Loire hagyta, hogy visszakísérjék a számukra kijelölt szobába. Fáradt volt, nem gondolta volna, hogy a gyógyulás ennyi erőt kivesz belőle. És Ward miatt is rettenetesen érezte magát. Fájt, hogy el kell játszania a hidegséget és számítást. Persze viselkedéséből semmi sem volt igaz, ő nem úgy ragaszkodott hozzá, mint valami trófeához, vagy babához.

– Ma hagylak pihenni – rázta fel önmarcangoló merengéséből a Fő. – Aztán holnap, ha már ismét visszatért az erőd, elkezdelek tanítani.

– Köszönöm, anyám. – Hangja fáradtan csengett, de ez nem akadályozta meg a Főt, hogy változatlan lelkesedéssel tovább csacsogjon.

– Annyi minden van, amiről nem tudsz! Csodálatos világot építhetünk majd együtt. Ha tényleg képes vagy arra, amire gondolom, együtt életre kelthetjük a Szigeteket. Én egyedül kevés vagyok hozzá, de ha csak a fele hatalom megvan benned, ami bennem, bármit megtehetünk majd.

Loire köszönte a bizalmat és a kedves szavakat, de amikor elhaladtak az animusok beszögellései előtt, és a látványtól teljesen összeszorult a torka. Az halottak, akik addig kísérték őket, sorra visszaálltak a helyükre, és mozdulatlanná dermedtek. Loire megtorpant, ahogy figyelte őket. Sorakoztak köztük olyan emberek is, amilyeneket még sosem látott.

A lány sosem járt Beatumban, vagy Abundanciában, annyit hallott csak róluk, hogy az előbbi régióban inas, vékony, legyőzhetetlen mandula-metszésű szemű emberek élnek. Azt beszélték róluk, hogy azokkal a szép vágású szemekkel nem csak az élők világát látják, de átlátnak az óriásiok földjére is. Sőt vannak köztük olyanok is, akik egyenesen a holtakkal is képesek beszélni.

Abundancia ellenben az ellentétek régiója volt. A déli részein, ahol mindig forrón tűző nap és szakadó eső váltotta egymást, fekete bőrű emberek éltek. Ők olyan növényeket termesztettek, amik a két kontinensen sehol máshol nem éltek meg. Gazdagságuk alapja volt ez a többi vidékkel folytatott kereskedelemben. Talán csak Eshter és a Régi Eshtadon volt náluk gazdagabb. Abundancia északi részei viszont a mindenféle gabonatermesztés ellenére is jóval szegényebbek voltak a déli területeknél. Itt hatalmas termetű, sárga hajú, kék szemű emberek éltek, akik képesek voltak a sokszor fagyos földeket is termésre bírni.

És itt az animusok között Loire mindenféle ember típust megtalált, akikről valaha hallott, vagy olvasott. Igaz a fekete vagy sötét bőrűek nem voltak meglepőek számára, Lombardiában sokan éltek szemkápráztató pompában, és legtöbbször Abundancia kereskedői is közülük kerültek ki. Sokkal ritkább látványnak számítottak a sárga hajú emberek, akik nem érezték jól magukat a melegebb területeken, ezért ritkán utaztak, vagy Beatum mandulaszemű állattenyésztői, akiket helyhez kötött a munkájuk. Ez a két csoport a világ változásai ellenére is homogén maradt, ezért a legendák azt tartották róluk, hogy az ő vérük még mindig olyan tiszta, mint amilyennek a Néma Istenek megteremtették őket.

Loire annyira a látvány hatása alá került, hogy észre sem vette, percek óta csak figyeli az animusokat. Mikor a Fő mellé lépett, és az árnyéka a lányra vetült, összerezzent, mégis igyekezett úgy az anyjára nézni, mintha nem kavarogna ezer indulat a belsejében.

– Ugye, milyen szépek? – kérdezte tőle mosolyogva a Fő, majd nem titkolt vágyakozással hátrapillantott Wardra. – Mikor hallottam Chealsey-től az animusodról, egészen biztos voltam benne, hogy te érteni fogod a szenvedélyemet. Fiatalabb koromban a világ végére is elzarándokoltam egy-egy különleges példányért. De módosítottat nem tudtam szerezni. Gyűjthetnénk őket akár közösen is. – Karon fogta Loire-t, és egy kissé távolabb vezette oda, ahol egy beszögellés üresen állt a falban. – Látod? Ezt a helyet egy módosítottnak tartom fent. Ha gondolod, hagyd itt, jól mutatna a többi között.

– Megtisztelő lenne elhelyezni egy ilyen lenyűgöző gyűjteményben – futtatta végig pillantását az animusokon még egyszer Loire –, de jobban szeretem, ha mellettem van. Ő a testőröm.

