Loire első útja ébredés után a könyvtárba vezetett. Ward nem értett semmit, annyit látott csak, hogy a lány váratlanul kipattant az ágyból, és elindult valamerre. Az előzőnapi fekete öltözék volt rajta, de talán az sem érdekelte volna, ha történetesen épp pizsamában van. Nem mondott semmit, nem hívta magával a férfit. Hiába kérdezte, mi történt, nem kapott választ. Ez őt nem tartotta vissza, szótlanul követte a mágust. Szerencsére nem találkoztak senkivel annyira korán reggel sem a folyosókon, sem a könyvtárban sem.

Úgy tűnt, Loire határozottan tudta, hova tart. Azt a polcot célozta meg, amelyiken a sosem használt Hallgatjuk Doktor úr! kötetet találta legutóbb. Levette a polcról, és azonnal megkönnyebbülés jelent meg az arcán. Ward figyelte a vonásait. Ha nem lett volna biztos benne, hogy egész éjszaka velük álmodott, ezzel bizonyosságot nyert. Épp megszólalt volna, de a lány megrázta fejét, amint pillantásuk találkozott.

– Most nem tudok beszélni róla… Borzalmas volt. Ki kell jutnom ebből a börtönből! Rá kell vennem az anyámat, hogy engedjen ki innen, különben megőrülök.

– Te is tudod, hogy egyedül nem fog sehova sem elengedni – nézett a szemébe Ward.

– Tudja, hogy soha sem vagyok egyedül – mosolyodott el most először félszegen Loire, és akkor végre a férfi is megkönnyebbült. – Ki akarok menni innen. Hogy sétálhassak egy kicsit. Veled. Csak ketten. És akkor majd el tudom mondani, amire kíváncsi vagy.

Azt persze még nem tudta, mit fog elmondani, hiszen a legnagyobb titokról nem beszélhetett. Legszívesebben belekarolt volna Wardba, miközben a szobája felé baktattak az üres folyosón. De tudta, nem hagyná, tartana attól, hogy meglátják őket. Ezért a lány inkább beérte annyival, hogy a férfi keze helyett a könyvet szorította magához. Aztán elrejtette a szobájában. Épp mielőtt a Fő kopogtatás nélkül belépett volna.

– De jó, hogy már ébren vagy! – nevetett rá a maga visszataszító modorában.

Loire összerezzent a hangtól, egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen durván törjenek rá a számára kijelölt zugban.

– Jó reggelt, anyám! – próbált lelkes és közvetlen lenni, de érezte, mennyire nehezen megy.

– Nagyon nyúzott vagy – lépett mellé a Fő, és óvatos, aggodalmas mozdulatokkal megsimogatta az arcát. Loire hányni tudott volna ettől, de nem mutatta. – Aggaszt valami, látom rajtad.

– Semmi komoly – próbált mosolyogni sikertelenül. – Csak sok rossz emlékem van a varázstalanok háborújából, és ez nem hagy jól aludni – hazudta végül.

– Szegény gyermek! – susogta sejtelmesen fülébe a Fő. – Nemsokára megtanulsz mindent, hogy bosszút állhass azért, amit tettek veled. Ha akarod, megkaphatod tőlem a kegyet, hogy magad végezd ki a Magistert, aki annyira rangodon alul mert kezelni téged.

– Az igazán megtisztelő lenne, anyám. – Loire mellkasa szinte görcsbe rándult erre a kijelentésre. Megvoltak a maga ellentétei Lutherrel, de változatlanul hálás volt neki az életért, amit kapott, sőt amióta itt volt, még jobban értékelte, hogy kimentette az igazi szörnyek közül. Sosem tudott volna kezet emelni a nevelőapjára. Mivel ezt mindennél jobban titkolnia kellett, inkább másfelé igyekezett terelni a beszélgetést. – Kérdezhetek valamit?

– Persze, lányom. Bármikor. – A hangja Fő változatlanul negédesen csengett.

– Ha ennyire fontos, és hatalmas vagyok, miért adtatok el? Miért bántak úgy velem a raktárakban, mintha egy értéktelen állat lennék? – Semennyire sem kellett megjátszania az indulatokat, amiket akkor érzett.

