Loire azután sem ébredt fel, hogy kiesett a korábbi álom feketeségéből.

Azt érezte, mintha hullámozna alatta a világ, és ettől a folyamatos mozgástól hányingere támadt. Valaki hideg borogatást cserélt a homlokán, majd egy nehéz tenyér nehezedett a mellkasára. Mintha téptek volna belőle valamit, rettenetesen fájt. Az sem lehetett volna rosszabb, ha a bőrét próbálnák felszakítani, a csontjait, ereit széthasogatni. Fel-felnyögött, hadonászni próbált, és kifordulni a tenyér alól, de valakik könyörtelenül lefogták, nem hagyták, hogy megmozduljon.

Valahonnan távolról fájdalmas nyögéseket hallott, eleinte képtelen volt eldönteni, hogy a saját hangja-e. Aztán lassan könnyebb lett a feje, a feszítés a mellkasában enyhült. Lassan rádöbbent, hogy a nyomasztó nyöszörgés egyik fele tőle ered, de az a valaki is kínok közt vergődött, akinek a tenyere nyomta a mellkasát.

Lassan kinyitotta a szemét, végre elég erőt érzett magában ehhez. Oldalra billentette a fejét, amitől azonnal kövérre hízott izzadtság cseppek kezdtek versenyezni a homlokán. Meglátta maga mellett Aadent, ahogy lilán izzó szemmel meredt arra a tengerészre, aki a mellkasán tartotta a kezét. Kirik elképzelni sem tudta, mi történik éppen, abban volt csak biztos, hogy hatalmas gyötrelmet jelentett az, amit épp tettek vele.

Közben a koszos, vén tengerész rázkódott, küszködött, szabadulni próbált, de mintha valami hatalom odaragasztotta volna kezét a mellkasára, nem sikerült eltávolodnia tőle. Eddigre már ő maga is azt kívánta, legyen vége, akármit művelnek csinálnak. Mintha a lelket is ki akarnák tépni belőle. Egyszerre szúrt, fájt és égetett. Ennél rosszabb kínokat még soha nem kellett kiállnia.

– Elég… nem bírom… – nyögött fel, de senki sem törődött vele.

Aaden nem fordult felé, nem mondott semmit, azt sem, hogy tartson ki. Végig kifejezéstelen arccal a tengerészre meredt. Kirik nem tudta, mit láthatott, de az az undor döbbenetes volt az arcán. A K gyengén, bágyadtan emelte meg a fejét, hogy jobban lássa, a történéseket. De semmire sem jutott, nem érzékelt mást, mint nyomást a mellkasán és a fájdalmat, ami kíméletlenül jelezte, hogy még mindig életben van. A vénség bőre alatt kidagadtak, lüktettek az erek, őt is verte az izzadtság.

Aztán váratlanul azok a kezek, amik korábban lefogták, visszahúzódtak tőle, a mágusok, akikhez tartoztak, egészen a kabin faláig távolodtak. Őket nem látta jól, sőt egészen pontosan a szemébe csorgó, maró izzadtságon kívül nem látott akkor szinte semmit. Néha eljutott hozzá Aaden hangja, ahogy nyugtatni próbálja, és azt ígéri, minden rendben lesz. Ilyenkor látni vélte az alakját körüllengő lila derengést is.

– Tarts ki, Kirik, mindjárt vége! – hatolt el hozzá az orvos hangja, de azt nem tudta megállapítani, hogy valóban ő szól-e hozzá és nem a valami.

A tagjai görcsöltek, mintha minden eret, ideget, izomköteget ki akarnának húzni a testéből a mellkasán keresztül. A kíntól összerándult, és oldalra fordult, de a tenyér nem vált el a bőrétől. És akkor visszatértek mellé a mágusok, erőszakkal visszafordították a hátára. Ő pedig üvölteni akart, de ereje nem volt hozzá.

Aztán az a vén tengerész, aki addig a mellkasára szorította a kezét, rázkódni kezdett, majd fentakadt szemekkel összecsuklott. És akkor végre Kirik izmai kiengedtek, az egész teste elernyedt, megkönnyebbülten kezdett lélegezni. Egyetlen pillanatig. Mert valaki azok közül, akik addig lefogták, mellé lépett, és ugyanúgy a mellkasa közepére szorította a tenyerét, ahogy korábban az a másik. És a tépő, fájó érzés újrakezdődött.

Ezt már nem bírta egyszerűen nyögésekkel, akkor először fájdalmasan felüvöltött. Azt látta a szeme sarkából, hogy ezt hallva Aaden összerándult, és vékony karjával a mágus keze felé kapott. Csakhogy a mozdulat félúton megállt a levegőben, a valami megállította a mozdulatot, és onnantól csak meredtek kemény, lila tekintettel.

Kirik a fájdalmak egészen új szintjét ismerte meg, semmit, amit valaha kiállt, nem lehetett a mostani gyötrelmekhez fogni. Azt hitte beleőrül, azt kívánta, legyen végre örökre vége. Később sem tudta volna megmondani, meddig tartott ez az egész, hogy percekig, vagy órákig, napokig folytatódott.