– Ugyan édes lányom! – nevetett fel a Fő. – Az én házamban nincs mitől tartanod.

– Remélem, ezt minden szolgád tudja! – Loire igyekezett olyan kemény tekintettel nézni az anyjára, ahogy általában a nő is szemlélte a világot. – Azok is akik hagytak volna meghalni. Ha ő nincs, talán már nem is élnék.

– Elismerem, ez tényleg felháborító – adta meg magát a Fő. – Rendben, maradjon akkor melletted. De remélem, legalább bennem megtanulsz majd bízni.

– Benned megbízom, anyám. De te nem lehetsz mindig mellettem. Amíg nem tudok annyit, hogy a féltékeny itteniektől megvédjem magam, szükségem van rá. De ha már elég erős leszek, örömmel helyezem el a gyűjteményedben.

– Tudtam, hogy megértjük majd egymást – mosolyodott el elégedetten a Fő. – Chealsey sosem osztozott a rajongásomban. Ő csak szolgáknak nézte őket, nem értéknek. Vethetek rá egy pillantást a többi között?

Ward felé fordult, aki mozdulatlanul és kifejezéstelen arccal várakozott mellettük. Loire leszívesebben egy jól irányzott pofonnal válaszolt volna az anyjának erre a kérésre. De eszébe jutott a Lény, ahogy arra kérte, játsszon tovább. Minden erejére szüksége volt, hogy viszonozni tudja a mosolyt.

– Természetesen anyám – fordult ő is Ward felé, hogy utasítsa. – Hallottad! Állj be a többi közé!

Ward ugyanolyan szenvtelen kifejezéssel, mint ahogy addig is várakozott, belépett a beszögellésbe, és megállt a többi animust utánozva.

– Tényleg itt lenne a helye – sóhajtott egy hatalmasat a Fő.

– Megígértem, hogy megkapod. – Ennek ellenére Loire intett Wardnak, hogy jöjjön ki melléjük. – És én megtartom a szavam. De most tényleg fáradt vagyok.

Azzal a szobájába indult Warddal a nyomában. Szerette volna végre magára zárni az ajtót és kint rekeszteni a Főt a teljes sleppjével, valamint minden mágussal a Szigetekről.

– Természetesen, nem felejtettem el, minek tettünk ki most – szökkent ruganyos léptekkel Loire nyomába a nő.

Egészen a szobaajtóig kísérte. Közben mindenféle értelmetlen ostobaságról beszélt neki a Szigetekkel kapcsolatban, a mágusokról, arról, milyenek is ők valójában. Loire legszívesebben rákiabált volna, hogy hallgasson, mert köszönte szépen, neki már sok mágus sokféleképpen bemutatkozott, de egyik sem volt jobb eddig a másiknál. De még ahhoz is fáradt volt, hogy az anyjára nézzen, nem arra, hogy egy nagy levegőt véve lesüvöltse. Az ajtó előtt ügyetlenül megtorpant, nem tudta, hogyan szabaduljon meg a kellemetlen társaságtól. De szerencsére a helyzet magától megoldódott, amikor a Fő végig nézve rajta megszólalt:

– Örülök, hogy van ez az animus, aki vigyáz rád. Bár, ha nem lenne, az enyémek közül kapnál egyet. Most viszont menj, és pihenj. Én meg helyre teszem a szolgáimat. Aztán azt is meg kell magyaráznom a tanácsnak, hogy milyen csúnya baleset érte a Vénanyát. Mindig is mondtam, hogy vigyázni kell a villámokkal. És a Mély elfoglalását is fel kell gyorsítanunk.Te is láttad, mit őrzünk, most már te is érted, miért van rád szükségem.

Loire csak meredt rá. Legszívesebben megfojtotta volna. A szíve is összeszorult, ahogy eszébe jutott Kitty, Kidan, vagy az az undok Parancsnok. Vajon mi lehet velük? Működik a varázslat, amit a Lény segítségével készített? És ha igen, vajon meddig tart ki az ereje ellenük? Mi előbb ki kell szabadítania a foglyot innen. Ha kijut innen, értelme sem lesz tovább ostromolni a Mélyt.

– … de ha te csatlakozol hozzám, őket is eltöröljük – rázta fel Loire-t a Fő hangja. – Az egész világot újraformáljuk a saját kedvünk szerint.

– Igen, anyám – nézett rá elszántan. – A világ megérdemli, hogy újrarajzoljuk.

– Jól van lányom, gyűjts erőt. Holnap kezdődik az új életed. – kinyitotta Loire-nak a szobaajtót, és hagyta, hogy belépjen, de ő maga nem kísérte be.

