Trigger warning: vér és sérülések szemléletes, részletes leírása

– Biztos, hogy kell ez a felhajtás, apa? – kérdezte panaszos hangon Bastion, miközben a nyakkendőjét próbálta tisztességesen megkötni.

Ez volt az egyik dolog, amiben épp olyan tehetségtelen volt, mint Loire bármiben. Küszködött a tükör előtt, de sehogy sem boldogult. Az a nyakkendő minden próbálkozása után szánalmasabban nézett ki. Luther is épp a sajátjával volt elfoglalva, és bár hallotta a kérdést, minden figyelmét lekötötte az igyekezet, hogy épp a fiai előtt ne rontsa el a sajátját, ezért nem válaszolt.

– Jöjjön, úrfi, hadd segítsek! – lépett a tükör és közé Félix, miután végzett Espada megjelenésének tökéletesítésével.

Az öccsének több esze volt, mint neki, ő neki sem állt maga megkötni a nyakkendőjét. Ahogy Bastion végigpillantott rajta, szinte meg sem ismerte. Határozottan jókiállású fiatalember volt díszegyenruhában, megzabolázott hajjal és megborotválkozva. Épp egy elegáns kesztyűt nézegetett, Luther szerezte neki, és tökéletesen látszott az arcán, hogy ezt már azért ő is túlzásnak találja. És Bastionban csak akkor tudatosult, hogy az ő öltözékéhez is tartozik egy pár, amit természetesen neki sem volt kedve viselni.

– Most komolyan? Tényleg azt akarod, hogy ezt is felvegyem? – Nézett apjukra felháborodottan a fiatalabb, és a mágus is tökéletesen egyetértett. – Úgy fogok kinézni, mint valami idióta.

– Igen és igen – nézett Luther a kérdések sorrendjében először Bastionra, majd Espadára, miután megnyerte a csatát a saját nyakkendője ellen. – Mármint nem arra, hogy úgy idiótán nézzétek ki. Őszintén mondom, hogy szívesen itthon hagynálak titeket, ha díszes csinnadrattával nem hívtak volna meg mindhármunkat. De sajnos vannak dolgok, amik alól a Magister sem húzhatja ki magát. És a fiai sem. Szóval igen, elvárom, hogy a legjobb formátokat hozzátok.

– De minek a kesztyű? – követelt magyarázatot Espada.

– A fémkezek miatt – adta meg neki a választ teljes nyugalommal Luther. – A tiszteket nem érdekelné, de a tisztfeleségek és a díszvendégek biztos bámulnának és kérdezgetnének róla. Téged ismerve maximum tíz kellemetlen perc után szétcsapnál köztük. Szóval ezért kell. De hogy ne légy egyedül ebben, Bastion is kesztyűben lesz.

– Akkor sem értem. – Tiltakozott Espada – A teljes világ tudja, hogy fém karjaim vannak. És te tényleg azt hiszed, hogy lesz még, aki rácsodálkozik?

– Nem hiszem, hanem biztos vagyok benne. És abban is, hogy a teljes világ tudja, milyen hirtelen haragú vagy, és egészen biztosan provokálni próbálnának, ha szem előtt lennének. A legtöbb újságíró a fél életét odaadná egy jó szaftos botrányért egy ilyen fontos eseményen. Úgyhogy nincs apelláta. Világos?

– Jól van, világos – egyezett bele kelletlenül Espada.

– Vigasztaljon a tudat, hogy én is szenvedni fogok – vágta hátba Bastion.

– Nem vígasztal! – Vágott durcás képet, aztán kajánul elvigyorodott, ahogy tudatosult benne, hogy nem egyedül szenved majd. – Na jó, egy kicsit mégis.

– Lassan indulnunk kellene, uram, különben elkésünk – jelent meg ismét mellettük Félix. A fiúk észre sem vették, hogy eltűnt valamerre. De legalábba készülődés nyűgét lezárta ezzel. – Már előkészítettem az autót is.

– Hallottátok srácok! – szólt rájuk Luther is. – Nincs több időhúzás!

Bastion és Espada is duzzogva húzták fel a kesztyűiket. Mindkettejükön tökéletesen látszott, mennyire nem fűlik a foguk ehhez az estéhez. Az apjuknak is az istenek látták a lelkét, szintén semennyi kedve nem volt ehhez. Tudta, rengeteg idegesítő kérdésre kell majd válaszolnia, a döntéseiről, vagy a két gyereke elvesztéséről. Nem vágyott sem az önelégült mosolyokra, sem a sajnálkozó részvétnyilvánításokra. Írtózott az egész felhajtás gondolatától is. Ha nem ő lett volna a Magister, és nem lenne rákényszerítve, hogy megjelenjen az ilyen és ehhez hasonló rémunalmas vacsorákon, hagyta volna az egészet a háborgó polkokba.