Végtelen megkönnyebbülést érzett, amikor végre visszahúzódott a kar tőle, és a fájdalom abbamaradt. Lihegve szedte a levőt, még a légzés is kínozta. A szeme félig nyitva volt, arra sem maradt ereje, hogy lecsukja, vagy teljesen kinyissa őket. Csak feküdt, mint valami kicsontozott, izomtalan test, és örült, hogy végre nyugtot hagynak neki.

A mágusok dolguk végeztével kimennek a kabinból, két ernyedt testek vittek magukkal. Csak Aaden maradt ott vele, a koszos, szűk, büdös lyukban. Egy rozoga, billegő széket húzott az ágya mellé, de mielőtt leült volna rá, még betakarta Kiriket egy szúrós, durva anyagú pokróccal. Bármennyire is volt rossz az az érintés izzadtságtól csatakos bőrén, a kellemes meleg, amivel körbe vonta, mégis jól esett. Nem kellett sok hozzá, hogy álomba merüljön. Most, hogy már csak a hajó ringatózott vele a semmi hátán, nem tudott tovább ébren maradni.

Loire nem tudta, hogy amíg Kirik testében átélte azokat a kínokat, az ő izmai is nem egyszer megfeszültek, ő is vergődött és dobálta magát. Egyszer-egyszer nyöszörgött is. Sőt egy alkalommal a teste egészen ívbe hajlott, mintha valami rettenetesen fájna neki. Akkor Ward kezét is olyan erővel szorította meg, hogy azt már a férfi sem tudta figyelmen kívül hagyni.

Próbálta felébreszteni, megrázta a vállát, szólongatta, de Loire nem reagált semmire. A testén az izmok egy idő múlva maguktól kiengedtek, és onnantól nyugodtan szuszogva aludt tovább. Ward nem mozdult el mellőle, minden rezdülését leste, miközben a lány a múltról álmodott.

Ha tehette volna, visszamegy a szentélybe, hogy kikövetelve a Lénytől, engedje el Loire-t. De mivel tudta, hogy az hatalom semmivel sem tartozik nekik, sőt ha úgy tartja kedve, abban is megakadályozhatja, hogy egyáltalán a kalitkáig jusson, inkább nyugton maradt. Nem mozdult el Loire mellől, továbbra is leste az álmát.

Otthagytam a rögzítőt Jeffnél. Így meg magamban beszélek. Remek, ha bárki hallana, biztos azt hinné, megháborodtam. De szerencsére most nyugodtan beszélhetek melletted. Hozzád… Most nem követem el azt a hibát mint ott a járatban. Emlékszel? Mikor meghallottad, amin gondolkoztam, hogy szakadékba vetem magam… Most megbizonyosodtam róla, hogy mélyen alszol.

Muszáj beszélnem erről, mert különben megőrülök, de képtelen vagyok úgy elmondani, hogy ébren vagy. Így csak félig vallom be… Hiába jöttünk ennyire messzire mindentől, ha meghallanád, mit vállaltam, talán még azt is kitalálnád, hogy kiúszol velem az óceán közepéről, de nem hagynád, hogy partra szálljak a mágusok Fő szigetén.

Miután a Fény megmentett, beszélt velem. Tudom, úgy kellene elmondanom, hogy ébren vagy. De képtelen vagyok, mert próbálok abba kapaszkodni, hogy amíg az én titkom, nem válhat valóra… Bocsáss meg nekem ezért!

És még mindig nem megy… Erőt kell gyűjtenem hozzá… Addig beszélek másról. Megmentett téged. Két tengerészt feláldozott ehhez, de megtette, amit ígért.

Borzasztó volt végignézni, ahogy szenvedsz. Akkor sem festettél ilyen rosszul, mikor meghaltál Felsőváros ostromakor. Nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen, ennyire rosszul leszel. Nem is értem, miért erősködtél ennyire, hogy a Fény velem kezdje. Ha nem lettem volna annyira lázas, biztos, nem hagytam volna meggyőzni magam, hogy abban az állapotban téged szálljon meg, és engem gyógyítson meg előbb rajtad keresztül.

Hős vagy Kirik, én mindig tudtam. Mikor alig álltunk a lábunkon a megpróbáltatások után, és mikor már elég messzire hajóztunk Határparttól, ahogy elértük a nyílt vizet megkérdezte tőlünk, kivel kezdje. Szerintem már akkor is te voltál rosszabbul, csak te leplezted jobban. És természetesen hajthatatlan voltál ezzel kapcsolatban. Én pedig hiába tiltakoztam, meggyőzted a Fényt.

Még most is látom, hogy megszállt téged, és megjelent szemedben az a lila ragyogás. Te is éppen úgy parancsoltál a hajó mágusainak, a tengerészeknek, mint én korábban. Homályosan emlékszem csak, hogy egy áldozatot kértél, ők pedig kiválasztottak egyet maguk közül, azt mondták, ő a leghasznavehetetlenebb, hogy ezt a hetet hajópadló pucolás nélkül is ki lehet bírni. A fiú vergődött és sikoltozott, mikor odahozták, mégsem törődött vele senki. A másik két mágus pedig engem támogatott el a kabinig, mert már a lábamon sem bírtam megállni. Te pedig követtél minket. Nem tudom, mennyire voltál önmagad, és mennyire vezérelt a Fény.

