Luther miután egyeztetett Félixszel az aznapi teendőiről, az Közös Együttélés Minisztériumába indult, hogy fogadja Harmadikot a legutóbb megbeszéltek szerint. A komornyikkal csak azt akarta tisztázni, mikorra hozza az irodájába Lexingtont. Az öregnek bőven volt még ideje, mert a Magisternek előtte pár rettenetesen unalmas meetingen is részt kellett vennie.

Legelőször is a Mágus Képviselettel kellett egyeztetnie, és próbálnia elcsitítani őket, ugyanis a Szigetek mágusainak határozottan csípte a szemét az utóbbi időben kifejezetten dübörgő szanitéc program. A Scientia Castitae-tól tömegesen igazoltak át a több-kevesebb képzettséggel rendelkező varázstalan gyógyítók. Beindultak a képzések is, és úgy tűnt, hogy legalább a lombardiai rendelőket sikerült feltölteni orvosokkal és szanitécekkel. Főleg az utóbbiakkal. Sőt Luther már arról is egyeztetni kezdett az illetékes Egészségügyi tárcával, hogyan szolgálják ki a vidéket, illetve mennyi szanitécet vezényeljenek Dōrba és Csillagfényfokra.

Szóval, ha nem is tökéletesen, de a probléma legalább ideiglenes rendezésre került. A mágusok viszont hoppon maradtak. Az egy dolog, hogy rendelkezésre álló gyermekeik sem voltak – amennyire Luther értesült, üresen kongtak a raktáraik –, de ha lett volna is a Szigeteken felvásárolható árú, az ő kiképzésük is minimum egy évtizedet vett volna igénybe. És ha ez még nem lett volna elég, az ősi törvények meggátolták, hogy a kontinenseken Szigeti polgárokat alkalmazzanak.

Luthernek persze egyetlen porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést a Mágus Képviselet eminens tagjaival. Már csak azért sem, mert nem hitte, hogy le tudja csendesíteni az elégedetlenkedésüket. Azt nem mondhatja, amit hallani szeretnének, tehát eléggé reménytelennek tűnt ez a találkozó. Nem is vitte túlzásba az igyekezetet, amikor az elegáns berendezésű tanácsterem felé lépdelt.

Illetlenül sokat késett, de nem érezte rosszul magát emiatt. Ahogy közeledett a tanácsterem felé a tágas folyosón, már messziről látta a szárnyas ajtó két oldalán sorakozó animus szolgákat. Mi a fene? Gondolta magában. Szerette volna azt hinni, hogy ennyire félnek, ami miatt már csak animusok kíséretében merik elhagyni a számukra biztonságot jelentő kopár szikláikat. Luther sejtette, hogy inkább erődemonstrációt lát a halottakban, mint a mágusok félelmének megnyilvánulását. Bár biztosan eljutott hozzájuk is, hogy mennyire forrong az Új-Kontinens a mágusok árulása miatt. Már csak emiatt is úgy volt vele, tartsanak csak az emberek bosszújától. Ha valakik, ők aztán megérdemlik, hogy a nyakukba zúduljon ez a harag.

De ezt a nézetét természetesen nem juttathatta kifejezésre semmi esetre sem. Elsétált hát az animusok mellett, nem zavarvatta magát a jelenlétük miatt. Ahogy azok sem foglalkoztak vele. Csak rápillantottak üres tekintetű szemükkel, majd minden további nélkül beengedték a tanácsterembe. Luther teljes lelki nyugalommal lépte át a küszöböt, sétált a terem közepén terpeszkedő, terebélyes asztalig, és elfoglalta a megszokott helyét az asztalfőn.

Minden tekintet rá szegeződött, és nem egy rosszalló pillantás is jutott neki. Ő persze mit sem törődött velük. Megvárta, hogy a moderátor kimérten zengő hangon ismertesse velük, miért is gyűltek össze. Az idősebb, testes asszonyság felolvasta a mágusok panaszát, reklamációját, illetve az indoklást, amiért a Magisteri Tanács elutasította a keresetüket.