Bent a lány egyenesen az agyához ment, ami épp úgy össze volt gyűrve, ahogy reggel hagyták, miután kiszedték a takarók közül. Lerogyott a szélére, majd egy sóhajjal hátra dőlt, és csak meredt fel a plafonra. Szemét égették a gyűlölet könnyei, de nem akarta kiereszteni őket. Ward lehuppant mellé.

– Lenyűgöző alakítás volt – dicsérte meg, de Loire félre fordult. – Most tényleg hitt neked.

– És te? – Nem nézett a férfira, hangja távolinak hatott, bizonytalanul szólt.

– Elhittem-e, hogy ezzel az őrült spinével uralni akarod a világot? – Maga felé fordította a lányt. – Ha nem ismernélek mindenkinél jobban, elhinném.

– Sajnálom, hogy azokat mondtam…

– Amiket kellett? Miért kérsz bocsánatot?

– Mert… mindig eszembe jut, hogy… ahogy Csillagfényfokon parancsoltam neked. Akkor azt mondtad, soha többé ne merjelek úgy irányítani…

– Most szerepet játszottál – megfogta a kezét. – Akkor komolyan gondoltad, hogy animusként irányítasz. Úgy is utasítottál. De most semmi ilyen nem volt benned.

– Attól én még borzasztóan érzem magam – kihúzta kezét a férfi tenyeréből.

– Emésztheted magad, ha mindenképp ezt akarod – hagyta rá Ward. – Én csak azt mondom, hogy nincs semmi értelme. Az én lelkembe nem gázoltál bele. De ha bármi változik, szólok. Addig is, szedd össze magad! Mindketten tudjuk, miért vagyunk itt. Az önsajnálat pedig nem segít. Ebből a szempontból mindegy, hogy érzem magam, vagy te hogy éled meg.

– Szóval a te lelkedért ne aggódjak? – húzta kesernyés mosolyra száját Loire.

– Nincs miért – szögezte le Ward.

A lány ezután aludni próbált, de annyira nyugtalan volt, hogy ez megakadályozta az igazán mély álomba merülésben. Amint egy kicsit elszenderült, képek kezdtek el cikázni a szeme előtt. Villanásokat látott a gyerekkoráról, a raktárakból, Dōr és Csillagfényfok ostromából, a Mélyből. Látta Wardot meghalni, Aadent vergődni, ahogy vér csorgott a száján és az orrán, a sebesült katonát, akit megölt Bastionért, látta a J-t, ahogy a haldokolva belé kapaszkodnak, táncolt Kittyvel, égett a láztól egy büdös kabinban.

Aztán hirtelen felült. Az indulatok nem hagyták aludni. Dühítette, hogy a Szigeteken rekedt, és nem halad elég gyorsan a Lény kiszabadítása. Felkelt az ágyból, járkálni kezdett a szobában. Ward figyelte ugyan, de nem szólt hozzá. Aztán Loire észrevette a nyitott fürdőszoba ajtót, benézett, és bent egy hatalmas, hófehér porcelán fürdőkádat vett észre. Abban a pillanatban minden porcikája sóvárogni kezdett egy hosszú, forró fürdő után.

Bement és megnyitotta a csapot. Leült a kád szélére, és percekig csak figyelte, ahogy nő a víz szintje. Amikor már félig megtelt, ledobta a ruháit, és belemászott. El sem tudta volna mondani, mennyire jó érzés volt, ahogy kinyújtóztatva a tagjait, szétáradt bennük a meleg. Nemsokára viszont ismét elálmosodott. És ahogy ismét átcsúszott félálomba, visszatértek a képek. Cikáztak hol az ő, hol Aaden, hol Kirik emlékei.

Arra ébredt fel, hogy elmerült a vízben. Ahogy elaludt, lecsúszott a keze a kád széléről, és ahogy teste elvesztette a támasztékot, elmerült. Köhögve, ijedten rúgta ki magát. Nem tudta mennyi idő telt el, de ahogy elnézte a melegtől kivörösödött bőrét, biztos lehetett benne, hogy jó ideje ázott a fürdőkádban. Eddigre már be is sötétedett, nem szűrődött be semmi fény kintről. És Loire sziklaszilárd elhatározással szállt ki a kádból. Beszélnie kellett a Lénnyel. Azt nem tudta volna megmondani, magától jött-e ez a sugallat, vagy a fény hívta, de ezt kellett tennie.