A kabinban az ágyra fektettek. Te annyit mondtál a mágusoknak, hogy fogjanak le jó szorosan, és mellém húztad a fiút. Én végig tiltakozni próbáltam, és a Fény nyugtatott próbált, hogy vigyáz rád, de az nagyon megijesztett, mikor arra hivatkozott, hogy én vagyok a fontosabb, így a te kérésedre kell hallgatnia.

Intett a mágusoknak, hogy nyissák szét rajtam az inget. Remegtem a hidegtől, alig kaptam levegőt. A fiú kezét a mellkasomra szorította, nem engedte, hogy lerázzam magamról. Aztán az a fájdalom! Sokáig tartott, bár nem tudnám megmondani, pontosan meddig. Olyan érzés volt, mintha a lelket is ki akarnák tépni belőlem.

Közben végig téged figyeltelek, könyörögtem, hogy hagyd abba. És te nem voltál ott. Eddig minden alkalommal, mikor a Fény beléd költözött, láttalak amögött a lila derengés mögött. De akkor nem, akkor csak ő volt abban a testben. Akkor kezdtem igazán rettegni, azért könyörögtem, hogy engedjen el, inkább hagyjon meghalni engem, de ne ártson neked.

Ő viszont nem hallgatott rám, csak nézett azokkal a jeges, lilán izzó szemekkel. És én biztosan éreztem, tönkretesz téged. Felszakadt a karodon, az arcodon a bőr, átsütött rajta a lila fény. És én üvöltöttem, de senki sem figyelt rám. Egyszer csak furcsa mozdulatot tett, mintha el akarna hessegetni valamiket. Utána ökölbe szorítva maradt az a keze. Nem értettem…

Miközben őt figyeltem, eleinte észre sem vettem, hogy egyre jobban vagyok. A láz egyszerűen elmúlt, ahogy a gyengeség is, visszatért az erőm, és kitisztult a tudatom. De hiába éreztem végre teljesen jól magam, még nem engedtek felkelni. A tengerészek lefogtak, és annak az egynek a nyomása sem gyengült a mellkasomon. Aztán az, aki megkapta a betegségemet, összeesett. A Fény a te testedben átlépett rajta, egészen szorosan mellém. A szemembe nézett, minden porcikámat látta, vizslatott, hogy jól vagyok-e. Én pedig sosem éreztem erősebbnek magam, de csak arra tudtam gondolni, hogy még mindig nem láttam semmit belőled az ő hatalma mögött.

Aztán elengedett téged, és te összeestél volna, ha a tengerészek nem kapnak el. Eddigre én már felkeltem az ágyról, ők pedig a helyemre fektettek téged. A Fény nem váratott, belém költözott. Elmondta, annyira kimerített téged, hogy haldokolsz. Nyugtatni próbált, azt ígérte rajtam keresztül megment. Kételkedtem benne, és ő győzködött, hogy először sem hagyott meghalni, mert tudja, mennyire fontos vagy nekem, éppen ezért most sem fog. Kénytelen voltam hinni neki.

Átadtam magam, és ő rögtön kifeszítette szorosan összezárt öklödből a szikrákat, amiket még korábban fogott bele. Akkor már én is láttam, azokat a kis vörös pontokat. Láttam azt, ahogy a felszakadt bőr recéi közül folynak elő vér helyett. Tudtam, hogy bár még élsz, teljesen legyengültél, mivel a te mesterséges tested sokkal rosszabbul viselte a varázshatalmat, mint az enyém.

Először tehát meggyógyította a testedet, az összes sebet, amiket a mágia tépett rá. Miután a sebek összeforrtak, a szikrákat is visszaparancsolta beléd. Ijesztő látvány volt, ahogy a kékes húsod lila fényben, szikra-kíséretben összeforrt. És ahogy a sebeid bezárultak, a szikrákból sem tudott több elfolyni.

Ezek után szedte csak ki belőled a betegséget. Én is megszenvedtem, üvöltöttem, miközben gyógyított, de te… Téged sokkal jobban megviselt. Sosem láttalak még fájdalomtól így szenvedni, pedig éltünk túl együtt csúnya dolgokat. Sosem könyörögtél még azért, hogy ne kínozzanak tovább.

A benned lévő betegség sokkal makacsabb volt. A te megmentésedhez két tengerész kellett. Gondolom, te nem számolnád, de eddig már négynél tartunk. A Fény eddig négy ember életét vette el, csakhogy a miénket megmentse. De ha őszinte akarok lenni, a négyből a te megmentésedre használt életeket nem sajnálom. Ha nyerhetek még egy kis időt veled, akkor semmi sem drága.