– Úgy sajnálom, kincsem! – Az anya arcrándulásain látszott, hogy ebben a kijelentésben tényleg őszinte, Loire mégsem tudta eldönteni, hogy Loire miatta vagy a saját késleltetett céljai miatt sajnálkozik-e. A nő lánya gondolataiból mit sem észlelve leült Loire ágyára, megpaskolta a matracot maga mellett. A Fő csak azután beszélt tovább, hogy Loire követte a példáját. – Félreértés volt az egész. Ismered a törvényeinket. Az első kettőt be kell szolgáltatni. Amikor ti születtetek, még csak úton voltam a teljes hatalom felé, ezért én sem tehettem mást. Akkor még nem tudtam megszabadulni a régi Főtől, akit rengetegen követtek a maga idejében. Nem lehettem óvatlan, amíg első nem lettem a láncban. De az hajtott, hogy hatalomra jutva visszaszerezzelek a raktárakból.

– Mi lett az apámmal? – Loire próbált az árva gyerekek kíváncsiságával érdeklődni.

– Meghalt. Ugyanabban a sajnálatos balesetben, amiben a nővére, a korábbi Fő is. Én mindig is mondtam, hogy veszélyesek azok lila a villámok. Az a szörny dühében földcsuszamlást okozott. Nagyon sokan haltak meg akkor. A nagybátyád rám gyanakodott, és nyilvánosan sértegetett. A híveim közül valaki pedig párbajra hívta, hogy tisztázza a becsületemet. Az a marha meg belement, mindig is becsületes volt, de arra nem volt felkészülve, hogy a saját hatalmammal megerősítettem a bajnokomat, így esélye sem lehetett ellene.

– Ilyen lehetséges? – Loire elhűlve hallgatta, bármennyire is gyűlölte a Főt, tényleg olyan dolgokat tudott, amikről ő még csak nem is álmodott.

– Az igazán erősek számára, mint amilyen te is vagy, igen. Ez ugyanaz a hatalom, amivel ezt a különleges animust keltetted. De veszélyes és fárasztó mulatság, ha élőre pazarlod az erődet. Mellesleg ez utóbbi tilos, mert az így megerősített ember nehezen tartható kordában. És ha észreveszik, súlyos büntetés jár érte. De nekem szerencsém volt.

Loire nem szólt, esze ágában sem volt elmondani, hogy Wardot nem ő élesztette fel, hanem a Lény. Befészkelte magát a szívébe a kétség, hogy talán ő mégsem olyan hatalmas, mint Chealsey. Talán a nyomába sem ér, és csak a Lény ajándékai keltik róla a hatalmasság illúzióját.

Az anyja ebből a tépelődésből semmit sem észre, vidáman tovább beszélt.

– Miután mindenkitől megszabadultam, és én lettem a Szigetek vezetője, azonnal elmentem érted. Gondolhatod, milyen dühös lettem, amikor az fogadott, hogy eladtak. Chealsey nem sokkal az apád elvesztése után született meg – gunyorosan nyomta meg az „elvesztés” szót –, és én már akkor tudtam, hogy őt fogom utánad küldeni, ha eljött az ideje.

– Te is így kerültél vissza a szigetekre? – Emelte pillantását az anyjára. – Érted is küldtek valakit? – A nő csodálkozó pillantására csendesebben folytatta, kezében tömött hajfonatát simogatva. – Még a beszolgáltatás előtt, megtanítottad nekem ezt a fonást. Akkor azt mesélted, hogy te is olyan voltál, mint én. Téged is be kellett szolgáltatnia a szüleidnek.

– De kíváncsi vagy, gyermek. Tudod, mire szolgál ez a fonat? – kérdezte szinte ártatlanul a Fő, miközben végigsimított Loire fekete haján.

– Az élet körforgását jelképezi – felelte a lány legjobb tudása szerint.

– Igen, ez a jelentése. De a szerepe egészen más. Ha egy anya úgy ítéli, hogy a lányának, akit be kell szolgáltatnia, járna egy esély a szülőföldjén, megtanítja neki ezt a fonást. Mikor a lány felnő, és így hordja a haját, tudtán kívül jelzi a Szigetek mágusainak, hogy szeretne hazatérni. Aki pedig lát ilyet, jelenti a Szigetek véneinek, akik kiderítik, ki a gyermek. Aztán próbára teszik. A te próbád Chealsey volt. Mivel legyőzted, jogot szereztél a hazatérésre. Sok szerencse kell mindehhez, de a méltatlanok nem veszik el a méltóktól a drága helyet.