Kicsavarta hajából a vizet, nem érdekelte, hogy a padlóra fröcskölt. Törölközőbe tekerte magát, és ügyelve, nehogy elcsússzon, a szekrényekhez sétált. Nézegette a ruhákat a szekrényben, de semmi kedvére valót nem talált. Aztán a figyelmét egyszer csak egy olyan fekete ruha vonta magára, amit a Fő is viselt, amikor először találkoztak a kikötőben. Ahogy visszagondolt a z itt eltöltött időre, arra jutott, hogy egy ilyen öltözetben nem lenne feltűnő az éjszaka közepén. Ezt vette hát magára.

Miután végzett, elindult a sötét folyosón. Hátra sem kellett néznie, hogy tudja, Ward követi. Azt még nem tudta, hogy fog kijutni az épületből, de úgy volt vele, majd csak megoldják valahogy. Óvatosan, hangtalanul surrantak keresztül az épületen, az animusokat kikerülték, egy másik folyosón mentek. Loire biztos volt benne, hogy a mozdulatlanságuk ellenére mindent figyelnek, ezért sem bukkanhattak fel előttük. Már épp a hatalmas hallon mentek keresztül, amikor Ward suttogva megszólalt Loire mögött:

– Hova megyünk egészen pontosan?

– A szentélybe – felelte épp ugyanolyan halkan –, beszélnem kell vele.

– Ezt sejtettem, de hogy akarsz innen kijutni? Biztosan zárva vannak az ajtók.

– Azt mondta, kivisz.

Ward felzárkózott mellé, majd megállította annyira, hogy szembe fordítsa magával. Látni akarta a szemében a fényt, de nem volt ott. Hangot kellett adnia az aggodalmának:

– És ha újra megbetegít?

– Ezt én is kérdeztem tőle. De azt mondta, nem fog. Most elég közel vagyunk egymáshoz, így egyikünknek sem lesz annyira megerőltető, hogy beszéljünk egymással.

A férfi egy bólintással elfogadta a választ, és hagyta Loire-t tovább menni. Ahogy a lány megközelítette a bejárati ajtót, ugyanaz történt, mint amikor a Fő akart távozni az otthonából. Az ajtó magától kinyílt, és utat engedett nekik a sötét városba. Ilyen kései órán senkit sem találtak az utcákon. Igaz, a Fő háza eleve távol esett minden lakóépülettől a sziget csúcsán. Ahogy lenéztek a lent elterülő részekre, alig pár házban láttak csak fényeket. Loire teleszívta a tüdejét a nyárközepi hűvös éjszaka levegőjével. A fák és növények minden csökevényessége ellenére is balzsamos volt az éjszaka.

– Emlékszel a szentélybe vezető útra? – fordult Wardhoz.

– Persze, mutatom – indult el a sötét utakon a férfi.

A sziget ezen a magas pontján nem volt közvilágítás, így csak a Hold, a csillagok és az alább elterülő városrész pislákoló fényei adtak útmutatást a sétához. Persze a férfi majdnem ugyanolyan jól látott látott a Lénytől kapott szemével, mint nappal. Kettejük közül a lány volt az, aki óvatosan, tapogatózva haladt. Wardba karolt, ami szerencsére meggyorsította a haladásukat.

– Mit csinálunk akkor, ha őrzik a szentélyt? – próbált előre tervezni a férfi.

– Nem őrzik – rázta meg a fejét Loire, tincsei még mindig nedvesen tapadtak nyaka és válla köré –, legalábbis ezt mondta.

– Sokat beszéltél vele. – A lány nem tudta eldönteni, hogy ebben a kijelentésben csendült-e vagy rosszallás, de abban biztos volt, hogy közel sem volt olyan közönyös, mint amit az utóbbi időben megszokott Wardtól.

– Amióta itt vagyunk, könnyebben tud szólni hozzánk, nehezebben veszik észre – igyekezett a lehető legjobban magyarázatot adni Wardnak.

– Ez nekem akkor is gyanús – ellenkezett ő. – Neked nem az? Azt mondod, nem őrzik, de régebben többször észrevették, hogy segít nekünk.

– Hát… a mágusok sosincsenek messze. Éjjel-nappal járnak őrök fel-alá a Szigeteken. A villámok változásait veszik észre. Így magyarázta legalábbis. Azt nem tudják, hogy nekünk segített, csak azt, hogy kommunikálni próbált valakivel a kinti világból. Nem először tett ilyet.

– Szóval, akkor azt állítja, hogy nem gyanakszanak ránk? – vonta fel a szemöldökét Ward.

– Nem. Nem sejtenek semmit – jelentette ki határozottan. – Szerintem a mai alakítása után, nem tartanak tőle, hogy mi lennénk a cinkosai. Gondolom, valahol a kontinenseken mágus ügynökök próbálják megtalálni azokat, akikkel beszélt. De mivel mi itt vagyunk, nem járnak majd sikerrel.