– Mindezek után a mai ülést megnyitom – adta át a szót a vitapartnereknek a moderátor.

Pár pillanatra csend ereszkedett a teremre, amit csak mindenféle apró neszek töltöttek meg, mint például poharakba töltött víz csobogása, kávés alátétek csilingelése a tálcákon, zavart torokköszörülés hangjai. Luther pedig minden zajtól, zörejtől elválasztva magát, makacsul hallgatott. Úgy volt vele, hogy ő ugyan nem fog megszólalni. Nem miatta vannak most itt. Az ő döntése világos és végleges, úgyhogy győzködhetik a mágusok, amíg meg nem unják.

Ez a feszült csend csak pár pillanatig tartott, majd sorra, egymást váltva emelkedtek szólásra a mágus küldöttség tagjai. Mindegyik hozzátett valamit az előző mondandójához, és a beszédek végül végeérhetetlen panaszáradattá duzzadtak. Ha avatatlanok hallották volna mindezt, az a benyomásuk támadhatott volna, hogy a Szigetek lakói a világ kizsákmányoltjai. Egyik sérelem érte a másikat a felsorolások alatt. Arról viszont egy szó sem esett, hogy Dōrban elárulták a szövetséges sereget, hogy a saját szakállukra megtámadták a Mély városait – többször is. Hogy a Régi-Kontinensen már ellenük folynak a harcok, nem az ott lakók ellen.

Luther nem értette, hogy mernek mindezek tükrében követelőzni. Mármint dehogynem értette, hiszen ha hatalmuk kiterjedne addig, nekimennének az Új-Kontinensnek és Eshternek is. De szerencsére nincs annyi emberük, hogy az egész világon háborúzni kezdjenek. Nemsokára pedig arra sem marad, hogy a Mély animusai ellen harcoljanak.

A hírszerzés arról számolt be, hogy valami döbbenetes mágia felkelti a halottakat származzon bár a Szigetekről, vagy a Hegymélyből. Így az ellenálló hadsereg pedig egyre gyarapodott, a mágusok pedig épp úgy fogytak, mint az ostrom elején a Eshter varázslói. Mindezek tükrében Luther már hallgatni is unta őket. És még így is órák teltek el, mire a követeléseik végére értek. Jó, hogy azt nem kérték, hogy a Magister csipkeköntösben esedezzen a bocsánatukért. Az sem lett volna kevésbé abszurd.

– Hallhatta, mik a problémáink a szanitéc programmal – fejezete be mondandóját a mágus delegáció vezetője. Középkorú, világos bőrű, világos, olyan semmilyen szín hajú, szeplős arcú nő volt, Luther kifejezetten ellenszenvesnek tartotta. Piszkoszöld szeme egy egészen kicsit emlékeztetett Loire-éra, de az ő lányáéból mindig is hiányzott az a fajta számítás és fensőbbség tudat, ami ennek a nőnek a teljes megjelenéséből sugárzott.

– Igen, hallottam – felelt meg neki teljes nyugalommal a Magister. – És Ön is hallhatta, miért nem lehetséges, hogy érdemben foglalkozzam a beadványukkal. Nem szeretném ismételni magam, de ameddig a Szigetek nem teljesítik az Ősi Megállapodás rájuk eső részét, nekünk sincs módunkban hatályon kívül helyezni a szanitécek intézményét.

– Abban, azt hiszem, egyetértünk, hogy sértő ránk nézve ez az eretnek tudás – próbálkozott ismét a nő. – Felháborít minket az, hogy…

– Nézze, asszonyom! – Luthernek aznapra eleve nem jutott sok türelme, és az a kevés is pontosan eddig tartott. – Engem pedig a kétszínűség háborít fel. És sértőnek érzem azt is, hogy órák óta rabolják a drága időmet a panaszaikkal, miközben egyetlen szó sem esett arról, hogy esetleg a követeléseikért cserébe beszűntetik a Mély elleni támadásokat. Illetve Önök nem hajlandók még csak méltatni sem azt a javaslatot, hogy esetleg szigeti polgárokkal próbálják enyhíteni a Kontinens válságát. Ha Önök ennyire a Szigetek érdekeire, hagyományára hivatkoznak, miért várnak tőlünk kevesebbet? Úgyhogy, a későbbi viták megelőzése érdekében végérvényesen elutasítom a kérelmüket. Egészen addig, míg a Szigeteken helyre nem áll a helyzet, és le nem győzik a betegséget. És érdemben nem tudunk foglalkozni a Régi Kontinensen kialakult patthelyzettel.