– Arra még nem válaszoltál, te hogyan jöttél vissza? – Loire nem tágított.

– Engem egy mágus kereskedő vásárolt meg a boltjába. Lombardiában árult mindenféle varázstárgyakat. Túlságosan kötődött a varázstalanokhoz, még egy varázstalan fattya is született. Ez volt az egyik bűne, a másik pedig, hogy túl olcsón adta a varázstalanoknak a hatalmunk gyümölcsét. Néha még ingyen gyógyítani is merészelt, pedig a gyógyítás kizárólag az orvosok joga, és csak a Szigetek által megszabott áron tehetik. Ezekről akkor még nem tudtam, hogy bűnök, én amiatt gyűlöltem, ahogy bánt velem. Szolgának vett, és minden pillanatban éreztette velem, hogy csak áru vagyok. Felnőve én is úgy kezdtem hordani a hajam, aztán egy nap, mikor egyedül vittem a boltot, felkeresett egy mágus. Elmondott mindent, amit akkor tudnom kellett. Az én próbám az volt, hogy öljem meg a kereskedőt a családjával együtt. Hihetetlenül egyszerű feladat volt. Aztán a mágus hazahozott. Onnantól az hajtott, hogy a legjobb legyek, hogy felfigyeljenek rám, amire elérem a fizetség korát.

– Fizetség kora? – Loire értetlenül pislogott.

– Ez minden nőre vonatkozik a szigeten. Ha már mindent elsajátítottak, a nőknek meg kell hálálniuk a közösség törődését, amiért felnevelték és kitanították őket. Huszonkét évesen azok, akik mindig a szigeteken éltek, és a taníttatásuk végeztével azok, akik felnőttként tértek vissza. A fizetség pedig a két gyermek beszolgáltatása. És mivel a férfiakat a közösség jelöli ki a mágus számára, nekem arra volt szükségem, hogy a legmagasabb körökből kapjam meg az enyémet. Csak így volt esélyem a Fő Szigetre, a villámok szomszédságába kerülni. Ez kellett ahhoz, hogy az én gyermekeim is legalább annyira hatalmasak legyenek, mint én. Elértem a célom, mert az akkori Fő idősebb öccsét jelölték ki számomra. Mindig gyűlöltem a férfiakat azért, amit a kontinensen tettek velem, a társamat sem szerettem. De annyi haszna volt, hogy megkaptalak tőle téged.

– Tudod, hogy kik voltak a szüleid? – A lány nem is értette, miért kérdez, hiszen biztos volt benne, a Főnek ez sem számít. Nem tévedett, az anyja felnevetett, de azért csilingelő hangon válaszolt neki.

– Annyira látszik, hogy a varázstalanok közül tértél haza, gyermek. Az ő gondolataikat és tanításukat hoztad haza a fejedben. A szülők nem számítanak, csak az, amit elérsz. Csak a hatalom határoz meg, amit a villámoktól kaptál, az ad neked helyet köztünk. D ha már kérdezted, igen, tudom, kik voltak a szüleim. Az anyám a régi fő egyik unokatestvére, aki egy varázstalantól esett teherbe. Sok ilyen van. A lányok elszöknek, mert ők jobban tudják. Aztán mikor rájönnek, hogy a Szigeteken kívül nem jó számukra az élet, visszajönnek. Így tett az én anyám is. Az akkori fő kedvelte, így visszafogadta maga mellé, így a Fő Szigeten születtem meg. Mikor hatalomra kerültem, a távoli szigetekre űztem, ahogy minden visszatérő méltatlant távolra küldök. Az ő kölykeik éppen jók a kontinensekre. Ők két engedélyezetten kívül minden fattyukat kötelesek beszolgáltatni, nemcsak az első kettőt. Ne aggódj, ha majd mindent tudsz, és mindent látsz, te is érteni fogod.

