Espada másnap reggel hasogató fejfájásra ébredt. Egészen pontosan rögtön az után, hogy egy hatalmas puffanást hallott, amiről nem tudta megállapítani, honnan jön. A szíve azonnal robbanásszerű sebességgel kezdett kalapálni, a szeme kipattant. De nem látott semmit, csak sötétet, és valami beazonosíthatatlan füstöt és égett szagot érzett.

Az első emlék, ami az eszébe villant, a gránát volt Csillagfényfokon, ami a közelükben robbant fel. Fájt a feje, fájtak a tagjai. Mennyi idő telhetett el a robbanás óta? Hogy áll azóta az ostrom? Mi van a többiekkel? Harmadik a közelében volt még az imént… Sosem bocsátja meg magának, ha történt vele valami.

Rátört a rettegés. Miért van ilyen sötét? Van valami a látásával? Erőlködve oldalra fordult, amitől a feje még jobban lüktetni kezdett, közben arca belenyomódott a párnába. Az a puhaság döbbentette meg igazán. Nem értette. A robbanás villanása még mindig élénk színekbe vonta az idegpályáit. Talán valami hevenyészett elsősegély helyen van? Az magyarázná az orrában ragadt füstszagot is.

Erőltette a szemét, hogy gyorsabban szokjon hozzá a sötéthez. Végre kitisztultak előtte a szoba körvonalai. Döbbenten ismerte fel saját szobáját, és döbbent rá arra, hogy a leengedett redőnyök miatt van olyan sötét. Lassan az előző este emlékei is visszaszivárogtak az agyába, hogy Bastionnal és Harmadikkal lógtak ki tudja meddig, és ő kegyetlenül leitta magát.

Mindezen ellenére a csillagfényfoki ostrom és robbanás emléke annyira erősnek bizonyult, hogy valóságosabbnak tűnt előtte, mint az előző este. Érezte a karcolásokat a karjain, a repeszt a vállában, a hideg macskaköveket az megzúzódott tagjai alatt. De a puffanás és füstszag… Lehetséges, hogy ezek az itthoni zajok hozták elő ezeket a rettenetes emlékeket? Pedig a zaj az lehetett csupán annyi, hogy valaki elejtett valami nehezet a házban. A füst pedig… Félix odaégetett valamit? Nem sokszor, de azért fordult már elő ilyen.

Felült az ágyon, megdörzsölte a szemét, a fejéből is próbálta kiűzni a fájdalmat ezzel a mozdulattal. Nem értette magát, azt hitte, már régen túllendült a Régi Kontinensen történteken. Mindig is azt hitte magáról, hogy rajta nem hagyott olyan mély nyomokat, mint Bastionon, vagy Harmadikon, aki képtelen volt rendesen aludni a történtek után. Rengetegszer látta, amikor ő őrködött a többiek felett, ahogy forgolódik, és milyen nyugtalan az álma. Erre tessék, vele is valami hasonló történik épp.

Ahogy ezeken merengett, megrezdült a telefonja az ágya melletti éjjeliszekrényen. Espadát váratlanul érte a zaj, összerezdült tőle. Majd amikor rádöbbent, hogy mi ijesztette meg, kedve lett volna kinevetni magát. Bár nem, a fejfájás miatt mégsem… Óvatosan kitapogatta a telefont – ügyelt, hogy a feje ne mozduljon meg a folyamat közben –, és lerángatta a töltőről. Az persze nem jutott eszébe, hogy a fényerőt is vegye le róla, mielőtt a kijelzővel jó alaposan a szemébe világit. Azt hitte, az agya is cseppfolyósodik attól az éles fénytől. Fel is nyögött, annyira bántotta a szemét.

Aztán lassan megszokta a fényt, és úgy tudott a kijelzőre nézni, hogy már a szeme sem könnyezett tőle. És mikor meglátta, hogy Eleanortól kapott levelet, egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett, annyira váratlanul érte. Csak meredt a kis üzenet ikonra, nem merte megnyitni, félt, mit találhat benne. Aztán csak erőt vett magán, és rákoppintott az ikonra, a kijelzőn pedig azonnal megjelentek Eleanor szavai. Nem tűnt épp közvetlennek, de Espada mégis örült, hogy a nő felvette vele a kapcsolatot.