Azt hiszem, már órák teltek el azóta, hogy meggyógyított téged. Nem tudom megmondani pontosan, mert ebben a fedélközi sötétségben teljesen elvesztettem az időérzékemet. Azt sem tudom, kint a tengeren nappal van-e vagy éjszaka. Épp, mint a Mélyben a legelején…

Fogalmam sincs, mit mondhatnék még… Legszívesebben felébresztenélek, és mindenféle érdektelenségről beszélnék, csakhogy untassalak. Elmondanám, milyen színűnek láttam a vizet, az eget, mikor felszálltunk… Elmondanék bármit, csak azt az egyet ne kelljen. Hogy még gondolnom se kelljen rá. De nem tudom elfelejteni… Azért beszéltem ennyit, hátha elfelejtem, de mindig a gondolataim közé tolakodik.

Ki kell mondanom, amit a Fény azután mondott, hogy egyedül maradtunk. Pedig megkért rá, hogy tartsam titokban, mert nem bízik benned, és fél, hogy meggondolod magad. Én nem félek, én biztosan tudom. Ezért vallom be álmodban, mert magamban tartani sem bírom. Belepusztulok a teherbe. Annak a terhébe, hogy eladtam magam.

Megmutatta nekem a helyet, ahol fogva tartják. Egy hatalmas kalitkába van zárva. Láttam, belülről a csontokból készült rácsokat, láttam, ahogy körbe lebegett előttük, alaktalan testetlen, mint valami tömör füst… És láttam azt is, mekkora fájdalmat okoz neki, ha megérinti a rácsokat. Ő nem képes kisétálni a ketrecből, ezt csak egy ember teheti meg. Emiatt emberi testre van szüksége, amibe beleköltözhet, amíg elhagyja a Szigeteket. És nemcsak úgy megszállni, ahogy eddig tette velünk. Birtokba kell vennie azt a testet…

Tudom, mit jelent ez. Kimondania sem kellett. Egyetlen élő sem képes elviselni azt a hatalmat. Én megtapasztaltam egy részét, az pedig még messze volt a teljes lényének befogadásától. Ha belém költözik, megöl. Ha nem teszi, fogoly marad. Meghozta a számára elfogadható egyetlen döntést. Halálra ítélt.

Kirik! Mindennél nagyobb szükségem van rád, mert egyedül gyáva vagyok… Hogy csinálod? Mi kell ahhoz, hogy ne féljek? Te rezzenéstelenül viselnéd, ha rólad lenne szó, de én rettegek attól, hogy meghalok… De mit is hittem? Mit gondoltam, mi más lehetett volna ennek az egésznek a kimenetele? Fafejűen neki akartam vágni ennek az egésznek. Mégis a legjobban az fáj, hogy téged is magammal rántottalak. Megszámolni is képtelen vagyok, hogy hányadik alkalom ez…

Bárcsak visszafordíthatnálak, bárcsak lenne mód, hogy visszaadjam neked azt életet, amit miattam vesztettél el…

Elcsuklott a hangja, arcát tenyerébe temette. Loire semmi mást nem látott, csak az érdes bőrt, ami eltakarta előle Kiriket, és a félhomályos kabint. Megdöbbent. Aaden sírt. Szipogott, miközben meggyónt a mellette alvó Kiriknek. A végén pedig már egyenesen rázta a zokogás. Persze nem tudta, ez miért lepi meg, hiszen maga sem viselte sokkal jobban a Lénnyel kötött megállapodás árát, amikor megtudta, mi az.

Sajnálta Aadent, sajnálta, hogy minden, amit tettek hiába való volt. Az, hogy magát nem tudta megmenteni, talán annyira nem is meglepő, de az, hogy Kiriket sem sikerült, valahogy mélységesen elkeserítette Loire-t. Biztos volt benne, hogy Aaden pont úgy érzett a K iránt, ahogy ő Ward iránt. Az ő számára is csak a másik élete volt képes elviselhetővé tenni a saját sorsát.

Arra kezdett ébredezni, hogy fojtogatja a kabin levegője és a sűrű, tömény betegségszag. Tagjai ólom súllyal húzták, fejét is nehéznek érezte, de legalább a puszta létezés végre nem fájt. Megmozdult, minden tagja el volt még macskásodva, de legalább mozogni tudott. Az oldalára fordult, közben meghallotta, hogy van mellette még valaki, aki szintén mozgolódni kezdett.

A hangok irányába fordult, és Aadent pillantotta meg. Kócos volt, kialvatlan és szinte átlátszóan soványnak tűnt. Az világosan látszott rajta, hogy kényelmetlenül kuporogva elbóbiskolt a kemény széken ülve az ágy mellett, és az ő mocorgására ébredt fel. Mindenesetre az arcáról félre érthetetlenül le lehetett olvasni a megkönnyebbülést.

– Na végre! – hajolt hozzá közelebb. – Már azt hittem, kikötésig fel sem ébredsz.

– Mennyit aludtam? – kérdezte Kirik a másik kijelentésétől rosszat sejtve.

– Nagyjából másfél napot – felelte neki Aaden, mintha csak pár röpke percet vesztegetett volna el.

– Ó, hogy a francba! – bukott ki belőle, miközben megpróbált felülni, legnagyobb meglepetésére viszonylag könnyen ment.