Azzal fölvette az elé készített egyik pecsétet, és a kérvény közepére rányomta az „Elutasítva – Fellebbezésnek helye nincs” feliratot. Majd átnyújtott egy példányt a mágus delegáció vezetőjének, egyet pedig a moderátornak.

– Kérem, kísérje ki valaki a vendégeinket! – fordult dolga végeztével a teremszolgákhoz.

– Ne fáradjanak, kitalálunk magunktól is – állt fel az asztal mellől dühtől tajtékozva a szeplős nő. – De jól jegyezze meg, ez nem marad ennyiben!

– Felőlem akár a Fő is elém járulhat, de nem változtat az elhatározásomon. További szép napot! – Luther megelőzve őket, előttük lépett ki a tárgyalóból minden udvariassági formulára fittyet hányva.

A folyósón vissza a saját irodája felé indult. Nem zavartatta magát, amikor a mágus küldöttség tagjai elviharzottak mellette animusaik kíséretében. A Magister elégedett volt. Ez a húzása minden bizonnyal felpaprikázta a mágusokat. Talán, ha szerencséje van, épp annyira, hogy a Fő személyesen sétáljon bele a csapdájába. Az lenne csak igazán szép, ha saját kezűleg végezhetne a varázslók legmagasabb vezetőjével. Vagy Félix kezével… Az végül is majdnem ugyanaz.

Ahogy kellemes tempóban haladt az irodája felé, egyszer csak csörtetést hallott a háta mögül. Épp a zaj irányába fordult volna, de Suzanna addigra már mellé is ért. Leplezni sem próbálta, mennyire dühös a tárgyalóban történtek miatt. Luthert viszont nem érdekelték az indulatai. Vetett rá pillantást, és villantott rá egy megnyerő vigyort.

– Valami mondandója van a számomra? – kérdezte a nőtől.

– Ami azt illeti, mondandóm az éppen van. – Suzanna összefonta karját keblei előtt, de azért igyekezett olyan szigorú tekintettel viszonozni Luther pillantását, ahogy az csak telt tőle. A Magistert határozottan egy csemetéit megszidni készülő mintaanyára emlékeztette.

– Remek – Luther még mindig kedélyesen figyelte –, akkor, ha már úgyis erre járt, akár el is kísérhet az irodámba! – folytatta útját a folyosó vége felé, Suzanna pedig követte.

– Ha már így rákérdezett a véleményemre… – a nő szinte loholt a nyomában. – Nem is fogom véka alá rejteni. Mégis mi az istenek haragja volt ez a tárgyalóban?

– Ha rövid választ szeretne: állásfoglalás – nyitotta ki irodája ajtaját Luther és engedte előre az Első Tacticust, figyelte, ahogy helyet foglal, majd ő is leült az asztala mögé. – De ha az igazságra kíváncsi: provokáció. Ha gondolja, meg is magyarázom miért. Gondolom, érteni fogja, mert amennyire észrevettem, a maga szemét is csípi az, ahogy ez a varázshasználó, jelenleg épp hasznavehetetlen csürhe a nyakunkba ült. Félre ne értsen, nem tudnék létezni a mágikus szolgáltatások és a kényelem nélkül. Valljuk be, jó hogy vannak, nélkülük minden jóval nehezebb lenne. De szerintem eljött az ideje, hogy egy kicsit a világhoz formáljuk őket is.

– Mire gondol? – Suzanna is felkeltette érdeklődését, a nő minden figyelmével rá koncentrált.

