Harmadik az utóbbi pár napban mindennek utána járt, és mindent elolvasott, ami csak a fehér bürökről a különböző archívumokban fellelhető volt. Éppen ez volt a probléma. Semmi olyat nem talált, amit Luther legutóbb állított, miszerint a Castitae mesterségesen gátolni igyekszik a mágikus képességeket. Semmi olyan cikket, feljegyzést, dokumentumot, ami szerint ez egyáltalán lehetséges lenne. Az idő pedig rettenetesen szorította. Ha nem jön rá a megoldásra, nem fog tudni golyókat készíteni a Magisternek. És ha ő nem tartja be az ígéretét, hogy várhatja el, hogy a világ leghatalmasabbja ne szegje meg a saját adott szavát?

Megdörzsölte monitorbámulástól kivörösödött, égő, könnyező szemét. Majd ásított egy hatalmasat, Egyáltalán nem volt friss szellemileg. Nem tudta volna megmondani, mikor aludt egyhuzamban egy-két óránál többet. A konyhába indult, hátha maradt még egy doboz energiaital a hűtőben. Kellett valami, ami felébreszti. Aztán majd valamikor, ha nem lesz ilyen feszített a tempó, egy tisztességes hosszúságú alvást is beiktat. A fémdobozt még a hűtő előtt állva nyitotta ki, és mielőtt visszacsukta volna az ajtót, már le is húzta a felét.

– Nem kéne állandóan ilyen szarokat innod! – hallotta meg a háta mögül Harmadik a vékony fiú hangot. – Alma ezért mindig veszekszik veled.

– Alma mindig veszekszik valami miatt. – Harmadik elvigyorodott, ahogy eszébe jutott legidősebb húga morcos arca, majd visszafordult a legkisebb öccséhez, ő volt Aeternia után a legfiatalabb. – Egyébként is mióta beszélsz te ilyen rondán? Ha Alma meghallja biztos lehetsz benne, hogy veled is veszekedni fog.

– Kitől tudná meg? – nézett rá dacosan a kamasz. – Te nem mondod el neki, ugye, Lex?

– Talán nem – kacsintott rá vigyorogva –, ha te sem árulsz el.

– Na jó – egyezett bele a gyerek. – Egyébként, mit csinálsz? Jöhetek veled?

– Dolgozom, Pi – egy pillanatra elmerengett azon, hogy honnan jöttek a szüleiknek ezek a hülye nevek. Ha még élnének elbeszélgetne velük a rémes humorérzékükről.

– Légyszi! – nézett rá könyörögve a fiú.

– Na jó, csak ha nem zavarsz közben. Nézhetsz mellettem tévét, de nem dumálhatsz bele a gondolataimba. Világos?

Pi arca felderült, ahogy engedelmesen bólogatott. Harmadik visszaült a gépe elé, és tett még egy eleve halálra ítélt kísérletet, hogy a Nagy Archívum titkos részében találjon valamit. De természetesen nem jutott semmire. Lassan már a körmét rágta idegességében. Kilépett az adattárból, és visszaváltott tervező nézetbe. De nem voltak gondolati. Vagyis de, azok letéríthetetlenül a fehér bürök probléma körül keringtek. Nagyjából tíz másodpercig, majd mindig Espadára terelődtek, hogy mennyire hiányzik neki, és mennyire félembernek érzi magát, ha nincs mellette. Aztán mindig észbe kapott, és próbálta visszaterelni figyelmét a munkára, amit végeznie kellett. Volna…

Egy hatalmas sóhaj kíséretében jutott felismerésre. Nem maradt más eszköz a kezében, be kell törnie a Castitae adattároló gépébe. Jelentsen ez bármekkora kockázatot. Korábban már megtette párszor, de akkor még nem Lawrence őrködött a szervezet titkai felett. Tépelődésével elvonta Pi figyelmét a tévéről, és a gyerek érdeklődve mellé lépett.