Loire-nak kavargott a gyomra a hallottaktól. Elképzelni sem tudta, hogy valaha másnak lássa az anyját, mint ami volt. Egy kegyetlen, fékevesztett szörnyetegnek. És most, hogy úgy érezte, eleget hallott, befogadni is képtelen volt történeteiből többet.

– Jól vagy, lányom? – kérdezte tőle hirtelen a Fő. – Nagyon elsápadtál.

– Sajnálom anyám – nyitotta újabb hazugságokra a száját Loire –, még órákig hallgatnálak, és innám minden szavadat. Mindent tudni akarok, amit csak mágusként tudni lehet. De… rettenetesen megéheztem. Csak nem akartalak félbe szakítani.

– Ostoba gyermek! – nevetett fel a Fő kedélyesen. – Attól, hogy enni kérsz, még nem veszted el a lehetőséget a tudásra. Gyere most velem!

Loire nem örült neki, hogy az anyjával kell tartania. Biztos volt benne, hogy enni kap majd, mégis arra vágyott a legkevésbé. Nem gondolta, hogy ezek után jóízűen tud majd enni a mágusok ételéből. De amint a hatalmas étkezőben megérezte az ételek válogatott illatát, fájdalmasan korogni kezdett a gyomra, emlékeztetve, hogy mostanában nem evett rendesen.

A Fő a reggeli után a szokásos szörnyeteg vigyorával visszaküldte két órát pihenni a szobájába. Adott neki egy könyvet is, hogy ha aludni nem tud, akkor olvasson, és tanuljon egy kis valódi történelmet. A könyv első pár fejezete arról szólt, hogyan szerezték a mágusok a hatalmukat – ez a verzió nem egyezett azzal, amit a Lény elmesélt neki. Röviden összefoglalva a villámok egyszer csak megjelentek a Szigeteken, és az Első, miután rájött, milyen hatalmat ad nekik, életet feláldozva csapdába ejtette a lila jelenést.

A mágusok szerinti történelem, azzal folytatódott, hogyan léptek szövetségre a romos világ királyával, Sverkerrel. Hiába volt ez Loire kedvenc korszaka, undorral olvasta a sorokat. Semmit sem jegyzett azzal, amit ő tanult. Alig várta, hogy leteljen végre a két óra, és félre tehesse a könyvet.

Aztán az anyja végül megjelent a szobájában. Furcsa öltözéket viselt, bő nadrágból és felsőből állt, övvel kötötte meg keskeny derekán mindkettőt. A felső alatt mintha láncmellényt viselt volna. Hozott magával még egy ugyanilyen szettet. Átnyújtotta Loire-nak azzal a célzattal, hogy vegye fel. Amikor a lány kézbe fogta a mellényt, azonnal tudta, hogy az egybe kovácsolt láncok nem fémből, hanem mágiából készültek.

– Ilyenben tanulunk harcolni – adott magyarázatot az anyja. – Elnyeli a mágiát, és nem sérülünk meg. Mégis úgy viselkedik, mint bármilyen más páncélzat. De nem véd meg minket a csapások lendületétől. Ha egy varázslat felborítana, ezzel a ruhával is felbuksz.

Loire nem mondott semmit, csak ledobta a fekete ruhákat, amiket addig viselt, és felvette a kapottat. Majd követte a Főt a tágas belső udvarra.

– Először arra tanítalak meg, hogyan megvédd magad – magyarázta neki a nő, miközben előre engedte a kertkapuban.

Loire korábban nem vette észre, de volt a belső udvar csökevényes növényei közt egy széles gyakorlótér. Itt álltak meg. Szembe fordult az anyjával. A lány nem teljesen értette, mit várnak tőle, ezért csak kíváncsian figyelte.

– Az első feladatod nagyon könnyű lesz. Üss meg! – utasította a nő, miközben nekilendült.

Loire még annyit sem tudott mondani, hogy értette, a Fő máris olyan elsöprő erővel támadt neki, hogy épp csak ki tudott térni a csapása elől. A második ütés eltalálta, amikor az anyja egy jó nagyot még utána vágott a karjával. Akkora lendülettel taszította meg a lányt, hogy felbukott, és elterült a pálya melletti fűben. Nem nem nyílt lehetősége felállni, mert a nő egy mágianyalábbal már felé is suhintott. Annyi ideje maradt csak, hogy kigördüljön a csapás elől, de már ott is volt a következő. Úgy záporoztak rá az átkok, mintha a Fő nem egyedül lenne ellene, hanem legalább öt másikkal. Sosem tapasztalt még ilyen erőt, sosem bizonyult még mágus ellen ennyire kevésnek.