Szerencsére a fiúk is sejtették, mennyire rossz a kedve, így engedelmesen mellé léptek. Együtt mentek le a garázshoz, ahol az ajtó közelében már ott állt az egyik elegáns, fekete autó. Szigorúan a páncélozott, a komornyik mást nem engedett volna meg. Abban tudtak csak kompromisszumra jutni Lutherrel, hogy valami olyan autót választanak, ami biztonságos, de nem feltűnő. Félix arról nem számolt be a gazdájának, hogy az autóban elhelyezett egy helyzetjelzőt, hogy a biztonsági csapat mindig tudja, hogy merre járnak.

Ahogy Bastion végigfuttatta a pillantását a garázsban sorakozó autókon, meglátta a legtávolabbi sarokba félreállított sötétkék terepjárót és a kis narancssárga autót. Furcsa módon az első gondolata az volt, hogy onnan nem lesz majd egyszerű kiállni egyikkel sem. Csak utána jutott eszébe az, hogy valószínűleg a praktikum kedvéért kerültek éppen oda. Félix valószínűleg hetente, kéthetente ment velük egy kört, hogy ne legyen bajuk, neki pedig mindegy, hogy hol állnak. Megrázta a fejét, nem akart sem az autókra gondolni, sem a tulajdonosaikra.

Mindenki beszállt a szokásos helyére a fekete járműbe; Félix vezetett, Luther a szokásos mellé ült az utasoldalra, a fiúk pedig hátra másztak be. Ahogy a Magister a visszapillantóban rájuk sandított, tökéletesen le tudta olvasni róluk, hogy bárhol inkább lennének most. Sóhajtott egyet. Neki is éppen ennyi kedve volt a jópofa vágáshoz.

A vacsora és bál helyszínéül a városi Hall szolgált. Hatalmas, évszázados épület volt, melynek tartóoszlopaiba a százéves, független Eshter történelméből véstek domborműveket. De az épület nem erről volt igazán híres, hanem az impozáns üvegkupoláról, ami a széles, borostyán-kő borítású táncteret fedte, és ami csodálatos kilátást biztosított éjjelente a csillagos égre. Nem véletlen, hogy minden fontosabb eseményt ide szerveztek. Nem jártak el másképp a díszvacsorával sem.

Amikor megérkeztek a Hallhoz, már minden irányból autók sorakoztak a bejárat körül, sofőrjeik arra vártak, hogy felszabaduljon a parkoló beálló, hogy végre helyet kereshessenek a járműnek. Ahogy az őrök észrevették Luther Magisteri rendszámos autóját, prioritással engedték be járművüket a parkolóba. Innen egyenesen a magisteri helyig gurultak a bejárat viszonylagos közelében. Kiszállva fényárban úszva sétálhattak el az épületig. A lebegő, megbűvölt lámpák megvilágították az utat egészen a főkapuig. Végig elkísérték őket, nehogy meg kelljen erőltetniük szemüket a félhomályban.

Bastion és Espada kifejezetten elveszettnek érezték magukat, a rengeteg magasrangú, tiszteletben álló, és egyéb, ki tudja milyen titulusokkal rendelkező vendégek között. Ráadásul mindenki ismerte őket, folyamatosan jöttek érdeklődni, köszönni, vagy ami a legrosszabb, részvétet nyilvánítani. Nagyon kellemetlen és nehézkes volt számukra a sok vadidegennel kezet rázni, kedvesen megválaszolni huszadjára is ugyanazokat a kérdéseket. De a legnehezebb az egészben az volt, hogy ne küldjenek el senkit a fenébe, amikor fontoskodva Ward és Loire elvesztéséről érdeklődtek, bár még a nevüket sem tudták.

Ráadásul Félix is felszívódott valamerre mellőlük. De Luthert láthatólag nem aggasztotta, hogy nincs a nyomában. Egyébként az apjuk jól tudta kezelni a kötelező formalitásokat is, sőt a fiúk viselkedését is remekül moderálta. A Magister mindenkit ismert, legalábbis ezt a látszatott keltette kifinomult, érdeklődő, határozott modora, hiszen ha esetleg mégsem tudta, ki keveredett elé hát úgy kezelte az elé kerülő embereket, hogy azok garantáltan elhitték neki, hogy tisztában van vele, kicsodák.

Egyik alkalommal elsétált előttük egy pincér pezsgős poharakkal megpakolt tálcát egyensúlyozva. Sokan mintha csak erre vártak volna, hirtelen mindenki koccintani akart velük. Espada és Bastion a nyomásnak engedelmeskedve felvettek a tálcáról egy-egy poharat, és illedelmesen elviselték a köszöntéseket.