– Mintha történt volna bármi ezen a ladikon, amihez elengedhetetlen volt a jelenléted – mosolygott rá Aaden. Könnyednek, talán még őszintének is tűnt, Kiriket mégis zavarta benne valami.

– És te végig jó orvosként itt ültél mellettem, számoltad, hogy hányszor veszek levegőt? – viszonozta ennek ellenére a mosolyt.

– Valami olyasmi. Nagyrészt itt voltam, de néha felmentem a fedélzetre. A mágusok társaságára annyira nem vágytam, de szerettem volna az eget látni. Aztán rájöttem, hogy hányingerem van a hullámzás látványától, és inkább visszamenekültem.

– Jellemző – csóválta a fejét, de csak szeretet csendült a hangjában –, még mindig gyenge vagy.

– Soha nem állítottam az ellenkezőjét – vörösödött el Aaden.

– Meglepően jól nézel ki, majdnem egészségesnek tűnsz – szúrta akkor közbe. – És én is jól vagyok.

– Meggyógyított minket – bólintott az orvos. – Persze nem teljesen, de amennyire tudott. Azt mondta, ennek bőven elégnek kell lennie addig, míg kiszabadítjuk, és helyre teszi a dolgokat.

– Remek. – Nem tette szóvá, mennyire furcsának találja Aaden viselkedését. Nem tudta volna megmondani, mi nem passzolt, de valami egyértelműan nem volt a helyén. Ezért inkább a történtekről beszélt. – Nem emlékszem sokra. Nagyjából csak arra, hogy azt mondtam neki, gyógyítson meg téged, kerül, amibe kerül.

– Majdnem az életedbe került – nézett rá sötéten akkor.

– Nem ez az első eset – nevetett fel azt az arcát. – És most is túléltem.

– Jobb, ha tőlem tudod, nem rajtad múlt, hogy nem haltál bele! – vonta össze a szemöldökét Aaden.

– Látod, ezt magamtól is sejtettem. De akkor is feleslegesen aggódsz. Minket nem hosszú életre terveztek, hanem arra, hogy meghalljunk valakiért vagy valamiért.

– Ezt a baromságot! – felpattant mellőle, és kiviharzott a kabinból, még az ajtót is szokatlan erővel vágta be maga mögött.

Kiriknek kétségei sem maradtak afelől, hogy valami abszolút nincs rendben. Valaminek történt, Aaden sosem szokott így viselkedni. Neki pedig az istenek látták lelkét, de semmi ereje nem volt utána menni. Ezért fekve maradt, és a szú percegést hallgatta a fában. Rozogának tűnt az a hajó. Azt sem igazán hitte, hogy egyáltalán van-e engedélye kikötni a Fő Szigeten. Tartott tőle, hogy sincs, sőt, kifejezetten ostoba ötletnek tűnt, hogy ezzel a csapzott, nyúzott csorogjanak be a mágusok legnagyobb kikötőjébe. Ez viszont egyet jelentett csak! ült fel a felismerés hatására. Ha biztonságos közelségbe értek, ki kell úszniuk a partra. Magát nem féltette, a fél óceánon képes lett volna keresztülverekedni magát, de Aaden felől közel sem volt biztos. Mármint dehogynem… Biztosan tudta, hogy képtelen rá.

És abban a pillanatban, ahogy gondolatai rá terelődtek, kinyílt a kabin ajtaja, és az orvos lépett be rajta egy tányér étellel. Tőle szokatlan mogorvasággal nyomta a kezébe; száraz kétszersült és hideg, szárított hús várakozott rajta. Nem festett épp étvágygerjesztően, de legalább kiadós volt. Kirik mohón látott neki, bár a hús keményebb és rágósabb volt, mint ahogy kinézett, szinte az álkapcsa is görcsbe rándult, ahogy beleharapott. Közben Aaden némán visszaült a kényelmetlen székre, és csak figyelte, ahogy evett.

– Mennyi idő még, mire elérjük a szigetet? – kérdezte váratlanul tele szájjal a K.

– Nagyjából négy-öt nap – felelte kelletlenül Aaden –, tiszta az idő, nyugodt a tenger, jól bírják a motorok.

Erre nem felelt semmit, azt sem említette meg Aadennek, amire jutott, nem látta értelmét ezzel terhelni egyelőre. Minek aggassza feleslegesen? Ezért mikor megszólalt, egészen mást kérdezett:

– Inni nem hoztál?

Aaden egy pillanatig döbbenten, megbotránkozva nézett, aztán a Kirik ágya melletti kis asztal felé intett. Egy csorba kancsó állt rajta, megtöltve vízzel. Látszott az edényen, hogy eddig már többször összetört a tengeri viharokban, de a mágusok mindig összefoltozták a hatalmukkal. A másik nem bajlódott azzal, hogy a kikészített, szintén többszörösen törött pohárba töltsön vizet magának. Fogta a kancsót, és egy lendülettel kiitta a felét. Aaden ezen elvigyorodott, mert ugyan mire is számíthatott volna tőle.

