukar a tudással. Ő okozza a betegséget, de ha akarja át is teheti másba.

– Ti jóságos Istenek… – suttogta Loire elhűlten. – Szóval… azok négyen… – Elcsuklott a hangja.

Hiába gyűlölte a mágusokat, mégis elviselhetetlenül fájt a tudat, hogy négy embert csak úgy odadobtak cserébe az ő életéért. Valószínűleg olyanokat, akiknek nem volt választása, és hatalma sem, hogy ellenszegüljenek. Kiülhettek a gondolatai az arcára, mert a Fő kedélyesen elmosolyodott, miközben továbbra is támogatta.

– Nincs miért sajnálnod őket. Egyikük sem érhetett a nyomodba, egy sereggel is feláldoztam volna belőlük, ha az lett volna az ára, hogy megmenthessen. Át kellett tennie a betegséget belőled másokba. De minden mágus mást és mást bír. Benned már olyan erős volt a kórság, hogy ők négyen kellettek ahhoz, hogy mindet átvegyék tőled.

Loire Fény-Aaden felé fordult, lépett egyet felé, de a Fő megfogta a vállát, egy határozott mozdulattal visszafordította maga felé.

– Ne törd rajtuk a fejed! – simított ki egy kócos, fekete tincset az arcából. – Ne pazarold rá az idődet! Megköszönnöd sem kell neki, azért van, hogy szolgáljon minket. Később majd arra is megtanítalak, hogyan tudod engedelmességre bírni. Most viszont pihenned kell, még nagyon gyenge vagy a gyógyulás után. Gyere, visszakísérlek a szobádba, hogy erőt gyűjthess.

Azzal vezetni kezdte a csigalépcső felé, majd végig mellette maradt a keskeny fokokon. Erősen fogta, nem hagyta, hogy leszédüljön bizonytalan lépései miatt. Loire nem mert hátranézni, de érezte Fény-Aaden tekintetét a hátában. Majd elhaló hangját is meghallotta a tudatában.

Most már tudod, hogy hol vagyok. El tudsz majd jönni értem, ha itt lesz az ideje. De addig játssz tovább!

Loire erre megtorpant. Hátrapillantott Wardra. Vett egy óvatos levegőt, mindent megtett azért, hogy ne tűnjön ideges sóhajtásnak. Összeszedte minden bátorságát, és odaszólt a férfinak:

– Mire vársz még? Gyere utánam!

Remélte, a hangja tényleg úgy szól, ahogy a mágusoké szólna, épp olyan parancsolóan, épp olyan érzelemmentesen. Minden szó gyötörte, fogalma sem volt róla, hogyan fogja ezt megbocsátani magának. Vagy hogyan fogadja Ward.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Matt Halls)