– Én ezt más most nem bírom – súgta oda egyik alkalommal Espada Bastionnak, amikor épp fel tudtak lélegezni a vendégek rohamában egy pillanatra. – Legszívesebben leinnám magam…

Ezen Bastion köhögésnek álcázva kuncogni kezdett, majd szinte azonnal, abbahagyta, ahogy Luther vetett rájuk egy „ne merjétek” pillantást. Rejtély, hogyan hallotta meg, hiszen nagyon vigyáztak, mindenesetre félreérthetetlenül az értésükre adta, mit vár el. A fiúknak pedig elment a kedve ettől a fajta kihágástól.

Aztán Félix újra előkerült, és ő foglalta le a fiúkat, amíg apjuk továbbra is az őt körülvevő emberekkel foglalkozott. Mind a hárman látták rajta, hogy ő is unja. Tökéletes álcája alatt néha felsejlettek a valódi érzései. De sosem tovább, csak egy szemvillanás idejére. Talán egy vagy másfél óra volt ez a kötelező bazsalygás. Közben nem egy díszegyenruhás, nagyon magasrangú tiszt is odakeveredett beszélgetni velük. Kérdezgettek a frontról, a harcterekről, belekényszerítették a beszélgetésbe Bastiont és Espadát is. Ők pedig tökéletes modorral vettek részt a társalgásban, mégis úgy, mintha a fogukat húznák.

Aztán végre következett a nyitóbeszéd. Ezt is a számukra valaki teljesen ismeretlen ember tartotta, teljesen érdektelen dolgokról. Mégis, rajtuk kívül mindenki úgy csüngött a szavain, mintha tudniuk kellene, ki ő. Beszélt a frontokon, Dōrban, a Mélyben és Csillagfényfokon elért eredményeikről, a hatalmas győzelmekről. Méltatta a mágusok árulását, és részvétét fejezte ki a veszteségek miatt. Bastion és Espada hányni tudtak volna ettől az egész felhajtástól. A beszéd alatt többször sokatmondó, undorodó pillantásokat váltottak.

Az egész legemlékezetesebb része számukra mégis az volt, amikor végre felszólította a kedves hallgatóságot, hogy fáradjanak át a másik terembe, mert lassan szervírozni kezdik a vacsorát. A fiúk határozottan éhesek voltak, és az ételek sokkal jobban érdekelték őket, mint ez az egész pucc-parádé. A fogások finomak voltak, jól teleették magukat, ami kicsit vissza is ütött, mikor táncra került a sor.

Semmi kedvük nem volt ehhez sem, de megkívánta tőlük az illem, hogy táncoljanak a bemutatott hölgyekkel. Nem egy fiatal lánykát persze azzal a nem titkolt céllal mutattak be nekik, hogy hátha megakad rajta valamelyik fiú szeme. Bárkinek hatalmas eredmény lett volna házassággal Luther családjába kerülni. De a fiúk nem mutattak érdeklődést a kötelező táncokon kívül. Bastion csak azért, mert a poklok legmélyére kívánt mindenkit, Espada pedig úgy érezte, Harmaikon kívül nem tudna mást úgy szeretni. Viszont amennyire látták, ez az apjuknak tökéletesen megfelelt kimért, hűvös viselkedésük, eszébe sem jutott volna, hogy a hölgyek jobb megismerésére biztassa őket.

– Te hallod… – súgta Bastion Espadának, amikor hosszú idő elteltével az italos pult mellett újra egymás mellé keveredtek. – Ha még egyet táncolnom kell bármelyik ostoba libával, látványosan felakasztom magam az egyik kristálycsillárra.

– Nekem mondod? – sóhajtotta kétségbe esve Espasda is, miután az apja minden tilalma ellenére magába döntött valami dupla töményet. – Számát sem tudom, hányan próbálták megérdeklődni, hol vannak harci sérüléseim. Legalább tízen kitapogatni is megpróbálták.

– Akkor te sem bírod már tovább? – mérte végig együttérzőn Bastion.

– Abszolút nem – bólintott a fiú. – Jó lenne tudni, hogy apa meddig akar még maradni. Mert már én is kezdem fontolgatni a rituális öngyilkosságot.

Körülnéztek Luther után. Nem messze tőlük épp Félixszel beszélgetett. Ez elég meglepő volt, hiszen addig neki sem hagytak egy perc nyugtot sem a vendégek. Mindig jött valaki, aki még akart pár szót váltani a Magisterrel. Akkor viszont úgy tűnt, hogy az apjuk határozottan elmélyült diskurzust folytat az öreggel.