A laptop monitorján a pisztolytár 3D-s modellje látszott, Harmadik épp a töltények a csőbe töltését akarta optimalizálni, hogy lehessen fél- és teljen automata üzemmódot is állítani a fegyveren. Mindezt korlátozott fegyverméret és nagyobb tár mellett. Egyikből sem akart engedni, ahogy a kompatibilitás sem akart engedelmeskedni neki. A rajz eléggé ki volt nagyítva, Simon a hőálló rugó alakváltozásait tanulmányozta a modellen, így avatatlan szemek nem fejthették meg, mi van a rajzon. Nem tudhatta Pi sem. Mégis úgy nézte, mintha valami csodát látna.

– Tök jó! Tök izgalmas! – kiáltott fel Harmadik mellett, aki ijedtében majdnem leesett a székről, hogy ilyen kegyetlenül kitépték a gondolataiból.

– Mi izgalmas egy rugóban? – meredt öccsére döbbenten, befogva a fél fülét, amibe Pi belesüvöltött.

– Ez egy rugó? – A gyerek a monitorra tapadt. – Akkor még jobb. És mibe tervezed?

– Ez egy… izé… – Harmadik nem tudta hirtelen, mit hazudjon, az igazat mégsem mondhatta meg.

– Pi! – hallatszott váratlanul egy női hang a hátuk mögül. – Mit beszéltünk arról, hogy nem zavarod Lexet a munkában? Hagyd szépen békén, biztos időre kell elkészülnie!

– Ne már, Alma! – nyafogott a fiú. – Ő mondta, hogy itt lehetek.

– Az lehet, de mit is szokott még mondani? Hogy ne dumálj bele a gondolataiba?

– Lehet… – sütötte le a szemét. – Lehet, hogy egy kicsit beledumáltam…

– Egy kicsit? – vonta fel a szemöldökét rá Harmadik tettetett megrökönyödéssel. – Majdnem megsüketültem.

– Gyere szépen, hagyd békén, inkább segíts nekem reggelit csinálni!

– De a sorozatom megy! – tiltakozott a gyerek.

– Nem is nézted. – A lány sem tágított.

– Hagyd, Alma! – mosolygott rájuk Harmadik, szerette ezeket az évődős reggeleket. – Úgyis be kell mennem az irodába. Úgyhogy nyugodtan maradhat.

Összecsomagolta a gépét a hátizsákjába, majd kilépett az előszobába, felhúzta a cipőjét, a vállára dobta a dzsekijét, felvette a hátizsákot. Már épp kilépett volna a lakásból, de húga utána jött.

– Pocsékul nézel ki, Lex – mérte végig a lány. – Az egy dolog, hogy megint nem aludtál semmit, de szerintem fürdeni sem voltál vagy két napja.

– Az lehet – vigyorodott el burjánzó szakálla alatt Harmadik. – De a munkaadóim eredményekért fizetnek, nem érdekli őket a szagom. És azt el kell ismerned, hogy nem fizet rosszul ez a munka.

– Valóban nem – nézett rá furcsa kifejezéssel az arcán –, de ha halálra dolgozod magad, kénytelen leszek felkeresni őket, és letépni a fejüket. Meg a tiédet is. Csak úgy. Utólag.

– Hát ez már fenyegetés! – nevetett fel fáradtan Harmadik. – Tudod, mit? Megígérem, hogy ma rendesen próbálok aludni.

Azzal kilépett a lakásból, és a Castitae rejtekhelyére indult. Szerencsére Lawrence legutóbbi meghívásának jóvoltából tudta, hol találja. És ott lesz a szervergép is. Már csak meg kell találnia. Vagy megkérnie Pascalt, hogy vigye be a szerverterembe. Önként. Vagy egy kis ösztönzés hatására. Ahogy a buszmegálló felé haladt, fel is hívta kedvenc kettősügynök sorstársát, hogy szívességet kérjen.

Pascal első nekifutásra nem volt készséges. Egészen pontosan a kénköves poklokra küldte Harmadikot. Persze ez a hevesség csak addig tartott, míg Simon meg nem említette neki, hogy a legutóbbiért jön neki eggyel. Igaz, Pascal lepattinthatta volna azzal, hogy Aeterniával tulajdonképpen szívességet tesz, de a húgát mégiscsak a Magister parancsára óvta. Szóval pár perc győzködés után kénytelen kelletlen beadta a derekát.