Eleanor: Jó reggelt! Átgondoltam a dolgainkat az eltelt pár napban, és arra jutottam, hogy engedlek találkozni Tarával. Hiányzol neki, nagyon rosszul viseli, hogy nem láthat, amióta tudja, hogy hazajöttél. Megbeszélhetünk egy találkozót, amin én is ott akarok lenni. Írj vissza, mit szeretnél. Átjössz hozzánk, vagy menjünk mi hozzátok? Ha inkább te jönnél, kérlek időben szólj, hogy Rasp ne legyen itthon. Nem hiszem, hogy jó lenne találkoznotok. Viszont egy valamit véss az eszedbe. Az, hogy láthatod Tarát, nem változtat köztünk semmin. Neki az apja vagy, de nekem már régóta nem vagy senkim. Viselkedj majd ennek megfelelően.

Espada hatalmas levegőt vett az üzenetet olvasva. Úgy érezte, hatalmas kő gördült le a szívéről. Már amiatt legszívesebben felkiáltott volna örömében, hogy Eleanor továbbra is épp annyira befejezettnek tekinti a kapcsolatukat, ahogy ő maga is. A nő a legkevésbé sem hiányzott neki. Tőle aztán legyen boldog ezzel a Rasppal, vagy kifenével. De azt nem tudná elviselni, ha nem láthatná többé Tarát. Még egyszer megdörzsölte a szemét, hogy élesebben lássa a betűket, majd gyors mozdulatokkal gépelni kezdte a választ.

Espada: Neked is jó reggelt. Hogy őszinte legyek, megleptél, nem számítottam semmi ilyesmire. De nagyon örülök, hogy meggondoltad magad. Nekem bármi jó, alkalmazkodom. Mondd meg te, mi legyen. Oda meggyek és akkora, amikorra mondod.

Elküldte az üzentet, és türelmetlenül várta a választ. Észre sem vette, hogy idegességében bal lábával dobolni kezdett a padlón. De szerencsére nem kellett sokat várnia, a válasz postafordultával, szinte azonnal meg is érkezett.

Eleanor: Gyere akkor te hozzánk háromra. Ma rövid nap van az óvodában, korábban hozom el. Te is tudod, hogy másfél hete volt a születésnapja. Örülne neki, ha megünnepelhetné veled.

Espada: Rendben, ott leszek háromra.

Visszatette a telefont az éjjeliszekrényre, majd elvánszorgott az ablakig, miközben feléjük intett, hogy felhúzza rajta a redőnyt. Ki akart sandítani a villa kertjébe, hogy lássa mennyire van már világos. Persze nagyon óvatosan tette, előre félt attól, hogy megcsapja fáradt szemét a fény.

Össze kellett szednie magát háromig. A legjobb, ha azzal kezdi, hogy lefürdik, és embert varázsol magából. De ahogy lepillantott remegő kezeire, egyből nem tűnt annyira jó ötletnek az, hogy borotválkozni akarjon. Talán előbb inkább ennie kellene valamit. Bár a gyomra tiltakozva rándult össze erre a gondolatra, mégis éhes volt.

Belelépett a papucsába, köntösbe bújt, és elindult az étkezőbe. Meg sem lepődött azon, hogy Luthert, Bastiont sőt még Félixet is ott találta. Köszönt nekik, majd leült a megszokott helyére, felkönyökölt az asztalra, és megtámasztotta lüktető fejét fém tenyerén.

– Mivel szolgálhatok ma reggelire, úrfi? – kérdezte tőle Félix mindenkori kimértségével.

– Kávét kérek. Sok kávét – felelte neki, de pillantását nem emelte fel az asztallapról, kifejezetten nyugtatta lüktető szemét az a világos, meleg-barnás árnyalat. – Meg a másnaposság elleni csodareggelijét.

– Ahogy óhajtja – fordult vissza a konyhapult felé vigyorogva az öreg.

– Kutyául nézel ki, fiam – nézte meg jó alaposan Luther is.

– Akkor nincs különbség ahhoz képest, ahogy érzem magam – vigyorodott el óvatosan Espada, de arra ügyelt, hogy a fejét továbbra se mozdítsa meg.

– Nem mondta neked senki, hogy aki nem bírja, ne igyon? – nevetett fel a Magister.

– Igyekeztem legyőzni a saját határaimat. Azt hiszem, sikerült.

– Az biztos! – csatlakozott a beszélgetéshez Bastion is. – Csoda, hogy én nem vagyok másnapos attól a rengeteg piától, amit te magadba zúdítottál.

– Azt azért megnézném – nevetett fel Espada, de azonnal meg is bánta, amint a fájdalom a halántékába robbant.

– Hát, tudod, téged elnézve, nem bánom, hogy engem most nem gyötör a macskajaj – vágta hátba az öccsét, amire az fájdalmasan nyögött fel.