– Szerinted miről beszélgetnek? – figyelte őket Espada.

– Fogalmam sincs, de talán ha elég erősen szuggeráljuk, rá tudjuk venni, hogy idejöjjön.

Erre végül nem került sor, mert Luther egyszer csak feléjük fordult, és el is indult az irányukba. Amint odaért hozzájuk, kendőzetlenül megszólalt:

– Elegem van mára. Elindulok, hogy elköszönjek, és kimentsem magunkat. Valószínűleg eltart majd egy darabig. Ti addig is menjetek a kocsihoz Félixszel, mert még mindig gyorsabb lesz túlesni a formalitásokon, ha ti nem vagytok szem előtt. Akkor legalább senki sem állhat elő még egy kérdéssel.

A fiúknak nem kellett kétszer mondani, azonnal csatlakoztak az öreghez, és vele tartottak a parkolóba, az autóhoz. Miután beszálltak, Félix visszagurult a Hall főbejárata elé, ott várták, hogy Luther is végre megszabaduljon végre. Míg vártak, Espada kényelmesen elfészkelte magát az ülésbe süppedve, fejét a háttámlának vetette.

– Te hallod, mindjárt elalszol – rázta fel Bastion humoros hangja.

– Tényleg el tudnék most aludni, olyan kényelmes így – felelte kissé akadozva Espada.

– Apa nem fog megdicsérni, megmondta, hogy ne igyuk le magunkat – figyelmeztette az öccsét.

– És nem is tettük. Nem vagyok részeg, csak elviselhetőre ittam ezt az estét. Nem tehet szemrehányást, mert nem kötöttem bele senkibe, és egyetlen pofont sem osztottam ki. Pedig volt olyan, akiknek a modora szinte könyörgött érte…

– Nem hiszem, hogy ezért kifejezetten büszke lesz az úrfira – fordult hátra hozzájuk Félix –, mégiscsak elvárható a tisztességes viselkedés a Magister fiaitól.

Espada erre szeretett volna protestálni, de éppen akkor kinyílt az utasoldali ajtó, és határozottan megviselt arcot vágva Luther szállt be. Sokáig tartott kijutnia, majdnem egy órát vártak rá az autóban ülve.

– Menjünk innen a fenébe! – mordulta oda Félixnek, miközben becsatolta magát.

Az öregnek nem kellett kétszer mondani, szinte kilőtt a parkolóból. Neki is elege volt már ebből az éjszakából. Az utakon alig közlekedtek rajuk kívül, egyenletes tempóval lehetett haladni. Espada hamar átcsúszott félálomba, a feje ködös volt az alkoholtól, és egyre inkább elnehezültek a szemhéjai. Nem is tiltakozott az elalvás Ahogy ebben a bódultságban oldalra pillantott, Bastiont látta, ahogy a kartámaszon könyököl, és kibámul az ablakon. Aztán egy sárga villanást…

Az autó csúszni kezdett, mintha csak valami sínekről leszakadt hullámvasút lenne. Espada a lendülettől először beverete a fejét az ablakkeretbe, amitől utána percekig csak csillagokat látott szikrázni maga előtt, aztán Bastionnak zuhant, mikor az autó egy újabb lökés hatására élesen irányt változtatott. A fiú fel sem fogta, mi történik, annyit érzett csak, hogy fém könyöke keményen Bastion bordái közé nyomódik, és hogy a testsúlyával az ajtónak préseli bátyját. A mágus fájdalmasan felnyögött, de mozdulni sem tudott az őt leszorító test súlya alatt. Aztán az autó egy harmadik irányba kezdett csúszni, miután valaminek neki ütközött, és a hatalmas lendület miatt lepattant róla.

Espadát ekkor rántotta vissza a biztonsági öv, amitől bevágta a másik oldalát az ajtóba. Közben a másik oldali, aminek Bastion nekiesett, kinyílt az erőhatásoktól, és bátyja kizuhant rajta. Vagy nem becsatolta be magát induláskor, vagy valami miatt elengedett az öv, de semmi sem volt, ami bent tartotta volna a kocsiban. Espada félig kábán utána kapott, de elkésett, nem tudta megfogni, az ujjai kicsúsztak fém markából.

Bastion ahogy érezte, hogy zuhan, még volt annyi lélekjelenléte, hogy levédje magát. Ennek ellenére is keményen ért földet, és az, hogy az autó sebessége miatt párat pattant, nem esett jól sem a bordáinak, sem teste más részeinek. Hosszú métereket repült még az aszfalton, mire egy útmenti fa megállította. Az ütést egyenesen a gerincére kapta, és mivel a védelme a sokk miatt közel sem volt tökéletes, borzasztó erővel robbant végig az egész testén a fájdalom. Levegőt is alig kapott, mozdulni sem bírt. Felemelte a fejét, de mindenből legalább kettőt látott, és iszonyatos hányingere volt.