– Remek! – vigyorgott a telefonra Harmadik. – Úton vagyok. Fél óra múlva az épület előtt!

– Rendben – mordult a túlvégen Pascal –, de én csak beviszlek. Nem asszisztálok semmihez.

– Nem is kell, ha nagyon akarnám, ki tudnám mérni, hol van az a nyamvadt gép abban a betontömbben. De sem időm sem kedvem nincs a keresgéléshez. – Azt meg csak a saját jótét lelke miatt nem vágta a másik fejéhez, hogy nincs elég esze az asszisztáláshoz.

De legalább az ígéretéhez híven Pascal már az épület előtt várta, amikor Simon megérkezett a relytekhelyre. Egyetlen szó nélkül biccentett neki oda köszönésképp, majd vezetni kezdte. Az alagsorba mentek, elhaladtak a régi kazánház előtt. Harmadik elgondolkodott azon a rozsdás szerkezet láttán, vajon működik-e még. Aztán ahogy még mélyebbre mentek a doh-szagú folyosókon, azon merengett, hogy esetleg Pascal nem verte-e át.

De kísérője a nyugtalanságát látva önelégülten kinevette, és annyit vágott a fejéhez, csak nem feltételezi, hogy a minden anyagukat tároló géptermet könnyen kiszúrható helyre teszik. Harmadik természetesen pont ekkora elővigyázatosságot feltételezett. Lawrence és a határtalan paranoia. Elérve a szervertermet Pascal előre engedte az ajtóban, de ő nem tartott Simonnal.

– Korábban körbe szaglásztam, hogy van-e erre dolga valakinek – szólt még utána. – Nagyjából egy óráig senki sem akar ide jönni.

– Kösz, Pascal – fordult vissza felé Harmadik.

– Ne köszönd – mordult a másik –, csak ne keress. Ha lebuktatsz, zabos leszek.

Azzal otthagyta. Simon pedig nem vesztegette az idejét, elővette a laptopját a hátizsákjából, és hozzácsatlakoztatta a Castitae főgépéhez. Nem telt sok erőfeszítésébe bejutni a rendszerükbe. Keresni kezdte a neki kellő dolgokat, akadtak is mappák és dokumentumok szép számmal. Mindet titkosították voltak, vagy esetleg kódolt nevet adtak nekik. Az előbbitől nem tartott, azzal úgy volt, hogy otthon, kényelemben majd megküzd vele. Az esetleges kódnéven futó fájlok jobban aggasztották, nem volt ideje arra, hogy egyesével nyisson meg mindent és beleolvasson.

A hasznosítható dolgokat aztán amilyen gyorsan csak a kábelek lehetővé tették, átmásolta a saját gépére. Meglepően sok mindent talált, és amennyire ezekbe felületesen belenézett, a Castitae tudósai valóban rájöttek, hogyan fordíthatják a fehér bürköt a saját hasznukra.

Nagyjából arról volt szó, hogy egyéb növényeket agadoltak hozzá, és egy házilag kikevert gyorsítót, aminek a hatására szinte azonnal szétterjedt a szervezetben, és meggátolta a mágikus gyógyítást. Mivel nem volt sok ideje, nem tudta részletesen átnézni az eredményeket, így még nem értette meg teljesen a méreg működési elvét. Erre mindenképp időt kell szánnia később. Luthernek mindenképp a kész metódust kell majd átadnia valamennyi mintával, amit a technikusai elemezhetnek és tesztelhetnek. Azt viszont már ennyiből tudta, hogy nem lesz módja golyókat gyártani másnapig.

Amint mindent megszerzett, amire csak szüksége lehetett, sietve összecsomagolt. Épp kilépni készült a gépteremből és észrevétlenül távozni, amikor megjelent az ajtóban Lawrence. Egy pár kifejezetten kellemetlen pillanatig farkasszemet néztek, majd a vezér elvigyorodott.

– Nocsak, Simon! – méregette igazi hiéna kifejezéssel azt arcán, amitől Harmadik sejtette, hogy nem lesz egyszerű kidumálnia magát. – Ugyan mi keresnivalód lehet neked itt, amit nem kérhetnél akár tőlem is?