– Megőszülök az unalomtól, mire kikötünk a Szigeteken – jegyzete meg egy sóhajtás kíséretében a K, amikor visszatette a kancsót az asztalra.

Aaden együttérzőn mérte végig. Az idő, mintha tényleg csak és kizárólag az idegeikre akarna menni, csigalassúsággal vánszorgott az elkövetkező napokban. Az orvos jobban viselte a semmittevést, mint Kirik. Talált könyveket, amiket olvashatott, amik lekötötték a gondolatait, de a K-nak semmi elfoglaltsága sem akadt a várakozáson és tengerbámuláson kívül.

A matrózok – amikor épp nem irányította őket a valami – félve húzódtak el tőlük. Enni ugyan adtak nekik, és arra is ügyeltek, hogy a vendégeik egészségesek maradjanak, de semmi más esetben nem érintkeztek velük. Kirik próbálkozott segíteni nekik a napi teendőikben, hogy lekösse magát, de mindig elzavarták. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, mennyire rettegtek attól, hogy bajuk esik, és akkor megint eljön a lila valami, hogy közülük ragadjon el annak a kettőnek az életéért.

Aztán egyik este a hajókapitány személyesen kereste fel a K-t. Még meg is döbbent ezen, hiszen sosem szóltak hozzájuk feleslegesen. Mintha egy fal választotta volna el őket kettejüket a legénységtől, tudomást sem vettek róluk, mintha ott sem lennének.

– Közeledünk a Fő Szigethez – informálta kimért stílusban a mágus kapitány. – Még elég távol vagyunk, innen nem érzékelhetik a közeledésünket. A mi hajónknak nincs joga kikötni ott. Eddig dél felől közelítettünk, most elfordulunk nyugatra, a Fő szigetet abból az irányból határoló zátonyos szakaszhoz tartunk. Onnan ki tudtok majd úszni. Hosszú lesz, több mérföld, de a sziklák elég közel vannak a vízfelszínhez, sok helyen ki is állnak a tenger alól. Meg tudtok majd kapaszkodni, és pihenni szükség esetén. Tompa kövek azok, nem kell tartanotok tőle, hogy összevágnak titeket.

– Ha kiúsztunk, mit találunk majd a szigetnek azon a részén? – tudakolta Kirik.

– Barlangokat, semmi egyebet – felelte a kapitány. – A Fő Sziget nyugati része lakatlan. Elbújhattok, biztosak lehettek benne, hogy senki sem vetődik arra. Hajnalra érjük el a zátonyokat. Addig pihenjetek, szükségetek lesz minden erőtökre.

A kapitány ezzel magára hagyta, Kirik Aaden keresésére indult. El kellett mondania neki, mi vár még rájuk. Miközben a kabinjuk felé haladt, azon merengett, hogy ki kell majd szednie Aadenből, amit titkol. Azóta tudta, hogy rejteget valamit, amióta csodával határos módon meggyógyultak. De akárhogy próbálkozott, a másik makacsul őrizte ezt a titkot. Döbbenetesnek tartotta ezt, hiszen az orvos eddig mindent elmondott neki, de most azt sem volt hajlandó elismerni, hogy nem őszinte vele.

Aznap este nem akarta ezzel terhelni, a pihenést többre tartotta akkor. Másnap, amikor ébresztették őket, nem tudta volna megmondani, hogy az orvos mennyit aludt, de azt sejtette, hogy késő éjjelig, talán hajnal hasadtáig olvasott. Kirik mindenesetre kipihenten ébredt, készen arra, hogy a fél óceánon átússzon. Aaden viszont épp ugyanolyan gyengének tűnt, mint bármikor.

Akkor sem keltett jobb benyomást, amikor már a fedélzeten álltak, készen arra, hogy a vízbe vessék magukat. Az orvos bőrén vörösen derengett a reggeli nap fénye, és ettől az utóbbi időben szerzett ráncai csak még mélyebbnek tűntek. Miután Aaden lilán ragyogó szemmel visszafordult a tenger felől, a kapitány elé lépett.

– Hívj ide mindenkit! – utasította a tagbaszakadt férfit a valami. – A teljes legénységgel beszédem van.

A legénységből senki sem húzta az idejüket, gyorsan felsorakozott mindenki előttük, és a valami azonnal hatalma alá vonta őket.

– Sosem vettetek fel két utast Határparton – mondta nekik. – A nyugati raktár szigetre tartottatok a hivatalokba szánt mágusrakományért. De egy vihar és rossz áramlat elkapott titeket, és idáig sodort. Most pedig korrigáljátok az útvonalat, és induljatok az eredeti célotok felé!

Ezután hagyta, hogy a matrózok szétszéledjenek és ismét levegőnek nézzék őket. Valószínűleg tényleg nem látták, hogy ott vannak. Aztán a hajó komótos lassúsággal fordulni kezdett.

– Menjetek – szólt még oda nekik a valami hatalma alatt állva a kapitány – itt még elég mély a víz, nem fogtok sziklákra érkezni.

– Gyerünk, te ugrassz először! – utasította Kirik is Aadent. – Végig te úszol elől. Én biztos sokkal gyorsabb vagyok nálad, így legalább nem szakadunk el egymástól. Ha nem bírod, azonnal jelzed, és megoldjuk, hogy pihenjünk. Világos?