– Tudom, mekkora emberjogi aktivista, ahogy azt is, milyen régóta próbál tenni a nyomorú körülmények között, kereskedelemben értékesített mágusokért. A városok, falvak megveszik őket a hivatalaiknak, rendelőiknek, és ők életük végéig nekik dolgoznak. Nem más ez, mint modern kori rabszolgaság. És akkor ott vannak az egyenlőbbek köztük, a boltokat üzemeltető, mágikus szolgáltatásokat áruló, félig szabad státuszú mágusok. Rájuk még a szabályok egy része másképp vonatkozik, esetleges törvényszegéseikért, kihágásaikért a Szigetek bíróságai előtt felelnek. Ennél a két csoportnál viszont nagyságrendekkel jobb helyzetben vannak a gyermekként örökbefogadottak, mint az én ikreim. De ők korlátok közt szabadok, mivel a Szigetek tudásából nem részesülhetnek, mert valakik régen úgy döntöttek, hogy csak előre meghatározott ismereteket tanulhatnak.

– Igen ezt mind tudom – vonta fel formás szemöldökét a hosszú monológot hallgatva Suzanna. – Nem én vagyok az, akit ezzel a hangzatos beszéddel meg kell győznie arról, hogy ez nagyon rossz rendszer.

– Rossz rendszer, ami sajnos viszonylag jól működik. Vagyis, jelenleg csak működik – mutatott rá a lényegre Luther –, éppen ezt szeretném megreformálni.

– És valami javaslata is van erre nézve? Vagy csak a figyelmemet akarja elterelni a korábbi botrányos viselkedéséről? – Suzanna hangjában nem változott az addigi feddő él.

Luther arcán még mindig elégedett kifejezéssel dőlt hátra kényelmes foteljában.

– Természetesen tudom, honnan hova szeretnék eljutni. Az eszközeim persze érdekesek lehetnek. – Kifejezetten kerülte az esetleges kompromittáló szóhasználatot, addig nem akart részletekbe bocsátkozni, amíg meg nem bizonyosodott a nő cinkosságáról. – De amennyire tudom, eddig a támogatását élvezték az ötleteim.

– Tudja, amikor eldöntöttem, hogy Tacticus, sőt Első Tacticus leszek, nagy hatást gyakorolt rám – emelte rá pillantását Suzanna. – Mindent tudtam magáról. Sőt azt is elhatároztam, hogy követni fogom a példáját, és én is nehéz sorsú gyerekeket fogadok örökbe. Persze nagyjából tíz évvel késésben voltam az Ön eredeti mozgalmához képest, de a saját lányom mellé örökbefogadtam két mágus kisfiút. Olyanokat, akiket nem tartottak sokra. Hogy őszinte legyek, egyikük sem géniusz, de legalább valamennyire varázsolni tudnak. Szeretem őket, de nem várok csodát a képességeiktől. Azt hiszem, pont annyi gondom van velük, mint Önnek a lányával. Sokat gondolkoztam miattuk, és arra jutottam, hogy ez a rendszer már nemzedékek óta változásokért kiált.

– Nem tudom, mire akar kilyukadni mindezzel – szólt közbe Luther, amikor elunta a végeérhetetlen magyarázatot.

Suzanna türelmetlenül felsóhajtott, nyugtalan mozdulattal megigazította tökéletes kontyát. Egyik sem kerülte el az őt vizslató férfi figyelmét.

– Tisztában kell lennie vele, hogy mindenben támogatom – magyarázta feszülten. – Lehet, hogy hosszasan vezettem fel, de azt akartam kifejteni, hogy már mindenben követtem eddig, nem tudok állást foglalni a Magister mellett, ha nem mondja el, mire készül.

– Hálás vagyok a támogatásáért, Suzanna – nézett a nő szemébe –, és higgye el, szeretném belevonni a terveimbe. Ha sikerrel járnak, biztosan megváltoznak a két kontinensen az erőviszonyok.

– Értem, hogy vonakodik részleteket közölni – próbált belőle információt kicsikarni a nő –, de mindketten tudjuk, hogy Ön a Népmegfigyelés, éppen ezért nem értem, miért óvatoskodik.