Harmadik nyelt egyet, hiszen ugyan mit kérhetne ő itt? Senki sem teljesítené a kéréseit, amíg a vezér kételkedik benne. Szerencséjére még időben eszébe jutott egy félig kidolgozott hazugság. A részleteket menetközben lesz kénytelen kitalálni.

– Tökéletesítenem kellett a fegyvert. Luthernek voltak extra kérései, amire nekem nem volt megoldásom, de emlékeztem rá, hogy itt kísérleteztünk vele.

– És ugyan mi lenne az? – Lawrence nem tágított, sőt ha lehet még jobban elállta a kijáratot. – És ha már úgyis itt vagy mindenestül, én is szívesen vetnék egy pillantást arra a fegyverre.

Harmadik nem tehetett mást, elővette a laptopot a hátizsákjából. Elhátrált egy asztalig, amire leteheti, nem érezte volna túl bölcs dolognak hátat fordítani Lawrence-nek.

– Még nincs teljesen kész – nyitotta meg azt a félkész modellt, amit indulást előtt az öccse is látott –, nagyobb tárat kért bele. Viszont az a hőálló rugó, amit én bele tennék nem bírná a dupla váltótár megterhelését. – Innentől igyekezett olyan bonyolult magyarázatot adni, mindenféle hőtágulási és sebességi együtthatókról, amit reményei szerint Lawrence nem fog érteni. Közben némán fohászkodott, hogy érezze méltóságán alulinak a rákérdezést.

– Elég, elég! – A terve ezek szerint bevált, mert pár rettenetesen hosszú perc után a vezér félbeszakította. – Elhiszem, hogy ti agyasok ilyeneken tudtok akár napokat is tökölni. De most tényleg azt várod, hogy elhiggyem, egy vacak rugó akasztotta meg a fejlesztést?

– De hát mondtam – próbálkozott ismét Harmadik –, a számításaim szerint ez a rugó nem fogja bírni az extrém hőértékeket, és fémfáradás miatt irreálisan rövid idő alatt elszakad majd. Kellett találnom egy jobb ötvözetet. De nincs időm nekem magamnak kikísérletezni egyet. Ezért gondoltam, hogy kölcsönveszem azt, amit a srácokkal pár éve egy másik fegyverhez raktunk össze.

– És tényleg lenne pofád odaadni a mi tudásunkat Luther gyártósorának a tervekkel együtt? – Lawrence pillantása szinte felnyársalta. – Mert, ha jól értem, csak tervekről tárgyalunk majd az átadáson. Ugye, Simon?

– Egyelőre még csak félkész tervekről – vágott ártatlan képet Harmadik. – Nagyon bele kell húznom, különben Luther nem áll velem szóba a továbbiakban. De ne aggódjon, nem fogja megkapni a terveket. Egyészen mást fog a képébe kapni – igyekezett olyan sötéten elvigyorodni, ahogy csak telt tőle.

– Ez bizony pontosan így lesz! – viszonozta a vigyort Lawrence is. – Ezek után nekem is bemutathatná tisztességesen ezt a fegyvert. Látni akarom, ameddig megvan.

– Akkor kezdjünk is bele – nyitott meg egy másik 3D modellt a pisztolyokról, persze szigorúan csak a félkészet.

Amennyire csak tudta, kivonatosan elmagyarázta, hogy máguskövető fegyvereket gyártott – eszébe sem jutott megemlíteni, hogy átlagemberek azonosítására is jó lesz. Lawrence-nek viszont itt már nagyon sok kérdése volt, és mindre választ várt Harmadiktól. Tudni akarta, hogy hogyan is működik pontosan. Simon alaposan megizzadt, mire megszabadult a kérdezősködésétől.