Eddigre elérték a szentély bejárta előtti teret. A lila és aranyszínű kövek halvány derengéssel vonták be az utat, így sokkal könnyebb volt haladniuk. Bent pedig a lila villámlás vont majdnem nappali fénybe mindent. Elindultak a sziklafalba vájt csigalépcsőn. Sokáig kerengtek lefelé, és Ward végig ugrásra készen haladt, ha a lány megszédülne, és el kellene kapnia. De szerencsére semmi ilyesmire nem volt szükség.

Loire egyenesen a kalitka elé ment. Most nyílt csak módja jobban megnéznie magának a torz csontokat, amik magukba zárták a Lényt. Azok mögött ott kavargott az a lila fény. A fogoly, amint meglátta őket, tömörödni kezdett, míg ismét Fény-Aaden nem állt előttük. Egészen közel lépett a csontokhoz, de ügyelt rá, hogy ne érintse meg őket.

– Most ki tudnálak engedni – állt meg vele szemben Loire. – Csak mondd el, mit kell tennem!

– Nem, még nem – rázta meg a fejét Fény-Aaden, és hátrébb húzódott. – Te nem tudsz kiengedni. Csak azok tudnának, akik megalkották ezt a ketrecet. De közülük már senki sem él. De mivel emberek alkották ezt a kalitkát, ők szabadon járhatnak ki-be. Ha elérkezett az idő, be kell jönnöd értem, és neked kell kivinned innen.

– De miért ne lehetne most? – meredt rá értetlenkedve a lány.

– Mert még nem álltok készen – magyarázta a Lény. – Amikor menekültök, én nem segíthetek. Ha megmutatkozom, azonnal észreveszik, hogy eltűntem. Magatokra lesztek utalva, akkor viszont ismernetek kell szigetet, hogy tudjátok merre kell mennetek.

– De nem vesztegethetem az időt! – tört ki robbanásszerű hangerővel Loire-ból az indulat. – Nem várhatok arra, hogy megfelelő legyen a csillagok együttállása, vagy tudom is én! A mágusok le akarnak vinni téged a föld alá, de ehhez ki kell irtaniuk a Mélyt! Érted? Emberek halnak meg addig, amíg a foglyuk vagy!

– Ez akkor sem ilyen egyszerű! – rázta a fejét Fény-Aaden. – Azt sem akarod tudni, mit kell tenned, hogy kivigyél innen? Mit hiszel? Csak úgy a hátadra veszel? Vagy zsebre teszel? De még ha ilyen egyszerű lenne is, nem ismeritek a szigetet. Fogalmad nincs, hol bújhattok el, hol nem találnak meg titeket.

– Akkor sem várhatunk a végtelenségig! – tiltakozott Loire. – Nem hagyhatom, hogy a Mélyt ostromolják! A szavamat adtam, hogy a mágusok nem árthatnak nekik.

– Az én szavamat adtad nekik – javította ki Fény-Aaden, Ward pedig döbbenten nézett egyikükről a másikra, nem tetszett neki ez a még egy titok, amibe őt megint elfelejtették beavatni. – Nem hiába adtam neked azt a mágiát. Mostanra az a barátod, mi is volt a neve? Kidan? Már biztos kiengedte a palackból. És azóta az a hatalom a Mélyben kering, és minden halott az ő seregüket növeli. Hidd el nekem, ha azt mondom, őket nincs miért féltened!

– Akkor sem várakozhatunk feleslegesen! – Loire a fejét rázta, nem bírta a tétlenségnek még a gondolatát sem.

– Most azért vagy itt, hogy tanulj, hogy megtudd, előtted milyen hibákat követtünk el.

A Lénynek sem volt kedve tovább vitatkozni vele, közelebb lépett a cella rácsaihoz, és mélyen a lány szemébe nézett, akit azonnal legyűrt az ólmos fáradtság. Azt még érezte, hogy a lábai megrogynak alatta, de azt, hogy dőlni kezd, és Ward karjaiba hanyatlik, már nem. A férfi elkapta, felemelte, miközben dühödt indulattal meredt a Lényre.

– Mit műveltél vele? – követelt a magyarázatot.

– Nincs miért aggódnod, csak alszik – felelt neki teljesen nyugodtan Fény-Aaden. – Még nem tud mindent. Fogalma sincs, hogy buktak el az előtte próbálkozók. Ezeket akarom megmutatni neki. De csak akkor tudom, ha alszik… és mostanában nem akar aludni.

– Szóval csak azért csaltad ide, hogy rávedd, aludjon? – Ward is alig bírt uralkodni a haragos megbotránkozáson.