Az orvos némán bólintott, és a kifejezés, amivel arcán nézte az alattuk hömpölygő fekete vizet, inkább bizonytalanságról árulkodott.

Kirik pár pillanatot hagyott neki, hogy elhatározza magát. Ő addig felvette és hátára kötözte azt a csomagot, amit még korábban nyomtak a kezébe a matrózok. Jó alaposan becsomagolták a nekik szánt váltás ruhát és cipőt, hogy legyen mibe átöltözniük, ha kiértek a partra. A kabát és bakancs egyébként is csak akadályozta volna őket. Meg sem fordult a fejében, hogy Aadennek is adjanak cipelni valót. Azt kellene még, hogy a súlya lehúzza! Az orvos viszont még mindig nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra. Láthatólag nem tudta rászánni magát az ugrásra. Kiriknek így nem maradt más választása, mint előzékenyen taszítani rajta egyet, hogy belebucskázzon a hideg vízbe.

Az első percekben még úgy is sokkolóan fagyos volt a tenger, hogy a mágusok indulás előtt megbűvölték azt a kevés ruhát, amit magukon tartottak, hogy melegen tartsa őket. A K megvárta, hogy az orvos prüszkölve előbukkanjon a habok alól, csak akkor ugrott ő is. Véletlenül sem akart rá érkezni.

Aztán elindultak a sziget felé. Hosszúnak és kifejezetten fárasztónak tűnt az út. De persze akkor érzi az ember igazán a távolságot, amikor már jó ideje a vízben van, és még mindig nem jött közelebb a szárazföld. Egyébként a varázslat a ruháikon remekül működött. Szinte melegük volt úszás közben. Legalább amiatt nem kellett aggódniuk, hogy kihűlnek a téli, fagyos óceánban.

De borzasztóan lassan haladtak. Sokszor meg kellett állniuk Aaden miatt, és megkapaszkodva megpihenni egy-egy magasabbra nyúló zátony mellett. A vízben egyébként nem volt semmilyen élőlény, mintha még a halak is el akarnák kerülni a mágusok szigeteit. Sőt, még csak mohát vagy algát sem tapintottak a nedves köveken, hínárok sem akadtak a lábaik közé.

Ők pedig úsztak, kisebb nagyobb megszakításokkal. Órák óta voltak már a vízben. És Aaden miatt a megtett távok egyre rövidültek, a pihenőidők pedig egyre nyúltak. Kirik pedig kezdett aggódni, tudta, hogy a mágia a ruháikon nem tart örökké, előbb-utóbb megfakul a meleg, ami óvja őket a hideg vízben.

Az utolsó pihenőnél fázni kezdett. Ahogy elnézett a part felé, karnyújtásra érezte magától a szárazt. Már csak egy szakaszra vannak, szentségelt magában. Már csak ezt az utolsót kéne megtolni, és végre kiérnének. Oldalra fordult, látta, hogy Aaden ellilult szájjal remeg mellette.

– Mehetünk? – Igyekezett együttérzést erőltetni a hangjába, de tartott tőle, hogy elnyomta az aggodalom. – Ha nem húzunk bele, nem érjük el a partot, mielőtt elmúlik a varázs.

– Sajnálom… nem megy… nem bírom… – nyöszörgött mellette Aaden. – Még… pihennem kell.

– Nincs több időnk – rázta meg a fejét határozottan Kirik. – Feküdj a hátadra, lebegj a vízen, én meg kiúszom veled.

– De úgy sokkal lassabb leszel… – próbált tiltakozni az orvos.

– Hiába lesz lassabb – mutatott rá a másik –, az még mindig gyorsabb lesz, mintha öt percenként meg kell állnunk, mert nem bírod. Nekem van még annyi erőm, hogy mindkettőnket kijuttassam a partig.

Aaden végül megadta magát. Úgy tett, ahogy Kirik utasította. A K is a hátára fordult, a mellkasára vonta párját, fél kezével átfogta, hogy ne csúszhasson le róla, szabad kezével hajtotta magukat a vízben, és tempózott a lábával. Azt persze nem gondolta végig, mennyire húzni és akadályozni fogja a csomag a hátán, és mennyire lassítja majd. Valóban kínos lassúsággal haladtak, de legalább stabil tempóval. Kirik időről időre hátranézett, hogy meggyőződön róla, mennyire közeledik a part. És legnagyobb megkönnyebbülésére közeledett.

Mire kiértek a szárazra, minden tagja remegett a hidegtől és a fáradtságtól. Reszkető karjaival le sem tudta venni a hátára kötözött csomagot. Aaden segített neki, ahogy abban is, hogy mielőbb kiszabadítsa belőle a száraz ruhákat, kabátot, bakancsot. Kirik amilyen gyorsan tudott, átöltözött, de a bakancsot nem tudta egyedül felvenni, izmai egyszerűen nem engedelmeskedtek. Többszöri unszolásra hagyta csak társának, hogy segítsen neki belebújni, majd végül azt is hagyta, hogy bekösse rajta fűzőt.