Afelől sem voltak kétségei, hogy Luther nem fogja megdicsérni ezért a fordulatért, hiszen logikus módon ő azt akarta, hogy Lawrence minél kevesebbet tudjon. Sőt kifejezetten természeti katasztrófára számított a Magistertől. Azt persze elhatározta, hogy csak azután említi meg ezt a kis malőrt, ha már beszámolt a golyóba szánt méreggel tett előrelépéseiről. Hátha azzal kicsit csillapítani tudja majd a dühét. Szerencsére csak másnap várta megbeszélt találkozó a Magisterrel, úgyhogy addig még bőven van ideje áttanulmányozni az átmásolt dokumentumokat, és valami nagyon kísérleti verzióval előállni. Amint hazaér, neki is esik. Még jó, hogy azt ígérte Almának, hogy aznap este rendesen fog aludni.

Talán be kellene térnie hazafelé a közeli közértbe és venni egy karton energiaitalt. Szüksége lesz rá. Csakhogy már szinte a gondolatra is összevissza kezdett verni a szíve. Nem, talán mégsem jó ötlet. Inkább csak egy kólát vesz. A legnagyobb üveggel. Placebónak az is megteszi. Néha örült neki, hogy vannak dolgok, amik tudása megmaradt a régi világból. Ilyen volt a kóla, a kávé meg a sör. Jellemző…

✨✨✨✨✨

Lutherrel kapcsolatban egy jottányit sem tévedett. Valósággal tajtékzott, amikor beszámolt neki az előző napi eseményekről.

– Teljesen elment minden józan eszed, fiam? – esett neki, miután végighallgatta. – Nem abban egyeztünk meg, hogy Lawrence-t amennyire csak lehet sötétben tartjuk? Amit te csináltál, pont az ellentéte ennek! Csak minket szivatsz meg feleslegesen, ha ráébreszted, mennyivel okosabb vagy, mint amit ő hisz.

Harmadik nem is tudta, min botránkozzon meg jobban. Hogy a távolságtartás teljes hiányán-e, hiszen soha nem beszélt még vele ilyen közvetlenül. Vagy azon, amiket és ahogyan a fejéhez vágott. Nem akarta elhinni, hogy tényleg aggodalmat hall kicsendülni a hangjából. Mindent lehetségesebbnek tartott, mint azt, hogy Luther aggódjon érte. Mindenesetre a kialvatlanság, stressz és a korábbi félelem nem volt jó tanácsadó a válaszadást illetően. Belőle is kirobbantak az indulatok.

– Inkább Ön utasításba adta! – Észre sem vette, hogy ő maga is kiabál. – Meg azt is, hogy oldjam meg az elmebeteg követeléseit a mérgező golyókról!

– Amire, ha jól emlékszem igent mondtál! – Luther arca is kivörösödött az indulatoktól.

– Nem volt választásom, hogy a francba is! – replikázott Harmadik. – Azt kell tennem, amit mond!

– Ebben igaza van a kölyöknek – szólt közbe vigyorogva Félix Simonra sandítva. Egyértelműen ő volt az egyetlen, aki remekül szórakozott a helyzeten.

– Köszönöm! – fordult felé egy pillanatra Harmadik. – És még annyit tennék hozzá ehhez az egészhez, hogy Lawrence nem tudja, mit csináltam valójában a gépeken. Emiatt felfoghatja úgy, hogy próbáltam életben maradni a lehetőségeimnek megfelelően! És nem csináltam rosszul. Mert nemcsak, hogy élek, de még a mérgező golyóit is megkapja majd a megszerzett tudással.

– És biztos, hogy nem fogsz lebukni, azzal, hogy ott kutakodtál? – Ekkor már Luther egy fokkal higgadtabban intézte hozzá szavait.

– Egészen biztos – felelte Harmadik is halkabban, nem mutatta, de feszélyezte ez a tegeződés, valahogy félelmetesebb lett tőle a Magister. – Értek hozzá, hogyan tűntessem el a nyomaimat.

– Ez legalább jó hír – enyhült meg Luther. – Akkor rá is térhetünk arra, ami miatt idehívtam.

Simon értetlenül meredt rá. Egyrészt, mert a higgadtsággal az idősebb férfi visszatalált a mindenkori rideg önmagához. Másrészt mert Harmadik meg volt győződve arról, hogy csak helyzetjelentés miatt kellett megjelennie a Magister előtt. Nem számított rá, hogy még kérni akar valamit.

– Méregre van szükségem – jelentette ki köntörfalazás nélkül.