Abban a pillanatban kinyílt az iroda ajtaja, és Félix kíséretében Harmadik lépett be. Suzanna gyanakvó pillantással nézett végig az érkezőkön, majd visszafordult Lutherhez. A két másikat is váratlanul érte, hogy a Magister nincs egyedül, megtorpantak az ajtóban.

– Elnézést, uram, nem tudtam, hogy épp megbeszélés közben van az Első Tacticussal – exkuzálta magukat Félix. – Jöjjünk vissza később?

– Nem, maradjanak csak – rázta meg a fejét a Magister. – Épp a legjobbkor érkeztek. De mielőtt bármibe belekezdünk, megtenné, hogy gondoskodik a megfelelő társalgási körülményekről?

– Természetesen, senki sem fogja zavarni Önöket.

Azzal mielőtt illedelmesen távozott volna, odalépett az ajtó melletti irattároló polchoz – úgy helyezkedett, hogy Suzanna és Harmadik ne láthassák, amivel foglalatoskodik –, kihúzott egy vaskos paksamétát, kinyitott egy láthatatlan nyílást a falban, és bekapcsolta a lehallgatást gátló készüléket. Csak ezután lépett ki az irodából, hogy őrt álljon az ajtó előtt. Harmadik nem kevés bizalmatlansággal figyelte a jelenetet.

– Jöjjön, Lexington, ne feszengjen ott! – invitálta Luther az asztalhoz, majd Suzannához fordult. – Nem volt még módom bemutatni az új mérnökünket. Simon Lexington…

– Nincsenek mérnökeink – szakította félbe a Magistert, miközben rezzenéstelenül meredt Harmadikra.

– Most már vannak. Egy mindenesetre. – Luther részéről ennyivel le volt zárva a magyarázkodás. – És ha már így alakult, gondoltam, itt lenne az ideje, hogy beavassam a terveimbe.

Luther nem is vesztegette az idejüket, meglehetősen zanzásítva beszámolt arról Suzannának, amire készülnek. Sok információt elhallgatott, vagy egyszerűen csak megnyírbálva adta tovább, Harmadik pedig csak hallgatott. A saját jól felfogott érdekében annál több esze volt, minthogy közbe merjen szólni, vagy kijavítsa a Magistert, aki semmit sem csinált véletlenül. Ha csak ennyit és így akar elmondani Suzannának, annak is oka van.

A nő csillogó szemekkel hallgatta, döbbenetes volt, mennyire lenyűgözte Luther. Harmadik látta Suzannán, hogy teljes elszántsággal vállalna bármit, amit a tervében rá szabnak. Harmadik a Castitae-ben hallott dolgokat erről a nőről. Tudta, vele sem árt óvatosnak lennie. A módszerei elrettentőek voltak, igaz Simon gyanította, hogy ebben nincs különbség kettejük közt, Luther egyszerűen csak sokkal kifinomultabb, és mindig tudja, kivel piszkoltassa be a kezét, hogy az övé tiszta maradjon.

Suzanna viszont a Magister elveinél már csak a hatalmat szerette jobban. Leplezni sem igyekezett igazán, hogy bármit megtenne a hatalmon maradásért. Harmadik abban nem volt egészen biztos, vajon Luther látja-e, hogy Suzanna Első Tacticusszá kinevezésével mekkora veszélyforrást kreált önmaga közvetlen közelében. Mindezek ellenére láthatólag semmitől sem tartott. Bár kettejük beszélgetését hallgatva arra jutott, hogy biztosan alaposan bebiztosította magát valamivel, így pedig talán félnivalója sincs.

– Hát, Luther, meg kell mondanom, hogy lenyűgözött – summázta az elbeszélés a végén Suzanna. – Nem számítottam rá, hogy ilyen tervvel áll elő. Ha ez beválik, tényleg két legyet ütnénk egy csapásra. És olyan fejlődési lehetőségek nyílnának meg a Eshter előtt, mint soha eddig a történtelem során. Tudja, egy kicsit meg is vagyok sértve, hogy ezt még csak most mondta nekem.