Az elkövetkezendő órák teljesen kimerítették. Loire-nak nemhogy megütnie nem sikerült az anyját, de még olyan pozícióba sem tudott jutni, ahonnan egyáltalán esélye lett volna támadásba lendülni. Semmi másra nem volt képes, csak kerülgetni a rá zúduló átkokat és varázslatokat. A ruha, amiben harcoltak, valóban elnyelte a becsapódó mágiákat, de az esések és különböző tárgyaknak csapódás alaposan megzúzta a tagjait. És ahogy telt az idő, és egyre fáradt, egyre nehezebbé vált kitérnie a támadások elől.

A végén már azon gondolkozott, hogy könyörögni kezd, hagyja végre abba, mert nem bírja tovább. Megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen a kéréshez, de akkor úgy telibe találta egy mágianyaláb, hogy egészen a ház faláig repült, és annak csattanva állt meg. Pár pillanatig levegőt sem kapott. A tüdeje égett, a tagjai remegtek a kimerültségtől.

– Azt hiszem, ennyi elég lesz mára – mosolyogott rá a Fő. – Te is úgy harcolsz, mint a többi áru. Nem csoda, hogy az összes értéktelen, és könnyen legyőzhető. Ezért nem volt Dōrban sem esélyük az ügynökeink ellen. Viszont az el kell ismernem, nem számítottam rá, hogy ilyen kitartóan bírod majd a támadásaimat. De ez, amit most láttam belőled, nem lett volna elég ahhoz, hogy legyőzd Chealsey-t? Ő mindent tudott, amit én is. A villámlás azt állítja, ő tette.

– És te hiszel neki? – horkant fel Loire. – A foglyod, a szolgád. Fájdalmat akar okozni a hazugságaival. De ha érdekel, az adott erőt, hogy el akarta venni, ami az enyém – sokat mondóan Wardra pillantott.

Bevált a terve, mert anyja követte a tekintetével. Abban a pillanatban kiszámíthatatlan gyorsasággal felemelkedett egy virágcserép a Fő mögött, és jó erősen a háta közepének csapódott. Akkora volt az ütés, hogy a nőnek előre kellett lépnie egyet, csak így nem veszítette el az egyensúlyát. Döbbenten fordult hátra, és meredt az összetört virágcserépre.

– Megütöttelek, anyám, ahogy kérted – vigyorodott el Loire. – És csak hogy tudd, így öltem meg Chealsey-t is. Csak akkor tőr volt nálam. Semmi köze nem volt ehhez a villámoknak. Az viszont elismerem, hogy csaltam, mivel mindkét esetben tudtam, szemtől szemben nincs esélyem.

A Fő a magyarázatot hallva kedélyesen felnevetett. A korábbi haragos nézés elillant a tekintetéből, sőt őszinte büszkeség és elismerés töltötte meg azt a máskor oly’ fagyos pillantást.

– Kár volt alábecsülnöm téged. Ez a leleményesség bizonyította, hogy csak az én lányom lehetsz, és méltó minden tudásomra. Hagyjuk most a harcot. Annyi minden van, amiről még tudnod kell.

Elküldte fürdeni, és utasította, hogy amint végzett menjen azt étkezőbe. Ebéd közben még millió unalmas dologról beszélt neki. A Szigetek működéséről, a szigorú törvényekről, amiket bevezetett, mióta ő lett a Fő. Ez az egész pedig vagy rettenetesen untatta Loire-t, vagy tovább forralta a lelke mélyén egy jobban fortyogó gyűlöletet.

– A nap hátralévő részében magadra hagylak – mondta Loire-nak az étkezés végeztével. – Valamikor a Szigeteink dolgaival is foglalkoznom kell. De gondolom, találsz magadnak tanulni valót a könyvtárban a világunk ismereteiből.

– Természetesen igen – felelte neki udvariasan a lány –, de szeretnék engedélyt kérni valamire.