Észrevett két autót, félig egymásba deformálódva, amikről nem tudta eldönteni, hogy kettőt lát a sajátjukból, vagy egy másikat, ami beléjük rohant. Próbált felkelni, de kába volt, és feje tiltakozott minden mozdulat ellen. Erőtlenül rugdosott csak, mintha azt az irányt sem találná, amiben újra megfelelően kezdene hatni rá a gravitáció. Amit viszont biztosan felfogott a körülöttük történő eseményekből, az volt, hogy fegyveresek léptek elő az útmenti sötétségből.

Homályosan látta csak ezeket az alakokat, leginkább mozgásuk vonta magára a figyelmét. Feketét viseltek, ami miatt tökéletesen beleolvadtak az éjszakába. Lőni kezdtek az az autóra. A fegyveresek alakja ekkor – a lövések torkolattüzének villanásaiban – vált láthatóvá. Bastion észre sem vette, hogy a torkából tiltakozva robbant egy ki egy fájdalmas üvöltés, de a kiáltásait elnyelte a puskák kereplése. Minden erejével igyekezett felkelni a fa mellől, de továbbra sem talált tagjaiban elég erőt.

El akarta söpörni varázserejével a támadókat. Képesnek kellett volna lennie rá! De akárhogy erőlködött, nem történt semmi. Levédeni sem tudta az övéit, csak a feje hasogatott minden egyes próbálkozáskor tiltakozva. Továbbra is üvöltött, küszködött, amivel annyit ért el, hogy térdelő helyzetbe fel tudta tornázni ellenkező testét. Nem tudta volna megmondani később, mekkora zajt csapott, de senki sem figyelt rá.

Espada eközben kétségbe esve próbált előre csúszni az ülésen, miután Bastion eltűnt a látóteréből, de a biztonsági öv az ülésbe szegezte. Remegett a keze az idegességtől, ahogy próbálta kicsatolni magát. Aztán egy kattanással sikerült. Furcsa volt az a hang, nem kellett volna olyan hangot adnia a csatnak. Félig részegen nem fogta fel, hogy azt hallotta, amint egy automata fegyvert felhúztak a közvetlen közelében.

– Bukjon le, úrfi! – hatolt el bódult tudatáig Félix kiáltása.

És akkor ő maga is felfogta az első lövéseket. Egy pillanattal elkésett, annyi ideje maradt csak, hogy a feje köré kapja fém karjait, és már érezte is, hogy golyók pattognak le róla. Szerencsére sima, egyszerű golyók voltak, a megbűvöltek valószínűleg könnyedén áthatoltak volna a fémen, és a fején is, mint a puha vajon. Amint módja nyílt rá, lehengeredett az ülések alá. Akkor már a feje felett záporoztak a lövések.

Felnézett, az első ülések közt épp előre látott Lutherre. Az apja oldalra dőlt, és valahonnan a mellkasa felől folyt a vér. A fiún kitört a pánik a látványtól, próbált előrébb vergődni hozzá, de annyira szűk volt a hely, hogy mozdulni sem tudott.

– Apa! – kiáltotta, vagyis csak szerette volna kiáltani, kétségbeesett nyöszörgésen kívül másra nem volt képes.

– Maradjon! – hallotta a vezető ülés felől. Félix így igyekezett megakadályozni a hősködésben.

Aztán újra hallatszott a korábbi kattanás, és Espada megint villanásokat látott, meg azt, hogy az öreg Lutherre borul, hogy megvédje. Párszor megrándult a teste, később Espada nem volt benne biztos, hogy hallotta-e azokat a nyögéseket, vagy csak a képzelete játszott vele. Könnyezni kezdett a szeme, amint megértette, mi történik. A komornyik felfogta a golyókat az apjuk helyett, mindezt úgy, hogy azt sem tudhatta biztosan, egyáltalán él-e még.

– Félix! – szipogta Espada kétségbeesetten.

– Még élek, úrfi… – fordult hátra hozzá fájdalmas kifejezéssel az arcán az öreg. – Ne mozduljon onnan!

Espada az utasítás ellenére felült, amikor megérezte fém karjain a mágia hűvösét. Ezer hasonló érzés közül is megismerte volna azt az egyet. Bastion védelme volt. Most, hogy nem kellett semmitől félnie, elöntötte agyát az vörös indulat. Kirúgta a behorpadt ajtót, kivergődött a harmonikára tört autóból. A vezető oldalihoz lépett, és megnézte Félixet. Három lövést nyomait látta rajta. Egyet a bal vállán, egyet a másik oldalon az oldalán, és egyet a bal lábán. Mindegyik csúnyán vérzett.