– Nemcsak ezért. De nagyrészt igen. Ne aggódj, pár óra múlva fel fog ébredni. Vidd vissza. Én pedig megmutatom neki, amit tudnia kell.

– Úgy látom, különösebben nem kell győzködnöd – nézett rá szemrehányóan Ward –, azt csinálsz vele is, amit akarsz.

– Tudnám kényszeríteni – bólintott egyetértve Fény-Aaden –, különösen, mikor ilyen közel van, és kiszolgáltatott. De nekem arra van szükségem, hogy saját elhatározásából mentsen meg. Tőled viszont nincs szükségem elhatározásra. Az én teremtményem vagy, ha azt akarom, bármit megteszel nekem.

– Tudom. – Ward szívesen vállat vont volna, de akkor inkább a kimért tisztelet mellett döntött –, azt nem tudom csak, mi a különbség közted, és a fogva tartóid között. A módszereitekben biztos nincs semmi eltérő. Ugyanolyan manipulatívak vagytok. Ugyanúgy játszotok vele! – Haragosan pillantott le a karjában szuszogó lányra.

– Minden gondolatodat ismerem. Azt kívánod, bárcsak ne támasztottalak volna fel, bárcsak ne lenne az adósom. Sok mindent tehetnék veled, de miatta nem teszem. Őt rajtad keresztül tudom rávenni bármire, amire szükségem van. Ezért most megelégszem a tudattal, hogy miatta engedelmeskedned kell. Ki fogsz juttatni minket innen! Mindent megteszel, ami ahhoz kell, hogy elmenekülhessek innen. Nem kérdezel, nem akadékoskodsz, csak teszed, amit kell. Most pedig vidd vissza. Reggel felébred majd, és te olyan leszel vele, mint mindig. Semmit sem mondhatsz neki a most elhangzottakból!

Ward megint érezte azt, amit ott a barlangban, miután másodjára támadt fel, hogy képtelen ellenállni. Engedelmeskednie kellett. Bólintott. A tiltakozást mintha csak kiszívta volna belőle a ketrec. Loire-t még mindig magához szorítva tartotta. Tudta, ha a Lény azt parancsolná neki, hogy tegye be a lányt a kalitkába, és hagyja ott örökre, ő maga pedig álljon be Fő seregébe dísz-animusnak, azt is megtenné. De szerencsére a Lény nem volt ennyire kegyetlen. Még Elindult hát vissza a Fő házába, a mozdulatban lánnyal. Épp fellépett volna az első lépcsőfokra, amikor a Lény még utána szólt.

– Vigyázz, senki sem láthat! Sem az utcákon, sem a házban. Ha teheted, kerüld el a szörny animusait. Most is minden ajtó kinyílik majd nektek.

Ward ezt a kijelentést is nyugtázta, és határozott tempóban lépdelt fel a lépcsőkön. Pontosan úgy tett, ahogy parancsolták neki. Nemsokára már ismét Loire szobájában voltak. Az ágyra fektette a lányt, és leült mellé az ágy szélére. Abban a pillanatban érezte azt, hogy lehullott róla a Lény hatalma, hogy ismét önmaga, már amennyire a történések után az lehet. Egyik széles tenyerébe temette az arcát. A másik kezével megfogta Loire ernyedt kezét. Borzasztó rossz előérzete volt. Nem tudta, mire készül a Lény, abban volt csak biztos, hogy bármire rá tudja kényszeríteni. Mindkettőjüket.

Mindezek tükrében az sem zavarta, hogy a Lénnyel folytatott heves szóváltás alatt nem nyílt módja megkérdezni Kidanról. Pedig szíve szerint kifaggatta volna róla, milyen titkos egyezséget kötöttek Loire-ral. De végül is ez a kisebbik gond, ezt a lánytól is megtudakolhatja, amikor magához tért. A nagyobb probléma az, hogy mekkora bajban vannak most, aminek a mértékét egyikük sem ismeri.

✨✨✨✨✨

Loire miután elaludt, a ketrec mellett nyitotta ki a szemét ismét. Ugyanaz a feketeség folyta körbe itt is, mint a korábbi álmaiban, az egyetlen fényforrás ebben a sötétségben a lila ragyogás volt a Lény kalitkájában. Megállt a rácsok előtt, és Fény-Aadenre nézett. Ugyanúgy ragyogott, ahogy eddig is, ugyanolyan lenyűgöző látvány volt, mint bármikor.

– Nyugodtan bejöhetsz a ketrecembe – invitálta –, nem kell így a rácsokon át néznünk egymást.