Csak azért nem kezdett tiltakozásba, mert túlságosan lekötötte figyelmét az éppen abban a pillanatban elé tett hatalmas bögre kávé. Arról nem is beszélve, mekkora koncentrációt igényelt tőle az, hogy a szájába döntse a fekete italt, és ne mellé. Óvatos kortyokat ivott, és már ennyitől enyhült a hasogatás a koponyájában. Amint kiitta a bögre tartalmát egy hatalmas pohár citromos víz jelent meg a látóterében.

– Igyon rendesen, úrfi! – kísérte a magyarázattal Félix. – Sosem fog elmúlni a fejfájása, ha ennyire dehidratált marad. Higgye el, a kávé nem megoldás hosszú távon.

Espadának még a háta is borsódzott a citromos víz gondolatától. De engedelmeskedett az utasításnak, és lehúzott pár jó nagy kortyot. Aztán még ő is megdöbbent azon, mennyire gyorsan csillapította a hányingerét. Hideg volt a gyomrában, mégis jóleső. Hát még az milyen jól esett, mikor Félix elé tette a jó zsíros rántottát ecetes uborkával. Bastion elfintorította az orrát, amint az uborkaszag megcsapta, ez kifejezetten az az életkülönlegesség volt, amit csak másnaposan képes megenni az ember, mert egyébként undorító.

Figyelte, ahogy Espada nekiesik a reggelinek. Arra jutott, hogy hiányoztak neki ezek a pillanatok. Jó volt valamennyit visszakapni háború előtti életükből. Ebben a pillanatban menthetetlenül eszébe jutott Ward és Loire. És egy pillanatra megakadt a falat a torkán. Lutherre nézett, aki épp elmélyülten olvasott egy cikket a reggeli újságban, miközben monoton mozdulatokkal emelte ajkához a kávésbögrét újra, meg újra.

– Apa, mostanában nem mondtál semmit arról, hogy áll a kutatás Loire után – szólalt meg hirtelen.

– Mert nincs semmi előrelépés – nézett fel meglepetten az idősebb férfi az újságból. Annyira váratlanul érte Bastion megnyilvánulása, hogy még a kávét is majdnem félre nyelte. – Ugye nem gondolod, hogy elhallgatnám előletek, ha kiderítettem volna bármit?

– Nem, nem gondolom – sütötte le a szemét Bastion –, csak… csak gondolkoztam. Képtelen vagyok nem gondolkozni. És arra jutottam, hogy valakik biztos elrabolták.

Luther ezt hallva döbbent csak meg igazán. Minden lehetséges opció végigpörgött az agyán, honnan jöhetett fiának ez a sugallat. És egyetlen egy lehetséges megfejtést talált csak. Az biztos, hogy előveszi majd Simon Lexingtont, amiért nem tudta tartani a száját a kifejezett kérése, sőt utasítása ellenére.

– Ugyan, ne nézz már így! – rázta fel dühös gondolatai közül Bastion. – Ehhez aztán tényleg nem kell annyi ész, mint amennyi neked van. Az olyanok is, mint én, könnyedén összerakják a tényeket. Több, mint egy hete hazajöttünk. És még mindig nincs meg. Nyomtalanul eltűnt a mezőről. De hát nem tűnhetett el! Érted? Fogalmad sincs, milyen rossz állapotban volt, de mi láttuk, mennyire legyűrte a betegség. A saját lábán nem mehetett el onnan! Valaki biztos elvitte. Talán fogoly valahol. Volt egy mágus odaát, aki el is mondta neki, hogy a Szigetek mágusai őt akarják. Maga mellé akarta állítani…

– Tudok róla – vett most egy nagy levegőt Luther.

– Hogy mi? – meresztett hatalmas szemeket a döbbenettől. – Honnan tudsz róla? Mi nem mondtuk.

– Ugyan honnan tudhatna róla? – nézett dühösen az apjukra Espada is, eddig hallgatott, de akkor meg kellett szólalnia. – Te nem mondtad, én nem mondtam. Akkor ugyan kitől tudhatta meg?

– Harmadiktól… – esett le a tantusz Bastionnak is. – Neked dolgozik! Csak te megtiltottad neki, hogy beszéljen róla!

– Az ujjait is te törted el? Vagy Félix? – Luthernek nem tetszett a számonkérő él Espada hangjában. – Nem lepne meg egyik sem. Azok után semmiképp, hogy mennyire ki voltál rá akadva az őrszobás eset után.