– Méregre? – visszhangozta döbbenten azt az egy szót. – Minek? Mégis miféle méregre? Most csináltam egyet a golyókhoz…

– Holnap után lesz egy díszvacsora a Dōrból hazatérő magasrangú tisztekkel. Ott lesznek azok is, akik titokban a mágusokkal együtt elárultak minket. Ők azok, akiknek köze van Ward halálához és Loire eltűnéséhez. Igazság szerint megkérhetném Espadát is, hogy kotyvasszon nekem valamit, de nem igazán önmaga, amióta hazajöttetek, nem akarom semmibe sem belekeverni…

Ezt hallva Harmadik nyelt egyet. Az ő figyelmét sem kerülte el ez. Legszívesebben minden percben Espada mellett lett volna, ha azzal biztosan segíthet rajta. Látta a fiún, hogy őt is zavarja, amiért valahogy sosem alakulnak úgy a dolgaik, hogy érdemben tölthessenek időt kettesben. Hogy a háborún és veszteségeken túl is megismerhessék egymást. Luther sem igyekezett ebben megkönnyíteni a dolgukat. Annyi feladattal halmozta el Harmadikot, hogy egy-egy nap végére gondolkozni sem maradt ereje, ami azért jelentősen tompította az Espada iránti sóvárgást. Persze bármit megadott volna, hogy mellette alhasson el és ébredhessen másnap, de azt nem hitte, hogy másra, többre lenne elég ereje.

Ezeket a gondolatait persze nem oszthatta meg a fiú apjával. Viszont az aggodalmat sem tudta teljesen elfedni a tekintetében. Mégis mindent megtett, hogy az új feladatra tudjon koncentrálni, azzal, hogy kétségbe esik, senkin sem segít.

– Hogy képzelte el? Milyen mérget szeretne? – kérdezte inkább Harmadik, és engedte, hogy hangjából kihallatszódjon minden indulat, ami az árulók tettei miatt parázslott a mellkasában.

Luther elvigyorodott, és elégedetten megnyalta a szája szélét, biztosan tudta, Simon bosszúvágya nem fogja cserben hagyni. Tényleg jól jött az, hogy Ward ennyire a hatása alá vonta. Az pedig, hogy beleszeretett Espadába csak még még jobban a Magister malmára hajtotta a vizet.

– Igazság szerint fogalmam sincs – tárta szét a karját Luther –, nem értek a mérgekhez. De, mint mondtam ez egy vacsora. Szóval logikus lenne valami olyan, ami színtelenül, szagtalanul és persze íztelenül belekeverhető a mocskok ételébe vagy italába. Félix intézi majd ezeket az előkészületeket. – elhallgatott egy pillanatra, majd mintha csak akkor jutott volna eszébe még pár dolog, tovább beszélt: – Még valami! Ne lehessen kimutatni. A mágusok sem találhatják meg! És az sem lenne hátrány, ha nem az esélyen múlnának ki. Nem keveredhetünk gyanúba. Nagyából egy hét van a fegyvertervek adásvételéig, addig mindenképp meg kell szabadulnom a nem kívánatos elemektől. minél kevesebben vagyunk a tranzakción az nekünk csak annál jobb.

– Kitalálok valamit. Holnap este megkapja – jelentette ki elszánt határozottsággal Harmadik. Szája szélén megint az a megszállott vigyor ült, ami akkor jelent meg rajta, ha már tudta egy problémára a megoldást.

Ezután elköszönt, és elindult haza. Közben végig tervezett. Sorra vette a gyógynövényeket, amikhez csak hozzáférése lehetett, és vegyszereket, amikhez hozzájuthatott, gondolatban kilistázta a vegyületeket, amiket otthon a kölykök mellett is elő tudott állítani. Aztán azon kezdett morfondírozni, hogy talán mégsem a legjobb ötlet akkor kotyvasztani, mikor mindenki ott vannak. Nem akarta, hogy bármi balul süljön el.