– Óvatosnak kell lennem – felelte teljes természetességgel a férfi. – És most, hogy már tud a mi kis titkunkról, magának is annak kell lennie.

– Engem ne féltsen! – nézett rá elszántan a nő. – Tudom, mit kell tennem, mindannyiunk érdekében. Épp eleget tűrtük már, hogy a Szigetek elnyomjanak minket a szolgáltatásaik mögé bújva. Ahogy itt az ideje megszabadulni Scientia Castitae-től is, eleget terrorizáltak már minket. De nézze, Luther – pillantott akkor ellenségesen Harmadikra –, egészen biztos benne, hogy megbízhat benne? Mégiscsak nekik dolgozott.

– Még most nekik dolgozom! – bukott ki Simonból, mielőtt parancsolhatott volna magának, és ugyanolyan indulatosan tette még hozzá: – A kettős ügynökségnek épp ez a lényege.

– Miatta nem kell aggódnia – intette le nőt –, Lexington nem fog ellennünk fordulni.

– Nem fogok – vágta rá automatikusan Luther ki nem mondott kérdésére.

– Látja? Nincs mitől tartania. Viszont, most megkérném, hogy távozzon. Át kell még beszélnem Lexingtonnal pár mérnöki dolgot, amivel csak untatnánk. – Luthernek tetszett az a felháborodott kifejezés a nő arcán, ahogy ekkora lekezelés hallatán eltorzultak csinos vonásai. Mivel nem akarta kihívni maga ellen a sorsot, ezért gyorsan hozzátetette még: – Ne aggódjon, az Önre szabott feladatokkal később megkeresem.

– Rendben – állt fel a fotelből a Suzanna, ő is tisztában volt vele, hogy itt nincs rá tovább igény.

Harmadik figyelte, ahogy esztétikus csípőringással kisétál, majd beteszi maga mögött az ajtót. A férfi várt még pár pillanatig, arra számított, hogy Félix fog csatlakozni hozzájuk. De mikor az öreg csak nem lépett be, visszafordult Luther felé.

– Nincs is mit mondania neki, igaz? – Maga sem értette, miért tette fel ezt a kérést. De a Magister látszólag jól szórakozott rajta, hogy így átláttak rajta.

– Nincs – felelte teljesen őszintén –, de neki ezt nem kell tudnia. Nincs semmi, amit elvárnék tőle, azon kívül, hogy ott legyen. De persze felkeresem majd, és mondok neki pár hangzatos dolgot, amivel meg tudom őrizni a lelkesedését.

Harmadik ennek hallatán nyelt egyet. Nem kellett elmagyarázni neki, amit virágnyelven közöltek vele. Eddig is tudta, hogy Luther nem szeret osztozni a hatalmán, és hogy Suzanna csípi a szemét. Ezek közül egyik sem garantált hosszú életet, ha a szóban forgó szerencsétlen a Magister rossz oldalára került.

– Jaj, ne nézzen már így rám! – nevetett fel Simon megnyúlt képét látva. – Maga biztonságban van. A gyerekeim sosem bocsátanák meg nekem, ha valami baja esne.

– Ez nagyon hízelgő – fújta ki a levegőt Harmadik. Más körülmények között Luther egyetlen szavát sem hitte volna. De mivel a saját szemével látta, hogy Espada egyetlen telefonhívással fordított az ő megpecsételtnek tűnő sorsán, így hajlott arra, hogy most az egyszer bizalmat szavazzon a Magisternek. – De ha már belerángatott, velem sem titkolózhat.

– Miért ne tehetném? Meg is mondtam, mi az oka.

– Nem. Csak mondott valamit, ami az oka lehet. De mindketten tudjuk, hogy nem ilyen egyszerű. Nem bízik bennem, ami annyira nem is meglepő, hiszen az egyik megbízatásom éppen az volt, hogy magát figyeljem.