– Elment az esze úrfi? – kiáltott rá az öreg, miközben próbálta valahogy biztonságba zavarni.

– Bastion levédett minket – rázta meg a fejét a fiú –, most nincs mitől félnünk.

– Remek – lökte félre az ajtóból Espadát, majd belendítette a vezetőülésre, döbbenetesen erős volt, még így is, hogy a bal oldala, épp a fontosabb, alig mozgott. – Maradjon az apjával!

Ő csak elhűlten meredt az öregre, sosem gondolta volna, hogy az aszott komornyik ilyen erővel bír. Aztán újra felmordultak körülöttük a fegyverek. Félix hátáról legalább tíz golyó pattant le, miközben őt fedezte. Pedig nem lett volna rá szükség… A lövések felvillanó derengésében Espada észrevette. Az öreg szeme is épp olyan borostyán fényben izzott, mint régen Wardé. Akkor értette meg, mi is a vén komornyik, és még a szája is tátva maradt a felismeréstől.

– Szóval most már tudja – vigyorgott rá Félix, véres volt a fogsora. – Ügyeljen az apjával, a többit bízza rám.

Espada bólintott, bár nem állt szándékában engedelmeskedni. De az öreg hitt neki, és nem vesztegette az időt. Magára hagyta. Egyenesen a csomagtartóhoz ment. Egyetlen jól irányzott ökölcsapással nyitotta ki a megdeformálódott ajtót. Áldotta az agyát, hogy elővigyázatos volt, és vett fel mágiaálló mellényt, és a csomagtartóban elhozta a fekete kardot. Azért viszont mérges volt magára, hogy a fekete páncél otthon maradt, és hogy nem volt erőszakosabb, amikor hagyta magát lebeszélni arról, hogy Luthernek és a fiúknak is viselnie kelljen a mellényt.

Valaki rárontott oldalról, de még mielőtt visszafordulhatott volna karddal a kezében, egy hatalmas ütéstől támadója a földre került. A férfinak még a feje is behorpadt, akkora ütést kapott Espadától. Nem nyílt módja bármit mondani, a fiú megelőzte.

– Apa él. Adjon valami fegyvert, hogy segíthessek!

Félix nem húzta az idejüket, kivett egy nagykaliberű pisztolyt a csomagtartóból, és azt lendítette oda neki. Majd átnyújtott még két tárat. Espada azokat zsebre tette, és felhúzta a pisztolyt. Eddigre már Bastion is ott állt mellettük. Konstatálta, hogy élnek, Félix sérüléseire csak egy pillantást vetett, tudta, többre nincs idő, még közel sem voltak biztonságban.

Szél csapta meg őket, mindannyian tudták, hogy egy mágus is van a közelükben. Bastion izzó szemmel előre lépett, és abba az irányba suhintott, amiben a mágust sejtette, de nem találta el. Viszont legalább fél tucat támadót a földre szegezett az a levegő nyaláb, amit ő kavart. Espada és Félix, amint megnyílt előttük az út, előrelendültek, és a még talpon levő fegyvereseknek rontottak. Azokat annyira váratlanul érte az ellentámadás, hogy pillanatnyilag az ő javukra fordult a helyzet.

Az öreg senkit sem kímélt, bármennyire is mozgott nehézkesen a sérülései miatt, minden csapása halálos volt. Mire a zsoldosok eszmélni kezdtek, a fekete penge már meg is fordult a nyakukban, vagy a beleik közt. Espada pedig a távolabbiakat szedte le, egyiket a másik után pontos lövésekkel. Mindig is jól célzott, ilyen távolságról pedig esély sem volt rá, hogy hibázzon. Még úgy sem, hogy nem józanodott még ki teljesen. Aztán megint megcsapta őket a szél, Bastion pedig eléjük lendült. Még épp időben védte ki a másik mágus támadását. Az ellenség villámai célt tévesztve vibráltak az út menti fűben, amíg ki nem hunytak.

– A mágus az enyém! – indult a fák felé.

– Nem hagylak egyedül! – Espada követte.

– Jobban örülnék, ha nem jönnél – mordult hátra, de az öccse nem hallgatott rá. Amíg ezt kimondta, leszedett még pár támadót, miközben Bastion elsöpörte a maradékot.

A varázstalan fegyvereseknek esélye sem lehetett az ő hatalma ellen. De úgy, hogy egy mágus is volt a közelükben, végzetes következményekkel járhatott volna az, ha elvonják a figyelmét. Hálásan hátrabiccentett Espadának, majd folytatta az előrenyomulást. Ha minden jól megy, mostanra, már csak a mágusnak kellett maradnia ellenük. Gyors lépésekkel közeledtek felé, nem hagyhatták kereket oldani.