Ezután kerestek egy barlangot. Ide zavarta be Aadent. Ő maga pedig elindult, hogy tűzifát gyűjtsön. Szerencsére hamar talált csökevényes növényeket, amikről annyi ágat vágott, hogy órákra elég legyen. Nemsokára pedig már vidáman pattogott a tűz a barlangban. Kirik mellé heveredett, hogy a teste minél nagyobb területét érje a meleg. Aludni akart. Húzta az ólmos fáradtság a tagjait. Szinte leragadtak a szemei. Az akadályozta csak meg az elalvásban, hogy Aaden megszólalt mellette.

– Éhes vagyok…

Azt a panaszos hangot hallva Kirik felriadt, kitapogatta a csomagot, amiben a száraz ruhákat hozták, kihalászott belőle pár szelet kő kemény kétszersültet, és ügyetlenül odahajította Aadennek. Az orvos a maga ügyetlenségével épp csak el tudta kapni.

– Most csak ez van – fűzte hozzá álmos hangon. – Edd meg, addig sem halsz éhen. Aztán ha aludtam pár órát, fogok valamit.

Aztán a kellemes melegben hamarosan lecsukódott a szeme, Loire-é pedig kinyílt. Ott állt felettük a barlangban, figyelte, ahogy Kirik egyenletesen szuszogva alszik, Aaden pedig hangosan, csámcsogva rágja a kétszersültet. A lány oda akart menni hozzájuk, maga sem értette miért, hiszen biztosan nem tudna beszélni velük. De képtelen volt megmozdulni. Csak állt, és figyelte őket.

– Jól nézz és jegyezz meg mindent! – szólt hozzá váratlanul a Lény. – Azt, ahova mennek és az oda vezető utat. Nektek is ide kell majd jönnötök, miután kihoztál a ketrecből. Ott fog majd várni egy hajó, ahol ők a vízbe ugrottak. El kell úsznotok odáig. Minél messzebb kell kerülnöm a mágusoktól, mielőtt elhagyom a testedet. De amíg ki nem jutunk, aludni fogok, magad leszel.

– És hogy fog odakerülni egy hajó? – kérdezte Loire hitetlenkedve.

– Azt még el kell intézned. Arról majd később beszélünk. De most fel kell ébredned, nehogy a mágusok gyanút fogjanak.

Azzal Loire körül halványodni kezdett a barlang, és nemsokára már csak a fényes ürességben lebegett. De ő még nem akart felébredni, neki még voltak kérdései. Sőt inkább kétségei…

– Azt mondtad, mindenhez engedélyt kell kérned, amit halandókkal teszel – kiáltotta a semmibe Loire, és az a kiáltás egyszerre szólt magáért, Aadenért és Kirikért. – De mégis hány embert feláldoztál értünk… Tőlük nem kértél engedélyt semmire…

– Kértem. Mindenkitől kértem – felelte a Lény, a hang távolról vette körül a lányt, mégis kristálytisztán zengett körülötte. – Azért, hogy rajtatok segíthessek. Így nem szegtem törvényt, hiszen ti beleegyeztetek, hogy ártsak másoknak a ti érdeketekben. A ti terhetek az a vér, nem az enyém.

– Tőlem nem kértél engedélyt… – Loire még mindig nem tudott szabadulni a lelkiismeretfurdalástól, ahogy eszébe jutottak a halottak a kalitkában.

– Nem. Te nemet mondtál volna – értett egyet a Lény. – Ha a katona élete a tét, akkor valószínűleg bármibe beleegyezel, de saját magadért nem fogadtad volna el az áldozatot. Szerencsére az anyád megtette helyetted, ő még azt is eldöntötte, ki haljon meg a lánya helyett. Így a te lelkiismereted tiszta.

– De Aaden? – erősködött tovább Loire. – Beletörődött abba, hogy meghal, ha odaadja magát neked. De már előtte is megpróbáltad elvinni a Mélyből. Mikor még nem tudott semmit, hogy ennek az egésznek mi az ára…

– Nem tettem semmi olyat, ami tilos lett volna! – jelentette ki jeges nyugalommal a Lény. – Mielőtt feltámasztottam az élete értelmét, azt mondta, bármit megadna azért, hogy éljen. Mindenbe előre beleegyezett, amit csak kérhettem tőle.

– Szóval, mindig úgy játszottál, hogy neked jó legyen. – Loire kezdte kiismerni a valamit.

– Nem teljesen – zúgott körülötte a válasz. – Minden esetben mindőtöknek volt választása. És ti mindig a másik életét választottátok. Én pedig ehhez mérten kértem tőletek a segítségem árát. De ezekkel a kérdésekkel elbizonytalanítottál. Meggondoltad magad? Tudnom kell, hogy számíthatok-e rád.

– Nem gondoltam meg magam – felelte Loire teljes határozottsággal. – Ward miatt nem tehetem. Azt akarom, hogy éljen, ha ennek vége. Csak tudnom kellett… Meg kell értenem, hogy mi történik velem.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Wendy Scofield)