Azzal hátat fordított a lánynak, hogy a kalitka túlsó végébe menjen. Leült a rácsok előtt, és türelmesen várt. Loire pedig követte. Kényelmesen átfért a rácsok közt. Odalépett Fény-Aaden elé. Leült törökülésben vele szemben, és türelmesen várt. Mást ebben a helyzetben úgysem tehetett. Ezeket az álmokat egy az egyben Fény-Aaden irányította.

– Sajnálom, hogy így álomra kényszerítettelek – nézett teljesen őszintén a lányra. – De azt hittem, egyedül jössz, hogy tudjunk beszélni arról, amit meg kell tenned értem.

– Tudod, hogy Ward nélkül nem megyek sehova – rázta meg a fejét. – És ő is komolyan veszi a feladatot, hogy vigyázzon rám.

– Igen, valóban – bólintott rá Fény-Aaden is.

– Nem hibáztathatod érte, hiszen te hoztad vissza éppen ezért.

– Igen. De nem róla akarok beszélni veled. Hanem arról, hogy ki kell vinned innen. Azt már mondtam, hogy mivel emberek készítették ezt a ketrecet, csak embereknek van ki- és bejárása. Ezért csak egy emberi testben tudok kimenni innen.

– Értem, meg akarod szállni a testemet – rakta össze a darabokat Loire. – És gondolom az engedélyemre van szükséged ehhez.

– Igen, mivel nem költözhetek egyetlen testbe sem, aminek a tulajdonosa nem engedte ezt meg.

– Rendben. Megkaptad az engedélyt. Ezért volt ez az egész felhajtás? – nézett rá értetlenül a lány. – Ebbe szerintem Ward is belement volna.

– Még mindig nem tudod, mivel jár ez az egész – rázta meg a fejét Fény-Aaden.

– Ugyan mivel járna? – Loire továbbra sem értette, hova akar kilyukadni. – Belém költözöl, én meg kiviszlek innen. Utána kicsit vacakul leszek, gondolom. Vagy megint megbetegszem. De az úgyis helyre jön, ha már nem leszel dühös a fogság miatt.

– Nézd, Loire… – A Lény akkor először szólította a nevén. – Nem szívesen vallom be, de hazudtam neked. Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy te elképzeled. Te is láttad mi történt vele – mutatott magára a Lény –, mikor az ő testében megmentettem Kiriket. Máskor csak megérintettelek titeket, de akkor jórészt beleköltöztem. Nemcsak az viselte meg, hogy varázsoltam egy varázsképtelen testtel. Az is… de a fő ok a hatalmam volt. Teljesen beléd költözök majd, hogy ki tudj innen vinni… Mikor kilépek belőled… – elcsuklott a hangja.

– Belehalok – mondta ki Loire helyette.

A Lénynek mondania sem kellett semmit, a felismerésre összerántotta a rettegés a belsejét, a gyomra gyufásdoboz méretűre ugrott össze. Mibe ment bele tudtán kívül!. Bizonytalan lábakkal felkelt a kalitka padlójáról, és idegesen járkálni kezdett rácsoktól rácsokig.

– Csak emiatt kell beleegyeznem? Mert megölsz? – torpant meg egy pillanatra.

– Nem – rázta meg a fejét Fény-Aaden –, a törvényeink szerint mindenért engedélyt kell kérnünk, amit nálunk alacsonyabb rangú lényekkel teszünk. Ezért kérdeztem rá, hogy feltámasszam-e a katonát, ezért kellett az engedélyed a testvéred meggyógyításához. És mivel most az életedről van szó…

– Ward tudja? – szakította félbe a magyarázkodást.

– Nem.

– Helyes. Ne is tudja meg! – nézett könyörgő szemekkel Fény-Aadenre. – Sosem egyezne bele. Aaden tudta? Tudta, mivel jár téged megmenteni?

– Tudta. Elmondtam neki is, ugyanígy egy álomban. Ő is félt, ő is azt kérte, hogy Kirik ne tudja meg. De ők nem tudtak kivinni innen.

Loire még mindig fel-alá járkált. Eszébe jutott az elhatározás, hogy ha kell egyedül jön el a Szigetekre, és szabadítja ki a Lényt. Akkor úgy volt vele, ha kell, bele is hal. Ward elvesztése után ez sem érdekelte volna. De most, hogy az élete ennyire megpecsételtnek tűnt, elbizonytalanodott a saját döntésében. Függetlenül attól, miket gondolt korábban, nem akart meghalni.

– Tudnom kell, mi a válaszod ezek után – rázta fel a gondolataiból a Lény -, tudnom kell, számíthatok-e rád… Nem tudom, mikor találok legközelebb valakit, akiben megvan az akarat, hogy megmentsen.