Espada szorosan bátyja nyomában lépdelt, egyikük sem vette észre, hogy Félix a kardjára támaszkodva lemaradt. Nehezen vett levegőt, eddigre már szédült a vérveszteségtől, a sebei is szaggattak. Eddigre múlt el az adrenalinlöket hatása. Aztán zajt hallott az autó felől. Nehézkesen hátrafordult, és egy zsoldost vett észre azon az oldalon, ahol az Luthert hagyták. Épp ki akarta ráncigálni a Magistert a viszonylagos biztonságból.

Ez a látvány ismét felszította az öreg indulatait, megacélozta a tagjait. Emberfeletti gyorsasággal vetette magát abba a támadó felé. Az sem érdekelte, mennyire ég a tüdeje, folyik a vére, és mennyire fájnak a sebek a testén. Egy pillanat alatt a zsoldos mögött termett, aki épp akkor próbálta megállítani a lábán a Magistert. Félix hangtalanul leszúrta maga mellé az aszfaltba a kardot, könnyedén ment, mintha csak laza föld lett volna. Aztán megragadta a katona fejét, és egyetlen indulatos rántással maga felé fordította.

A csigolyák undorító reccsenéssel adták meg magukat az erejének, és amikor Félix a férfi szemébe nézett még látta az értetlenséget az arcán, de a tekintete már élettelen és üres volt. Elengedte a holttestet, hagyta összecsuklani. Csak azért nem rúgott bele, mert Luther is épp összeesni készült. Elkapta a Magistert, és nekitámasztotta az autónak. Gazdája egyértelműen nem volt magánál. Dadogott valamit, de Félix semmit sem értett belőle.

Nekiállt megvizsgálni Luther sérüléseit. A Magister mellkasa és jobb keze csatakos volt a vértől. Félix már ebből tudta, hogy messze több vért vesztett, mint amit eredetileg gondolt. Az öreg félrehajtotta Luther zakóját, és egy elég nagy lőtt sebet talált a jobboldali kulcscsontja alatt. Csúnya látványt nyújtott, nagyon vérzett, de legalább nem volt halálos.

Elfordította kicsit Luthert az autótól, hogy megtapogathassa a hátát. Nem érdekelte, hogy fájdalmasan felnyögött, tudnia kellett, milyen sérüléseket szerzett a gazdája. Nem érzett kimeneti sebet sehol. A golyó ezek szerint a testében maradt. Épp valamivel be akarta tömni a golyó ütötte sebet, amikor egy mágiavillanást vett észre a távolabbi a fák irányából.

Bastion épp csak félre tudott hajolni az újabb támadás elől. Espadát is arrébb taszította, ahogy igyekezett kivédeni a villámokat. A mágia a füle mellett süvített el, megrepesztette az arca előtti védelmet. Bastion hallotta, ahogy a varázslat valahol távolabb tőlük becsapódik, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Eddigre már kellőképpen elöntötték az indulatok, már csak meg akart szabadulni a másik mágustól. És végre akkor ott találta maguk ellőtt.

Egyetlen dühödt széllökéssel nekitaszította az egyik fának, olyan erővel tette ezt, hogy a szerencsétlen háta belesüppedt a kérgébe. Utána sem engedte el, a mágia körbevette a mágust, és kíméletlen erővel nyomta egyre mélyebben a törzsbe. Aztán egyszer csak a nő mellkasa megroppant, a bordái és a szegycsontja is behorpadtak. Vér spriccelt az orrán és a száján, de Bastion továbbra sem engedte el. Akkor sem rezzent össze, amikor Espada a nőre fogta a pisztolyát, és a teljes tárat beleürítette.

Valahol a távolban szirénák hangzottak fel, és ők ketten visszafordultak az autó roncsai felé. Legnagyobb döbbenetükre sem Luthert, sem Félixet nem látták… Futva indultak vissza, közben a szirénák hangja egyre közelebb ért hozzájuk…

Félix a villanást látva a pillanat tört része alatt felmérte, minden lehetőségét. Arra nem volt ereje, hogy Luthert bármilyen módon maga mögé lendítse, sem semmi nagyobb megterhelést igénylő mozdulatot nem tudott volna tenni. Így tehát az az egy megoldás maradt, hogy megragadta gazdáját a nyakánál fogva, és a földre lökte. Épp az utolsó pillanatban.