Amióta jobban megismerte Simont, Espada arra jutott, hogy egyáltalán nem hazudik olyan jól, mint amennyire hiszi. Vagy talán csak ő látott át rajta ennyire. De az igazság az, hogy már akkor gyanakodni kezdett Harmadik új és annál titokzatosabb „munkaadójára”, amikor mesélt nekik róla. De mivel nyilvánvalóan nem akarta felfedni a kilétét – jó eséllyel Luther megtiltotta neki, ami abszolút rá vallana –, pillanatnyilag annyiban hagyta. De most képtelen volt tovább türtőztetni magát. Az apja hallgatása pedig tovább fokozta az indulatait.

– Oké, most lett elég, fiúk! – Luther megemelte a hangját, egy tört pillanatig elmélkedett, igazat mondjon-e, majd végül a féligazság mellett döntött. – Igen, baromi dühös voltam rá, azok után, hogy mekkora bajba kevert titeket. És valóban felkerestem. De akkor már töröttek voltak az ujjai – Az Espada arcára kiülő kifejezésből rögtön tudta, hogy a kölyök nincs meggyőződve az igazmondása felől, ennek ellenére tovább ütötte a vasat. – Kellett valaki, akit kikérdezhetek arról, ami veletek odaát történt. Nem akartalak titeket ilyen fájdalmas dolgokkal traktálni, miután én is az egyetlen logikus következtetésre jutottam, arról, hova tűnhetett Loire. Simon Lexington pedig mindent elmondott, sőt még azt is felajánlotta, hogy segít.

– Akkor most neked dolgozik? – követelt válaszokat Bastion is.

– Mondhatjuk így is – forgatta a kávésbögrét két tenyere közt Luther. – Tervez nekem pár dolgot, amivel remélem, hogy könnyebben előcsalhatom a mágusokat, akiknél lehet.

– Szóval, te akkor tudod, hol van? – Idősebb fia türelmetlenül dobolt az asztalon, mindent tudni akart.

– Pontosan nem – rázta meg kopasz fejét –, de sejtem. És hazahozom. Megígérem.

– Hiszek neked, apa. Tudom, hogy ha valaki, te meg tudod csinálni. – Bastion megenyhült az irányába. Szinte felragyogott az arcán a bizakodás. Espada viszont nem felejtett ilyen gyorsan.

– Nem tudom, mit csináltatsz Harmadikkal, de kérlek, ne keverd bajba! – Egy pillanatra összeszorította ajkát, majd kényszerítette magát, hogy kimondja: – Tudod, mennyire fontos nekem…

– Tudom, éppen ezért igyekszem szem előtt tartani ezt – bólintott komolyan Luther, ami nála felért egy esküvel. – Tudom, hogy soha nem állnál többé szóba velem, ha történne vele valami. Ezt sosem kockáztatnám meg. Örülök, hogy itthon vagytok srácok, hogy még bonyolultabbá tegyétek az életemet.

Erre Bastion felnevetett, Espada viszont óvatosan csak elmosolyodott. Nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, mennyire veszélyes az apjának dolgozni. Ezt Ward elvesztésénél semmi sem bizonyította jobban. Abban viszont nem tévedett, hogy tényleg nem bocsátja meg neki, ha Harmadiknak csak egy szál haja is görbül. Ő továbbra sem szólalt meg, de Bastion az ő nevében is felelt, hiába nem hajlott öccse akkor a humorra:

– Bízhatsz bennünk. Mármint abban, hogy megbonyolítjuk az életed.

– Na jó, elég volt ennyi sziruposság reggelre! – állt fel Luther az asztal mellől. – Még elrontja a gyomrom ez a cukormázas érzelgősség. Egyébként is mennem kell. – Mielőtt távozott volna, még odaszólt az öreg komornyiknak: – Jöjjön, Félix, van pár dolog, amiben szükségem van a segítségére. Utána visszajöhet befejezni a fiúk ellátását.

Az öreg ezt hallva engedelmesen letette a kezében tartott kést, zöldséget, és szó nélkül követte. Espada pillantása addig kísérte őket, amíg az étkező ajtó be nem csukódott mögöttük Félix határozott lökésének engedelmeskedve. Ezután Bastionhoz fordult, és fojtott hangon szólalt meg:

– Szerinted ez nem volt furcsa?

– Mire gondolsz? – Az idősebb nem színlelte az értetlenséget, hiába voltak meg a maga fenntartásai Lutherrel kapcsolatban, annak ellenére is, mekkora hálát érzett azért, hogy az apjuk még mindig kerestette Loire-t.

– Azt ne mondd, hogy neked ez nem gyanús! – nézett rá szemöldökét felvonva Espada. – Felkeresi Harmadikot? Oké, elismerem, a magyarázata hihetőnek tűnik… De akkor is, kell lennie valaminek, amit nem mondd el. Ha nem gyanakodott volna eleve arra, hogy Dōrban vagy Csillagfényfokon történt valami, ugyan minek ment volna éppen Harmadikhoz?