Loire akkor megtorpant. Egyenesen Fény-Aaden szemébe meredt. Kétségbeesést és reményvesztettséget látott benne. Kiolvasta a ketrecben eltöltött kétezer év minden kínját, fájdalmát és minden gyűlöletét. Látta az erőtlenséget is, hogy képtelen még egyszer csalódni az emberiségben. Ez a csalódása valószínűleg az utolsó lenne, mert abba a maga természetfeletti módján biztosan belehalna.

– Megígértem, hogy kiviszlek innen – kezdett bele a mondandójába egy hatalmas sóhajjal a lány –, és megtartom a szavam. De szeretnék kérni tőled valamit cserébe.

Fény-Aaden arcán ezer indulat futott át. Düh és kihasználtság, hogy megint zsarolni próbálják. Loire látta a változásokat azon az arcon, bár visszahőkölt, de nem hátrált meg. Ő maga is kétségbe esetten igyekezett kapaszkodni ebbe az utolsó kívánságba.

– Kérlek! – könyörgött a Lénynek. – Megteszem, amit kérsz. De egy dolgot meg kell tenned az életemért cserébe!

– Mi lenne az? – Fény-Aaden igyekezett uralkodni az indulatain, dühében az álmon keresztül is tudott volna fájdalmat okozni a lánynak. Mégsem akart, hosszú idő óta Loire volt az első ember, aki kedvességgel és megértéssel viseltetett az irányába. Emiatt talán még azt is elnézné neki, hogy még most is ennyire emberien viselkedik, és csak kérni meg követelni képes.

– Ward a legfontosabb az életemben. – Félre fordult a vizslató lila pillantás elől. – És gyűlöl így létezni. De persze kénytelen, mert te mellém küldted, amiért hálás a maga módján. Azt is tudom, azt várja, hogy ha ennek vége, akkor… szóval… hogy akkor őt is elengeded majd.

– Már megmondtam. Elengedem, ha azt szeretnéd.

– Nem – rázta meg a fejét Loire, és óvatosan kitörölte a félelem könnyeit a szeméből. – Én azt szeretném, hogy éljen. Rendesen. Halandóként. Azt szeretném, hogy add vissza az életét. Az apánknak és a testvéreinknek is szüksége van rá. Azt szeretném, hogy legalább ő hazamehessen kettőnk közül.

– Szívesen megtenném, amit kérsz, hiszen hatalmamban áll – felelte neki Fény-Aaden őszintén, megdöbbentette, hogy Loire nem magának kér. – De ehhez nekem is szikrákra van szükségem, anélkül én is képtelen vagyok életet visszaadni.

– De hát én meghalok! – Loire már zokogott, úgy érezte, agyon nyomja ez a teher. – Az én szikráim ott lesznek. Annak elégnek kell lennie, hogy őt megmentsd!

– Igen. Ez így van. Ha nem lennék ilyen gyenge, és nem lenne ilyen kevés időm, mindkettőtöket meg tudnálak menteni. De ha kiszabadulok, arra lesz csak erőm, hogy elhagyjam a világotokat.

– Kérlek! – Loire úgy érezte, összetörik, ha most nemet mond neki a Lény. – Szükségem van erre! Szükségem van rá, hogy tudjam, marad utánam valami.

– Rendben. Megteszem – egyezett bele Fény-Aaden, talán ő is sejtette, ha nemet mond, Loire-nak nem lesz ereje ehhez az utolsó feladathoz. – Ennyi talán még belefér az időmbe, és az erőmből is futja majd rá.

– Köszönöm! – A lány könnyei még mindig folytak, szipogott, de határozottan jobban érezte magát, hogy tett valamit Wardért.

Legszívesebben odalépett volna Fény-Aaden mellé, hogy mellé térdelve megölelje, de tartott tőle, hogy mivel nincs szilárd teste, egyszerűen csak átesne rajta. Mégis térdre rogyott. A megkönnyebbüléstől minden erő kiszállt a tagjaiból. Persze a titok terhe nem lett könnyebb rajta, de legalább nem érezte hiábavalónak azt, amit tenni készült.

– Én köszönöm, hogy kimentesz innen. – Fény-Aaden egész lényén ragyogott a hála. – Ennyit meg kell próbálnom megtenni érted. De most ki kell tegyelek innen, nehogy valaki észrevegye ezt az álmot. Nem neszelhetik meg, hogy beszélek veled.

Loire akkor úgy érezte, mintha mellkason taszították volna, majd kicsúszott a talaj a lába alól. A kalitka kifordult a látóteréből, ahogy zuhanni kezdett a semmiben.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Matt Halls)