Érezte, ahogy a mágia átszáguldott a mellkasán. Könnyedén áttörte Bastion védelmét, és nem állította meg a mellény sem. Egy pillanatra égető fájdalom robban végig az idegpályáin, a látása is elsötétült ettől. A lábai feladták, lassan összecsuklott, és Luther mellé hanyatlott. Nehezen vett levegőt, úgy érezte, mintha folyékony beton töltené ki a tüdejét. Annyi ereje maradt csak, hogy oldalra forduljon, tekintete akkor Luther tágra nyílt, rettenetet tükröző pillantásával találkozott.

– Sajnálom, uram… – nyögte nehezen Félix, levegőt is alig kapott, amitől a beszéd még nehezebben ment. – Remélem, a fiúk elkapták a rohadékot.

Látta, ahogy a Magister véresen, gyengén, a fél kezén támaszkodva közelebb mászik hozzá, a másik karja élettelenül lógott mellette, azt csak húzta maga után. Luther küszköve fölé emelkedett, hogy a sebére nyomja a kezét. Szólni akart neki, hogy semmi értelme, mert a mágia teljesen átütötte a mellkasát, valószínűleg darabokra is szaggatta a fél tüdejét. Kinyitotta a száját, és a nyomás hatására érezte, hogy valami folyik belőle.

– Ne beszéljen! – szólt rá Luther dühösen. – Már így is elég nagy bajban van!

Félix erre engedelmesen visszacsukta a száját és a fejét is visszaejtette a holttestre, amin feküdt. Köhögnie kellett, de már az ingertől is fájdalmasan rándult össze. A fiúk ekkorra értek oda. Bastion a látványtól térdre esett.

Maga sem tudta, mit borzasztotta el jobban, Félix látványa, vagy a körülötte ezer számra szálló szikrák. Tudta, mit jelent ez. A tenyerébe fogott párat, és csak meredt rájuk. Az orvosok közt talán akad majd egy animátor, akibe jutott annyi a szigetek tudásából, hogy feltámaszthassa. Közben pedig gyűlölte magát, hogy ő maga is képtelen a komornyik súlyos sebeit meggyógyítani. A szikrák pár percig még engedelmesen ott maradtak a tenyerén, mintha várnának valamire. Majd lassan tovatűntek. Nem értett a feltámasztáshoz, miért maradtak volna vele… Félix vértelenül feküdt a lábai előtt, Luther fél kezével a mellkasán.

– Apa… – hallotta meg maga mellett Espada szipogó hangját –, engedd el! Már vége…

Véres kezével kitörölte a könnyeket a szeméből. Észre sem vette a vörösséget. Ő maga nem sérült meg – homlokát leszámítva, amit beütött még a legelején. Már megint… megúszta az egészet szinte egy karcolás nélkül. Valószínűleg az a vér Félixé lehetett, vagy valamelyik támadóé, akit megütött a pisztoly tusával. Odalépett Luther mellé, megpróbálta elmozdítani az öreg holtteste mellől. De az apja lerázta magáról a kezét.

– Hagyj békén! – tiltakozott hevesen zihálva. – Nem lehet vége! Félixet nem lehet megölni…

– Nem, valóban nem lehetett volna… de minket védett. Téged…

Nem tudott mást mondani, a kezét Luther ép vállára tette, hogy elfordítsa a holttesttől, de apja továbbra sem hagyta magát. Ennek ellenére megkapaszkodott a fia fém karjában, ami a vállán pihent, és egy pillanatra sem engedte el. Nem hagyhatta, hogy a fia eltávolodjon tőle.

A szirénák ekkor már elviselhetetlenül hangosan, a közvetlen közelükből szóltak. Luther testőreinek és a rendfenntartó erőknek az autói vették körül őket. Kivágódtak az ajtók, egyenruhások özönlöttek köréjük minden irányból.

– Kutassák át a teljes területet! – Hallotta meg Luther az új biztonsági főnöke, Pollock hangját. Parancsokat vakkantott és pillanatok alatt az uralma alá vont mindent. Őt Félix választotta és tanította ki, nem is várhattak kevesebbet tőle végtelen határozottságnál és hatékonyságnál.

Pollock a Magister mellé lépett, ellentmondást nem tűrő határozottsággal elhúzta Félix mellől. Egyáltalán nem zavartatta magát, hogy Luther kapálózik, és torka szakadtából üvöltve tiltakozik. Eddigre már a mentőautók is megérkeztek. A biztonsági főnök azok felé kezdte vezetni. Luther hangja végül elcsuklott, és katatón állapotban, engedelmesen hagyta, hogy tereljék. Lába meg-megrogyott alatta, homályosan látott. Amikor felfektették egy hordágyra, alig hallhatóan motyogott.

– Miért nem tudtam neki semmi értelmeset mondani…? Miért kiabáltam vele…?

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Eugene Triguba)