– Igen, ez valóban így volt. Ne vegye magára, de megmondtam már, hogy kevés emberben bízom. És nem tervezek változtatni ezen.

– Rendben, észben tartom. Viszont az én részemről is lenne még valami. Egy ideje úgyis elő akarok hozakodni ezzel. Ha ebben segít, végérvényesen biztosíthatja magának a hűségemet.

– Nocsak – vonta fel a szemöldökét érdeklődve Luther. – És ugyan mivel? Csak nem szeretne kérni valamit?

Harmadik határozottan bosszantónak tartotta ezt az önelégültséget, amiben némiképp a háború előtti öntelt önmagát ismerte fel. Mintha csak egymás negatív tükörképei lettek volna. Végignézett a Magisteren, és összegyűjtötte minden bátorságát a továbbiakhoz.

– Azt azért mindenképp szeretném leszögezni, hogy a gyerekei miatt semmi esetre sem árulnám el. – Erre Luther türelmetlenül csak intett egyet, hogy ezt ő is tudja.

– Ezután a figyelem felkeltő felvezetés után valami nagyon lehengerlővel kell előállnia – figyelmeztette Luther vigyorogva.

– Szeretném, ha kimentené az embereimet a Castitae-ből – jelentette ki kendőzetlenül Harmadik. – Ha megöli Lawrence-t, márpedig nincsenek kétségeim, hogy meg fogja… akkor véres leszámolások jönnek. Az én csoportom kilóg a szervezetből. Olyanok, mint én, okosak, családosak, a maguk indulatival. De első sorban élni szeretnének, ahogy én is. A Castitae-ben figyelnek minket, tartanak az árulástól, ezért mi nem vehettük igénybe a szanitéc program adta lehetőségeket sem. Mindüket sakkban tartják valamivel, ahogy engem is sakkban tartottak a testvéreimmel. Ezért mi leszünk az első lemészároltak.

– És mit kapok azért cserébe, ha segítek nekik kimenekülni? Gondolom megérti, hogy szeretném tisztázni a szerződési feltételeket.

– Már mondtam. Engem – Harmadik teljesen szenvtelenül beszélt, nem most adta el magát először, de most először tette végérvényesen, mégsem félt Luthertől. Espada miatt. Minden kétség nélkül hitte, hogy a választottja olyan pajzs előtte, aminek erejét a Magister sosem merné próbára tenni. Ő viszont nem szégyellte használni. – Tudom, hogy szüksége van a tudásomra, és tart tőle, hogy maga ellen fordulok. De nincs miért. Már azzal megvette a szolgálataimat, hogy Espadával… – Luther szemének villanását látva inkább máshogy folytatta: – és a testvéreimmel megvette a szolgálataimat – képtelen volt még egyszer kimondani a „hűség” szót -, de az ő életükkel még jobban magához tud majd kötni. Ráadásul összeszokott csapat vagyunk, az én döntésem garancia az övékre is.

– Úgy érti, bármit megterveznek majd nekem, ami csak eszembe jut? – Luther szája szélén cinkos mosoly ült, majd amikor Harmadik bólintott, feltette a következő kérdést: – Úgy, ahogy a fegyvereket is tervezte? Hogy alig legyen belőle?

– Ezt hívják alkotói szabadságnak – vágta ki magát a szorongatott helyzetből Simon. – De nézze a jó oldalát! Akármennyi kerüljön is ki a tervekből, az mind a magáé lesz.

A Magister ezen az arcátlanságon kedélyesen felnevetett. Még a könnye is kicsordult tőle. Nem is érezte méltóságteljes látványnak magát, amikor szemét törölgetve igent mondott Harmadik kérésére. Majd hirtelen visszakomolyodott az arca, és feltett még egy kérdést:

– Miért olyan fontosak magának?

– Mert… – Harmadik vett egy hatalmas levegőt, ez most az őszinteség ideje volt, különben nem tudja rávenni Luthert, hogy állja a szavát. – Mert én vittem be őket a szervezetbe. Ugyanolyan rossz sorsú utcakölykök, mint én.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Nastuh Abootalebi)