– Már úgy érted, azon kívül, hogy eltörje az ujjait? – Most Bastionon volt a szemöldök felvonás sora.

– Akkor ezek szerint te is arra gondoltál, amire én – vonta le a következtetést Espada.

– Ezek szerint igen.

– Pedig én ezt hittem, hogy pár szó Loire-ról, és már el is felejted, hogy mindig érdekesen álltál apához.

– Jó színész vagyok. És sosem voltam olyan szemellenzős Lutherrel kapcsolatban, mint te és Ward. Éppen ezért mindig tudtam, mikor érdemes befogni a számat, vagy azt mondani, amit hallani akar. Most viszont tényleg úgy látom, nagyon igyekszik, hogy mindent megtegyen Loire-ért. De azt nem tudom elfelejteni neki, hogy éveken át csak a jól kidolgozott terve részei voltunk. Mondd meg őszintén, mióta tudjuk, hogy erre a háborúra készül? Mióta tudtuk, hogy mi is ott leszünk az élvonalban? Ha innen nézed, közvetlenül az ő hibája, hogy Ward meghalt, és hogy Loire eltűnt. Tehát az tényleg elvárható minimum, hogy próbálja helyre hozni, amit még lehet.

Espada arcán sötét kifejezéssel bólintott. Nem volt mit tagadni, ő is pontosan így érzett. És bár küzdött még benne a korábbi őszinte ragaszkodás és szeretet, de az, hogy apja tervei miatt esetleg Harmadikot is épp olyan könnyen elveszítheti, mint a húgát és bátyját, szavakba nem önthető rettenettel töltötte el.

– Igen, ezt tényleg így van – ismerte el őszintén.

– De én nem ítélkezem felette – igyekezett tisztázni a gondolatait és érzéseit a másik előtt Bastion. – Sőt hálás vagyok neki. Azért, hogy az apánk. Nekem is időbe telt, hogy ezt be tudjam vallani magamnak. És, mielőtt még a szavamba vágnál, ehhez nem volt szükség arra, hogy kerestesse Loire-t. Azok az évek, az a gyerekkor, amit tőle kaptunk, messze jobb és több volt, mint ami a Szigeteken várt volna Loire-ra. Ezért pedig sosem fogok tudni eleget törleszteni. Mindemellett azt nem tudom elfelejteni neki, hogy végig a gyerekkorunk alatt manipulált minket. És erre tessék, most kiderült, hogy maga mellé tudta szervezni Harmadikot, akit őszintén megvallva az apánk után a legokosabb, legdörzsöltebb embernek tartok a világon…

– Nem tetszik az, ami felé halad ez az okfejtésed – sóhajtott egy hatalmasast Espada.

– Hidd el nekem sem. De gondolj bele, mint jelent ez! Ha rávette Harmadikot, hogy segítsen neki, akkor vagy van valami, amivel mesterien manipulálta, ahogy régebben minket is, vagy zsarolja valamivel…

A fiatalabb leplezni sem próbálta, ahogy kiszaladt az arcából a vér a felismerés hatására. Luther nem manipulálta Harmadikot, hanem zsarolta. És ő maga adta a kezébe a fegyvert ehhez azzal a vallomásával, amikor attól félt, hogy az apja mit tesz vele, ha esetleg a kezei közé kerül… Hogy lehetett ennyire ostoba?

Bastion végig figyelte, ahogy szeme tágra nyílt a félelemtől. Kimondania sem kellett, hogy ugyanarra gondolnak.

– Mindezek viszont nem zárják ki, hogy vele legalább őszinte volt – vitte tovább gondolatmenetét pár pillanat hallgatás után. – Szerintem Harmadikban apa emberére akadt, és kikényszerített belőle olyan információmorzsákat, amiket nekünk nem sikerült. Akkor pedig belőle kell kiszednünk, mit tud…

– Szerintem nem jutunk vele semmire – csóválta a fejét lemondóan Espada. – Ha visszagondolsz a tegnapra, nagyon titokzatosan beszélt a munkájáról. Apa biztosan megtiltotta neki, hogy beszéljen nekünk megállapodásunkról. Én csak attól félek…

– Nem! – vágott a szavába Bastion. – Tudom, mit akarsz mondani, de nem te tehetsz róla. Akármibe is keveredett, az nem a te hibád.

– Bárcsak így lenne… – túrt a hajába idegesen a fiatalabb. – De mindannyian tudjuk, hogy ezt én rontottam el…

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Rietveld Ruben)