– Mi lenne az? – nézett rá érdeklődve a Fő.

– Szeretnék sétálni a szigeten, mielőtt folytatnám a tanulást. Pihenésképp. Szeretném megismerni az otthonomat.

– Te is tudod, hogy milyenek a szolgáim – vonakodott a Fő. – Hálátlanok, még mernek lázadozni. Úgy látszik elfelejtették, milyen az igazi szigor. Nyugtalanít ez a helyzet, nem szívesen engedlek ki a városba egyedül.

– Nem lennék egyedül – pillantott hátra az asztal végébe Loire, ahol Ward türelmesen várakozott, mint mindig. – Ha féltesz így elengedni, adj rá olyan egyenruhát, amilyet a te animusaid is viselnek. Akkor mindenki tudni fogja, ki vagyok, és kivel húznak újat, ha nekem ártani mernek.

– Rendben, lányom. Tetszik ez az ötlet – hívatott egy szolgát, hogy hozzon egyenruhát az új animusnak, majd otthagyta őket.

Loire azt hitte, a szíve is megszakad, amikor a szobájában Ward magára öltötte a fekete egyenruhát ezüst csillaggal a mellkasán. Egyébként azt el kellett ismernie, hogy mintha csak ráöntötték volna. Remekül mutatott rajta. Egyetlen szépséghibával. A lány úgy érezte, azzal, hogy ezt az öltözéket kényszeríti a férfira átadta a szörnyeteg anyjának.

– Ezt már megbeszéltük – rázta fel a fájdalmas merengésből a másik, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Nekem mindegy miben vagyok. Azért mert felvettem ezt a göncöt, még nem leszek senkié. Senki sem vesz el tőled, kicsi lány.

Egy pillanatra felidézte a régi fejfájásokat. Mit nem adott volna, ha tudott volna még úgy hasogatni a koponyája. Hiszen hazudott Loire-nak. Igenis, volt valaki, aki el tudta volna venni tőle, a szabad akaratot, aki választottja ellen tudta volna fordítani. Ugyanaz a valami, amit ki akartak szabadítani. Figyelte Loire-t, ahogy félszegen rámosolyog. Mintha abban is bűntudatot látott volna. Ward is tudta, mennyire gyűlöli azt a színjátékot, amire kényszerül. De azt el kellett ismernie, hogy napról napra jobb lett benne. És amennyire ő látta, a Fő is maradéktalanul elhitte az alakítást.

– Mehetünk akkor? – egyenesedett fel, mikor a fekete bakancs fűzőjét is bekötötte a lábán.

– Mehetünk – indult a kijárat felé a lány.

Elhagyták a villát, átvágtak az épületet körülvevő parkon, és már a díszes kerítés kapun is kiléptek, de Loire megtorpant. Ward értetlenül nézett rá, addig olyan határozottan ment, mintha tudná, hova tart.

– Miért álltunk meg? – figyelte, ahogy a lány a jobb kezét a szeme fölé ellenzőként tartva felnéz a Napra.

– Te meg tudod mondani a napból, merre van nyugat? – szegezte Wardnak a kérdést.

– Meg. – Ő maga is felnézett a napra. Neki nem kellett eltakarnia a szemét, már nem bántotta az élesen ragyogó nyári fény. – Arra van – intett tőlük jobbra. – Hova szeretnél menni?

– A Sziget nyugati részén a tengerparton van egy barlang – magyarázta neki. – Látnom kell.

– Akkor megkeressük – indult nyugat felé Ward.

Nem volt mindig egyszerű a választott irányt tartaniuk. Hamarosan észrevették, hogy a szigeten elterülő város különböző negyedeit falak választják el. A férfi nem hitte, hogy ezek arra szolgálnának, hogy a különböző kasztokba tartozó lakosságot szétválasszák, hiszen erre a szigetre a Fő magyarázata alapján eleve nem jöhetett akárki. Sokkal inkább maradhatott meg a mágusok előtti korokból, amikor még ezeken a csupasz sziklákon is véres háborúk dúltak. Az mindenesetre kifejezetten időrabló volt, hogy meg kellett kerülnük ezeket a falakat.