Sóhajtott egy hatalmasat, miközben az egyik nagy bevásárlóközpont felé vette az irányt. Ott aztán volt minden, gyógyszertár, háztartási vegyszerbolt, gyógyövénybolt és egy kertészet. Beszerzett mindent, amire csak szüksége lehetett. Nagyszerű, még egy éjszaka, amikor minimális mennyiségűt alszik majd. Mégsincs más mód. Éjszaka tervez, és másnap, amikor már senki sem lesz otthon, kivitelez. Almával meg csak megegyezik valahogy, hogy ne szedje a fejét.

De természetesen semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezte. Mindenkit otthon talált, épp vacsorázni készültek. A kisebbek kézen fogták, amint megérkezett, és nem hagyták, hogy kihúzza magát a családi program alól. Utána pedig játszani kellett velük. Épp az autóversenyes korszakukat élték a tv-játékon. És mivel Harmadik minden gondolata a feladata körül forgott, ezért folyamatosan vesztett. A testvérei persze sikongatva nevettek aznap esti ügyetlenségén – máskor nagyon nehéz volt nyerni ellene –, kihasználták a számukra szerencsés szériát.

– Háromszor nyertem ellened! – rázta fel Pi lelkes kiáltozása. – Akkor most kérhetek valamit!

– Hogy mi van?! – Harmadikot majdnem félrenyelte a nyelvét is.

– Pi háromszor nyert ellened! – csatlakoztak kórusban a többiek. – Ezért kérhet valamit tőled, amit meg kell csinálnod!

– Ó, hogy a törpökkel tarkított poklokra! – szentségelt Simon. Ilyen még sosem fordult elő. Egyik kölyköt sem hagyta még maga ellen háromszor nyerni. Arra használta ezt a taktikát, hogy rákényszerítse őket dolgokra, amiknek a megtételéhez egyébként nem fűlött a foguk. Minthogy takarítsanak ki, mosogassanak el maguk után, vagy úgy általában segítsenek Almának.

Apropó Alma. Remek volt a hallása, kifejezetten, ha valaki épp nem beszélt megfelelően. Így most sem mulasztotta el helyretenni a szabályszegőt.

– Na de Lex! – Protestált azonnal. – Mire tanítod őket?!

– Igazad van – kelt fel a kanapéról, és átadta a kontrollert az egyik öccsének -, most például megtanítom őket méltósággal veszíteni. Elég volt kölykök! Nektek lassan takarodó, nekem meg dolgoznom kell.

– De még nem kértem! – tiltakozott Pi.

– Tudom – nézett rá Harmadik. – De most akármit kérnél is, nem tudom megcsinálni. Nagyon sok dolgom van. Egy hét múlva kérhetsz.

– De ez nem ér! – csatlakoztak hozzá a többiek is. – A te szabályod, hogy aki háromszor veszít, teljesíti a győztes egy kívánságát.

A gyerekek körülállták, és ki könyörgően, ki követelőzve nézett rá. Ez volt az a pont, amikor Harmadik maga is könyörgően fordult Alma felé, és szuggerálta, hogy segítsen neki kiszabadulni testvérei gyűrűjéből. A lány rávigyorgott, kiélvezte a helyzetet, majd közbelépett.

– Na jó, fiúk-lányok, elég ebből! – próbálta kiterelni őket a nappaliból, de a kisebbek ellenálltak. Arra hivatkoztak, hogy még soha egyikük sem nyert ellene háromszor. Alma csak mosolygott rájuk, meghallgatta őket, majd komolyan szólt hozzájuk: – Igen, Pi, tudom mi a szabály. És tényleg háromszor nyertél. De csak azért, mert sokat dolgozik és fáradt. Ennek ellenére elismerte, hogy nyertél, és abba is beleegyezett, hogy kérhetsz tőle. De tudod, mi lesz, ha nem dolgozik?

– Nem lesz olyan jó, mint most – felelte neki szemlesütve a gyerek.

– Pontosan. Szóval kibírod még egy hetet?

– Kibírjuk – jelentette ki mindannyiuk nevében Pi.

– Remek – zárta le a kérdést Alma. – Akkor lóduljatok!