Az egyik tövében piac húzódott. Zsúfolt, hömpölygő tömeggel, lépni is alig lehetett az emberek között. Itt árulták azokat a portékákat, amiket a Szigetek a kontinensekről szerzett be a szolgáltatásaikért cserébe. És persze nem volt hiány luxuscikkekből sem. Loire gyorsan elunta a nézelődést és a zajos tömeget, és jelezte Wardnak, hogy menjenek tovább nyugat felé.

Nemsokára sikerült maguk mögött hagyni a város utolsó házait. Közben egyre ritkult, és gyatrább lett a növényzet, sok helyen már fű sem borította a valamilyen csoda folytán a sziklákon megmaradt sápadt, barna talajt. A legtöbb helyen a köveken mohánál bonyolultabb növényzet nem tudott megtapadni. A szürke sziklák fényesen ragyogtak a napsütésben. Hamarosan meghallották a tenger morajlását is. Loire a hangok irányába haladt tovább.

Ahogy a sziklák szétnyíltak előttük, láthatóvá váltak a zátonyok. Minden pontosan ugyanúgy festett most is, mint a lány álmában. Úgy is azonnal felismerte, hogy Kirik szemén át csak éjszaka látta. Körbefordult a sziklás tengerparton, és szinte azonnal észrevette a barlangot, amiben az orvos és társa behúzódott százötven évvel ezelőtt. Sietős léptekkel odament, kissé le kellett hajtania a fejét, hogy átférjen a nyíláson.

Emlékezett, hogy Kiriknek épp csak elég volt a hely, de Aadennek ugyanúgy nem okozott gondot a bejutás, ahogy neki sem. A lány hátrapillantott Wardra, látni akarta, hogy követi. Ugyanúgy magát összehúzva préselődött be, mint a másik K, pedig ő valamivel még kisebb termet is volt. Loire elmosolyodott a keserédes emlékek hatására, könnyek gyűltek a szemébe. Megrázta a fejét, és visszafordult a barlang belseje felé. Minden ugyanúgy talált. Ugyanaz a tágas tér, sőt középen még a százötven évvel ezelőtti tábortűz nyomai is látszottak. Biztosan tudta,senki sem járt erre azóta.

„Mégis mi a fenét gondoltál?” – tett gondolatban szemrehányást Loire a Lénynek. – „Hogy hihetted, hogy ők képesek rá?”

Nem érkezett felelet. Ha hallotta is a panaszos gondolatokat, néma maradt. Loire leült a régi tábortűz mellé. Szinte látta lobogni, még talán a melegét is érezte. Látta, ahogy Kirik magzati pózba gömbölyödve kimerültem alszik, Aaden pedig a fáradtsággal küszködve őrködni próbál. És akkor a lányból megállíthatatlanul kirobbant a zokogás. Nem az fájt neki, hogy vele mi lesz, hanem ennek a két embernek az elvesztése. Olyanok miatt sírt, akiket sosem ismert.

– Loire… – hallotta maga mellett Ward hangját, de ahogy őt maga alá temették a múlt képei, az hang olyan volt, mintha évszázadok távlatából érkezne hozzá.

A férfi nem tudott mit mondani neki. Loire érezte, hogy bizonytalanul megérinti a vállát, vigasztalni próbálja, bár maga sem tudja, hogyan tegye. A férfi karjai közé vetette magát, úgy szorította magához, mintha bármikor kitéphetnék a szorításából. Ward a mellkasára vonta a lány fejét, átfogta a hátát, és hagyta sírni. Nemsokára Loire zokogása enyhült valamennyire, majd rekedt hangon szólalt meg mellette:

– Meghaltak, Ward – kihámozta magát a férfi öleléséből, leült a régi tűzrakás mellé, és a múltban lobogó tűzbe meredt. – Azt nem tudom, hogyan. Csak azt, hogy így van. Ha nem így lenne, mi sem lennénk itt.

El-elcsukló hangon mesélni kezdte az utolsó álmot. Aaden ígéretét leszámítva mindent elmondott. A legvégére hagyta azt, hogy még hajót kell intézniük, és hogy ki kell úszniuk a zátonyokon túlra. Ward figyelmesen hallgatta, és ő is egyre reménytelenebbnek kezdte érezni a saját helyzetüket.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (chuttersnap)