Miután mindenki békén hagyta, Harmadik végre nekiült dolgozni. Még talán egy fél óra, órán keresztül hallatszott járkálás a szűkös lakásban, ahogy a gyerekek váltották egymást a fürdőben. Majd lassan minden elcsendesedett. Harmadik éjszakai szokásához híven megint a monitort bámulta. Keverékeket tervezgetett. Még évekkel korábban írt egy programot, ami összeadta a hatóanyagokat, és elég jó pontossággal meg tudta saccolni azt, milyen megjelenésű és élettani hatású lesz az eredmény.

Most a korábban fejben összerakott mérgeket akarta letesztelni valami megbízhatóbbal is, mint az ő végletekig kisajtolt koponyája. Jelenleg örült, hogy a gép dolgozik helyette, és nem neki kell törnie a fejét. Addig akart eljutni még lefekvés előtt, hogy másnap már legyen pár esélyes jelöltje, amikkel foglalkozhat. Figyelte a monitort, ahogy pörögtek rajta a számok, és azon kapta magát, hogy a szeme le-le csukódik, és egyre hosszabb időkre marad úgy.

Egyik alkalommal épp arra ébredt, hogy Alma halkan besurrant a szobába, hangtalanul betette maga mögött az ajtót, és lehuppant mellé egy székre. Harmadik azonnal felébredt ettől a váratlan mozgástól, és reflexszerűen lecsapta a laptop monitorát. Nem mintha a lány értene is bármit a kijelzőn futó számokból és adatokból. Mégis csak az óvintézkedés után fordult a húga felé.

– Jó látni, hogy a reflexeid nem változtak a front után sem – villantott rá egy sejtelmes mosolyt Alma. – Bár lassan igazán elmondhatnád, mi ez a munka, amivel kizsigereled magad, és még én sem tudhatok róla. A korábbi balhéidról is beszámoltál legalább nagyvonalakban.

– Ezt most nem balhé – rázta meg a fejét Harmadik.

– Akkor miért nem beszélsz róla? – vonta fel a szemöldökét a lány.

– Nem fogsz ezzel békén hagyni, igaz? Nem nyugszol bele annyiba, hogy akinek dolgozom, szereti a diszkréciót.

– Tudod, hogy nem. Valakinek tudnia kell, hogy mibe keveredtél.

Harmadik sóhajtott egy hatalmasat. Felemelte a fejét az ökléről, amin támasztotta, majd megmozgatta elgémberedett könyökét.

– Nem keveredtem semmibe – suttogásra halkította a hangját –, a Magisternek dolgozom.

Ezt hallva Almának még a szája is tátva maradt, a szeme hatalmasra kerekedett. Felpattant a székről, és izgatottan kezdett fel-alá járkálni a zsúfolt szobában.

– Ti jóságos egek, Lex! – A száját is eltakarta döbbenetében. – Megfogtad az istenek lábát! De kerültél a Magister mellé?

– Először is egyezzünk meg, sem szólhatsz erről senkinek! – Még jobban lehalkította a hangját. – A Magister szereti a diszkréciót. Senki sem tudhat erről.

Alma lelkesen bólintott, de látszott rajta, hogy örömében alig bír magával vagy a kérdéseivel. Harmadik mégsem kételkedett afelől, hogy tartani fogja a száját. A lány mindig is megbízott benne és mindenben, amit csinált. Kellett annál jobb táptalaj a bizalomhoz, hogy annyi éven át életben tartotta őket?

– Meséltem a barátomról, aki meghalt odaát – egy hatalmas sóhaj kísérte a szavait –, meg arról a másikról, akibe beleszerettem. Ők a Magister fiai. És az apjuk miattuk segít rajtunk. De ugye érted, hogy így nagyon fontos információkkal dolgozom, és nem lehetek óvatlan…

– Persze, hogy értem! – Almának fülig ért a szája. – A Magister helyben én is megkövetelném a diszkréciót. De tényleg úgy örülök… Hogy végre nem csinálsz semmi veszélyeset.

– Nem. Tényleg nem – Harmadik a lehető legőszintébb mosolyát parancsolta az arcára, azt pedig, hogy mennyi minden miatt szakadt meg egyszerre a szíve, senkinek sem kellett tudnia. – Én is örülök.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Chris Curry)